A menekülés

Az alábbi történet nem kimondottan Tisá Beávkor történt, de alaphangja, megfelel ennek a szerencsétlen napnak, amely a hosszu galut córeszait példázza. A happy end a végén a várt és eljövendő megváltás reményét vetiti elő.

 

Az anya megrémült, mert a kicsinek felszökött a láza. A férje nem volt otthon: elment Máárivot imádkozni. Ilyenkor későn jött haza, mert ott szokott maradni a siurra, a rabbi vezetésével tartott Talmud-tanulásra.
Az aggódó anya nem tudta, mitévő legyen: a gyerek egyre nehezebben kapkodta a levegőt. Végül elhatározta, áthívja a néhány saroknyira lakó orvost, hogy nézze meg a gyereket, vagy legalább adjon orvosságot. Jól tudta, hogy Isztambulban nem veszélytelen egy asszonynak este kimerészkednie az utcára, de nem volt más választása.
Szárá – nevezzük így a kétségbeesett asszonyt – beburkolódzott a kendőjébe, és elindult. Sötét volt, az eget felhők borították. Aggodalma azonban legyőzte félelmét, és egyre szaporábban lépdelt, nem nézett sem jobbra, sem balra. Észre sem vette, hogy egy lovas kocsi követi.
Amint befordult egy csendes utcába, a kocsi hirtelen megállt. Egy férfi ugrott ki belőle, és megragadta. Egyik kezével befogta a száját, hogy elnémítsa, a másikkal fölemelte, és betuszkolta a kocsiba. Szárá elájult: azt sem érzékelte, hogy a kocsi elindult.
Amikor magához tért, egy pamlagon feküdt. Első pillantása egy török tisztre esett, aki a pamlag melletti széken ült, és átható tekintetével őt fürkészte. Szárá hamarjában nem tudta, hogy kerülhetett ide. Még sohasem járt ilyen fényűzôen berendezett szobában. Hirtelen eszébe jutott, mi történt vele. Rémülten jött rá, hogy a tiszt elrabolta. De vajon miért? Bizonyára nem váltságdíjért, hiszen nagyon szegények voltak. A férje valaha gyémántkereskedő volt, de a környékükön kitört pogrom során minden vagyonát elrabolták.
Kérem, engedjen el! – könyörgött Szárá. – Beteg a gyermekem! Csak orvosságért szaladtam ki... A férjem is biztosan aggódik...
A tiszt felnevetett.
Gyerek, férj!... Felejtsd el őket! – mondta. – Mostantól az enyém vagy. Háremem királynője leszel. Fényűzően fogsz élni: szép ruháid lesznek, pompás ékszereid, mindened, amit csak kívánsz...
Isten őrizz! – sikoltotta Szárá. – Hiszen én istenfélő zsidó asszony vagyok, nem illek én ide!... Engedjen el, kérem! Ha csak egy csepp érzés van a szívében, engedjen visszatérnem a gyermekemhez, a férjemhez, a népemhez! Könyörgöm, engedjen szabadon!...
Szó sem lehet róla! – jelentette ki a tiszt. – Többé nem hagyod el ezt a házat! Ha okos vagy, házam királynője lehetsz, de ha ostobán viselkedsz, a rabszolgám leszel. Erre az éjszakára gondolkodási időt kapsz, mert ma éjjel én vagyok a soros őr a szultán palotájánál. Gondolkozz azon, amit mondtam! Törökország bármelyik asszonya boldogan lenne a helyedben! Most bezárlak. Remélem, reggelre bölcsebb leszel!
A tiszt végigvezette foglyát egy hosszú folyosón, és föltessékelte egy keskeny csigalépcsőn. A lépcső egyre följebb kanyargott, majd számtalan lépcsőfok után egy vasajtóba torkollott. A tiszt belökte Szárát egy szobába, rázárta az ajtót, az asszony pedig már csak a távolodó léptek elhaló visszhangját hallotta...

Szárá a lépcsőmászástól kifulladva ülőhely után nézett. A felhők mögül egyszerre előbukkant a hold, és fénye beragyogta a szobát. Az asszony rájött, hogy valamiféle toronyban van, talán minaretben vagy hajdani világítótoronyban. A kamrában csak egy pamlag állt a fal mellett, és néhány szônyeg fedte a padlót. Leült a pamlagra, és keservesen zokogni kezdett. Gyermekére és reménytelennek látszó helyzetére gondolva Istenhez fohászkodott, hogy segítsen rajta.
Az éjszaka nagyon hosszúnak tűnt, hiszen eszébe sem jutott az alvás. A hajnalt várta, ámbár nemigen tudta, honnét számíthatna segítségre: csak abban bizhatott, hogy csoda történik.
Az éj árnyai végre lassan tünedezni kezdtek: az égen felragyogtak a hajnal első sugarai. Szárá kisétált a tornyot övező erkélyre. Olyan magasan volt, hogy szédülés fogta el. Odalenn gyönyörű kertet látott, csodálatos virágokkal és bokrokkal, a kertfalon túl pedig a tengeröböl kékesen csillogó vizét. "Mi lenne, ha leugornék?... Csak ne lenne ilyen magas a torony!" – gondolta az asszony.
Visszament a szobába, és leült a pamlagra. Gondolatai egyre az ugrás körül forogtak... Tudta, hogy gyorsan kell döntenie, mert a tiszt nemsokára megérkezik. "No és ha szörnyethalok is? Még a halál is jobb, mint itt raboskodni! Egy zsidó asszony nem élhet így!"
Leráncigálta a pamlagról a vastag takarót, és maga köré csavarta, hogy legyen, ami felfogja a zuhanást, ne zúzza halálra magát. Így felkészülve ismét kilépett az erkélyre, és forró fohászkodásba kezdett:
Ó, Istenem, csak most az egyszer segíts, hogy felnevelhessem gyermekemet és a többit is, akikkel ezután fogsz megáldani, úgy, ahogyan a Te néped gyermekeit kell! Hiszen máskor is műveltél már csodát népünkkel szükség idején! Tégy most csodát értem, még ha nem vagyok is méltó rá! Ments meg, Istenem!
Azzal felkapaszkodott a korlátra, és levetette magát a mélybe...

Szárá egy ideig kábultan feküdt, míg csak fel nem fogta, hogy életben maradt. Megmozdította a karját, a lábát – minden csontja ép volt, semmije sem törött el! A takaró mentette meg, vagy a bokrok?... Nem, ide nem kell semiféle magyarázat: megtörtént a csoda!
Köszönöm, Istenem!... – suttogta, miközben feltápászkodott.
Még mindig a takaróba bugyolálva gyorsan kimenekült a kertből, végigrohant a kihalt utcákon: meg sem állt hazáig, és végre férje karjaiba zuhant.
Hogy van a kicsi? – volt az első szava.
Ő jól van...
Hála legyen Istennek! – suttogta Szárá, és arcán könnyek gördültek végig.
Hol voltál? – tudakolta a férje, miközben az erőtlen, remegő asszonyt az ágyra fektette.
Szárá a kimerültségtől egy szót is alig tudott kinyögni, de a végtelen boldogság is szavát szegte.
Hol voltál? – kérdezte ismét a férje, és hangjában türelmetlenség bujkált. Szárá szemét ismét elöntötték a könnyek, de összeszedte magát, és beszélni kezdett: elmondta, hogyan indult el orvosságért a kicsinek, hogyan rabolta el a török tiszt, és végül hogyan menekült meg, levetve magát a toronyból...
A férj hitetlenkedve hallgatta. Nem kételkedett benne, hogy az asszonyt valóban elkapta egy török tiszt, hiszen ilyesmi gyakran megesett abban az időben. De hogy leugrott a toronyból, és sértetlenül, egyetlen karcolás nélkül megúszta... Létezhet ilyesmi?
Nem tudott választ adni magának, de nem faggatta tovább az asszonyt, aki különben is már az igazak mély álmát aludta...
Elhatározta, hogy megbeszéli a rabbival, és lábujjhegyen kiosont a szobából. De még túl korán volt ehhez, ezért sétára indult a friss hajnalban. Leballagott az öbölbe, leült a parton, és elmerülten figyelte a hullámok játékát.
Jó reggelt, uram! Ha nem zavarom, ide ülnék... – szólalt meg mögötte valaki. Szárá férje felnézett. Török tiszt állt előtte, arca nyugtalanságról árulkodott.
A tiszt választ sem várva letelepedett mellé.
Úgy látszik, mindketten rosszkedvűek vagyunk ma reggel... – folytatta kéretlen mondókáját. – Talán segítene, ha elmondanánk egymásnak, mi bánt bennünket...
Nem is volt szüksége különösebb biztatásra: rögvest beszélni kezdett. A férjet csöppet sem érdekelte a mondanivalója, de egyszerre azon kapta magát, hogy hegyezi a fülét, mert a történet, amit hallott, kísértetiesen hasonlított Szárá beszámolójára.
...hiszen egy asszony, aki éjszaka az utcára merészkedik, szabad préda! – magyarázkodott a tiszt. – Ha nem én rabolom el, megtette volna valami rabszolga-kereskedő...
Én nem egészen így képzelem a jó cselekedetet... No és mi történt azután?
A tiszt tovább mesélt, és története a legapróbb részletekig megegyezett azzal, amit Szárá mondott.
Sok nővel találkoztam már életemben, de zsidó asszonnyal még nem volt dolgom. Vajon minden zsidó nő ilyen vakmerő? Elképzelni sem tudtam volna, hogy leugrik a toronyból, de azt sem, hogy ilyen magasból élve megússza az ugrást, aztán eltűnik... Ha nem láttam volna saját szememmel az összelapított bokrokat, azt hinném, hogy szárnyai nôttek, és elrepült...
Fantasztikus!
Hogyhogy fantasztikus? Ez nem egyszerűen fantasztikus, ez elképesztő! De, hogy őszinte legyek, igazából nem is amiatt bánkódom, hogy az asszony eltűnt – folytatta bánatosan a tiszt , hanem a takaró miatt...
A takaró?... Ugyan mit sirat egy takarón?
Ez nem közönséges takaró volt, kedves bará-tom! A legféltettebb kincseimet, vagyont érő drágaköveimet varrtam bele, amelyeket a zsidóktól zsákmányoltam az utolsó pogromban! Hét lakat alatt őriztem a toronyban, egy lélek sem tudott róla. Most pedig eltűnt... Mit tehetnék?
Szárá férje már nemigen figyelt a tiszt szavaira. Bebizonyosodott, hogy Szárá igazat mondott: valóban csoda mentette meg az életét. De hogy ráadásul ilyen kincset talált!... Feltápászkodott, és indulni készült.
Nos?... – sürgette a tiszt a választ.
Hát... a sors útjai kifürkészhetetlenek... Talán jobban tenné, ha máskor békén hagyná a védtelen nőket, és biztonságosabb helyen tartaná a drágaköveket...
Várjon, barátom, hiszen a maga bánatáról még nem is beszéltünk!
Ehhez a szomorú történethez képest az én bajom igazán semmiség... – mondta Szárá férje, és hazasietett a feleségéhez.
Boldog izgalommal üdvözölte az asszonyt, aki már ébren volt.
Nagy jót tett velünk az Örökkévaló! – kezdte, és szórul szóra elbeszélte különös találkozását a rablóval. – Egy percig sem maradunk tovább ebben a gonosz városban! – mondta végül, miközben Szárá kifejtette az ékköveket a takaróból. – Milyen csodálatosak is az isteni Gondviselés útjai!

(Forrás: a Mesemondó, zsido.com)