A REBBE ÉS ÉN(6)

A jótékonykodás otthon kezdõdik

 

Sarah Karmely író, népszerû elõadó és tanácsadó. Az 1980-as években, ahogy egyre inkább elkötelezetté lett a zsidó vallás iránt, a Rebbe tanácsát kérte.

    Igen kényes helyzet volt. A férjem nem akarta, hogy elfedjem a hajam, és nem akart semmi mást sem, ami ezzel jár. Írtam tehát a Rebbének egy önigazolástól csöpögõ, „szenteskedõ" levelet: „Eldöntöttem, hogy mindent betartok. A férjem ugyan nem akarja, de ilyen esetben ugye nem kell ezzel foglalkoznom?"

Azt vártam, hogy azt fogja mondani: „Tegye csak amit kell, ne is törõdjön vele, mit mond a férje!"

 Ehelyett kétrészes választ kaptam, ma is õrzöm a levelet. Az elsõ része így szólt: „Ne vágjon neki vissza, ne csináljanak vallásháborút."

 Micsoda bölcs tanács! Milyen jó lett volna, ha hallgattam volna rá… Mi történik, amikor a vallás dolgában hadakozol? A férjed nem fogja megszeretni ettõl sem a vallást, sem téged, mert viszályt hoz az életébe. A gyerekek se nagyon örülnek annak, hogy vallásossá lettél, mert: „Apa és anya a vallás miatt veszekszenek; nekünk ez nem hiányzik."

  A tanács második fele így hangzott: „Keressen valakit, hogy õ tanítsa a férjét, õ legyen rá hatással."

Micsoda megkönnyebbülés volt! Én nem a rabbija vagyok, hanem a felesége. Ahogy abbahagytam a gyötrését, máris elkezdtek mûködni a dolgok. Azokat az éveket, amelyekben a vallásosság okozta viszály ott volt köztünk, nagyon fájdalmasnak, nagyon nehéznek éltem meg.

Valahányszor elmentem panaszkodni a Rebbének, õ azt mondta: „És a férje? Mit mond erre a férje? Hogy van a férje?" Azt gondoltam: Velem mi lesz, velem ki törõdik? A Rebbe azt mondta: „Ne aggódjon, el fog jutni oda, ahová kell. Ne gyötörje õt, ne vitázzon vele."

Egyszer választhattam volna, hogy hol töltöm a nyári hónapokat. Azt mondtam a Reb­bé­nek, hogy vagy elmegyek egyedül Izraelbe, és ott nem lesz semmi probléma, mert ott elfedhetem a hajam, nem kell strandra mennem és kóser helyeken ehetek, vagy elmegyek a férjemmel a Távol-Keletre – Thaiföldre utazott gyakran üzleti ügyben. Ebben az esetben viszont bajban leszek, mert õ nem akarja, hogy elfedjem a hajam, el akar majd vinni a strandra, és lesznek nem-kóser éttermek, ahová el kell mennünk. Írtam egy cédulát a Rebbének, odaadtam a titkárának, és õ azt mondta: „Mrs. Kar­mely, menjen le a 770 földszintjére." A Rebbe osztogatott valamit, már nem emlékszem, mit, talán Tánjákat. „Menjen csak le, és várjon a sorban." – utasított a Rebbe titkára. Boldog voltam, gyorsan leszaladtam a lépcsõn, és beálltam a sorba. Amikor sorra kerültem, a Rebbe megfordult, hogy adjon nekem abból, amit osztogatott, rám nézett, és nagyon határozottan azt mondta: „Menjen Bangkokba a férjével." 

A körülöttem levõk kérdezték: „Mit akart öntõl a Rebbe?" „Ó, semmiség..." – mondtam.

Elmentem a férjemmel Bangkokba, mert azt mondta a Rebbe. Amikor hazafelé repültünk, a férjem odafordult hozzám, és azt mondta: „Akkor hát egy évig megint alig foglak látni." Akkor rájöttem: itt vagyok én, a szenteskedõ, aki mindenkin segít, pedig a jótékonyság otthon kezdõdik! Adj a férjednek több idõt, ezt akarta mondani nekem a Rebbe.