2014. július 21., hétfő

 

ÉN ÉS A REBBE

Nincs nagyobb áldás

a gyermekek közös nevelésénél

 

Dr. David Lazerson oktató, író és zenész. 1973-ban, röviddel a házasságkötése előtt, részt vett a 770-ben egy szombati fárbrengenen, ahol a Rebbétől áldást kért a házasságra. Az alábbiakban az ő elbeszélését olvashatjuk.

 

Az volt a szokás, hogy szombatonként, minden házasság előtt álló vőlegény, a Fábréngen során felment a pódiumra a Rebbéhez, és ott – a sok ezer ember szeme láttára – a Rebbe töltött neki egy kis pohárba löchájimot, vodkát. Nagy jelentősége volt ennek a kis ceremóniának, amelynek során a Rebbe egyben meg is áldotta az ifjú vőlegényt, és jövendőbeli házaspárt.

Én nagyon ideges voltam, mert ugye fel kellett mennem tízezer ember szeme láttára. A 770-ben úgy voltunk összezsúfolódva, mint a szardíniák. Szóval nagy fárbrengen volt. És akkor én következtem sorra, a fárbrengen közepén, fölmentem, és azt gondoltam magamban, hogy én már tíz-tizenegy hónapja a jesivában tanulok... Itt az ideje, hogy elkápráztassam
a Rebbét a jiddistudásommal. Megmutatom a Rebbének, hogy már én is ide tartozom, a srácok közé. Letettem a poharat, és azt mondtam a Rebbének:


 „Dosz iz noch m
ájn chászene!" Mire a Rebbe: „Vosz – Mit mondasz?" „Dosz iz noch májn chászene!" A Rebbe megint: „Vosz?" Akkor inkább azt mondtam angolul: „Az esküvőmre…"

 

Csak később jöttem rá, hogy azt mondtam a Rebbének jiddisül:  „Az esküvőm utánra…" És persze az esküvőm előtti szombaton voltunk. És miután a Rebbe kétszer is visszakérdezett: „Vosz?" Azt mondtam inkább angolul:  „Na, hát az esküvőmre…" A Rebbe széles mosolyra derült, épp csak el nem nevette magát. Szélesen elmosolyodott, de nem kinevetett engem, nagyon kedves volt... Áldást adott rám.

Utána mindenki faggatott: „Hát ez fantasztikus volt, csodálatos! Ilyen szép nagy mosolyt kaptál a Rebbétől, mondd meg szépen, mit mondott!" Mondtam: „Nem mondok semmit! Felejtsétek el, úgyse mondom meg, mit mondott." Nem is mondtam el senkinek, hónapokig…

Hónapokkal később, a feleségem már előrehaladott állapotban volt, és kvitlit írtunk a Rebbének. Áldást kértünk, mindenféle magasztos áldást a Rebbétől; hogy a gyermekünket szeretnénk chászidnak és istenfélőnek és igaznak nevelni, meg ilyeneket… Minden efféle lelki és érzelmi kvalitást kívántuk a gyermeknek, és ezeket a jellemvonásokat. Átadtam a cédulát a Rebbének. Ő belenézett, aztán rám, és elmosolyodott. Azt mondta: „Neveljétek fel a gyermekeket együtt, a feleségeddel, jó egyetértésben!" Először rámondtam: „Ámen!" De aztán, emlékszem, átfutott rajtam: „Na és, ennyi? Csak van ennél több is, hiszen alig kezdtünk bele!" De ennyi volt. Én meg álltam ott, habozva: „És…? Mi lesz az istenfélelemmel, a chászidizmussal, az igazságossággal, a tanulással,a közösségi aktivitással – ezekkel a tulajdonságokkal?" És a Rebbe megint azt mondta: „Neveljétek fel a gyermekeiteket együtt, a feleségeddel, jó egyetértésben." Mire én: „Ámen… Köszönöm szépen",és már mentünk is kifelé.  

 

***

Az első reakcióm ez volt: „Hát ez kiábrándító. Hát mi lesz azzal a sok mindennel, amit kértünk még?" Aztán elgondolkodtam  rajta. Beszélgettem másokkal, más rabbikkal erről, akikhez közel állok, teljesen el voltak ragadtatva a Rebbe válaszától. A legfontosabb, hogy megtanultam néhány dolgot: ahogy kijöttünk, azt mondtam Gittelnek:  „Hé, hát akkor egyszerre több gyerekünk lesz? A Rebbe azt mondta: »gyerekek«. És mi a másik? Hogy maradjunk együtt. A Rebbe azt mondta: »együtt, a feleségeddel«. Hogyan? »Jó egyetértésben.« Talán az a sok minden más ennek a következményeként lesz majd meg,ha együtt maradunk jóban és rosszban, és ha jó egyetértésben tesszük."

Gondoltam is magamban: hát ez szép feladat lesz. Nem lesz egyszerű… De ezt kaptuk a Rebbétől, és ez nem kevés!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése