ÉN ÉS A REBBE (12)

 

Én is fontos vagyok

 

1974-ben Mrs. Ora Jurawel főiskolai hallgató volt Londonban. Mikor New Yorkba készült, azt javasolták neki, látogassa meg a Rebbecent, a lubavitsi rebbe nejét. Az életreszóló találkozásról a Jem videójában mesélt.

 

„New Yorkba utaztam, és Mrs. Weingar-ten ajándékot adott át nekem, hogy azt a Rebbecennek juttassam el. Így kezdődött a kapcsolatunk.” – kezdi visszaemlékezését – „Mikor megérkeztem New Yorkba, felhívtam telefonon a Rebbecent, és ő azonnal meginvitált magához.”

„Az első látogatásom vasárnap délutánra esett. És én, egy fiatal lány Izraelből, felszálltam a New York-i metróra, meg voltam rémülve. Leszálltam, és megláttam két asszonyt, akik babakocsit toltak, megkérdeztem hát őket: „Hol lakik a Rebbe?” Úgy néztek rám, mintha a holdból jöttem volna!”

 

„Mikor végre odaértem, a Rebbecen már várt. Bementem a házba. Az első benyomásom

 az  volt, hogy egy igazi fejedelmi otthonba léptem be. A Rebbecen – alacsony, vékony asszony – nagyon elegánsan öltözködött. Bekísért az ebédlőbe. Az asztalon elő volt készítve mindenféle frissítő és finom falatok, gyönyörű edényekben és asztalneművel. Nagyon érdekelte őt, hogy mivel foglalkozom, mit tanulok, mik a céljaim és azt tanácsolta nekem, hogy jöjjek vissza New Yorkba”

A kellemes látogatás végén a Rebbecen búcsúzóul azt mondta Ora-nak: „Mikor visszajössz, keress meg!”. Így is történt, a későbbiekben gyakran meglátogatta a Rebbecent, és sokat beszéltek telefonon is.

„Néhány évvel később, született egy lányunk, Down szindrómával – a negyedik gyer-mekünk. Természetesen nagyon nehéz idő volt számunkra. A Rebbecen felhívott, és vigasz-talással szolgált számunkra. Nagyon érdekes volt és igen szívderítő, hogy míg mindenki más a lányunkról és az orvosokról érdeklődött – veleszületett szívproblémái is voltak –, a Rebbecen nem róla kérdezett, hanem azt kérdezte mindig, én hogyan érzem magam; engem bátorított. Megkérdezte, hogy én hogyan birkózom meg a lányaim nevelésével. Az üzenete egyszerűen az volt ennek, hogy én is fontos vagyok. És ez nagy bátorítást jelentett nekem.”

 

„Általában az emberek arra összpontosítanak, arra fordítják minden erőforrá-sukat, aki beteg, és nem arra, aki gondot visel a betegre. Ez a beszélgetés nagyon szívderítő volt. Sok erőt adott nekem, hogy elviseljem a dolgokat. Sosem kritizált, mindig támogatott a szavaival. Erőt adott a folytatáshoz.”