A HETI SZAKASZ(4)  - M Á S Z É  - 2014

IRJA:  KÖVES SLOMÓ, rabbi

 

kő ne váljon sírkővé!

 

Akinek száza van, az kétszázat akar, akinek kétszáza, az pedig négyszázat. (Midrás, Kohelet rábá 1:13.)

Nem számít, hogy hol tartasz az életben, mindig az elérhetetlenre kell törekedned! (Alexander Korda)

 

Megelégedni, vagy előretörni?

Mi a jobb, megelégedni, vagy mindig többet akarni? Mi az igazi boldogság kulcsa: ha életünk utolsó napjáig sem elégedünk meg azzal, amit elértünk, vagy ha nem vagyunk mohók, és elégedetten örömünket leljük abban, amink van?

   A kérdéssel kapcsolatban több egymással ellentétesnek tűnő útmutatásra lelhetünk a zsidó forrásokban. Egyes helyeken például a Talmud azt mondja: „Ki mondható gazdagnak? Aki elégedett azzal, amije van." (Talmud, Atyák tanításai 4:1.). Más helyeken viszont azt találjuk, hogy az embernek sohasem szabad megelégednie azzal, amit elért: Haladnak erőről erőre, megjelennek Isten előtt Cionban. (Zsoltárok 84:8.) „Az igazaknak soha nincs nyugtuk, sem ezen a világon, sem a túlvilágon…" (Talmud, Bráchot 64a)

A választ a kérdésre a lubavicsi rebbe adja meg, a rövid napi útravalókat tartalmazó Hajom jom című könyvében. A kérdés lényege az, hogy milyen típusú dologról beszélünk. Ha fizikai, anyagi dolgokról van szó, akkor érdemes örömünket lelnünk abban, amit elértünk. Ne azokat nézzük, akik felettünk vannak, hanem azokat, akik még nálunk is rosszabb helyzetben tengődnek. Ha igazán boldogok akarunk lenni, akkor jelentsen nekünk elégtételt az, ami a rendelkezésünkre áll. „A gazdagság csak a fejben létezik" (Talmud, Nödárim 41a), tanítják bölcseink. És valóban, nem ritka hogy a leggazdagabb emberek a legboldogtalanabbak: kiszolgáltatottnak, becsapottnak érzik magukat.

 

 Ha viszont szellemi, spirituális dolgokról beszélünk, soha se elégedjünk meg azzal, amit elértünk. Ne érezzük magunkat tudósnak azért, mert vannak nálunk is műveletlenebbek! És ne tartsuk magunkat morális példaképnek csak azért, mert vannak nálunk is erkölcstelenebb emberek. Mindig újabb és újabb célokat tűzzünk magunk elé a szellemi gyarapodás és az erkölcsi önfejlesztés végtelen országútján, és az elért mérföldköveket a következő cél startkövének, ne pedig egy hosszú út végállomásának tekintsük.

•••

Mit jelent a siker?

Történt egyszer, hogy egy eredményes fiatal iskolaigazgató büszke beszámolót írt a lubavicsi rebbének saját munkájáról, tételesen felsorolva sikereit, eredményeit. A Rebbe magára a levélre írt válasz kommentárjaiban áldásokkal és jókívánságokkal árasztotta el a fiatalembert, de a sorok között bekarikázta a „siker" szót és egy nagy kérdőjelet tett mellé. A megdöbbent igazgató nemsokára a Rebbe szobájában ült személyes kihallgatáson. Nem állta meg, hogy ne kérdezzen rá, mit jelentett a nagy kérdőjel. „Siker lehet-e az a tény, hogy egy adott zsidó iskolába, egy pár tucat gyerek jár, amikor sok ezer helybéli gyerek, még csak azt sem tudja, mit jelent zsidónak lenni…?" – kérdezte a Rebbe. „De hát megháromszoroztam a hallgatói létszámot!" – vágott vissza a fiatal rabbi. „A siker annyit tesz" – felelte a Rebbe – „hogy folyamatos erőfeszítést fejtünk ki és állandóan küzdünk azért, amit helyesnek ítélünk."

•••

Állomás vagy vonulás?

Hetiszakaszunk, Mózes negyedik könyvének utolsó porciója a negyven év vándorlás végéhez közeledve felsorolja a zsidó nép vándorlásának negyvenkét állomását. A hosszú felsorolást a következő mondat vezeti be:

„Ezek Izrael fiainak vándorlásai, ahogy kivonultak Egyiptom országából seregeik szerint, Mózes és Áron vezetésével." (4Mózes 33:1)

Két látszólagos fogalomzavar is feltűnik ebben az egy mondatban:

1.                              Miért nevezi a Tóra, a vándorlás negyvenkét állomását, „vonulásoknak"?

2.                              A megfogalmazásból úgy tűnik, mintha az összes állomás-„vonulás" „Egyiptom országából" történt volna. Ez tárgyszerűen azonban, csak az első vonulásra igaz, hiszen ezt követően minden egyes vonulás az azt megelőzőt hagyja maga mögött…

A haszid filozófia megalapítója, a Bál Semtov értelmezése szerint az Egyiptom és a Szentföld közötti vándorlás - és annak negyvenkét állomása - minden egyes ember életutazását fejezi ki. Mindannyiunk élete állomásról-állomásra való haladás. E haladásnak pedig elsődleges célja, hogy egyre fejlettebbek, egyre kifinomultabbak, jobbak és tisztábbak legyünk, hogy minden egyes alkalommal legyőzzük saját korlátainkat, és túllépjük véges mivoltunk éppen aktuális határvonalait. Nem véletlen tehát, hogy a Tóra mind a negyvenkét vonulást az egyiptomi kivunolás részeként jellemzi. Az Egyiptom מצרים - micrájim kifejezés ugyanis, közismerten a מצרים – mécárim„korlátok" kifejezéssel rokon. Amikor Bölcseink arra tanítanak (Talmud, Pszáchim 116b), hogy „minden egyes nemzedékben (és minden nap) kötelességünk Egyiptomból kivonulni", arra gondolnak, hogy az embernek folyamatosan arra kell törekednie, hogy túllépje saját önzésének, kishitűségének, lustaságának, irigységének és a többi szerencsétlen jellemvonásának és rossz szokásának korlátait: hogy legyőzze saját Egyiptomát. Ebben az értelemben pedig a sok-sok vonulás valójában egy nagy életút, egy nagy „kivonulás" része kell, hogy legyen.

Ha pedig ezt a gondolatot tovább visszük, akkor szinte magától adja magát még egy jelentős útmutatás: nagyon ügyeljünk arra, hogy a tegnap eredményei ne legyenek a ma sikerének korlátaivá. Ne váljanak az eredményes utazás egyes mérföldkövei a további haladás sírköveivé.

Nemegyszer előfordul, hogy a siker mámorában, a rég óhajtott cél elérésének üdítő érzésében olyan fokú megelégedés hatása alá kerülünk, hogy szinte megbénulunk, ha a továbbhaladásra kell gondolnunk. Soha ne felejtsük el, hogy a ma kitűzött célokhoz képest a tegnap eredményei már „Egyiptomnak" számítanak. Így is érthető tehát, hogy miért használja a Tóra az „egyiptomi kivonulás" kifejezését mind a negyvenkét vonulásra. Itt ugyanis az egyes vonulások közötti viszonyra is utal, nem pedig csak a nulladik állomásra, az eredeti nagy Egyiptomra.

Választ ad ez a gondolatmenet arra a kérdésre is, hogy miért nevezi az állomásokat a Tóra „vonulásoknak". Ha azt akarjuk elérni, hogy kirándulásunk mérföldkövei ne váljanak utunk sírköveivé, akkor mindvégig abban a tudatban kell haladnunk, hogy az egyes állomások tulajdonképpen a vonulás részei. Az egyes eredmények nem nyugtázandó sikerek, hanem mindig csak a következő utazást megalapozó startkövek.