A HETI SZAKASZ CHASZID SZEMSZÖGBŐL –ÉKEV 2013

 

      A jóllakott „éhező” és az égi kenyér

 

„Sanyargatott és éheztetett majd mannával etetett...”(5Mózes 8,3)

 

  Mózes, amikor búcsúbeszédei egyikében  áttekintette és összefoglalta az elmúlt negyven évet a Kánaán határán táborozó népnek – a mannáról sem feledkezett meg; a mannáról,  amely a nép tápláléka volt, mióta kiszabadult Egyiptomból. Kétszer van a manna szakaszunkban megemlítve, és Mózes elmondja, hogy fogyasztása sanyargatásnak számított: „és szenvedni és éhezni hagyott téged, majd megetetett a mannával…” (5Mózes 8,3) továbbá „hogy szenvedni hagyjon és próbára tegyen…” (uo.16)

 

  Izrael fiai valóban panaszkodtak a mannára, azt sanyargatásnak – más szóval kínzásnak ("inuj") tartották, és így fejezték ki magukat a mannával szemben: „most pedig elepedünk (szó szerint: lelkünk kiszárad), mert semmit sem látunk a mannán kívül.” (4Mózes 11,6) valamint „...nincs kenyér és nincs víz; szívből utáljuk ezt a hitvány eledelt” (a mannát). (uo. 21,5)

 

  Ez több, mint csodálkozásra késztet bennünket. Hiszen a Tóra úgy aposztrofálja a mannát, mint aminek kitűnő íze van – „és az íze, mint a mézes lepény.” (2Mózes 16,31) Bölcseink hozzátették, hogy a manna isteni eledel volt, amelyben az, aki ette, érezhetett olyan ízt, amilyent csak akart. Ezenfelül a manna teljes egészében megemésztődött, nem tartalmazott salakot, amit az ember kiad magából.

Miért tartották tehát a mannát  kínzásnak?

 

   A ROSSZ ÖSZTÖN USZÍT

 

       A Talmud, amikor foglalkozik ezzel a kérdéssel (Jóma 75,a és b) értésünkre adja, hogy éppen csak a manna jó tulajdonságai voltak azok,  amelyek a zsidókat éhesen hagyták, és bármennyit is ettek belőle – éhségérzetük megmaradt. Nehezen tudtak alkalmazkodni az „égi kenyérhez”, ami túl légies volt nekik, nem volt salakja, ami ürítésre késztetett, és mindenféle jó íz érzését keltette. Egyszerű, mindennapi kenyeret akartak – aminek kenyér íze van, és nem több.

 

     A gyarló, korlátolt embernek nehéz elfogadni azt, ami az ismert határokon kívül van, ami korlátlan. Ha egy ember kenyeret eszik – akkor olyasvalamit fogyaszt, ami meghatározott –  lényegébe és izében ismert és érthető, ami a jóllakottság  érzetét kelti benne. Tudja, hogy evett, és jóllakott. Ezzel szemben a manna, éppen hogy égies, légies természetfelettisége  valamint a korlátlan ízek miatt – éhségérzetet hagyott maga után, mintha fogyasztója nem evett volna semmit.

 

       Igazság szerint a manna elleni uszítás hátterében a rossz ösztönt kell keresni, ami mindent megtesz, ami a lehetséges destrukciót illeti, hogy az embert a helyes útról letérítse. Ez a rossz ösztön stratégiája: először kis, jelentéktelen dolgokban jelentkezik, aztán fokozza tevékenységét, amíg az embert súlyos vétkekre bírja.

 

  Így volt ez itt is. Először csak a mannára panaszkodtak, de később már „sírtak családostól”, vagyis családjaik miatt (4Mózes 11,10), ami Bölcseink interpretációjában azt jelenti, hogy amiatt zúgolódtak, hogy a Tóra megtiltott nekik különböző családi kapcsolatokat, amelyek a zsidó erkölcsöket sértették volna. (BT,Jóma 75,a)

 

    ÉGI ÉS FÖLDI BÖLCSESSÉG

        

A rossz ösztön effajta uszítása mindig és mindenhol „működik”. Nálunk is lamentál a rossz ösztön az „égi kenyér” ellen, és arra próbálja rávenni az embert, hogy a „földi kenyérre” koncentráljon.

 

   Kenyér és egyéb eledel – az észre és a bölcsességre rímel. Ahogy a kenyér táplálja a testet, úgy a bölcsesség táplálja az agyat és egyesül az ésszel. Azonban kétféle bölcsességgel van dolgunk: létezik olyan bölcsesség, mint amilyen a „földi kenyér”, és van olyan, mint az „égi kenyér”.

 

  Az emberi ész, amiben benne van minden bölcsesség és tudomány, amiket az ember kigondolt és kifejlesztett – ez a „földi kenyér”, míg az „isteni ész”, ami maga a Tóra – az isteni bölcsesség – ez az „égi kenyér”.