A HETI  SZAKASZ(2)- MÁSZ'É – 2014

IRJA: DARVAS ÁRIÉL  rabbi

 

40  év – 42 állomás:a haladás öröme

 

„Honnan tudjuk, hogy az élet védelme felülírja a szombatot? Mert írva van (3Mózes 18:5): „őrizzétek törvényeimet és rendeleteimet, melyeket, ha megtesz az ember, élni fog általuk", és nem meghalni miattuk. A körülmetélés kapcsán írva van: „a nyolcadik napon metéld körül...". Végezd el a körülmetélést, akkor is, ha szombat van, nemde ebből van egy kál váhomer? Ha a milá - amely csak egy az ember kétszáznegyvennyolc testrésze közül – felülírja a szombatot, akkor maga az ember (testének egésze) nem sokkal inkább?

 

 A Kádos Báruh Hu azt mondta Izraelnek: fiaim, ügyeljetek micváimra, őrizzétek a Tórát, és figyeljétek meg, hány csodát és rendkívüli eseményt cselekedtem értetek, amikor kijöttetek Egyiptomból. Ledöntöttem gyűlölőiteket, átvittelek titeket a tengeren, félelmet és rettegést bocsátottam ellenségeitekre, amint írva van: „akkor megrettentek Edom vezérei". Elpusztítottam az emorit, Szichont és Ógot. A pusztai negyven esztendő alatt nem hagytalak magatokra benneteket egy pillanatra sem. Bármennyi gyűlölő is kelt ellenetek, nem hagytalak titeket megfutamodni. Hány meg hány kígyót és skórpiót öltem meg miattatok, amint írva van: „aki vezetett téged mérges kígyók, skórpiók, és a szomjúság nagy és rettenetes pusztáján", és nem hagytam, hogy kárt okozzanak nektek. Ezért mondta a Kádos Báruch Hu Mózesnek: írd le állomáshelyeiket, melyeket bejártak a zsidók a pusztában, hogy megtudják, hány csodát tettem velük minden egyes úton". A midrás (Tanchuma) többek közt ezekkel a szavakkal indokolja, hogy Mózes negyedik könyvének utolsó, Mászé elnevezésű szidrája miért sorolja fel a pusztai vándorlás negyven esztendejének negyvenkét állomáshelyét.

 

E felsorolás által végigkísérhetjük őseinket azon az úton, melyet az Egyiptomból való kivonulástól tettek meg addig, míg elértek a Jordán folyó partjához, hogy beléphessenek az Ígéret Földjére. Az útinapló egyben szól Isten könyörületéről, mellyel lehetővé tette, hogy annak ellenére, hogy bűntetésből több évtizedes vándorlásra ítélte a pusztai nemzedéket, lehetőséget adott feltöltődésre, megpihenésre egyaránt. A negyvenkét állomáshelyből az első tizennégyet a vándorlás első két évében érintették,  a negyvenedik évben pedig nyolc helyen álltak meg, ebből tehát kiderül, hogy harmincnyolc év alatt húsz helyen kellett letáborozniuk, ami nem kevés, de nem is elviselhetetlen. 

A szidra első mondata így hangzik: „Ezek Izrael fiainak vándorlásai, akik kivonultak Egyiptom országából seregeik szerint, Mózes és Áron által". A pászuk kapcsán mestereink megjegyzik, hogy az egyiptomi megváltás, a geulát micrájim, hús-vér emberek által vált lehetővé Izrael gyermekeinek, éppen ezért nem is tarthatott örök időkig, és az átmeneti szabadságot szétszóratás követte. A Mózes és Áron által kivívott helyzet törékenynek bizonyult, ezzel szemben ha  - a reméljük nem is olyan távoli jövőben - Isten váltja meg népét, akkor a geulá örökké tart majd.

 

A midrás hozzáfűzi: Ezzel kapcsolatban mondja a vers: „úgy vezetted néped, mint a nyájat, Mózes és Áron keze által". Mit jelent a „vezetted" szó? Rövidítést. Rabbi Eliezer a héber נחית kifejezést részekre bontja: csodákat (נסים) tettél velük, életet (חיים) adtál nekik, a Sás-tengert (ים) szétválasztottad előttük, Tórát (תורה) adtál nekik Mózes és Áron által.

„Mózes felírta indulásaikat vándorlásaik szerint az Örökkévaló parancsára, ezek vándorlásaik indulásaik szerint". A vers második felében megismétlődik a kijelentés, de fordított szórendben.

 

   Ráv  S.R.Hirsch a modern ortodoxia kiemelkedő alakjának véleménye szerint az első rész kifejezi, hogy miként tekintett Isten a zsidók vándorlására, míg a második az emberek nézőpontjából szól. Bármikor, ha Isten elrendelte, hogy haladjanak tovább azt saját, isteni terve szerint tette, hogy őseink  induljanak az Általa tervezett – és ebben az esetben mindenfajta negatív kicsengéstől mentes – Végzet, a szabadság, a nyugalom a Teremtő által nekik ígért Ország felé.  Az emberek ettől eltérően viszonyultak a folytonos utazáshoz. Mivel természetünk jellemzője a status quo-val szembeni türelmetlenség, ezért joggal feltételezhetjük, hogy őseink mennyire elégedetlenné válhattak, amikor hosszabb-rövidebb időre letáboroztak valahol. Amikor eljött az indulás ideje, akkor viszont kirobbanó örömet éreztek, ami egyszerűen az elindulás, a továbbhaladás öröme volt, hogy elhagyhatják azt a helyet, ahol időzniük kellett, és nem azért örültek mert végiggondolták a továbbmenetel végső – isteni – célját. Az emberek örömének kiváltó oka nem a megérkezés, hanem maga az indulás ténye volt.