HETISZAKASZ(4) – Pinchász – 2014 –

IRJA: GLITSENSTEIN SMUÉL, RABBI

 

NEM TENNÉL-E MEG MINDENT A GYERMEKEDÉRT?

 

Milyen örökséget hagyunk a gyermekeinkre? Az, amit ők tartanak majd legfontosabb értéknek, megfelel-e vajon az általunk képviselteknek? Lesz-e bennük örömünk? Mit tehetnénk még azért, hogy a gyermekeinket arra bátorítsuk, haladjanak a megfelelő úton előre? Ezektől a gyötrő gondolatoktól egyetlen szülő sem szabad. Az eheti Tóra-szakasz némi betekintést enged nekünk ezekbe a létfontosságú kérdésekbe.

Izrael földjének felosztása az izraeli családok közt a küszöbön álló feladat. Celáfhád leányai jönnek Mózeshez a maguk panaszával: „Atyánk meghalt a sivatagban… a maga vétkében halt meg, s fiai nem voltak. Miért VESSZEN KI  atyánk neve a családja közül, mivel nincs fia? Adj nekünk birtokot atyánk fivérei között." (4Mózes 27:3–4.)

Amikor Mózes beszámolt panaszukról az Örökkévalónak, azt a választ kapta, hogy a panasz jogos, és Celáfhád leányai megkapták részüket a Szentföldön, együtt a törzsükkel.

Ki volt Celáfhád, e bátor lányok édesapja? És miféle bűnt követett el, ami az életébe került? A Talmud (Sábbát 96a.) két véleményt idéz a kiléte felől: Rabbi Akivá szerint Celáfhád a „mekóses" volt, az, akit kivégeztek, mert rőzsét gyűjtött szombaton; ( 4Mózes 15:32–36.) rabbi Júda ben Betaira szerint viszont Celáfhád a máápilim soraiba tartozott, ahhoz a balsorsú csapathoz, akik megpróbáltak „a maguk erejéből" jutni be Kánaánba, miután elhangzott az ítélet, hogy az a generáció a pusztában hal meg.

Érdekes módon, akár mekóses volt Celáfhád, akár máápil, nemes ügyért halt meg. A bölcsek szerint – akármilyen különösen hangzik – a mekóses a szombatot „az ég javára" szegte meg. Miután az egész generáció arra ítéltetett, hogy élete hátralevő részét a pusztában töltse, sok izraelita tévesen úgy vélte, ha nem mehetnek be a Szentföldre, akkor ők már nem is az Örökkévaló szent népe, és sem a micváik, sem a törvényszegéseik nem járnak többé semmiféle következménnyel.

Hogy e téves föltételezést kijavítsa, a rőzsegyüjtő (mekóses) szándékosan követett el főbenjáró vétket, hogy megmutassa halála által: a tetteik még mindig jelentőségteljesek. A mekóses zsidó felebarátai iránti szeretetből halt meg.

A máápilim azért haltak meg, mert szerették a Szentföldet. A szeretetük olyan erős volt, hogy megvakította egyéb érzékeiket, és semmibe vették Mózes szigorú figyelmeztetését, hogy az Örökkévaló nem hagyta jóvá küldetésüket, és az nem fog sikerülni.

„Az alma nem esik messze a fájától." Celáfhád önzetlen tette érzékeny húrokat pendített meg a leányai lelkében. Őket is emésztette az Izrael földje iránti szeretet, kész voltak megtenni bármit, ami csak kell, hogy az álmuk valóra váljon, s az övék legyen legalább egy parcella a szent földből. Megjegyzendő, hogy a mekóses és a máápilim története a kivonulás utáni második évben zajlik, Celáfhád leányai azonban panaszukat mintegy 38 évvel később terjesztik elő. Sok-sok évvel halála után Celáfhád öröksége eleven volt még: utódai ott folytatták, ahol ő abbahagyta.

A lecke világos: ha azt szeretnénk, hogy a gyermekeink részt kívánjanak abból, amit mi értéknek tartunk, az értékeink nem maradhatnak a teória birodalmában – tetté kell váltani őket. Csak akkor remélhetjük, hogy hatással leszünk a gyermekeinkre, ha meg is hozzuk azokat a kemény döntéseket, amiket az elveink megkívánnak.

Szeretjük-e eléggé a gyermekeinket ahhoz, hogy magunk is azzá váljunk, amivé lenni őket kívánjuk?

   (Nagyfuvaros Press)