A HETI SZAKASZ CHASZID SZEMSZÖGBŐL -VÖZOT HÁBRÁCHÁ

 

 A TÓRA ÜNNEPE ÉS MÓZES HALÁLA

   

„…és elhunyt ott Mózes, Isten szolgája...” (5Mózes 34,5)  

 

    Ezt a szakaszt Szimchát Tóra örömünnepén olvassuk fel, amely befejezi a Tórát a Mózes haláláról szóló történettel. A Háftárá, melynek témája általában hasonló a heti szakaszéhozá azzal kezdődik, hogy „és történt Mózesnek, Isten  szolgájának, halála után…” (Jósuá 1,1)

 

   Első látásra a szakasz és a Háftárá nem vág össze a nap, mint örömünnep, jellegével. Hiszen Szimchát Tóra a legnagyobb öröm forrása, amelyből vigasságot és jó hangulatot meritünk az egész évre. Pont ezen a napon illik olvasni egy olyan szomorú és leverő dologról, mint Mózes mesterünk távozása az élők sorából?

 

    ÜNNEPI ATMOSZFÉRA – EGÉSZ ÉVBEN

 

   Ha mélyebben belegondolunk azonban, nemcsak hogy nincs ebben semmi ellentmondás, hanem éppen ebben a Tóra porcióban jut kifejezésre az ünnep, Szimchát Tóra, igazi belső jellege. Ez az ünnep az utolsó a tisré havi nagy ünnepek sorában – Ros Hásáná, Jom Kipur, és Szukkot –, és mint másik neve is mutatja, Áceret, mintegy „megálljt” parancsol az ünnepek utolsójaként az ünneplő egyénnek, hogy legyen ideje és lehetősége befogadni és magába szívni az ünnepek szellemi jelentőségét és üzenetét.

 

 Ezek szerint Szimchát Tóra az alapja és forrása annak az erőnek, amely elviselhetővé teszi az utána jövő szürke hétköznapokat. Hiszen nem nagy „kunszt” szellemi emelkedést érezni a nagy ünnepeken és Szukkotkor. Az igazi kihívás élni és megélni az ünnepek hangulatát és szellemi  üzenetét az ünnepek után jövő egyszerű hétköznapokon.

 

    Ez tehát a lényege és tartalma a Szimchát Tórának: erőt és lehetőséget adni akkor is, amikor nincs ünnep és nem vagyunk abban a fenséges szellemi atmoszférában, ami az ünnepeket annyira jellemzi.

 

       CSODÁK ÉVADJA

 

       Éppen ezért – mondja a rebbe – olvassuk Szimchát Tórakor ezt a szakaszt, amely Mózes haláláról értesít bennünket. Mózes életében a nyílt csodák voltak napirenden és az Isten jelenléte úgyszólván „látható” és érzékelhető volt. Izrael fiai szinte a szemükkel látták a „kinyújtott és erős isteni kart”, amely kivezette őket Egyiptomból, kettéhasította előttük a tengert, és utána a mindennapi csodákat a sivatagban.

 

Nemcsak a manna jött menetrendszerűen, nap mint nap, Mózes érdemében, de a többi csodálatos dolog is Mózes műve volt. Még a csodakút, amely Mirjam nevét viselte és a dicsfelhők, amelyek Áron érdemében voltak – szintén kapcsolatban voltak Mózessel és érdemében jöttek vissza, miután a két testvér halálával eltűntek. (Táánit 9,a)

 

      AZ  ISTENI IGAZSÁG – A „REJTŐZÉSBEN”

 

       Mózes halála után megszűntek a napi csodák, és eljött a „rejtőzés” ideje (amikor az Örökkévaló "elrejtőzik"). Ekkor is tesz csodákat „minden időben és minden órában”, de ezek többsége nem látható az egyszerű ember szemével, és erre vonatkozhat Bölcseink azon megállapítása, hogy „az, akivel a csoda történik, nem ismeri fel a csodát”. (Niddá 31,a) Ezekben az időkben nehéz megőrizni a hit és az odaadás kívánatos normáit.

 

     Az igazság azonban az, hogy éppen ebben a korszakban szükséges az erőfeszítés, a  kitartás, amely kedves az Örökkévaló előtt, és ez tulajdonképpen a teremtés célja. Ezért mondja az Örökkévaló Jósuának Mózes halála után, hogy „csak légy erős és bátor!” (Jos 1,7) Nem kell megijedni, vagy „mellre szívni” az isteni „rejtőzést”, hanem felfedni és nyilvánosságra hozni a  a benne rejlő isteni igazságot.

 

   Ez a kapcsolat Mózes halála és a Szimchát Tóra között. Mindkettő erőt ad a zsidó embernek, hogy képes legyen megmérkőzni az „elrejtőzés” okozta nehézségekkel, amikor az isteni fény nem világít láthatóan, és megtalálni benne a megváltás fényét.