A HETISZAKASZ (3)    

A RABBINER FOGADÓÓRÁI

É K E V:Nem olyan, mint Egyiptom

„Mert az ország, ahová most bemégy, hogy birtokba vedd nem olyan, mint Egyiptom földje, ahonnan kijöttetek. Ott, ha elvetetted a magot, a lábaddal kellett öntöznöd, mint a zöldséges kertet. Az a föld pedig, ahová most átkeltek (a Jordánon), hogy birtokba vegyétek, hegyes-völgyes föld, az égből hulló eső vize itatja. Az Örökkévaló, a te Istened viseli gondját annak a földnek, állandóan szemmel tartja azt Istened, az Örökkévaló, az év elejétől, az év végéig” (Deuteronomium, 11, 10-13).
Mózes, ebben az utolsó beszédeinek egyikében, ismét összehasonlítást tesz Egyiptom és Kánaán között. Most már nem arról van szó, hogy visszasírja a nép az ottani életet, hiszen már eltelt a 40 év, kihalt a rabszolgasorban született generáció, de Mózes azért nem mulasztja el, hogy kidomborítsa Erec Jiszráél előnyeit Egyiptommal szemben. A Nílus országában soha sem esik az eső, a mezőgazdaság létalapja az öntözés. Izrael országában pedig az esőtől függ, van-e mit enni.
Melyik a jobb?
A Midrás egyértelműen az ereci éghajlatot tartja annak.
„Nem olyan, mint Egyiptom földje” – idézi Rási a Szifré nevű midrásgyűjteményt, majd hozzáteszi: hanem jobb.
Málbim szerint, az Írás magyarázatot ad arra vonatkozóan is, az Örökkévaló miért nem Egyiptomot adta a zsidóknak, hiszen az egyiptomiak, akik évszázadokon át elnyomták és kihasználták Jákov fiait, rászolgáltak volna, hogy elűzzék őket földjükről.
Igen ám – mondja az Írás – de Egyiptom nem olyan jó, mint Kánaán. Ott sohasem esik az eső, a földeket öntözni kell. Erecben viszont a mezőgazdaság természetes úton, a csapadék ciklikussága révén működik.
Rási a gondolatot tovább viszi. Az, hogy „nem olyan, mint Egyiptom” nem jelentheti azt, hogy rosszabb, mint az. Coán városa, a legjobb fekvésű egyiptomi település sem annyira jó, mint a legrosszabb, a szinte csak temetkezési helyként használható Hebron, Erecben.

* * *

Nachmanides szerint, azonban, az Írás egyszerű, nem aggádikus értelmezése éppenséggel ennek az ellenkezőjét sugallja. „Nem olyan, mint Egyiptom” – hanem rosszabb. Ezt a mózesi figyelmeztetés részeként kell értelmezni, miszerint, ha betartjátok a parancsolatokat – egy tejjel-mézzel folyó országot kaptok, ahol az Örökkévaló biztosítja számotokra az esőt, ezáltal a jó termést, De ha nem, akkor országotok olyan sem lesz, mint Egyiptom, ahol végül is a Nílus vizével termővé lehet tenni a földet. Erecben csak akkor van víz, ha esik az eső. Így, ha nem viselkedtek a isteni elvárásnak megfelelően, Isten nem áldja meg az országot életet adó esővel, s akkor az Ország nagyon rossz lesz számotokra, mert nem terem majd meg földjén semmi és még fű sem nő a hegyek lankáin.

* * *

Smuél ben Meir (Rásbám), az ismert racionalista kommentátor, a Midrástól függetlenül, az egész gondolatmenetet feltételes módban folytatja.
– A Tóra vonatkozó fejezetein végighúzódik az az eszmeáramlat, miszerint feltétlenül be kell tartani az isteni parancsolatokat – ugyanis Erec valóban jobb, mint a többi ország – de csak akkor és azoknak, akik Isten útját járják. Azok számára, akik az isteni törvényeket elvetik – rosszabb, mint a többi ország. Ugyanis Egyiptomban – mondja – mindenkinek van kenyere, aki nehéz és fáradságos munkával megműveli a földeket, lett légyen az érdemdús vagy vétkes ember. Nem úgy Erecben, ahol az isteni Gondviselés csak akkor küldi az életet adó esőt, ha az emberek megfelelően viselkednek. Ha nem – akkor jön a szárazság...
És valóban. Mindjárt, a fentebb idézett versek után következik a Smá második fejezete, ami úgy kezdődik: „Ha engedelmesen hallgattok parancsolataimra, amelyeket ma parancsolok nektek, ha szeretni fogjátok az Örökkévaló Isteneteket és teljes szívvel szolgáljátok őt, akkor esőt adok földetekre a maga idejében, korai és kései esőt... vigyázzatok, hogy szívetek el ne csábítson benneteket, el ne hajoljatok és ne szolgáljatok más isteneket, mert akkor fellángol az Örökkévaló haragja ellenetek, bezárja az eget és nem lesz eső és a föld nem hozza meg termését...” (uo. 11, 13-17).
Egyértelmű, hogy ez esetben nem tudományosan meghatározható időjárásról van szó, hanem az isteni bűn és bűnhődés megnyilvánulásáról. Ezek után nem csoda, hogy a korabeli zsidók között is voltak olyanok, akik vissza-visszavágytak abba az országba – Egyiptomba – ahol ugyan vízzel és verejtékkel kellett a földet öntözni, de nem voltak „kiszolgáltatva” az isteni hatalomnak, amely számon kérte tetteiket...

* * *

Az Ígéret Földje nemcsak klímájában különbözik Egyiptomtól. Amikor Mózes megáldja a népet és kilátásba helyezi, hogy „nem lesz benned és közted magtalan, sem ember, sem állat között”, és azt is, hogy „eltávolít az Isten tőled mindenfajta egyiptomi nyavalyát és betegséget, amiket jól ismertél” (uo. 7, 14-15), akkor olyan konkrét betegségekről beszél, mint a trachoma, különféle bőrbajok, vagy a lepra, a dizantéria.
S amikor a nép fél a honfoglaló háborútól, a válasz erre ismét csak Egyiptom. „Emlékezz vissza – mondja Mózes a népnek – mit tett az Örökkévaló Fáraóval és egész népével...” (uo. 7,18).
Figyelemre méltó, hogy Mózes – példaként- mindig Egyiptomot említi, soha nem Szichont, vagy Ógot, nem Ámálékot, netán Midjánt. Ennek oka az, hogy az említettekkel vívott háborúk un. természetes harcok voltak, amit a saját érdekükben vívtak, s győzelmüket a saját erejüknek és ügyességüknek tulajdoníthatták, míg Egyiptomban nyilvánvalóan „az Örökkévaló tette”, az ő akarata szerint történtek e dolgok.
A Szidra tele van Erec Jiszráél dicséretével. Az egyik ilyen idézet Szánheribtől, Asur királyától származik. Amikor Jeruzsálemet ostromolta, egy renegát zsidó, Rávsáké révén, megpróbálta a nép Istenbe és királyába vetett hitét és bizodalmát megingatni. Tette ezt olymódon, hogy megüzente ellenfeleinek, ne higgyék, hogy megmenekülhetnek tőle, ahogy a környező népek sem voltak képesek támadását kivédeni. Majd azt mondta: „...várjatok, amíg elviszlek (deportállak) benneteket egy hozzátok hasonló országba...” (Jesája, 36,17).
Bölcseinknek feltűnt, miért nem azt mondta-ígérte, hogy egy jobb, vagy szebb országba száműzi őket? Azért – válaszolták – mert akkor biztosra vették volna, hogy hazudik. Hiszen ilyen – szebb, jobb ország Erecnél – nincs...

Amikor a gazdag koplal

„Áldottabb leszel minden népnél...” (Deuteronomium, 7,14).
Mózes ezen ígéretét N. Z. Berlin, a híres Náciv, akként értelmezi, hogy „ámbár a népek nyugalomban élnek és dolgoznak, te pedig állandóan háborúra kényszerülsz – mégis áldottabb leszel náluknál”.
Mások szerint az áldás szó szerinti szövege úgy is értelmezhető, hogy a népek maguk fogják Izraelt áldani.
A jeruzsálemi Talmud azt mondja, „ha egy nem-zsidó megáldott, mondjál rá Áment”, mert a fenti vers erre feljogosítja őt (Jeruzsálemi Talmud, Bráchot, 8,8). Még azt is hozzáteszi, hogy ha egy nem-zsidó Istent áldja, arra is Áment kell mondani.

* * *

Báál-Sém-Tov egyszer éppen előimádkozóként tevékenykedett a zsinagógában, amikor hirtelen félbeszakította imáját. Kisietett az utcára, ahol egy paraszt éppen fát árult. A cádik megvett tőle egy szekérnyit, s utasította, szállítsa a tanházba. Ezt követően szólt tanítványainak, hogy a fa árán felül adjanak az embernek pálinkát, annak fejébe, hogy elszállította tüzelőnek valót a tanházba.
Az eladó meghatódva hálálkodott.
– Áldva legyen a zsidók Istene, akinek ilyen szent népe van. Biztos vagyok benne, ha nem egy zsidó veszi meg tőlem a fát, nem kaptam volna semmit sem a szállításért.
A tanítványok nagyon meglepődtek azon, hogy Báál-Sém-Tov félbeszakította imáját, s ráadásul olyan mindennapos dologgal foglalkozik, mint fa vásárlása. Nem is hagyták szó nélkül és megkérdezték, hogy' tehetett ilyet?
– Tudtomra adták, hogy az egekben felettébb haragszanak azokra a falusi zsidókra, akik a mérésnél és számolásnál becsapják a parasztokat. Kénytelen voltam befogni az égi vádló száját azzal, hogy elértem, hogy ez a nem-zsidó ember áldja a zsidók Istenét...

* * *

Reb Sneor Zálmán, kit a mai napig Öreg Rabbi néven tisztelnek, egyszer éppen egy olyan városban tartózkodott, ahol tűz ütött ki. Kérésére a tűz helyszínére kisérték. Ekkor ő, botjára támaszkodva, ott állt egy rövid ideig – és a tűz magától elhamvadt.
A környék helyőrségének katonái – akiket az oltáshoz rendeltek ki – szemtanúi voltak a csodának, később el is mesélték parancsnokuknak. Az pedig meghívta a rebbét, mondván, szeretne vele megismerkedni.
A parancsnok udvariasan fogadta a rebbét és aziránt érdeklődött, nem áll-e valamilyen rokonságban Báál-Sém-Tovval?
– Vérségi rokonságban nem vagyunk – felelte – de én az ő szellemi unokájának tekintem magam, mivel tanítványának tanítványa vagyok.
– Akkor nem csodálkozom azon, amit hallottam felőled – jegyezte meg a generális, majd hozzátette: – Engedd meg, rabbi, hogy elmeséljem, mi történt Báál-Sém-Tov és édesapám között. Apám tábornok volt a cár hadseregében. Egyszer hadosztálya Mezibus városában táborozott. Ekkor már hosszú ideje nem kapott levelet otthonról és nem tudta, mi van a feleségével, aki akkor éppen várandós volt. Környezete is észrevette, mennyire aggódik, ezért felhívták a figyelmét Báál-Sém-Tovra, mondván, miért is ne fordulhatna parancsnokuk a csodatevő rabbihoz.
Apám megfogadta a tanácsot. Küldöncöt menesztett Báál-Sém-Tovhoz, és arra kérte, fogadja őt – a generálist.
Báál-Sém-Tov azonban megtagadta a kérés teljesítését, s az ismételt kérésnek sem tett eleget.
Apám haragra gerjedt és megüzente, ha a rabbi nem fogadja, akkor parancsba adja, hogy Mezibus lakói kötelesek lesznek elszállásolni katonáit. Az eset éppen Pészach előtt történt, s nyilvánvaló volt, ha ez bekövetkezik, akkor kenyér, hómec kerül be a házakba...
A fenyegetés hatott. Báál-Sém-Tov fogadta apámat, aki adjutánsa kíséretében látogatott hozzá.
Beléptek a házba, ahol az első szobából látták, amint a rabbi a belső szobában ül, egy könyvbe mélyedve – később mondták meg neki, hogy ez a Zohár könyve volt.
Amíg a külső szobában várakoztak, apám a nagy fali- tükörben meg akart fésülködni, mielőtt belép a cádikhoz. Döbbenten észlelte azonban, hogy ott a városába vezető utat látja, hozzá még a házukat is. Odahívta adjutánsát is, aki szintén ugyanazt tapasztalta. Kisvártatva a tükörben feltűnt a felesége, amint az asztalnál ülve levelet ír. De még a levél szövege is megjelent, ebben az állt, hogy nem volt módjában írni, de most tudatja, rendben kihordta gyerekét, meg is született, s mindketten – mama és fia – jól vannak.
Apám könnyekig meghatódott, s nagyon szépen megköszönte Báál-Sém-Tovnak a tükör közvetítette „üzenetet”.
Nem telt bele sok idő, meg is érkezett a levél, melynek tartalma szóról szóra megegyezett azzal, amit a tükörben olvasott.
Apám az egész történetet feljegyezte a naplójában.
– Én vagyok az a gyerek, aki akkor született – fejezte be a parancsnok elbeszélését – és itt van apám naplója is, amit meg is mutatott reb Sneor Zálmánnak.

* * *

„És enni fogsz és jóllaksz és áldani fogod az Örökkévalót, a te Istenedet, azért a jó országért, amit neked adott” (uo. 8, 10).
Enni és jóllakni. A zsidóságban található, más nézetekkel szemben, a haszid felfogás ellenzi az önsanyargatást, az önkéntes böjtöket.
Reb Baruch, a mezibusi rebbe szerint, ha egy zsidó, ahelyett, hogy helyes irányba terelné cselekedeteit, fékezné indulatait vagy csapongó gondolatait, inkább böjtökkel sanyargatja testét, az olyan, mintha a paraszt, aki a kocsmában leissza magát, miközben hagyja, hogy a lova éhezzen...

* * *

A wurkai cádikot, reb Jichákot, meglátogatta egy igen gazdag híve. Amilyen jómódú volt, legalább annyira volt fösvény, zsugori, aki maga is szegényesen, komisz-kenyéren és sós heringen élt. Szinte minden falatot sajnált, amit szájába vett.
A beszélgetés során a rebbe nagyon megmosta a fejét, szidta, hogy akinek az Isten jómódot ad, az köteles is e szerint élni, jól táplálkozni. Húst, halat enni és bort is inni.
A hívek módfelett csodálkoztak azon, mit érdekli a rebbéjüket, hogy a haszid eszik-e naponta húst vagy sem.
A rebbe kénytelen volt megmagyarázni nekik:
– Egy percig se gondoljátok, hogy engem a gazdag napi étrendje érdekel. Engem a szegények sorsa aggaszt. Ha a gazdag naponta fogyaszt húst, halat, bort, akkor van valami esélye, hogy a szegényeknek legalább kenyeret és sós heringet juttat. De ha maga is csak azt eszi – mit lehet remélni egy ilyen embertől?

* * *

Egy szegény lengyelországi rabbi útnak indult, hogy családja szűkös megélhetését – és férjhez adandó lányának kelengyéjét – zsidók jótékonysága révén biztosítsa. Eljutván egy németországi kisvárosba, rádöbbent, hogy egy kopek sincs a zsebében. Így hát elhatározta, felkeresi a helyi „rabbinert” (modern főrabbi), de kiderült, hogy az csak egy héten kétszer tart fogadóórát, azt is délután 2-3 között.
Nem volt mit tennie, előjegyeztette magát, s a kitűzött időpontban meg is jelent. Miután előadta jövetele okát, a rabbiner egy pénzdarabot nyújtott át neki, egyúttal arra kérte, mondjon valami Tóra-magyarázatot.
A kérelmező nem hagyta magát sokáig kéretni:
– Az étkezés utáni imában (bencsolás) többek között azt mondjuk. „Te, Örökkévaló, etetsz és ellátsz bennünket, mindig, minden nap, minden időben és minden órában” . Soha nem értettem – mondta a vendég – miért kell ennyire részletesen erről beszélni? Nem lett volna elég, ha azt mondjuk, hogy ellátsz és etetsz bennünket mindig? Minek kell a napokat és az órákat is kiemelni?
Most értettem meg. Azért adunk hálát a jó Istennek, amiért nem a főtisztelendő rabbiner úr útján jár, nem tart fogadóórákat, egyszer vagy kétszer hetenként, hanem színe elé lehet jutni „naponta, minden időben és minden órában”. (NK)