A teljes Kertész-interjú:NEM VAGYOK

  ZSIDÓ

A magyar irodalmi Nobel-díjas Kertész Imre életének pontos és keserű mérlege: íróként és Auschwitz-túlélőként – Ahogy A Die Zeit látja és láttatja

Interjú: Iris Radisch, Fordítás: Valaczkay Gabriella| NOL| 2013. szeptember 14 

Kertész Imre 84 éves és Parkinson-kóros. Az utóbbi tíz évben Berlinben élt, a Kurfürstendamm egyik mellékutcájában. Szerette a régi Nyugat-Berlin platánjait, a Ludwig-Kirch tér kávéházteraszait, a koncerteket a Filharmóniában. Ezekről a berlini évekről a A végső kocsma című naplókötetében ír, amely a jövő héten jelenik meg németül. Tavaly novemberben Kertész Imre visszatért Budapestre. Azóta nem lépett ki annak a rendezett külsejű budai lakóháznak a kapuján, amely fél éve az otthona. A nyitott teraszajtó előtt ül egy fotelban. Törékenyen, soványan. Az inge alatt a beszélgetés közben gyógyszeradagoló masina kerreg könyörtelenül. Az asztalon Canetti könyve Kafkáról: A másik per. Kafka – az ő világa. Amikor ezt mondja, felragyog. 

Kertész Imre: Emlékszik még? Húsz éve lehetett, hogy meglátogatott a kis egyszobás Török utcai lakásomban. Maga volt az első vendégem nyugatról. Abban a lakásban éltem 42 évig.

Die Zeit: Ott ismerkedtünk meg. Azt hiszem, 17 éve. Ágy, íróasztal, olvasófotel, minden egy kis szobába volt összezsúfolva. Mióta él itt, ebben a szép, tágas lakásban?

Kertész: Csak mióta nyugaton is olvasnak. 

Zeit: Ez a lakás az utóbbi években többnyire üresen állt. Szívesebben töltötte az idejét a berlini Meineke utcában. Hogyan lehetséges, hogy egy magyar zsidó, akit 15 évesen vittek el Auschwitzba, az egykori birodalmi fővárosba vágyik?

Kertész: Úgy érti, hogyan voltam képes együtt élni németekkel? Szerintem még meglepőbb, hogyan tudtam egyáltalán magyarokkal együtt élni. Magyarországon éltem a náci időkben, itt viseltem a sárga csillagot, itt voltam gettóban, itt fogott el a magyar csendőrség.

Zeit: Németország Önnek a szellemi életet, a kultúrát jelenti.

HIRDETÉS

Kertész: Az összes tanulmányomat németül folytattam, németül olvastam.

Zeit: A zsidó filozófus Vladimir Jankélévitvitch Auschwitz után nem nyitott ki több német könyvet, nem hallgatott több német zenét.

Kertész: Ezt nem tudom megérteni. Hogyan képes egy művelt ember megtagadni magától a német kultúrát?

Zeit: Ön is többször kijelentette, hogy Auschwitz nem a német kultúra ellenére, hanem amiatt történt.

Kertész: Nem. Itt különbséget kell tenni. Nagy-Németország nacionalista eszméje a Habsburg monarchiában keletkezett. Az osztrákok nagyon ügyesen elhitették a világgal, hogy Beethoven osztrák volt, Hitler viszont német. A holokausztot sosem német-zsidó háborúnak láttam, hanem egy totalitárius rendszer módszerének.

Zeit: Ön szerint Ausztria-Magyarország felelőssége nagyobb a Harmadik Birodalom kialakulásában, mint Németországé? Szokatlan megközelítés.

Kertész: Ebből is láthatja, milyen ügyesek voltak az osztrákok.

Zeit: Nemrég visszatért Budapestre. Hogy érzi magát a hazájában?

Kertész: Rosszul. Parkinsonom van, különben soha nem jöttem volna vissza.

Zeit: Az előző évtizedről írt naplójában keményen szembenéz önmagával. Folyton azzal ostorozza magát: hamis életet élt.

Kertész: Ki tudja, milyen életet lehetett volna élni.

Zeit: Azt írja, csak hét boldog éve volt az életében.

Kertész: 1982 és 1989 között. Ebben a hét évben szerelemben éltem és bezárva, állandóan csak dolgoztam. Szép időszak volt. Folyton kétségbe voltam esve. Soha nem volt elég pénzem. Nem volt jogosítványom. Biztos voltam benne, hogy soha nem jutok autóhoz. Az a szörnyű Kádár-éra.

Zeit: Később luxusszállókban lakott, és beutazta az egész világot. Ennek ellenére a szegénység és diktatúra sötét éveit nevezi boldog korszaknak?

Kertész: Ezekben az években találtam rá Camus kis sárga könyvére, A közönyre. 12 forintért vettem. Elementáris élmény volt. Nehezen tudom elmagyarázni, de abban a könyvben megtaláltam a szenvedésből kinövő boldogságot. Camus-ben magamra ismertem.

Zeit: A Kádár-rezsim kedvezett az írásnak?

Kertész: Feltétlenül. Menekültem a hivatalos irodalom elől. Az időm legnagyobb részét az uszodában töltöttem. Szerintem a szomszédaim azt hitték, úszóedző vagyok.

Zeit: 2002-ben megkapta a Nobel-díjat, az irodalmi főnyereményt, ahogy ön nevezi. Most azt írja a naplójában: a díj megsemmisítette.

Kertész: Szégyellem, de tényleg így van. Minden komolyan vehető Nobel-díjassal hasonló történik. Camus is úgy érezte a Nobel-díj után, hogy megsemmisült.

Zeit: Hogy lehet kétségbeesett az ember egymillió euróval a zsebében?

Kertész: Nézzen csak rám, láthatja, mire volt jó. (nevet)

Zeit: A Nobel-díj után nem tudott többé tükörbe nézni. Színésznek nevezte magát, aki Kertész Imre írót alakítja. Ráadásul rosszul.

Kertész: Egy részvénytársaság lett belőlem. Egy márka. A Kertész nevű márka.

Zeit: Sem önmagát, sem a nevét, sem az életét nem szereti. Elég sok mindent.

Kertész: A nevemet gyűlölöm. A Kertész név erőtlen próbálkozás egy zsidó név magyarítására. Ezért nem akartam tartozni soha senkihez. Gyereket sem akartam. Soha nem vágytam olyan lakásra, mint amiben most ülök.

Zeit: Mintha elfelejtette volna, hogy a háború utáni európai irodalom egyik legjelentősebb szerzője.

Kertész: Engem nem érdekel az irodalom. Az irodalom másodrangú dolog.

Zeit: Soha nem törekedett arra, hogy nagybetűs irodalmat alkosson?

Kertész: Csak arra törekedtem, hogy megtaláljam a nyelvet a totalitarizmus leírására. Egy olyan nyelvet, ami ki tudja fejezni, hogyan darálja be az embert egy gépezet és változtatja meg olyan mértékben, hogy aztán már a saját magát és az életét sem ismeri fel. A funkcionális, vagyis csakis a funkciójában létező ember elveszti önmagát. Soha nem akartam nagy író lenni, mindig csak azt akartam megérteni, miért ilyenek az emberek.

Zeit: Soha nem érdekelte, hogy jó regényt írjon, jó történetet meséljen?

Kertész: Egyáltalán nem. A történeteket már mind elmesélték. Ez talán különösen hangzik. De az egész munkásságom a huszadik század elidegenedett, funkcionális emberéről szólt. Nem kellett Hannah Arendtet olvasnom. Már mindent tudtam A gonosz banalitásáról.

Zeit: Az Ön legkomolyabb ellenlábasa a holokauszt-irodalomban a spanyol szerző, Jorge Semprún volt, aki két évvel ezelőtt halt meg. Kedvelte a regényeit?

Kertész: Hannah Arendt A gonosz banalitása című könyvével egy időben jelent meg A nagy utazás Semprúntől. Megállapítottam, hogy milyen rossz. Később találkoztam Seprúnnel a párizsi Café de Flore-ban. Csodaszép férfi. Nem akarok semmi rosszat mondani róla.

Zeit: Mi nem tetszik Önnek A nagy utazásban?

Kertész: Seprún többek között Ilse Kochot elemzi benne, aki titkárnő volt egy dohánygyárban, majd egyik napról a másikra Buchenwald parancsnokának a felesége lett. Madeirában fürdött és emberi bőrből készült lámpaernyők álltak a nappalijában. Semprún szemében ez a nő hóhér. Ám ennek a pszichológiának semmi keresnivalója regényekben. A totalitarizmus megváltoztatja az embert. Elfelejti, ki volt valójában.

Zeit: Ez életművének fő témája. Hogy az embert szinte a végtelenségig lehet hajlítani.

Kertész: Civilként Ilse Koch azt tanulta, hogy nem szabad ölni. Aztán amint Buchenwaldba került, megtanították neki, hogy ölni erény.

Zeit: A pszichológiai realizmus hagyományos eszközeivel pedig nem lehet leírni a titkárnő Koch átváltozását a lágerparancsnok-feleség Kochhá.

Kertész: Nem lehet. Nem akartam forradalmasítani az irodalmat. De erre jöttem rá.

Zeit: Honnan jön a radikalizmusa? Mindig is ilyen radikális volt?

Kertész: Nem, fiatalemberként bulvárdarabokat írtam, újságírónak mentem szocialista lapokhoz, és azt gondoltam, hogy ez majd elvezet valahogy a művészethez. Nem így történt.

Zeit: Mitől lett művész?

Kertész: Egyetlen meghatározó pillanaton múlt. 25 éves voltam. Azt megelőzően csak anekdotákat meséltem Auschwitzról. Aztán egy nap hirtelen tisztán láttam: nem egyszerűen valaki vagyok, aki túlélte Auschwitzot, hanem egy nagyszerű történet főszereplője. És ezt meg kell ragadnom. Egyik pillanatról a másikra teljesen más ember lettem.

Zeit: Egész írói pályafutását egyetlen pillanatnak köszönheti? Vagy történt ilyen később is?

Kertész: Nem. Ilyen alkalom csak egyszer adódik. Elementáris volt és megmagyarázhatatlan. Mint ahogyan a szentek megélik ezeket a pillanatokat. Ilyen nem adódik minden nap. De egyszer az életben az embernek meg kell értenie, hol él. És azt is, hogy él.

Zeit: Abban a pillanatban megkapta a feladatot, hogy írjon?

Kertész: Igen, de ha asztalos lettem volna vagy muzsikus, akkor azokkal az eszközökkel kellett volna kifejeznem mindezt. Mivel mindig is írtam – nem tudom, miért, talán a padtársam miatt, aki állandóan verseket költött –, nekem az írás mindig természetes volt.

Zeit: Ezután mégis mindent helyesen tett az életében és példásan teljesítette a feladatát.

Kertész: Az egyetlen hibám, hogy nem rendelkeztem időben a halálomról. De ezen már nem tudok változtatni.

Zeit: Vannak még pillanatok, amikért érdemes élni?

Kertész: Azt hiszem, már minden pillanatomat elhasználtam. Minden elkészült, és én még itt vagyok.

Zeit: Mire büszke az életében?

Kertész: Arra, hogy kidolgoztam ezt a „funkcionális ember”-elméletet. Erre tényleg büszke vagyok. És történt néhány dolog, amely nagyon mélyen megérintett. Egyszer Pápán jártam, egy magyar városban. Miután a nyilaskeresztesek széttépték a könyveimet, megtelt a templom, és ahogy a feleségemmel beléptem, mindenki felállt és egyházi énekbe kezdett.

Zeit: Keresztény templomi énekbe?

Kertész: Igen, miért? Én nem vagyok zsidó. Nekem nincs közöm ehhez a dologhoz.

Zeit: Az utóbbi két évtizedben úgy tűnt fel, mint a német emlékezéskultúra hőse, ünnepségek népszerű szónoka, ünnepelt Auschwitz-túlélő. Most pedig azt tudja meg a világ a naplójából: egész idő alatt „holokauszt-bohócnak” érezte magát.

Kertész: Errefelé tartunk.

Zeit: Úgy érzi, hogy az emlékezés Németországban valamiféle holokauszt-biznisz irányába ment el egy kicsit?

Kertész: Nem kicsit, teljesen.

Zeit: A meggyilkolt zsidók berlini holokauszt-emlékműve turisták piknikező helyévé vált.

Kertész: Igen. Ez nagyon kellemetlen. Egyszer meghívtak Buchenwaldba, ahol rabruhában bicegő embereket láttam. Ízléstelen volt.

Zeit: És Ön a része ennek az emlékezés-biznisznek?

Kertész: Azt tesznek az emberekkel, amit akarnak.

Zeit: Ellenkezhetett volna.

Kertész: A második világháborúnak sem kellett volna megtörténnie.

Zeit: Játssza a kortanú szerepét, és szenved tőle.

Kertész: Csak azért adtak nekem irodalmi Nobel-díjat, hogy ezt a fajta szemtanú-irodalmat díjazhassák. Előtte meghívtak Stockholmba, hogy beszédet tartsak. Valójában biztosak akartak lenni abban, hogy vállalható figura vagyok, és nem kézzel eszem a tojásrántottámat. Ez ellen nem túl sokat lehet tenni. Az ember tehetetlen az ilyen hatalmakkal szemben. Egy helyre mentem volna szívesen: a Wannsee-villába a Wannsee-konferencia 70. évfordulóján.

Zeit: Miért?

Kertész: Az már azért karrier, Auschwitzból eljutni arra a helyre, ahol annak idején Göring állt. Képzelje csak el!

Zeit: Megfosztotta Önt ez az emlékezés-biznisz a saját történetétől?

Kertész: Én megelégszem azzal, ha néhány ember megértette a történetemet.

Zeit: És mindent egybevéve…

Kertész: … csodálatos életem volt. Kezdtem auschwitzi fogolyként, végül megkaptam a civileknek járó egnagyobb német kitüntetést. Ez vicces és megmagyarázhatatlan. De lehetek egészen őszinte? Elég volt. Mindent elértem, amit el akartam. Azt hiszem, írni sem akarok többé. Rendezgetem a régi naplójegyzeteimet, az még örömöt okoz. De ha az éjszakákra gondolok... Van még egy szó, a szeretet. Ezzel még szívesen kezdenék valami újat. De mivel írnék? A kezeim már nem engedelmeskednek. Nagyon fáradt vagyok.

HETI SZAKASZ CHASZID SZEMSZÖGBŐL- NOÁCH(NOÉ)

A MATERIÁLIS FELFOGJA A SPIRITUÁLIST

 

„Noách életének hatszázadik  évében, a második hónap tizenhetedik napján, fölfakadt a nagy mélység minden forrása, és megnyíltak az ég csatornái.” (1Mózes 7,11)

 

      A fent említett versre azt mondja a Zóhár (első rész, 117,a), hogy „a hatodik évezred hatszázadik évében megnyílnak a bölcsesség kapui fent, és a bölcsesség forrásai lent, és a világ  rendbe jön (vagy: felkészül) a hetedik évezredre”.

 

    Eszerint a Zóhár kétféle felfedésről, megnyilatkozásról beszél, amely a hatodik évezred  hatszázadik évében következik be: az egyik a bölcsesség kapuinak megnyílása fent – amely a Tóra bölcsességére vonatkoztatható - , míg a másik, ami ugyanakkor következik be, az a "bölcsesség forrásai" lent, vagyis ebben a világi -természettudományok fejlődéséről és kiteljesedéséről van szó.

 

     ELŐKÉSZÜLETEK A MESSIÁS JÖVETELÉRE

 

       És valóban abban az időben, amit a Zóhár itt megjövendöl (e sorok írásakor a zsidó időszámítás 5773-at ír, ami a hatodik évezred nyolcadik százada), vagyis az elmúlt kétszáz évben – óriási fejlődés következett be, mind a zsidó, mind a világi tudományokban. A Tóra berkeiben napvilágra került a haszidizmus, vagyis a Tóra belső, spirituális értelmezése, míg a világi természettudományok haladása is meglódult és beláthatatlan következményekkel járt – szinte minden téren.

 

     Azonban tudnunk kell, hogy az említett Zóhár szerint az új, gyorsított fejlődés és felfedezések arra valók, hogy a világot mintegy előkészítsék a hetedik évezredre, vagyis a messiási korszakra.

 

 Az egyszerű, logikus értelmezés szerint, érthető lehet, hogy a Tóra kabbalisztikus, spirituális, „belső” értelmezése és ennek elterjedése az egész világon – előkészület a messiás jövetelére. Hiszen akkorra jövendöli Jesája prófétánk, hogy „...tele lesz a föld az Örökkévaló ismeretével, ahogy a tengert víz borítja”. (Jes 11,9). Kétségtelen, hogy a Tóra „belsö, spirituális” értelmezése, előkészület erre az állapotra.

 

    De mi köze a világi tudományok fejlődésének ehhez a messiáshoz?!

 

       A MATERIÁLIS „LÁTJA” A SPIRITUÁLIST

 

       Egyike a legfontosabb dolgoknak – ami a messiási korszak jellemzője lesz – az a próféciai rendeltetés, amit Jesája úgy fejezett ki, hogy „megjelenik az Örökkévaló dicsősége, és látni fogja minden ember (szó szerint minden „hús”), hogy az Örökkévaló beszélt!” (Jes 40,5)

 

 A chaszid tanítás értésünkre adja, hogy a messiási időkben minden ember („hús-vér”), vagyis a materiális világ, látni, érezni és érzékelni fogja, hogy léte és mibenléte „isteni”, vagyis az Örökkévaló(tól függ). Más szóval ez azt jelenti, hogy nemcsak a szellemi énünk lesz képes (fel)„fogni” az isteni erő sugárzását, hanem a materiális („hús”) énünk is. Maga a materiális világ lesz hordozója az isteni jelenésnek.

 

     Ennek előkészítése rejlik a világi  tudományok megjelenésében. Ennek célja az Örökkévalót szolgálni,  mivel „mindent a dicsőségére teremtett”. (Atyák 6,11) Mivel kell, hogy meglegyen a lehetőség a szabad választásra, megadatik az embernek ezeket az erőket más célra, néhol az eredeti cél ellenére - használni.

 

   Azonban amikor a zsidó ember ezeket a tudományokat a Tóra  tanulására és  az istenszolgálatra használja – ezzel előkészíti a világot feladatára a megváltás korában, amikor minden egyed a materiális világban eszköz lesz az isteni fény terjesztésében.

 

      AZ ISTENI EGYSÉG MEGJELENÉSE

 

   Azért léptek szinre ezek tudományok éppen ebben az időben, közel a messiási időkhöz, hogy a zsidó népnek lehetősége legyen a teremtés ezen részeit is a Tóra és az istenszolgálat fokozására felhasználni hogy ezzel mintegy előkészitsék a világot a megváltásra.

 

     Éppen a világi tudományok fejlődése az, ami közelebb hoz bennünket az Isten egységének alapos és igazi megértéséhez. Valaha azt gondolták, hogy a természet erői külön-külön, magában álló erők, és hogy az anyag különböző összetevőkből áll. Ma már tudjuk, hogy gyökerében minden egy alapelemből ered, amely nem  más mint az isteni egység kifejezője.

  Erre az egységre derül fény rövidesen, az igazi és teljes megváltás idején.

 (Likuté Szichot 15. kötet,  42. oldal)

 

             

    

 

VALLÁSSZABADSÁG – A MAI MAGYARORSZÁGON

"Nem a hatalom kegye kell” – Interjú Iványi Gáborral

 

Vári György(Magyar narancs)

 

Publikálva 2013. szept. 26., 07:09

A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségnek (MET) pár napja van még, hogy megfelelő számú (nagyjából tízezer) tagot igazolni tudjon, és ezzel bevett egyházzá minősülhessen. A MET vezető lelkészével vettük számba, hogyan jutottak idáig, és mi forog kockán.

magyarnarancs.hu: A hatályos szabályozás szerint ahhoz, hogy bevett egyházzá minősüljön egy vallási közösség, hozzávetőleg tízezer tagra és húszéves magyar jelenlétre, vagy százéves nemzetközi folytonosságra van szükség. Önök a hittételeiket, hitgyakorlatukat tekintve metodisták – miért kell mégis aláírásokat gyűjteniük, tízezer hívőt demonstrálniuk?

Iványi Gábor: Elég régen a magunk útját járjuk. Épp negyven éve, 1973-ban váltunk ki a metodista egyházból, illetve nem váltunk ki, hanem állami segédlettel kiűztek bennünket. 81-ben aztán független felekezetként ismertek el, immár több mint harminc éve. A húszéves működés tehát aligha kérdéses. Ami a létszámot illeti: a jelenleg épp tízezer főt előíró feltételek harmadszor változnak meg, mi eddig mindig meg tudtunk felelni nekik különben. Ezt a létszámot pedig a már bevett egyházzá nyilvánított 37 közösség közül úgy öt tudná produkálni, de vannak olyanok is köztük, amelyek a töredékét sem. Nem akarom én őket bántani, csak a szabályozás képtelenségét szeretném megmutatni.

magyarnarancs.hu: A létszámkorlátot azzal szokás védeni, hogy ez – és az évtizedes működés – jelezheti az adott vallási közösség iránt megnyilvánuló társadalmi igényt. Önökről pedig azt szokták mondani a törvény védelmezői, hogy noha a szociális intézményrendszerük impozáns és az ellátottaik sokan vannak, a híveik viszont kevesen. Mennyien vannak a híveik?

IG: A 90-ben elfogadott szabályozás változtatását szerintem nem indokolta semmi, és utóbb az is kiderült, hogy érdemben nem is egyeztettek róla senkivel, még a katolikusokkal sem. A 90-es korszerű, Európa-szerte példamutató törvény volt, a megalkotásában annak idején Erdő Péter és Hack Péter is részt vett, de magam is hozzászólhattam. Ebből is látszik, hogy bár kétségtelenül az első szabad választások előtt született, de ettől még kommunista törvényként szidalmazni, ahogy a jelenlegi parlament tette, méltánytalan és hamis dolog. De ami végképp elfogadhatatlan, az a szerzett jogok visszavétele. Nem azt mondták, hogy ezután ilyen és ilyen feltételeknek kell megfelelnie a bevett egyházaknak, hanem már megszerzett egyházi státuszt vettek el tőlünk és másoktól. A kárvallottakat pedig arra kényszerítették, hogy megalázó feltételek között fussanak neki az elismertetésnek. A formai előírások teljesítése ugyanis nem garancia semmire, a folyamat végén a parlament, vagyis a jelenlegi kétharmados többség minden további nélkül, teljesen önkényes módon dönthet úgy, hogy elutasítja az előírásoknak mindenben megfelelő kérelmet is. Lukács Tamás kereszténydemokrata képviselő, az illetékes parlamenti bizottság elnöke tavaly úgy fogalmazott, hogy egyházzá válni nem jog, hanem a hatalom kegye. Ekkor már látszott, hogy nekünk nehézségeink lesznek. Azt pedig nehéz megítélni, hogy mennyi a tényleges támogatottsága egy egyháznak. Például a római katolikus egyháznak körülbelül hatszázezren ajánlják fel adójuk 1 százalékát, ami még akkor is jóval kevesebb hívő, mint amennyiről az egyház beszél, ha néggyel felszorozzuk. Az én egyházam durván nyolcezer körüli felajánlást kapott, amelyet egyébként máig sem utaltak át, aztán a következő évben már nem lehetett minket egyházként így támogatni. Én azt gondolom, mindent összevéve, hogy ez a tízezer körüli szám nem irreális.

magyarnarancs.hu:  Mekkora a gyülekezeti alkalmak látogatottsága?

IG: Ez egy szórványegyház, szórványgyülekezetekkel. Úgy szokás ezt meghatározni, hogy azokat számolják bele, akik évente legalább háromszor megjelennek. Azt nem mondom, hogy a közösségekben vasárnap délelőttönként tízezer ember hallgatja az istentiszteleteket, de hát ezt egyik egyház sem mondhatja el magáról. Évente háromszor legalább tízezer ember jelen van. Továbbra is azt gondolom, hogy ez egy mesterkélt dolog, és az előzményeket elnézve azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy ha igazolok tízezer személyt, akkor tovább emelik húszezerre. Vagy, teljesített kritériumok ide vagy oda, egyszerűen nem fognak minket elismerni.

magyarnarancs.hu: A parlament döntését önök is megtámadták, több fórum előtt is. Hol tartanak most ezek az ügyek?

IG: Amikor év elején az Alkotmánybíróság határozata szerint mi is visszakaptuk az egyházi státuszunkat, azonnal kértük az illetékes minisztert, Balog Zoltánt, hogy a döntés értelmében jegyezzék be a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget. A megadott határidő lejártáig nem kaptunk választ, ezt követően Balog munkahelyi főnökéhez, Orbán Viktorhoz fordultunk, onnan viszont arról értesítettek minket, hogy csak azokat lehet bejegyezni, akiket a parlament többsége egyháznak nyilvánít, vagyis szembementek az Alkotmánybíróság ítéletével. Mi rögtön pert indítottunk a döntés kézhezvétele után, ez a per jelenleg is folyamatban van, a szabályozás ügyében pedig már korábban Strasbourghoz fordultunk. A törvény eddigi változatait az AB – részben vagy egészben – kétszer semmisítette már meg, ezt követően az önkényeskedő részeket beleírták az alaptörvénybe. A Velencei Bizottság véleményét is figyelmen kívül hagyták, annak ellenére, hogy a kormány kérte fel őket. A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága a szokásos ügymenet szerint a beadványunkat elküldte a kormánynak, a kormány pedig arra hivatkozva kérte az elutasítását, hogy az Alkotmánybíróság a mi státuszunkat már helyreállította, ezért okafogyottá vált az indítvány. Ez azért elképesztő cinizmusra vall. A következő körben az anyagi kárunk mértékéről kellett nyilatkoznunk, ezt az összeget a kormány soknak találta. Nem is jelöltünk meg mindent, de ez valóban tetemes összeg, ami kár például az 1 százalékok visszatartásával keletkezett. Az intézmények fenntartásához az alapnormatívát, ha akadozva is, de megkaptuk, ez azonban a fenntartási költségeknek csak a szűk fele, azokhoz a kiegészítő támogatásokhoz nem jutottunk hozzá, amelyek nélkül az intézményeink hosszú távon fenntarthatatlanok. Ez egy hatalmas intézményhálózat, amely 3200 mélyszegénységben élő gyerek alapvető szükségleteihez járul hozzá, a hajléktalanjaink számára 600 ágyat tartunk fenn, a nappali ellátásukat is szervezzük és így tovább. Nem az egyház presztízse érdekel, hanem az intézmények ellehetetlenítése. Mielőtt megszületett a törvény, megkértek, hogy csináljak egy kimutatást, és jelöljem meg, melyik legyen az az általuk elismert egyház, amelynek átadom az intézményeinket. Én meg megírtam, hogy nem adom át: miért adnám át, ha másik egyháznál finanszírozzák, akkor nálunk miért nem?

magyarnarancs.hu: Amíg nem kapják meg a bevett egyházi státuszt, miből tervezik fenntartani az intézményeket? Magánpénzek, pályázatok?

IG: A pályázatok zöme a kormányon keresztül zajlik, elvétve lehet csak valamit megcsípni. Egy ekkora intézményrendszert folyamatosan nem lehet működtetni esetleges pályázatokból. Illetve lehet, mert most már évek óta így csináljuk, és egyelőre – napról napra élve, küszködve – működünk. 800 ember dolgozik különféle intézményeinkben, a szociális intézményekben, idősotthonokban, a Wesley János Főiskolán – és jelenleg minden hónapban ki tudjuk fizetni őket.

magyarnarancs.hu: Mennyire számíthatnak a kimaradt egyházak egymásra, vagy akár a nagy, történelmi egyházak szolidaritására?

IG: A bevetté nyilvánított zsidó felekezetektől kaptam a legtöbb baráti gesztust, annak apró jeleit, hogy azért a barátság megmarad, és én nem is kívánok többet, és meg is értem, ha valaki nem kockáztat. De az zavarba ejtő, mennyire nem jelentkeznek azok, akik nem kockáztatnának semmit. A kimaradtak közül is sokan abban bíznak, hogy ha jól viselkednek, talán megesik rajtuk a hatalom szíve. Persze ez sem mindenkire igaz, van pár gyülekezet, amelyekkel szoros kapcsolatban vagyunk, segítünk egymásnak.

magyarnarancs.hu: Mit várnak a strasbourgi pertől?

IG: Azt gondoljuk, hogy nem lehet nem megnyerni, annyi sebből vérzik ez a szabályozás és annyira ordítóan alkotmányellenes. A Velencei Bizottság éppen azokat a pontokat támadja, amelyeket mi is, és az Alkotmánybíróság döntései is a mi álláspontunkat támasztják alá. Más kérdés, hogy ez mikor történik meg, és hogyan hajtja végre az ítéletet a magyar állam. Az elmúlt évek után vannak balsejtelmeink. Én hívő emberként azt mondom, hogy az Örökkévaló kezében vannak ezek a dolgok, és én nem csalódtam benne. Utólag bizonyára érdekes kirándulásnak fogjuk tartani mindezt, még ha most sokszor kellemetlen is. Nekem kegy nem kell, csak a jogommal élnék. Amikor annyi társadalmi csoport van megbántva, öregek, fogyatékkal élők és mások, nem is szeretnék a kegyencekhez tartozni. Ha nem megy, ha kiderül, hogy el kell vérezni, akkor eddig tartott ez a történet, és ami eddig volt, azt nem lehet elvenni. Nem vagyok kétségbeesve. Még van hat napunk (az interjú mult  kedd este készült – V. Gy.) az aláírásokat összeszedni.

magyarnarancs.hu: Hogy állnak?

IG: Pontosan nem tudom, de lényegesen kevesebb hiányzik, mint amennyi már megvan. Nemrég tréfálkoztam azzal, hogy Istennek hat nap kellett hozzá, hogy a világot megteremtse, mi ez ahhoz képest. Nekünk ugyanakkor nem jelentéktelen feladat. A vallásszabadság, egyáltalán: a szabadság híveit kerestük meg – nem vagyunk térítő egyház, nem hiszünk abban, hogy volna egyedül üdvözítő egyház.

ברכת הגומל          A megmenekültek áldása

 

    Aki betegségből felépült, vagy valamilyen veszélytől megmenekült – a következő áldást mondja:

    ÁLDOTT VAGY TE, ÖRÖKKÉVALÓ, A VILÁG URA, AKI JÓT TESZ A VÉTKESEKKEL IS – ÉS VELEM IS JÓT TETT!

    A KÖZÖSSÉG VÁLASZA:

     ÁMEN! AKI JÓTT TETT VELED, AZ TEGYEN VELED TOVÁBBRA IS CSAK JÓT!

     EREDETIBEN:

   ברוך אתה ה' אלוקינו מלך העולם, הגומל לחייבים טובות – שגמלני כל טוב!

 ועונים: מי שגמלך כל טוב – הוא יגמלך כל טוב סלה!

   מקור: בבלי, ברכות  נד:

 

 

ATYÁK BÖLCS MONDÁSAI(14)

              "KIFÁRASZTANI" A ROSSZ ÖSZTÖNT

 

  Rabban Gamliél, Jehuda, a Fejedelem fia mondotta: "jó, ha a Tóra-tanulás valami gyakorlati munkával párosul, mert amíg az ember mindkettővel el van fog foglalva, addig "elfelejt" vétkezni. Ezzel szemben az olyan Tóra-tanulás, ami nincs egybekötve munkával, a végén kárba vész, és vétket von maga után.Akik közélettel foglalkoznak, tegyék azt önzetlenül. Ez esetben atyáik érdeme segítségükre lesz mindörökké, [de emellett] olyan jutalmat kapnak, mintha saját maguk, önerejükből tették volna mindezt". (Atyák 2, 2).

 

 Ez a harmadik Gamliél, kivel HilIél családjában eddig találkoztunk (az Öreg és a javnei után) a nyolcadik nemzedék a Fejedelemségben.

A Talmud beszéli el, hogy amikor Jehuda, a Fejedelem halálán volt, magához kérette Izrael bölcseit, és végrendelkezett: Gamliél fiam legyen a Synhedrion feje, míg Simon fiam lesz a "cháchám" (a bölcs, vagyis a Felsőbíróság elnöke). Ezt követően átadta fiainak a rájuk váró  feladatokra vonatkozó utasításokat. Gamliélhez szólva még hozzátette: vezesd az ügyeket kemény kézzel, és fegyelmezd a tanítványokat... (Ktubot, 103).

 

                                  ****

 

   Gamliél - ez esetben - abból a szempontból javasolja a Tóra-tanulással párhuzamosan végzendő munkát, hogy a sok elfoglaltság kösse le figyelmét és idejét, vagyis "felejtesse el" az ember lelkében rejtőző Rossz Ösztönt (Jécer Hárá). "Mivel a Tóra-tanulás igen fárasztó, a munka pedig kimerít és összetöri a testet; így aztán a Rossz Ösztön elkerüli az embert..." - állítja Bartinora.

 

   Mások (Meiri és Rási) akként magyarázzák, hogy "aki Tórát tanul, az tudja, mit szabad és mit nem, és mitől kell őrizkednie, s aki becsülettel keresi kenyerét, annak nincs szüksége arra, hogy csaljon, hiszen megvan a megélhetése" .

 

  A továbbiakban a Misna (3,17) még taglalja ezt a gondolatot, miszerint aki csak tanul, de nem dolgozik, annak a tudománya a végén kárba vész, mert ha nincs kenyér, nincs Tóra sem. Mindez még bűnök elkövetését is maga után vonhatja, mert megélhetés híján az ember hízelkedéshez, csaláshoz, s ne adj Isten, még lopáshoz is folyamodhat.

 

                              ****

 "Akik közélettel foglalkoznak, tegyék azt önzetlenül" - vagyis ne akarjanak tevékenységükből hasznot húzni, tetteikkel ne dicsekedjenek, mert minden sikerük a közösség érdeme, atyáik érdeme, mely érték örökkön való.

  Az a puritánság, ami valamikor a zsidó közélet személyiségeit jellemezte, korunkra szinte teljesen kihalt. Egy mai ember talán meg sem érti, miról beszél Gamliél. Amikor Sámuel, a próféta - a kikényszerített királyválasztás előtt - búcsút vesz a néptől, a végén megkérdezi őket, ki az, akit megrövidített, kinek ítélt igazságtalanul az ügyében, és kitől fogadott el megvesztegetést."Kitől vettem el egy szarvasmarhát, vagy akár egy szamarat?" És a nép egyhangúan kiáltja: "Semmit sem vettél el senkitőL" (1.Sámuel , 12,4-5). Annak idején Mózes is ezt mondja a Korach-lázadáskor: "Még csak egy szamarukat sem vettem el." Amikor Sámsont, a Hőst, a filiszteusok megvakítják, és arra kényszerítik, hogy a csőcseléket szórakoztassa, ő így kiált fel: "Istenem, emlékezz arra a 22 esztendőre, amikor Izrael bírája voltam, és nem mondtam egyiküknek sem, hogy tegyen nekem valami személyes szívességet".(Midrás Rábbá).

 

   Ilyen a valódi ászkán, a közéleti férfi. Életét a köznek szenteli, a közösségtől nyeri erejét, tekintélye belőle fakad. Nem hiteti el magával, hogy ő a világ közepe, és nem várja el, hogy hódoljanak neki.

Ami a beígért jutalmat illeti, az nem más, mint kárpótlás azért az elvesztett időért, ami alatt nem tudott Tórát tanulni, vagy más micvát teljesíteni. A közért folytatott munkát olybá veszik - mondja Rabban Gamliél - mintha egy micvát teljesített volna (Maimonides értelmezése).

Cháféc Chájjim a Misna szavait - miszerint a Tóra-tanulás nem ér semmit, ha nincs munkával egybekötve - megfordította: nem ér semmit az a munka, ami nincs Tóra-tanulással egybekötve...

 

  Egy talmudi mondás szerint "Amikor az ember halála után az égi Felsőbíróság elé kerül, ott megkérdezik tőle: becsületesen éltél? Szenteltél időt a Tóra-tanulásra?" (Sábbát 31,a). A kettő elválaszthatatlan egymástól.A becsületes életmód, a Tóra szerinti élet: az maga a Tóra! (Jiszmách Lév).

 

 

"L

ÉN ÉS A REBBE (12)

 

Én is fontos vagyok

 

1974-ben Mrs. Ora Jurawel főiskolai hallgató volt Londonban. Mikor New Yorkba készült, azt javasolták neki, látogassa meg a Rebbecent, a lubavitsi rebbe nejét. Az életreszóló találkozásról a Jem videójában mesélt.

 

„New Yorkba utaztam, és Mrs. Weingar-ten ajándékot adott át nekem, hogy azt a Rebbecennek juttassam el. Így kezdődött a kapcsolatunk.” – kezdi visszaemlékezését – „Mikor megérkeztem New Yorkba, felhívtam telefonon a Rebbecent, és ő azonnal meginvitált magához.”

„Az első látogatásom vasárnap délutánra esett. És én, egy fiatal lány Izraelből, felszálltam a New York-i metróra, meg voltam rémülve. Leszálltam, és megláttam két asszonyt, akik babakocsit toltak, megkérdeztem hát őket: „Hol lakik a Rebbe?” Úgy néztek rám, mintha a holdból jöttem volna!”

 

„Mikor végre odaértem, a Rebbecen már várt. Bementem a házba. Az első benyomásom

 az  volt, hogy egy igazi fejedelmi otthonba léptem be. A Rebbecen – alacsony, vékony asszony – nagyon elegánsan öltözködött. Bekísért az ebédlőbe. Az asztalon elő volt készítve mindenféle frissítő és finom falatok, gyönyörű edényekben és asztalneművel. Nagyon érdekelte őt, hogy mivel foglalkozom, mit tanulok, mik a céljaim és azt tanácsolta nekem, hogy jöjjek vissza New Yorkba”

A kellemes látogatás végén a Rebbecen búcsúzóul azt mondta Ora-nak: „Mikor visszajössz, keress meg!”. Így is történt, a későbbiekben gyakran meglátogatta a Rebbecent, és sokat beszéltek telefonon is.

„Néhány évvel később, született egy lányunk, Down szindrómával – a negyedik gyer-mekünk. Természetesen nagyon nehéz idő volt számunkra. A Rebbecen felhívott, és vigasz-talással szolgált számunkra. Nagyon érdekes volt és igen szívderítő, hogy míg mindenki más a lányunkról és az orvosokról érdeklődött – veleszületett szívproblémái is voltak –, a Rebbecen nem róla kérdezett, hanem azt kérdezte mindig, én hogyan érzem magam; engem bátorított. Megkérdezte, hogy én hogyan birkózom meg a lányaim nevelésével. Az üzenete egyszerűen az volt ennek, hogy én is fontos vagyok. És ez nagy bátorítást jelentett nekem.”

 

„Általában az emberek arra összpontosítanak, arra fordítják minden erőforrá-sukat, aki beteg, és nem arra, aki gondot visel a betegre. Ez a beszélgetés nagyon szívderítő volt. Sok erőt adott nekem, hogy elviseljem a dolgokat. Sosem kritizált, mindig támogatott a szavaival. Erőt adott a folytatáshoz.”

 

    ונסלח לכל עדת בני ישראל

 ולגר הגר בתוכם 

  כי לכל   העם בשגגה!(במדבר,טו,כו)

    סלח נא לעוון העם הזה

כגודל חסדך וכאשר נשאתה לעם הזה 

ממצרים ועד הנה...

    ויאמר ה' סלחתי כדבריך!(שםת יד, יט-כ)

Jom kipur előtt

 

B O C S Á N A T K É RÉ S

        Ilyenkor, a Félelmetes napok előzetesén, , szokásos, illő és kötelező elnézést, bocsánatot kérni az elkövettetekért – amiket nem kellett volna elkövetni.

 

Egy ujság, honlap vagy blogg elsősorban ott és akkor vétkezik, amikor nagy sietségében és/vagy megfelelő és ellenőrizhető információk hiján – megsért vagy megbánt valaki(ke)t, akaratlanul, vagy – néha- készakarva.

 

Ezért, vagy még ennél rosszabbakért, mások párbajoznak, néha a gyilkos szó gyilkos fegyverré válik. Nálunk bocsánatot kérnek, illetve  Tsuvát tesznek, ami egy zsidó patent: megtérni, ami azt jelenti hogy megbánni a multat és megfogadni a jövöre nézve. Nyelvünkön:

  חרטה על העבר וקבלה  על העתיד                  

 

   Ennek értelmében mi is bocsánatot kérünk azoktól akiket akarva-akaratlanul megsértettünk, megbántottunk, félreértettünk vagy (esetleg)mindezt úgy követtük el, hogy alantas tényezők eszközévé váltunk, tudtunkon és akaratunkon kivül.

     (A fentiek nem tévesztendők össze a legitim birálattal, amihez Magyarországon, sajnos – talán az egymást követő két totalitárius rendszer következtében – nincsenek hozzászokva).

   Most azonban nem birálunk hanem elnézést kérünk. 

Mindenkitől

aki megbántva érzi magát. Volt és jelenlegi elnököktől, volt és jövendőbeli üvig.ek-től, rabbiktól és "rabbik"tól, fő és al szerkesztőktől (Új Élet); fő és alsameszoktól és magyarkodó buzgómócsingoktól. Zsidó és "zsidó" szervezetektől; megélhetési zsidóktól, a bulizóktól, az Izraelbe kiránduló "olék"tól, akik felmarkolják a "klita kosarat" aztán visszamennek és kinevetik a gyilkos ellenségektől körülvett, élet-halál harcot vivó Izraelt..

   Mindenkitől bocsánatot kérünk. Igyekszünk nem visszatérni hibáinkra, igyekszünk szordinósabban irni és forrásainkat a lehetőségekhez képest jobban ellenőrizni.Igyekszünk enyhiteni a kritika hangján, tekintetbe véve hogy az "alanyok" nincsenek hozzászokva a nyugati sajtó-normákhoz. Igyekszünk jobbak lenni

    A bocsánatkérés zsidó módja: úgy és addig kell elnézést kérni, amig a megsértett kiengesztelődik   עד שירצה את חברו

     Bocsánatot kérünk és reméljük hogy a felmentés megadatik, Ha azt akarjuk hogy Fent megbocsássanak és beirjanak az Élet könyvébe – akkor nekünk is meg kell bocsátanunk az ellenünk vétőknek.

    Maimonidés irja, hogy az akitől bocsánatot kérnek "ne legyen kegyetlen", hanem bocsásson meg.

   Ennek szellemében és reményében kivánunk kedves olvasóinknak egy biztonságos, barátságos, öntudatos zsidó ujévet.

כתיבה וחתימה טובה

    Naftali Kraus

      

 

JOM KIPUR  - SZOMBATON (9.14)

     GYERTYAGYUJTÁS ZSIDÓ NŐKNEK!!!

יום הכיפורים תשע"ד

MA – 18.42

                 Az idők – budapestre értendők

 A szombat és ünnep fogadó, péntekesti gyertyagyujtás, a zsidó nők privilégiuma, előjoga.

 

Ez a három specifikus női micva egyike és a szombat / ünnep fényei idillikus békességet árasztanak a zsidó házakban. Ez a jó zsidó házasság – egyik – titka.

 

A Halacha előirásai szerint férjes asszonyok gyujtanak gyertyát - (zsidó!) férjük jelenlétében. Haszidoknál szokás, hogy hajadon lányok is gyujtanak gyertyát – egyet – mihelyt el tudják az áldást mondani. Férjes asszony két gyertyát gyujt, vagy többet, aszerint  ahány gyermeke van.

A sábbát/ünnep fényei nem férnek össze a rádió hangjával és/vagy a tévé villogásával. Ez két homlokegyenest ellenkező médium. Péntek/ünnep este kizárjuk házunkból a külvilágot és szellemi életet élünk a szombat fényei mellett.

 

Tehát ma estefelé – JOM KIPUR, A NAGY BÖJT ELŐESTÉJÉN- 18.42 órakor- a háziasszony meggyujtja a gyertyákat és elmondja az áldást:

 

BÁRUCH ÁTÁ ÁDONÁJ, ELOHÉNU MELECH HÁOLÁM, ÁSER KIDSÁNU BÖMICVOTÁV VÖCIVÁNU LÖHÁDLIK NÉR SEL

SÁBÁT  VÖSEL JOM HÁKIPURIM

HÉBER ERDETIBEN:

 

ברוך אתה ד', אלוקינו מלך העולם,

אשר קדשנו במצוותיו וציוונו להדליק נר של שבת ושל יום הכיפורים

Magyarul: Áldott vagy te, örök Istenünk, a világmindenség ura, aki megszentelt bennünket parancsolataival és meghagyta, hogy meggyujtsuk a szombat és a Jom Kipur fényeit.

UTÁNA MONDJA A HÖLGY A SECHEJÁNUT, HOGY MEGÉLTÜK EZT AZ IDŐT:ברוך אתה ד' אלוקינו מלך העולם שהחיינו וקיימנו והגיענו לזמן הזה

          ÁLDOTT VAGY TE ÖRÖK ISTENÜNK

A VILÁG URA, AKI ÉLETBEN TARTOTT ÉS

MEGŐRZÖTT BENNÜNKET ÉS ENGEDTE

MEGÉRNÜNK EZT A MAI NAPOT!

               שבת שלום –  וגמר חתימה טובה

..................................................................

 JÓNA MÁFTIRJA JOM KIPUR DÉLUTÁNJÁN

  ISTEN ELŐL NEM LEHET ELMENEKÜLNI

„És szólt az Örökkévaló Jónához, Ámitáj fiához, mondván: Indulj, menj el Ninivébe, a nagy városba, és fordulj felhívással hozzá, mert feljutott hozzám rosszaságának híre. El is indult Jóna, de azért, hogy Társisba meneküljön az Örökkévaló elől. (Jóna 1,1–3)

 

Jóna Ben Ámitáj az ötödik a tizenkét (Tré ászár) kispróféta autorizált könyvében. Vallásos körökben a legismertebb a tizenkettő közül, mivel a Jom Kippur délutáni tóraolvasás Háftárája. A magyar olvasók is ismerik valamelyest, hála Babits Mihály Jónás könyvének.

 

Lényege egy rövid mondatban: Jóna megtagadja az isteni parancs teljesítését, nem akar Ninivébe menni. Egyrészt ő zsidó próféta, mi köze a gojokhoz? A Talmud magyarázata szerint Jóna így érvelt: Ninive lakosai szavaim hallatára meg fognak térni, belátják vétkeiket. Ezzel Izraelt fogják rossz színben feltüntetni, mivel a zsidók nem hallgatnak prófétáikra és nem térnek meg.

 

Jóna szökési kísérlete meghiúsul – tanulság: Isten elől nem lehet megszökni – és Jóna végül is elmegy Ninivébe, prófétál, figyelmeztet és ahogy előre látta: a nép megtér, az Örökkévaló megszánja őket, és nem fordítja fel a várost, ahogy ígérte. Jóna lamentál, de az Örökkévaló értésére adja, hogy az isteni meggondolások mások, mint az emberi számítás.

                                                        MIKOR ÉS HOL ÉLT JÓNA?

 Ehhez hozzá lehet tenni még néhány kérdést. Ki írta önyvét és mikor? Hogy lehet az, hogy Jóna igazságtalannak tartja az isteni ítéletet, amely megkegyelmez a vétkes – ám később megtérő – bűnösöknek?

 

Jóna ben Ámitájt, Gát-Chéferből még egyszer említi a Biblia, és innen lehet tudni, hová való volt, és mikor élt. Ő volt az, aki megjövendölte második Jeroveám ben Joásnak, Somron utolsó előtti királyának, aki visszaállította a nagy Izrael határait, „Chámáttól a déli tengerig, ahogy ezt az Örökkévaló, Izrael Istene mondta szolgája, a Gát-Chéferből való Jóna ben Ámitáj próféta által” (2Kir 14,25). Itt, rövid könyvében azért nem jelzi idejét és helyét, mivel a történésnek és tanulságának univerzális és idő feletti jelleget akar kölcsönözni (Eljakim Ben-Menachem a Dáát Mikrában).

 

 Ki írta Jóna könyvét? Valószínűleg ő maga, idős korában. Az ismert talmudi Brájjtá szerint (Bava Batra 14/15) „Ezékiél, Dániel, Eszter és a tizenkét próféta könyveit a Szent Gyülekezet (Knészia Gdola) tagjai írták”. Rási (ott) azt mondja, hogy konkrétan a három utolsó prófétát, Chágájt, Zechárját és Maláchit kell érteni az alatt, hogy a Szent Gyülekezet tagjai írták (illetve szerkesztették, kanonizálták) ezeket a könyveket. Miért? Mivel az ún. Szent Gyülekezet egy igen széles fórum volt, több mint száz taggal, és több nemzedéken keresztül működött. A három utolsó próféta tagja volt a Gyülekezetnek, és ők szerkesztették egy könyvbe a kis próféták könyveit, hogy ne kallódjanak el, de „általában a próféták maguk írták könyveiket, haláluk előtt” (Rási, uo.).

 

* * *

Már csak azért sem logikus, hogy a Szent Gyülekezet, mint egy kollektív kollégium, írta az említett könyveket, mivel azokban (mint például Ezékiél vagy Dániel könyvében) sok személyes élmény van feldolgozva, egyes szám első személyben elbeszélve, így nem írhatta egy kollektíva. Eszter könyvéből is több mint nyilvánvaló, hogy Mordecháj és Eszter írták.

 

A PRÓFÉCIA SZIGORÚ, ISTEN KÖNYÖRÜLETES

 

Nem először fordul elő, hogy egy próféta megpróbál kibújni az isteni küldetés alól. Mózes sem akart eleinte kötélnek állni, Jeremiás sem akart menni, mert túl fiatalnak tartotta magát, de itt látni fogjuk, hogy Jónának elvi aggályai voltak. Eleve sikertelennek ítélte küldetését – még akkor is, ha nagyjából sikerül, és a niniveiek megtérnek. Ebben az esetben úgy gondolta – a Talmud interpretációja szerint –, Izraelen verik el a port.

 

Dáát Mikrá szerint azonban Jóna az egész megtérési komplexumot igazságtalannak tartotta: aki vétkezett, fizessen, bűnhődjön! Ez egy talmudi történettel értelmezhető és magyarázható, egy mély értelmű, elvi ellentétet hordozó tanmesével:

 

Kérdezték a bölcseséget: Mi legyen a vétkes sorsa (büntetése)? Válasza: „Üldözze őt a rossz!” (Péld 13,21), vagyis: nyerje el méltó büntetését.

Kérdezték a próféciát: Mi legyen a vétkes sorsa, büntetése? Válasza: „A vétkes lélek haljon meg!” (Ez 18,4). Vagyis: nyerje el méltó büntetését.

 

Megkérdezték az Örökkévalót: Mi legyen a vétkes sorsa, büntetése? Válasz: „Térjen meg, és megbocsátatik neki.” (Jeruzsálemi Talmud, Mákkot 2,6)

 

Amit itt látunk, az nem más, mint Jóna meghasonlása küldetésével. Ő képviseli a próféciát, amely szigorú, nem megbocsátó, küldője pedig az Örökkévaló, aki küldi őt, hogy figyelmeztesse, fegyelmezze Ninivé dekadens, vétkes társadalmát, de Jóna tudja, amit tud: Azok megtérnek (miért is ne? Meggyónnak, elmondanak néhány Miatyánkot és kész, tiszták, mint a patyolat), az Örökkévaló megkönyörül rajtuk, mivel Ő könyörületes és hosszan tűrő, és ki lesz a nevetséges, akit mindenki ki fog nevetni? A próféta, aki konzekvensen a bűnösök megbüntetését követelte.

 

Jóna köszöni, nem kér ebből.

 

* * *

Nem lényeges, de azért illik tudnunk, hol van Ninivé, kik és mik voltak Ninivé lakói? És hol van az a Gát-Chéfer, ahonnan Jóna származott?

 

Ninivé egy ősrégi asszír város volt a mai Irak területén, a Tigris folyó keleti partján, a mai Moszullal szemben. A Tóra híradása szerint Nimród alapította, nem sokkal az özönvíz után (1Móz 10,8–12), még a bábeli nyelvzavar előtt. Sokkal később Szánchériv megtette fővárosának, és palotákat valamint pogány szentélyeket épített benne.

 

Gát-Chéfer, Jóna szülővárosa Zevulon törzsének területén feküdt, vagyis a mai Nazarethez közel. Ez érthetővé teszi, hogy Jóna, mint fent láttuk, a somroni királyoknak prófétált.

 

HÉBER VAGYOK, AZ ÖRÖKKÉVALÓT IMÁDOM

 

Jóna tehát nem hajlandó külföldre menni és Ninivének prófétálni, az említett okok miatt. Mit tehet? Megszökik. Hová? Társisba.

 

„Útnak is indult Jóna, hogy az Örökkévaló elől Társisba meneküljön. Elment Jaffába (az ottani ősrégi kikötőbe), ahol talált egy hajót, amely Társisba készült. Kifizette tehát a költséget, és hajóra szállt, hogy a többiekkel együtt Társisba menjen az Örökkévaló elől.” (uo. 1,3)

 

Rövid idővel az indulás után azonban nagy vihar támadt a tengeren, és a tengerészek attól való félelmükben, hogy a hajó elsüllyed, imádkoztak és kiáltoztak, ki-ki a maga istenéhez, majd a hajón lévő fölösleges holmikat a tengerbe dobták, hogy könnyítsenek rajta. Jóna meg, mint akinek mindehhez semmi köze, lement a hajófenékbe, ott lefeküdt és elaludt. A hajóskapitány, aki látta ezt, odament hozzá, felkeltette és azt mondta neki: Hogyan tudsz ilyen helyzetben aludni? Kelj fel, kiálts te is Istenedhez, hátha meggondolja magát az Isten és megkönyörül rajtunk!

 

A többiek pedig, az utasok és a matrózok, sorsot vetettek, hogy „megtudják”, ki az, aki miatt ez a szerencsétlenség éri őket.

 

A sors Jónára esett.

 

Ekkor megkérdezték Jónát, kicsoda ő, melyik nép fia, mi a foglalkozása, honnan jön és hová megy, és mit gondol – ő, akire a sors esett –, miért jött rájuk ez a veszedelem?

 

„És Jóna így válaszolt nekik: Héber vagyok, aki az Örökkévalót az egek urát féli (imádja), aki a tengert és a szárazföldet teremtette.” (uo. 1, 9)

 

Az emberek, az utasok és a tengerészek megrettentek, mert Jóna elmondta nekik, hogy Isten elől menekül. Hogy tehettél ilyet? Hát lehet Isten elől menekülni? Majd megkérdezték Jónát, mint a legilletékesebbet a dologban: „Mit tegyünk veled, hogy lecsendesedjen körülöttünk a tenger?! Mivelhogy a tenger egyre viharosabb lett.” (uo. 10–11)

 

* * *

Az ókorban az emberek hittek a sorsolásban, amely kimutathatja, ki miben vétkes. Ez volt Áchán esetében is (lásd Jósua 7,18). Első látásra ez nonszensznek tűnik – írja Ákédát Jichák (Jichák Lampronti) könyvében (63. fejezet) –, hiszen a sors valakire mindenképpen esik, legyen az vétkes vagy ártatlan. Itt azonban, mondja, többször vetettek sorsot, és az mindig Jónára esett. Ekkor megkérdezték tőle és ő bevallotta, hogy ez miatta van, hiszen Isten elől menekül.

 

Kérdésükre, mi szerinte a teendő, Jóna azt a fatalista választ adta, hogy dobják őt a tengerbe, akkor megmenekülnek és minden rendben lesz...

 

Hogy mondhatta ezt Jóna? Hiszen ez öngyilkosság, ami nemcsak egy prófétának, hanem egy egyszerű hébernek (zsidónak) is tilos?

 

Ibn Ezra válaszol erre a – fel nem tett – kérdésre: „ekkor Jóna a halálát kívánta, hogy ne kelljen Ninivébe mennie”, vagyis ha szökése kudarcot vall, inkább meghal. Alapja ennek a Mechilta, ahol rabbi Jonatán azt mondja, hogy „Jóna azért szállt hajóra, hogy öngyilkos legyen” (Mechilta 21, a nyitányban). Azonban – teszi hozzá Ibn Ezra a próféta mentségére – nem adta volna nekik ezt a tanácsot, ha nem hallja tőlük, hogy ezt tervezik...

 

HÁROM NAP A HAL GYOMRÁBAN – 1927-BEN...

 

Társis egy nagyon messze levő helyet jelképez, de létezett a gyakorlatban is ilyen kikötőváros, van, aki azt mondja, hogy Gibraltár mellett, mások szerint Dél-Törökországban volt egy ilyen nevű város. Jónát keletre küldték Ninivébe, és ő nyugatra menekült, Társisba. (D. M.)

 

Bölcseink azzal magyarázzák a próféta illogikusnak tűnő lépését, hogy – szerinte – külföldön nem érvényesül, illetve nem jut kifejezésre az isteni Dicsfény (Schiná) és remélte, hogy ott az Örökkévaló békén fogja hagyni.

 

Még egy midrási ihletésű magyarázat arra, hogyan jutott a matrózoknak eszébe sorsot vetni. Mint tapasztalt hajósok nem láttak még vihart a tengeren? Ilyen esetben a megoldás a sorsvetés? Nem, mondja a Midrás (Pirké dörábbi Eliezer), hanem a tengerészek egy természetfeletti, csodás dolgot láttak: mellettük, előttük és mögöttük haladtak hajók minden irányban és a tenger nem viharzott alattuk, hanem csak itt, ennél a Társisba tartó lélekvesztőnél. Ebből rájöttek, hogy ez nem egy egyszerű, mindennapos vihar, és ezért kellene tudni, ki okozza ezt...

 

Nem volt mit tenniük, miután mindent megpróbáltak: kétségbeesetten, minden erejük megfeszítésével eveztek a szárazföld irányába, de a hajó recsegett-ropogott, és a matrózoknak úgy tűnt, hogy minden pillanatban hajótörést szenvedhetnek, a szó legszorosabb értelmében.

 

 Ekkor, mielőtt megfogadták volna Jóna tanácsát, a matrózok ismét imádkoztak, ezúttal az Örökkévalóhoz, Jóna Istenéhez:

 

„Jaj, Örökkévaló Isten, add, hogy ne vesszünk el emiatt az ember miatt; ne terheljen bennünket ártatlan vér! Hiszen te, Örökkévaló Isten, azt teszed, amit akarsz!” (uo. 1,14)

 

Ekkor, de csak ekkor, fogták Jónát és bedobták a tengerbe, az meg nem háborgott és nem viharzott többet. A matrózok, akik itt szemtanúk voltak, nagy félelemmel teltek el, félték az Örökkévalót, fogadalmakat tettek (hogy betérnek a zsidóságba – Rási), majd áldozatokat mutattak be (miután a szárazföldre léptek).

 

* * *

Érdekes, hogy az Írás előbb foglalkozik a matrózokkal, reakciójukkal, mint a tengerbe dobott Jónával. De nem sokáig:

 

„Az Örökkévaló odarendelt egy nagy halat, hogy az lenyelje Jónát. Három nap és három éjjel volt Jóna a hal gyomrában, és Jóna imádkozott a hal gyomrában az Örökkévalóhoz:

Nyomorúságomban az Örökkévalóhoz kiáltottam,

és Ő meghallgat engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat. Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül. Örvényeid és hullámaid összecsaptak fölöttem. Gondoltam, hogy eltaszítottál magad elől, bárcsak meglátnám még szent templomodat!

 

Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül. Hínár fonódott a fejemre. Lesüllyedtem a hegyek gyökeréig (alapzatáig), örökre bezárult mögöttem a föld, de te kiemelted életemet a sírból, ó, Örökkévaló, Istenem!

 

 Elcsüggedt a lelkem, az Örökkévalóra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba. Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, azok (a végén) elhagyják jótevőiket. Azonban én hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam – teljesítem. Mivel (kétségtelen, hogy) az Örökkévalótól jön a menekvés!” (Jón 2,3–10)

 

* * *

 

Három nap után az Örökkévaló utasította a halat, és az „kihányta” Jónát a szárazföldre. Ennek utána mintha mi sem történt volna, az Örökkévaló utasítja Jónát, menjen el Ninivébe, a nagy városba, és hirdesse ott, amit mondani fog neki. És Jóna ezúttal már nem ellenkezik, megy és hirdeti, hogy negyven nap múlva Ninivé elpusztul.

* * *

Bölcseink és az őket követő hagyományos exegéták Jóna három napos tartózkodását a hal gyomrában szó szerint vették. R' Joszéf Kászpi volt az egyetlen, aki idéz „egyeseket”, akik szerint ez nem volt más, mint prófétai látomás, vagyis álom. (Eljakim Ben-Menáchem, a Dáát Mikrá kommentátora Jóna könyvére, Maimonides A tévelygők útmutatójában véli megtalálni az „egyeseket”, azokat a racionális exegétákat, akik a hasonló ezoterikus prófétai élményekben víziót látnak (mint Hoséá esetét a parázna feleséggel, lásd szócikkében).

 

Hogy a dolog – legalábbis elméletben – lehetséges, erre a huszadik századból hoz bizonyítékot Ambrose John Wilson a Princeton Theological Revue című folyóiratban, 1927-ben. Ezt közli könyvében egy Alders nevű amerikai kutató is:

 

„Folkland mellett egy nagy cethal, amelyet szigonnyal elfogtak, farkának egyetlen csapásával felfordította a halászhajót, és lenyelte az egyik halászt.

A cetet megölték és feldarabolták, és a harmadik napon megtalálták gyomrában az eltűnt halászt összekuporodva, és eszmélet nélkül. Lemosták tengervízzel, és magához tért, de arca, kezei és nyaka kifehéredtek, mivel kimarta a cet gyomorsava, de egyébként az eset nem volt kihatással egészségére. G. McCloski, a princetoni egyetemről, bebizonyította, hogyan lehetséges ez...” (A tudományos részletek itt mellékesek, elégedjünk meg azzal, hogy ez 1927-ben történt, és tudományosan alátámasztották. A történetet lábjegyzetben hozza Dáát Mikrá)

 

MÉG A KIRÁLY IS ZSÁKOT ÖLTÖTT

 

Itt és ekkor meglepő dolog történik– amit Jóna előre látott:

 

„Ninivé lakosai hittek Istenben (és prófétája szavában), böjtöt hirdettek, zsákot öltött a város apraja-nagyja. A dolog híre eljutott Ninivé királyához is, aki felkelt trónjáról, levette palástját, zsákruhát öltött, és hamuba ült. Majd kihirdették Ninivében a király és a főurak nevében: Az emberek és az állatok, a marhák és a juhok ne egynek és igyanak, ne is legeljenek! Mindenki öltsön zsákot, ember és állat, és kiáltsanak teljes erővel Istenhez, térjenek meg az emberek a rossz útról, és hagyjanak fel erőszakos, rabló viselkedésükkel! Ki tudja, hátha megkegyelmez az Isten, megbánja (amit tervezett), felhagy haragjával, és nem veszünk el.

 

És Isten látta cselekedeteiket, hogy megtértek a rossz útról, és meggondolta (megbánta) a rosszat, amit akart tenni velük, és nem tette meg (vagyis nem pusztította el Ninivét).” (Jón 3,5–10)

 

Ne tessék kérdezni, hogyan lehet az, hogy az erőszakos, arrogáns viselkedésű asszíriai gojok, Ninivé lakosai, akiknek gaztetteiről több próféta is beszél (Náchum, lásd ott, és mások) – hirtelen ilyen nagy cádikok lettek. Ha tetszik, csak Ibn Ezrát idézhetjük, aki tudni véli, hogy a matrózok elhozták Ninivébe Jóna hírét, és ezért hittek neki, és tértek meg. Jóna eleve „tudta” és hitte, hogy meg fognak térni és kibújnak a büntetés alól. Ezzel nem értett egyet és ennélfogva:

 

 „A dolog nagyon rosszul esett Jónának, és haragra gerjedt. És imádkozott Jóna az Örökkévalóhoz: Ó, uram, Istenem! Hiszen tudtam (mondtam) ezt, még amikor hazámban voltam. Ezért szöktem Társisba, mivel tudtam, hogy te irgalmas, könyörületes és hosszan tűrő vagy, nagy a te szereteted, és megbánod a rosszat (ha rosszat akarsz tenni valakivel). Most pedig, Istenem, vedd el lelkemet, mert jobb a halálom életemnél!” (Jón 4,1–3)

 

Az Örökkévaló válasza lakonikus: Valóban ennyire haragszol? Mintha azt mondaná: Várd ki a végét, és meglátod kinek van igaza.

 

* * *

Rási szerint nem Jóna igazságérzete volt az, amely tiltakozott az „igazságtalanság” ellen, hogy Isten megbocsátott a megtérő vétkeseknek, hanem egyszerűen attól tartott, hogy most a népek őt hazugnak, álprófétának fogják tartani, hiszen „megígérte”, hogy Ninivé elpusztul.

 

Van itt valami abból a „szent arroganciából” (Chucpá dkdusá), amely Jónát jellemzi. Nem sok próféta merészelt ellenzéket játszani az Örökkévalóval szemben, amiért az könyörületes. Jóna tudja, hogy ez nincs rendben, felajánlja „lemondását”, vagyis halálát, és könyve végén nem ő mondja ki az utolsó szót.

 

A RICINUSBOKOR TANMESÉJE

 

Innen a történet rövid és előre látható. Jóna nem hiszi el, hogy Isten valóban megbocsát a gojoknak, kivonul a városból, kalyibát készít magának, és leül kivárni az események végét. Már elmondtuk, hogy Bölcseink szerint Jóna viselkedése és álláspontja Izrael szeretetéből (Áhávát Jiszráél) fakadt: ha a gojok megtérnek, ez rossz színben tünteti fel az ateista, nyakas zsidókat, akik nem hallgatnak prófétáik szavára.

 

Mivel a tűző nap irgalmatlanul süt Jóna fejére, az Örökkévaló tesz egy kis csodát, amelyből egyhamar tanmese lesz. Jóna feje fölött, a kalyiba mellett, pillanatok alatt kinőtt egy ricinusbokor, melynek levelei árnyékot adtak. Azonban Jóna „nagy öröme” (uo. 4,6) korai volt: másnapra jött egy féreg – az Írás kifejezetten hangsúlyozza, hogy „az Örökkévaló küldte” – és megszúrta a bokrot, amely elszáradt. Aznap nagyon meleg volt – feltámadt az Izraelben is ismeretes, tikkasztó keleti szél (Chámszin), és Jóna elájult a nagy melegtől. Újra csak meg akart halni, ismételvén előbbi önmagát: „Jobb a halálom életemnél!”

 

* * *

Erre jön az isteni válasz, amely jóllehet az egész könyv tanulsága:

 

„Ekkor az Örökkévaló így szólt Jónához: Azt hiszed, hogy jogos a haragod a ricinusbokor miatt?” Jóna pozitív válaszára: „Jogos, és halálosan igazam van” (uo. 9), azt mondja az Örökkévaló:

 

„(Nézz csak oda!) Te bánkódsz emiatt a ricinusbokor miatt, amit nem gondoztál és nem neveltél; amely egy éjjelen felnőtt, és a másikon elpusztult. Hát akkor én ne irgalmazzak Ninivének, a nagy városnak, amelyben több mint százhúszezer olyan ember (gyerek?) van, akik nem tudnak különbséget tenni jobb és bal kezük között, és ott a sok állat?!" (Jón 4,10–11)

 

A tanulság, ha úgy tetszik, kézenfekvő: Ne légy önző, és személyes jólétedet (árnyék a tűző napon!) ne csomagold ideológiába! Milyen próféta az, akinek a kényelmét szolgáló ricinusbokor fontosabb, mint egy nagyváros sok százezernyi lakosa?

 

Jóna nem válaszol. Nincs válasz. A próféta alulmarad az Istennel folytatott vitájában. Ezek után nem hallunk felőle, és esetleges további próféciái – ha voltak is – nem lettek feljegyezve.

 

* * *

Ellentétben a szigorúan vett Psáttal, amelyben Jóna „portréja” nem a legsikerültebb (szélsőséges, önző, saját kényelmére kényes), a Midrások elégtételt szolgáltatnak Jónának. Szerintük ő egy igazi cádik volt, aki élve került a mennyországba (Sochér Tov 26,7), fontosságában Élijáhuhoz hasonlítható, és Elisa kente fel prófétának (Misnát r' Eliezer 8). Gyakran zarándokolt fel a jeruzsálemi Szentélybe, ahol az isteni Sugallat nyugodott rajta (Jerusálmi, Szukká 5,1). Ő volt az, aki Elisa küldetésében felkente Jéhut Izrael királyának (Szifré Zuta és Széder Olám rábbá 19). A Zóhárban is pozitívan szerepel, és haszid körökben nagy megtiszteltetés Jom Kippur délutánján, a Mincha imában, Jóna könyvét Haftaraként elmondani, és ezt a jogot egy rögtönzött árverésen sok pénzért veszi meg, aki teheti.