AZ ELSŐ ZSIDÓTÖRVÉNY – ELSŐNEK EUROPÁBAN

„57-EN SZAVAZTAK A TÖRVÉNY MELLETT”

 

 Kovács M. Mária történésszel, a numerus claususról szóló „Törvénytől sújtva” című könyv szerzőjével beszélget Várnai Pál (SZOMBAT)

 

 – Mivel indokolta a magyar parlament 1920-ban, hogy bevezesse a numerus clausust, a tulajdonképpeni első zsidótörvényt, illetve, hogy mi volt az igazi ok?

Többféle motívum is létezett. Nem kérdés, hogy az első világháború után volt valamiféle túlnépesedés az egyetemeken, hiszen a háború miatt sokan félbeszakították a tanulmányaikat. De a törvény harcos hívei között olyanok is voltak, mint Prohászka Ottokár, akik úgy képzelték, hogy ez a törvény csak az első lépés lesz, amely szélesebb körben, a gazdaság számos területén a zsidókat korlátozó törvényhez vezet majd. Prohászkának és fajvédő társainak tágabb programja volt, amely nem csak a felsőoktatásra vonatkozott. A politikai helyzet változásai vezettek oda, hogy ezekből a távolabbi tervekből akkor nem lett semmi.

– De már a numerus clausus megszavazásakor sem volt a képviselőház egységes. Sokan, így Teleki vagy Klebelsberg, a későbbi közoktatásügyi miniszter be sem mentek a szavazásra.

– 1920-ban egy újonnan megválasztott parlament volt egy átmeneti állapotban lévő országban. A szavazásra nagyon kevesen mentek el, 57-en szavaztak a törvény mellett, az országgyűlés összes tagjának egynegyede, pontosan 26 százaléka. Ellene heten szavaztak.

– Könyvéből kiderül, hogy mind a politikai elit, mind az értelmiség komoly zavarban volt a törvényt illetőleg. A zsidó kvótának voltak ellenzői is, például Berzeviczy Albert, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, vagy Szentgyörgyi Albert egyetemi tanár. A Kolozsvárról áthelyezett egyetem rektora, Schneller István pedig tiltakozásból le is mondott 1921-ben. Még a közigazgatási apparátusban is voltak a törvénynek ellenzői. Milyen volt akkoriban az ország hangulata?

– Egy évvel vagyunk a Kommün után, zsidóellenes atrocitások és pogromok zajlottak. A szociáldemokraták bojkottálták az 1920-as országgyűlési választást a különítményesek terrorakciói miatt. Ha nincs bojkott, akkor a parlament összetétele is valószínűleg másképp alakult volna. Mindenesetre tény, hogy a fajvédők nagy számban kerültek be az országgyűlésbe és kihasználták az antiszemita indulatokat.

– Könyvében részletesen szól a Népszövetségről, amelynek reakcióit a magyar kormány nem hagyhatta figyelmen kívül. Ahogy a mai magyar kormánynak is oda kell figyelnie az Európai Unió vagy az IMF álláspontjára.

– Érdekes a párhuzam és bonyolult a válasz. A húszas években sokan úgy vélték, hogy a Népszövetség rendületlenül kiáll a magyar zsidók jogai mellett, míg a magyar kormány ragaszkodik a saját álláspontjához. Azért ez nem egészen így volt. A Népszövetségben is megoszlottak a vélemények. 1923-24-ig az volt a domináns álláspont, hogy ezeknek az országoknak a belügyeibe nem kell beleszólni. Romániában, Lengyelországban is erős volt az antiszemitizmus, de a Népszövetség csak nagyon lassan szánta rá magát, hogy beavatkozzon. Egy idő után mégis kialakult az az álláspont, hogy a Népszövetség követelje a magyarországi zsidó kvóta megszüntetését. A nyugati országok attól féltek, hogyha tovább folytatódik az antiszemita diszkrimináció az egyetemeken, akkor a zsidók nyugatra vándorolnak, és náluk is reprodukálódik valami hasonló feszültség.

– Említette, hogy könyve megírásával bizonyos legendákat kívánt eloszlatni. Melyek ezek?

– A numerus clausust 1920-ban vezették be és még ma, kilencven évvel később is folynak történészi viták arról, hogy ez zsidótörvény volt-e vagy sem. Igaz, hogy a törvény fő szövegében nem szerepel a zsidó kifejezés, de a könyvemben kimutatom, hogy a végrehajtási utasításban nagyon is szerepel, s hogy utóbbinak ugyanúgy törvényereje van, mint a főszövegnek. Tehát az első legenda az, hogy a numerus clausus nem lett volna célzottan zsidóellenes törvény, hanem valamiféle pozitív diszkrimináció, és a nemzetiségek továbbtanulását akarta volna előmozdítani. A törvényben foglalt nemzetiségi kvóta viszont a zsidókra nem lett volna alkalmazható, hiszen a zsidók felekezetnek és nem nemzetiségnek számítottak. Ehhez meg kellett volna változtatni a zsidók jogállását, s ez éppen a numerus clausus végrehajtási utasításában meg is történt. Kimondták, hogy a zsidók nemzetiségnek számítanak. De a törvény nem határozta meg, hogy ki számít zsidónak – annak számít-e, például a kikeresztelkedett zsidó vagy sem – s ebben az egyetemek teljesen magukra voltak hagyva. Volt, ahol a felekezetet, volt, ahol a származást, azaz a felmenőket vették alapul. Tehát teljes volt a bizonytalanság, a törvény nem volt egyértelmű, a törvényhozók is eltérő súlyt helyeztek a részletekre. Ráadásul egyéni képviselői indítványként terjesztették be ezt a nemzetiségi kvótát, így az indítvány megkerülte a hagyományos törvény-előkészítési folyamatot, ezért is lett ilyen zavaros. Amikor ilyen gyors tempóban, meggondolatlanul terjesztenek be törvényeket, ami ma is előfordul, könnyen fellépnek ilyen ellentmondások.

– Az 1928. év valamiféle fordulópont volt.

A második legenda valóban az 1928-as módosítással függ össze. A magyar történetírás fősodrában ma is az az álláspont az uralkodó, hogy a nemzetiségi kvóta eltörlésével megszűnt a zsidóság diszkriminációjának intézményes háttere. Ezt a könyvemben cáfolom. Bemutatom, hogy a nemzetiségi kvóta helyét elfoglaló ú.n. foglalkozási kvóta is antiszemita intézkedés volt, mert olyan foglalkozási statisztikákra alapozva dolgozták ki, amely a foglalkozások felekezeti összetételét vette figyelembe oly módon, hogy a zsidók arányát korlátozza. A felvételi bizottságok összetételén pedig nem változtattak, tehát a diszkrimináció foka továbbra is tőlük függött. A hátrányos megkülönböztetésnek a következő három-négy évben történő bizonyos, évente egy-két százalékos enyhítése, majd 1932 után újbóli megszorítása közvetlen miniszteri utasításra történt.

– Könyvében tömérdek statisztikával bizonyítja, hogy a numerus clausus törvény nem igazán érte el a célját, hiszen a kiszorított zsidó hallgatók helyét nem töltötte be elégséges keresztény jelentkező.

– A numerus claususnak nem az volt az egyetlen célja, hogy kevesebb zsidó hallgató legyen az egyetemen. Tágabb összefüggésben a törvény hívei úgy gondolták, hogy a numerus clausus átalakítja majd az egész intézményrendszert. Így előbb-utóbb világossá válik, hogy a zsidók emancipációja többé nem érvényes.

– Idézi Teleki Pált is, aki szerint hiba volt a zsidóknak egyenjogúságot adni.

– Igen, ő úgy gondolta, hogy az emancipáció rossz döntés volt a dualizmuskori magyar elit részéről, és a folyamatot vissza kell fordítani. Ebben az értelemben a numerus clausus valóban elérte célját, hiszen a zsidók emancipációja ténylegesen csorbát szenvedett. A magyar politikai rendszerben és gondolkodásban létrejött változás nem mérhető csupán azzal, hogy mennyivel kevesebb zsidó diák járt egyetemre.

– A numerus clausus törvénynek egyik hivatalos indoka az volt, hogy a zsidók helyett az elcsatolt területek fiataljai jussanak be az egyetemekre.

– A rengeteg statisztika között kezdetben alig találtam kimutatást az elcsatolt területekről a trianoni országba menekülő zsidók számáról. Később viszont a levéltárakban találtam adatot arról, hogy Erdélyből menekült zsidó diákok eredményesen felvételiztek az egyetemre. Az ő esetükben ugyanis a menekültekre vonatkozó kedvezményes szabályt alkalmazták, és nem a zsidókra vonatkozó korlátozást. Jellemző, hogy ez azonnal kisebb botrányt okozott. Ugyanis a numerus clausus törvény megalkotóinak gondolkodásában fel sem merült, hogy a menekültek között zsidók is lehetnek. Szerintük valaki vagy zsidó volt, vagy menekült…

– Arról is ír a könyvében, hogy felmerült: a numerus clausus megszavazása atrocitásokhoz vezethet. Erre a felvetésre a törvényalkotók, akik tisztában voltak a lehetséges következményekkel, nagyon cinikusan reagáltak.

– Prohászka maga említi a parlamentben, hogy a numerus clausus „elfajulhat”, akár zsidóüldözés is lehet a vége. De ezt elintézi azzal, hogy a nemzet érdeke felülírja ezt az aggodalmat.

–Hogyan kapcsolódik az 1920-as numerus clausus a későbbi, 1938-as és 1939-es zsidótörvényekhez?

– Könyvem alcímében megjelölöm az 1920 és 1945 közötti időszakaszt, s ez egyben az én állásfoglalásom. A numerus clausus az egész korszakban meghatározó jelentőségű volt. Azt viszont nem állítom, hogy ez szükségszerűen vezetett a későbbi zsidótörvényekig, a gettósításig és a deportálásokig. 1928-ban módosították a törvényt, és enyhítették az alkalmazását. Ki tudja megmondani, hogyan alakult volna a történelem, ha a harmincas években másképp alakul a nemzetközi környezet? Mindamellett éppen ez a probléma hívja fel a figyelmet arra, hogy milyen veszélyes a jogegyenlőségén alapuló rendszerbe zsidó, vagy bármilyen származási kvótát bevezetni, hiszen ez az egész jogrendet rombolja le. Mert a numerus clausus filozófiája és a mögöttes elgondolások átkerültek a harmincas évek zsidótörvényeibe.

 

A HETI SZAKASZ - RÖÉ(2) 2013

VENDÉGOLDAL

IRJA KÖVES SLOMÓ, rabbi

 A rejtőzködő Isten és az adakozás

Őrizkedjél, hogy ne legyen valamely alávaló gondolat a te szívedben, […] és irigy lenne szemed testvéredre, a szűkölködőre, hogy nem adnál neki […] Adj bizony neki és ne irigykedjék szíved, midőn adsz neki, mert e dolog miatt áld meg téged az Örökkévaló, a te Istened minden munkádban és kezed minden szerzeményében. […] Nyisd meg kezedet testvérednek, szegényednek és szűkölködődnek a te országodban. (5Mózes 15:9-11.)

Mi az élet, a létezés és a Teremtés célja? Olyan kérdések ezek, amelyek bizonyára mindanyiunkban felmerülnek életünk során. A haszid filozófia szerint Isten a lehetetlent szeretné a fizikai világ által és általunk elérni. A végest és a végtelent akarja összekapcsolni. Az a célja, hogy egy olyan világban, amely természeténél fogva „eltakarja Istent", vagy akár Istennel és hitünkkel, az igazságossággal ellentétes, egy ilyen világban cselekedeteink és gondolataink által mégis keressük Istent, és ezáltal mind magunkat mind pedig környezetünket egy magasabb – szent – szintre emeljük.

Isten tehát szándékosan egy olyan világot teremtett, ahol Ő maga, a Teremtő nem érezhető. „Bizony, rejtőző Isten vagy te" – mondja  Jesája  próféta (Jesájá 45:15.). Ez a rejtőzködés még magának a világnak a nevében is benne van. Héberül a világ, עולם Olám, a  העלם Helem rejtelem szónak a rokona. A természet kifejezés héberül, tevá טבע ez pedig a נטבע  nitvá, elsüllyedt szóval rokon. Isten és a teremtő energia rejtve van a természet és a világ köntöse mögött. Olyan világba születünk, ahol egy egész életet leélhetünk anélkül, hogy Istenre gondoljunk.

„Istennek vágya volt, hogy otthont teremtsünk neki az alanti világban" – írja a Midrás (Tánchumá, Nászo 16.). Annak ellenére, hogy világunk „alanti", hogy Isten nem érezhető benne, sőt  gyakran isten-ellenes, ha mégis érezhetővé tesszük Őt magunkban és a saját környezetünkben, akkor „otthont teremtünk Neki". A világot megváltoztatjuk és az istentelen dolgokat is istenivé alakítjuk.

Környezetünket azáltal tudjuk megemelni, hogy a profán, hétköznapi dolgokat isteni célra használjuk. Ez az oka annak, hogy a Tóra micváinak többsége fizikai cselekvéssel kapcsolatos. A marhabőrből készült imaszíj, az áldás, Isten nevének említése, minden korty víz és minden falat előtt mind-mind a fizikai világ egy másik elemét emelik szent szintre. Az adakozás viszont egy olyan micva, ami életünk legnagyobb részét, hétköznapjainknak szinte minden percét megemeli. Ez a micva ugyanis mindennapi cselekedeteink teljes összességét hozza magasabb szintre. A szent spiritualitással amúgy nem közvetlenül kapcsolódó kenyérkereső tevékenységünk, hétköznapi munkánk gyümölcse az a pénz, amit jótékony célra használunk, és ezzel nem csak a gyümölcs, hanem az azt megelőző munka és azzal kapcsolatos összes gondolat, szó és cselekedet egy magasabb önzetlenebb szintre kerül.

Ez az egyik oka annak, hogy bölcseink ennyire hangsúlyozzák a jótékonyság micvájának súlyát. Olyannyira, hogy a Talmud szerint a cedáká „a Tóra összes parancsolatával felér" (Talmud, Bává bátrá 9a).

 

                  TESTRÉSZEK PLÁNTÁLÁSA(1) 

MIT MOND A HALACHA(*

 

 

Ebben a  kérdésben több halachikus probléma találkozik. Előszőr is a boncolás, amit a Halacha általában tilt, majd az egyes (test)részek átplántálása egy beteg gyógyitásának céljára – amit a halacha bizonyos feltételek mellett megenged. Hogyan vélekedik erről a halacha, mik a pro és kontra érvek ?.

 

         A Halacha nagy becsben tartja a halottnak adandó végső tisztességet.Tilos a halottakat elhamvasztani (erről már irtunk). Még a sebből elfolyó vért is eltemetik a halottal együtt Tilos a tetem nek akár egy porcikáját is igénybe venni profán célokra, illetve abból „hasznot húzni” („Mét ászur böhánáá”). Ez alól csak egy kivétel van: ha ezzel életet lehet menteni.

 

  A boncolást azért tiltja a halacha mert: egyrészt ebben a holttest profanizálását, megsértését látják („Bizájon Hámét”), másrészt pedig – az első okból kifolyólag -  tilos egy ember teteméből – enegedélye nélkül – bizonyos részeket elvenni. A tetem nem száll automatikusan a kórházra, illetve az államra. A dolog logikája igen kézekfekvő: ha életében nem mütenek meg valakit irásbeli engedélye nélkül – még ha egy apró, jelentéktelen műtétről is van szó -  lehetetlen és elviselhetetlen még a gondolata is, hogy halála után az közprédává váljon. Arról nem beszélve hogy tilos tanulás céljaira felboncolni egy holttestet (néhai Ráv Ávráhám Jichák Hákohen Kuk, akit Izrael első „liberális” főrabbijának tekintenek, azt mondta annakidején, hogy az anatómia és patólógia oktatására „vasároljon a héber egyetem nem-zsidó holttesteket”) – de még  ha a beteg életéről is van szó, szükséges az illető, illetve családjának irásbeli beleegyezése.

 

     Ez nem halachikus ok, hanem demokratikus, az emberi jogok alfa és omegája: az ember teteme nem válik automatikusan „államositottá” halála után.  Diktatúrákban ez persze nem képez problémát; ott az ember  - a „legfőbb érték” – már életében is az Állam tulajdona.

 

    Nagy viták és tüntetések folytak erről Izrael Állam első éveiben, amig a probléma megnyugtató megoldásra talált.

 

     Az életmentő szervátplántálást – ha az  valóban konkrét életmentést szolgál és van önkéntes donor – a halacha megengedi. Itt a probléma a gyorsaság, illetve a halál beállta. Ebben sajnos jelenleg nagy véleménykülönbség van a halacha müvelői és az orvosok között.

 

      Agy vagy sziv?

 

          A KARDINÁLIS KÉRDÉS – A HALÁL BEÁLLTA. Mivel azt már tudjuk, hogy egy beteg, haldokló ember halálát azzal sem szabad siettetni, hogy egy vánkost kiveszünk a feje alól – a kérdés az: mikortól számit az illető halottnak? Az orvostudomány szerint mihelyt az agya (vagyis az „agy törzse”) megszünt müködni, mégha a sziv ver továbbra is – az illető már halottnak számit. A  középkori halachisták ezzel szemben azt tartják, hogy a halál akkor áll be, amikor a sziv megszünik dobogni. Ez néha jóval később van. (Lehet hogy ez onnan ered hogy a sziv müködését vagy annak megszüntét egyszerübb megállapitani, mint az „agytörzs” funkcionálását).

 

     Eliezer Melámed izraeli rabbi, a téma szakértője, nemrég terjedelmes értekezésben támasztotta alá, hogy napjainkban a responzum =irók  (Poszkim) nagy része (köztük Goren és Saul Jiszráéli rabbik,  valamint r’ Mose Feinstein (zc”l), az amerikai  responzisták doyenje) megengedték,  az agybeli halál beállta után, a szivet és/vagy májat kivenni és azt egy jelenlevő, mütétre váró, paciens testébe plántálni. A döntés alapja az, hogy a Talmudban (Jóma 85a) és a Sulchán Áruchban (Órách Chájjim 329, 4) illetve Maimonides kódexében (Hilchot Sábbát 82, 19) a halál beálltát a lélegzés megszünésétől számitják – ami az aggyal van összefüggésben: nem müködik az agy, nincs lélegzet.

 

Ezzel szemben vannak Tóra nagyságok, akik váltig állitják hogy amig a sziv dobog, az ember él és szive (vagy mája) kivétele közönséges gyilkosság.  Köztük találjuk  Eliezer Waldenberg és Smuél Wosner rabbikat valamint néhai Slomó Zálmán Auerbach rabbit, korunk egyik legnagyobb poszékját, akinek indokolása rendkivül érdekes: igaz ugyan – mondja – hogy az agy a mérvadó a halál beálltával kapcsolatban (az emlitett talmudi tétel (lélegzet) alapján, de fennáll annak a lehetősége hogy az orvosok müszerei nem eléggé megbizhatók; amikor azt mutatják hogy az agy meghalt – lehet hogy ez nem igy van és az agy egy része még müködik. Ergó: az ember még él és szive kivétele – gyilkosságnak minősül.(S.Z. Auerbach: „Pniné Háláchá”, 3. rész, 254-259 ol’).

 

  Waldenberg és Wosner rabbik szerint a mérvadó a sziv müködése. Ámbár a talmudbölcsek a lélegzetet emlitik (ami az aggyal van összefüggésben) de ez csak akkor érvényes, ha nem tudják megállapitani, hogy a sziv ver-e vagy sem. (Úgy tünik hogy a pulzus müködését és annak a szivhez való kapcsolatát nem ismerték az ókorban). Ha bizonyos hogy a sziv müködik – az ember él.

 

Akinek levágták a fejét...

 

         Izraelben, ahol a problémának jogi és állami vetületei is vannak,  központi határozatra volt szükség, amit mindenki elfogad.  Ennélfogva több mint tizenöt évvel ezelőtt összeült az országos főrabbinátus tanácsa, Ávrahám Shapiró és Mordecháj Élijáhu orsz. főrabbik elnöklete alatt  és hosszas tanácskozás és szakértők meghallgatása után úgy döntött, hogy elfogadják az orvosi véleményt, miszerint a halál az agy disfunkcionálásával áll be, és utána szabad kivenni szivet és máját és átplántálni egy betegbe – anélkül hogy valakit a „gyilkosság” vádja érhetné.

 

    A döntést egy kevéssé ismert misnára alapozták:   

 

  Az Oholot traktátus első fejezetének 6. misnájában találjuk, hogy egy ember (vagy állat) akinek levágták a fejét – halottnak számit, ámbár a teste még rángatózik, vonaglik. Ezt napjainkban alátámasztották egy érdekes kisérlettel is:

Kiderült hogy ha egy állat fejét levágják és testét hozzákapcsolják egy éltető masinához – a szive tovább fog verni. A konklúzió: a szivverés az agymüködés megszünte után, nem életjel, hanem egy halott test vonaglása („pirkhusz”) miután levágták a fejét...

 

        A Misna (uo) egy olyan bizonyitékot hoz, amit mindenki ismer(het): ha egy gyiknak levágják a farkát, akkor a levágott farok önálló életet kezd élni és mozog tovább, de ez korántsem jelenti azt, hogy a  farok még él, itt csak reflex mozdulatokról lehet szó.

 

  Az országos főrabbitanács döntésének előzményei közé tartozott, hogy 17 évvel azelőtt, egy konkrét kérdésben ami felmerült – mind Mose Feinstein rabbi, mind A.J. Unterman (akkori) izraeli országos főrabbi, úgy döntöttek hogy a szivátplántálás szigoruan tilos, mivel a sziv kivétele a haldoklóból veszélyezteti mind a donor mind a paciens életét. Akkoriban ugyanis, a szivátplántálás még gyerekcipőben járt és az egésznek kisérleti jellege volt, ami rendszerint balul ütött ki. Azóta a helyzet gyökeresen megváltozott – mondja ki a rabbinátus tanácsának döntése 1987- ben –  a plántálások  80% sikerrel járnak  és évekkel meghosszabbitják az uj sziv tulajdonosának életét.

 

Igy a probléma maradt a halál beálltának megállapitása. Ebben a rabbinátus elfogadta az agyi halál mérvadóságát, ha az minden kétséget kizáróan bebizonyosodik. Ezt  a rabbinátus több tudományos vizsgálat megejtéséhez kötötte, majd feltételként szabta, hogy a felállitandó vegyes bizottságban (orvosok és egyéb szakértők) a rabbinátus is képviselve legyen. Ezt az izraeli egészségügyminisztérium is elfogadta ám az orvos társadalom nem mutatott nagy lelkesedést. (A rabbitanács ülésének teljes protokolja a Tchumin 7. kötetében olvasható (187-192 oldal).

 

   Nyitva maradt a donor kérdése, mivel az emlitett döntés főleg autószerencsétlenségek áldozataira vonatkozott, ha megvolt az áldozat, illetve hozzátartózóinak irásbeni beleegyezése. Önkéntes donor Izraelben de-facto nagyon kevés van, mivel az emberek ösztönösen viszolyognak – talán a hagyomány hatására -  az önkéntes beleegyezéstől (ami úgy történik, hogy az autóvezetői jogositványhoz csatolnak egy nyomtatványt, amit a delikvens aláir).

 

      Más kérdés, ami szorosan ide tartozik – mi a Halacha álláspontja arról, ha valaki szorult helyzetében pénzért akarja „eladni” egy testrészét, minek hiánya nem veszélyezteti életét (például vesét) vagy vért ad megfelelő dijazás fejében (ez az utóbbi gyakran előforduló jelenség Izraelben).

 

(* Fejezet Naftali Kraus 10 évvel ezelőtt megjelent könyvéből

 

"MAGYARORSZÁG –ÉDESANYÁNK"!- EZZEL ÜNNEPELTE

EGY RABBI AZ AUSVITZBA TORKOLÓ EMANCIPÁCIÓT

 

Források és dokumentumok (965-2012)

A zsidók története Magyarországon I-II. kötetéhez

Szöveggyűjtemény

.

Mintha Ady halálával, Jászi Oszkár emigrációjával megszűnt volna az az értelmes párbeszéd, amely immár majdnem száz éve hiányzik a magyar politikai kultúrából és az emberek lelkiismeretéből.

 

 SÁNTHA JÓZSEF ÍRÁSA.

 

Az 1867:XVII. t.c. úgynevezett Emancipációs törvény megszavazását ünnepli a fenti lelkes, túlhevült szavakkal Kohn Sámuel budapesti rabbi, amikor úgy érzi, hogy több évtizedes küzdelem után a zsidóságot a magyarság végképp a kebelére ölelte, és kitárta előtte a teljes vallási és polgári egyenlőség kapuját. Ez a felvilágosodás korában kezdődő, hosszan elnyúló folyamat volt, amelynek legfontosabb állomásai: II. József Türelmi rendelete (1783), amely lehetővé tette számukra a szabad vallásgyakorlást, az önálló oktatási, kulturális intézmények alapítását, megszünteti a különféle korlátozásokat, amelyek a lakhatásukat és a foglalkozásukat illette. Külön rendelkezett a szakállviselés tilalmának visszavonásáról. 1807-ben I. Ferenc rendelete lehetővé teszi, hogy zsidók belépjenek a magyar hadseregbe, 1832-ben pedig eltöröltetik a türelmi adó is, amely eddig komoly anyagi teherrel járt a zsidó polgárok számára. Az 1848-as forradalom és szabadságharc zárásaként 1849. július 28-án, az akkor már Szegeden ülésező Országgyűlés kimondja a zsidók emancipációját.

 

"NEM VOLT NÉPSZERÜ"

 

Ha a magyar történelem egészét tekintjük, ismervén a kiegyezés utáni évszázad tragikus eseményeit, és azt kérdezzük, volt-e ennek a szándéknak a magyarok részéről őszinte és egyértelmű képviselete, akkor egy nagyon szűk időszakot jelölhetünk csak meg, nagyjából az 1867-1918 közötti évtizedeket. Ugyanakkor feltétlenül jelezni kell azt is, hogy a mélyen vallásos zsidó lakosság körében egyáltalán nem volt népszerű az efféle kiegyezés, amely a vallásukat egyből kétfelé osztotta, orthodoxokra és neológokra, s amely felvetette azt a kérdést is: „Lehet-e egy zsidó magyar? Nem!” (1868) Hivatkozhatnánk a nagymihályi nyilatkozatra is, amelyben az óhitűek kiátkozzák a neológokat. (1878)

 

Mint a fentebbiekből is kitűnik, a honfoglaláskor a magyarokkal együtt érkező zsidóság és az évszázadok során itt megforduló zsidó vallású néptömegek sosem alkottak egységet, jöttek-mentek a történelem rájuk szerencsés vagy tragikus fordulataikor. Míg az Árpád-házi királyaink megtűrték és kihasználták őket, és Budán három zsinagóga is szolgált számukra, hogy vallásukat gyakorolják, addig a Rómától megintett későbbi uralkodók hajlottak arra, hogy kiűzzék őket a birodalomból. (1349, Nagy Lajos rendelete.) Külön kuriózum ebből a szempontból Buda törökök általi elfoglalása (1541), amikor viszonylag békés korszak köszöntött rájuk, bár Buda zsidóságát az ország új urai hajókra rakva a Török Birodalom déli részére szállították, de egyéb bántódásuk nem esett, s így a közben újra betelepülők már nem lelkesedtek Buda visszavételekor (1868), ki is lettek űzve, legyilkoltattak, vagy rabszolgának adták el az élelmesebb, a zsidó szokásokat jobban ismerő magyar vitézek.

 

Mindezek az események még jól beleillenek az egyetemes históriába, ahol is az egyes népek, vallási közösségek gyakran kerültek végveszélybe, szerencsétlen döntéseik során esetleg a teljes megsemmisülésük sem volt ritkaság. A zsidóság számára azonban már nagyon korán megkezdődött egy irracionális, a kereszténység keletkezésétől fogva érlelődő bosszú gondolata, amely időnkénti esztelen gyilkosságokba torkollott. Ezek a pogromok mindig a vérvád nevezettel illettek, és sajátos pénzszerzési módnak tűntek, ha egy-egy feudális úr financiálisan a zsidó hitelezői markába került.

 

   A POGROMOK- - -

 

Felsorolásszerűen csak a legjelentősebb ilyesféle tömegmészárlásokat említeném, amelyek, hol hivatalos pereket, hol pedig a zsidó lakosság tevőleges kifosztását eredményezték. 1494: vérvád Nagyszombaton, 1496: Buda, zavargások a budai zsidónegyedben, rablások, gyilkosságok, 1525: a budai zsidónegyed feldúlása, 1529: a bazini vérvád, 30 máglyára küldött áldozat, 1791: a nagykállói vérvád, amely eset azonban már a zsidók ártatlanságának kihirdetésével ér véget, és kimondatik , hogy a Mózes-hitűek vallása parancsolatban tiltja a gyilkosságot, és semmiféle hagyomány nem mutat arra, hogy keresztény vért kívánna a liturgiájuk. A leghíresebb, a tiszaeszlári per tárgyalásáról itt Mikszáth Kámán tudósításait olvashatjuk, s ez egyben egy hosszú folyamat lezárulása is, amikor a felvilágosodás eszméi már a gyakorlatba átvitettek, s egy új, balsejtelmekkel teli korszak kezdete, amikor először lesz nyilvánvaló, hogy a hivatalos politikai antiszemitizmus megjelenésével (Istóczy Győző, 1881.) más dimenziókat, más értelmet nyer a zsidókkal szembeni fellépés.

 

Eme rettenetes események felsorolása előtt azonban még meg kell említeni néhány olyan pillanatot, amely a XIX. században igazi ünnepként élhettek meg zsidó honfitársaink. 1822-ben került sor az óbudai zsinagóga felavatására, amely egy vallására büszke, a művészetek és a jó ízlés terén európai szellemű műalkotással ajándékozta meg a gyülekezetet, vagy az 1859-ben átadott Dohány utcai templom, amely azóta is e térség legnagyobb zsinagógája, és a magyar főváros büszkesége. Meg kell említenünk a Nyugatkörüli szellemi mozgalmat, amely kételyek nélkül forrasztotta egybe az akkori magyar szellemi élet különböző vallási és társadalmi rétegeiből jött írókat. Ugyanakkor a magyarsággal való őszinte azonosulás felemás fogadtatását jelzik az 1848-as forradalom eseményei. Pozsonyban a zsidók elleni pogromok, Budán a nemzetőrségbe való befogadásuk elleni megmozdulások mutatják a Petőfi által csak „német polgárságnak” jelölt hazafiak antiszemitizmusát. Székesfehérváron Pulszky Ferenc zseniális fellépése, a városból a zsidókat kiűzni akarók ellenében, a megmozdulás vezetőinek felakasztásával riogató fenyegetőzése teremt csak rendet.

"ELÉRI A MAGYAR ZSIDÓKAT IS"

A kötet dokumentumainak túlsúlyos része már a Tanácsköztársaság leverése utáni idők zsidóellenes törvényének, a numerus claususnak (1920) a bevezetésével, az egyre radikalizálódóbb közélet jelenségeivel foglalkozik. Itt már csak hamis hangokat hallunk, egyre hitelesebbek lesznek a cionizmus atyjának, Herzl Tivadarnak a szavai: „Nem vagyok a nyomorúság spekulánsa. De eléri a magyar zsidókat is, brutálisan és annál keményebben, minél később, annál vadabbul.” (1903) Az egyetemi zsidóverések, majd a fasizálódó, a Nagy-Magyarország visszaállításának szellemében egyre szűkebb mezsgyén mozgó politikai akarat és botrányos politikai kultúra teszi lehetővé, ad igazolást a hitleri Németországnak tett engedményeknek. Ebben a szomorú történetben a jelen keretek között még csak felsorolni is lehetetlen a vészkorszak egyes állomásait, a zsidótörvények hatását, az első deportálás leírását, amely 1941-ben történt, Kőrösmezőn, ahol a Galíciába indított vagonokban 23.600 ember halt meg.

 

A kötet dokumentumai alapján, amelyek végül is a leghitelesebb forrásoknak tűnnek, szinte hihetetlen naivitás és vakság jellemezte a magyar kormány prominenseit, így Horthy Miklóst is. Csak a legprimitívebb politikai szubkultúra érvényre jutása riasztotta fel álmából, és, vélhetően, az európai hatalmak vészjelzése, hogy 1944 késő nyarán már határozottan ellent tudott mondani a pesti zsidóság deportálásának. Pedig Schlachta Margit levelei évekkel előbb fölnyithatták volna a szemét az országában történt valóságos eseményekről. (1072. o.) De ugyanezt a naiv szemléletet tükrözi Déry Tibor és Illyés Gyula Nyilatkozattervezete is (1934), amelyben osztályalapon ítélik meg az antiszemitizmust, a kapitalista zsidókra lehet haragudni, a sóher nyócker és a vidék proletárjaira nem.

 

Mintha Ady halálával, Jászi Oszkár emigrációjával megszűnt volna az az értelmes párbeszéd, amely immár majdnem száz éve hiányzik a magyar politikai kultúrából és az emberek lelkiismeretéből. A vészkorszak után is képtelen volt a magyar társadalom beismerni rettenetes bűneit, csak áthárította és kitért előle, vagy újabb és újabb fantazmagóriákat gyárt és gyártott. A félmillió honpolgár hiánya senkinek sem fájt. Nem volt rákényszerítve, hogy bármilyen lelkiismereti alapon mélyen magába nézzen. Ennek a fájdalomnak a dokumentumai sajnos hiányoznak a kötetből. Alig találunk utalást a deportálásokból hazatérők megaláztatására, az újabb és újabb pogromokra (Miskolc, Kunmadaras stb.), amelyekben tisztán kivehető, hogy ezeket az embereket a vagyonukat elrabló közösség már nem kívánatos személyeknek nyilvánította, és ha tehette, az őket védő jogszabályok és megfelelő intézkedések hiánya miatt visszataszította az előző korszak kiásta sírjukba.

 

Egy ma élő magyarnak ez a legsúlyosabb ítélet. Maga és a lelkiismerete számára. Ez az, ami örökké szégyenteljes és kíméletlenül fáj.

 

ZSIDÓ FOHÁSZOK

 

A HALÁLBA INDULÓK UTOLSÓ IMÁJA

 

Álénu lösábéách láádon hákol

 

 Most az Álénu imáról van szó, amit naponta (legalább) háromszor mondunk el, a reggeli, délutáni és esti imák után. Annyit tudunk róla, hogy ősrégi ima, melyben a zsidó ember, nemcsak magával törődve, kifejezi reményét hogy az isteni kegy "megjavítja a világot" és ebben a javított világban nem lesz elnyomás, nem lesz üldözés, mert mindenki elismeri Isten uralmát.

Amikor Háj rabbi, a gáoni korszak utolsó képviselője (998-1038) a pumbaditai jesiva élén - megállapította, hogy az Álénu imát Jozsua, Mózes utóda szerezte, a honfoglaló háború során (Sááré Tsuvá, 43.), ezzel azt akarta hangsúlyozni, hogy a zsidók mások mint a kánaánita törzsek és a többi nép a földkerekség különböző részein, akik pogányok és élettelen fa és fémdarabok előtt hajlonganak. Menásse ben Jiszráél szerint a Kneszet Gdolá (Nagy Gyülekezet) tagjai szerezték az "Álénu" imát.

Hogy ez egy ős-ősrégi ima, az abból is kiderül, hogy szövegében szó sincs visszatérésről Cionba, illetve a Szentélyről, az utána való epekedésről, stb. Ha az ima kezdete a Szentély pusztulás utánra datálódna - kétségtelen, hogy benne foglaltatna könyörgés a megváltásért, a hazatérésért. ("Az én imám", Dr. Nissan Mindel, New-York, Kehot Publication Society, 1972).

* * *

Az ősi ima a Ros Hásáná és Jom Kippuri imarendben is szerepel (a Muszáf imában) amikoris a közönség és a kántor térdreborulnak, amikor azt recitálják, hogy "mi...térdet hajtunk és leborulunk és hálát adunk..." Az Ámrám Gáon által kompilált első írott imakönyvben nem szerepel az Álénu és Maimonidesz sem említi mint mindennapi fohászt. Ennek ellenére annyira elterjedt, hogy még ha valaki az ima végén megy be a templomba - és ő már imádkozott aznap - akkor is elmondja a közösséggel. Egy ősi midrás szerint, az Álénu annyira szent és fennkölt, hogy állva kell mondani (Pirké döRabbi Eliezer).

Az ima szöveget több változatban mondják. Ezek között a legszembeötlőbb, hogy a legtöbb mai imakönyvben nem szerepel az a mondat, hogy "amazok hiábavalóságok előtt hajlonganak és olyan istenhez imádkoznak, aki nem tud segíteni".

Ezt a mondatot a 15. század elején húzta ki a keresztény cenzúra, miután egy hitehagyott zsidó, Peszách, keresztény nevén Péter, "besúgta", hogy ezzel a mondattal - ami pedig,  egy bibliai versre épül (Jesája, 45:20.) - a zsidók a keresztény "megváltóra" céloznak. Ezt azzal próbálta "bizonyítani", hogy a "hiábavalóság" ("rik") szó számértéke egyezik a "megváltó" nevének számértékével.

Ez "logikusan" azonnali zsidóüldözésekhez vezetett; hiába cáfolták zsidó és nem-zsidó szaktekintélyek az inszinuáció képtelenségét; hiába bizonygatták hogy az inkriminált mondat a zsidó próféták konzekvens harcát tükrözi a pogány világ ellen. Az üldözések annyira elfajultak, - maga az ima mondását is megtiltották - hogy a végén maguk a zsidók hagyták ki a mondatot imakönyveikből. A magyar fordítású imakönyvekben sem szerepel a mondat (a Sáár Hásámájim cimű jom-kippuri imakönyv szerzője odáig megy, hogy ahhoz a mondathoz, hogy "nem vetett össze bennünket velük és sorsunk nem olyan mint az övéké" (a fordítás szövege itt eltér kissé a miénktől) lábjegyzetben mentegetőzik hogy "mindez nem a mai kultúrnemzetekre vonatkozik"...)

* * *

 A fenti okok miatt lett az Álénu a halálba induló, máglyára vetett zsidó mártírok halotti imája. Rabbi Joszéf Hákohén elbeszéli, Émek Hábáchá (A Siralom Völgye) című könyvében, hogy egy szemtanú, aki végignézte 1171-ben, a franciaországi Blois városában, a halálraítélt zsidók kivégzését, elmondja, hogy azok az Álénu-t énekelték, amikor az autodafé kigyulladt alattuk. Az orleansi r. Jáákobnak írott levelében tanúsítja a szemtanú, hogy "amikor kigyulladt a tűz, felharsant az ének és a jelenlevő nem-zsidók megrendülve hallották a halálbamenők énekét és azt mondták, nem tudjuk mit énekelnek a zsidók; máig nem hallottuk ezt a dallamot. Azután kitudódott, hogy az Álénu lösábéách volt az, amit a halálbamenők énekeltek és ezt hallották a nem-zsidók azon a szörnyű napon..."

Menásse ben Jiszráél könyvében "A zsidók védelmében", elmondja, hogy valaki lefordította Szelim török szultánnak az Álénu szövegét. Az uralkodónak annyira tetszett az ima, hogy azt mondta "ebben minden benne van; nem is kell több ennél". Egyébként a szefárd rítusú imakönyvekben végig benn maradt az inkriminált mondat és a moszlimok nem láttak magukra nézve sértést benne.

* * *

 Manapság a szabad világban - így Amerikában és Izraelben is - a legtöbb imakönyvben újra megtalálható a cenzúrázott mondat. Akárcsak a Talmudból kihagyott és az utóbbi évszázadban helyére tett részletek esetében - ma már nem lehet imáinkat önkényesen cenzúrázni.

Így vált az Álénu ima, a Smá Jiszráél mellett, az egyistenhívő zsidó hitvallásává. Ez a jelentősége ennek a szent imának, amely nem halványul el, annak ellenére hogy naponta háromszor elmondjuk.

 

Az Álénu szövege

 

Lássuk az ima szövegét, hogy tudjuk, miről van szó:

"Kötelességünk hogy dicsérjük a Mindenség Urát; magasztaljuk a Teremtőt, aki nem tett bennünket hasonlókká a föld népeihez és más feladatot rótt reánk mint a földkerekség nemzetségeire; hogy nem vetett össze bennünket velük és sorsunk nem olyan mint az övéké. Mivelhogy amazok hiábavalóságok előtt hajlonganak és "olyan istenhez imádkoznak, aki nem tud segíteni" (Jesája 45:20.)

 Mi azonban térdet hajtunk és leborulunk és hálát adunk a királyok királya, az Örökkévaló előtt, aki az égboltot kiterjesztette és a földet megalapozta; kinek dicsősége az égben honol és dicsfénye az elérhetetlen magasságban... Ő a mi Istenünk, senki más! Igazán királyunk Ő; nincs rajta kívül senki sem; ahogy Tórájában írva van: "Vedd tudomásul és szívleld meg: az Örökkévaló, az Isten fenn a mennyben és lenn a földön - nincs más!" (5Mózes 4:39.)

"Ennélfogva beléd vetjük reményünket Örökkévaló Istenünk, hogy mihamarabb látni fogjuk hatalmadat dicső megnyilvánulásában; ahogy eltakarítod a bálványokat a földről és az álistenek gyökeresen kiirtatnak. És jobbá teszed a világot az isteni uralmad alatt; mikoris minden élőlény Hozzád fog fohászkodni és a világ összes gonoszai megtérnek Hozzád. Akkor majd megtudja, belátja és elismeri a földkerekség minden lakója, hogy Előtted hajlik minden térd; rád esküszik minden nyelv (vö. Ézsaiás 45:23.) Színed előtt, Örökkévaló Istenünk, letérdelnek és leborulnak; neved dicsőségének tisztelettel adóznak. Mindannyian elfogadják és magukra vállalják uralmad terhét; hogy uralkodjál rajtuk mielőbb és örökkön örökké. Mivel tiéd a hatalom és mindvégig tekintélyben kormányzol, amint az Tórádban írva van: "Az Örökkévaló uralkodik örökkön örökké!" (2Mózes 15:18.) És az is írva van hogy "Az Örökkévaló lesz a király az egész földön. Azon a napon az Örökkévaló lesz az egyetlen Isten és a neve is Egyetlen!" (Zechárjá 14:9.)

 

A heti szakasz – RŐÉ(2) - 2013

      J  Á R O M  A PRÓFÉTA NYAKÁBAN

„Ha próféta vagy álomlátó támad közötted és jelt ad vagy csodát tesz és bekövetkezik a jel vagy a csoda, amelyről beszélt neked és azt mondja, hogy kövessünk más isteneket, ne hallgass a próféta beszédére vagy álomlátóra, mert csak próbára tesz benneteket az Örökkévaló Istenetek, hogy megtudja, valóban teljes szívvel szeretitek-e az Örökkévaló Isteneteket...” (Deuteronomium, 13, 2-5).

A zsidó hit, a monoteizmus, állandó kisértéseknek volt és van kitéve. Nemcsak külső erők, a nem-zsidó világ nyomása, az asszimiláció veszélyeztetik az Egyistenhit hegemóniáját, hanem – nem egyszer – belülről is felbukkan ilyen gondolatiság.
Ebben az esetben Mózes kifejezetten a bálványimádás kisértéséről szól, hiszen a pogány világ számára eleve elfogadhatatlan volt a láthatatlan, megfoghatatlan Istenkép, és természetesen minden eszközt bevetett annak érdekébe, hogy az izraelitákat visszatérítse a maga nyájába.
Itt lép színre az álpróféta, akit hamis prófétának is neveznek. Ez egy zsidó, aki Isten nevében beszél, „jelt ad” vagy „csodát tesz” – és bálványimádásra csábít. A húszadik század végén ez nem jelent feltétlenül leborulást egy szobor előtt, vagy akár kitérést a zsidóságból, illetve egy guru mellé való elszegődést. Manapság vannak ennél sokkal rafináltabb formái is; csatlakozás egy modern „izmus” mellé, melynek elvei ellentétben állnak a zsidósággal – szintén ebbe a kategóriába esik. Századunk ledőlt bálványa – a materialista marxizmus – és annak álprófétái, ugyancsak sok zsidót térítettek el a zsidóság kitaposott ösvényéről.
Autentikus Tóra-magyarázók, az álprófétával kapcsolatban, több fogas kérdést is feltettek.
Hogyan lehetséges, hogy valakit, aki pogány bálványt, vagy eszmét terjeszt, Mózes prófétának nevez? És miként lehetséges, hogy egy ilyen szemfényvesztő képes csodát tenni, ami még be is következik?
Igaz, hogy az Írás maga nevezi a jelenséget próbatételnek („próbára tesz benneteket az Örökkévaló”), de hát honnan tudhatja a szegény zsidó, mikor van szó igazi prófétáról és mikor álprófétáról?
A Midrás közli két tanaita, rabbi Joszé Háglili és rabbi Akiba, érdekes vitáját arról, hogyan engedheti meg Isten, hogy egy pogány „próféta” csodát tehessen, ami megszédítheti az embereket?
Joszé Háglili úgy véli, hogy egy hamis prófétáról lehet szó, kinek a „próbatétel” érdekében, módjában áll a természet törvényeit megváltoztatni.
Rabbi Akiba ezt kétségbe vonja. Isten őrizz! – mondja – hogy egy pogányságot hirdető „prófétának” Isten természetfeletti erőt kölcsönözzön, még ha rövid időre is, még ha „próbatétel” céljából is. Szerinte itt egy olyan esetről lehetett szó, amikor egy igazi próféta „elromlott” és rossz ügy szolgálatába szegődött. Hasonló történt a bibliai Hánánjá ben Ázurral, Jeremiás kortársával, aki Cidkijáhu királyságának idején működött.

* * *

Jeremiás próféta, aki az első Szentély vége felé működött, a babilóniai orientáció híve volt. Nem mintha szerette volna Nebukadnecárt, de úgy tartotta, hogy az isteni Gondviselés azért küldte ezt a hatalmas királyt, hogy Izraelt megbüntesse vétkeiért.
A fenyegető veszély enyhítése érdekében, Jeremiás arra igyekezett rávenni a királyt és a főurakat, legyenek Babilónia hűbéresei, ezzel mentsék, ami menthető. A próféta, mondanivalójának érzékeltetésére, még egy jármot is a nyakába akasztott. Haragra gerjed azon álpróféták ellen is, akik azt állítják, hogy Nebukadnecár első hadjárata során zsákmányolt szent edények visszakerülnek Jeruzsálembe. „Ne hallgassatok rájuk, szolgáljátok Bábel királyát, hogy éljetek, miért pusztuljon el a város (Jeruzsálem)?” (Jeremiás, 27,17). Végül hozzáteszi, hogy az ellenség a Szentély maradék edényeit is el fogja vinni Babilóniába...
Itt lép színre Hánánjá ben Ázur, a próféta (maga Jeremiás nevezi őt így, könyvében, uo. 28, 1), aki Isten nevében közli, „Isten házában a kohaniták és a nép színe előtt”, hogy Isten széttöri Babilónia jármát, két év múlva visszahozza az elhurcolt szent edényeket és visszahelyezi trónjára az elűzött Jöchonja királyt, „mert széttöröm Babilónia jármát” (uo. 4).
Jeremiás, aki hallja Hánánjá próféciáját, áment mond szavaira, majd egy szarkasztikus mondatban, melyben háromszor fordul elő a „próféta” szó, azt ajánlja Hánánjának, várjanak két évet. Ha addigra valóban béke lesz, akkor neki, Hánánjának lesz igaza, ha pedig nem, akkor kiderül, nem Isten nevében beszélt.
Ekkor Hánánjá levette Jeremiásról a jármot, széttörte, mondván: „Így szólt az Örökkévaló: így töröm szét Nebukádnecár babilóniai király jármát, két év múlva...” (uo. 11).
Ezután Jeremiás, isteni sugallatra, immáron vasabroncsot akaszt a nyakába, ezzel jelezve, hogy Babilónia királya most majd vasjármot rak a környező népek – és Júdea – nyakára. Jeremiás ezúttal meg is mondja Hánánjának, hogy hazudik, nem Isten küldte őt, és még abban az évben meghal. Így is történt (uo. 28, 16-17).
A Talmud-bölcsek azt állítják, Hánánjá eredetileg igaz próféta volt, csak később – talán a körülmények hatására – állt egy olyan ügy szolgálatába, mely a politikát az Egyistenhit fölé helyezte.
Jeremiás viszont, egész életét a zsidóság megtartásának szentelte, a pusztulást is azért jövendölte meg, hogy ezzel megtérítse a népet és visszatérítse a mózesi hithez és a vallásgyakorláshoz.

* * *

A Tóra megparancsolja, ha hitelt érdemlően bebizonyosodik, hogy valóban álprófétáról van szó, akkor „iktasd ki a rosszat a magad köréből” (uo. 13, 6).
Egyszer egy ismert pesti mesümed azzal kérkedett Hátám Szófer rabbi előtt, hogy ő már minden létező vétket elkövetett, kivéve egyet – nem lett még öngyilkos. (ami a zsidó vallás szerint szintén nagy bűnnek számít). Erre Hátám Szófer azt válaszolta neki, hogy ezt a vétket nem képes elkövetni, hiszen ha ezt megteszi, ezzel csak egy micvát teljesít, mivel „kiiktatja a rosszat”.

* * *

Maimonides szerint csak akkor lehet hinni a próféta által adott jelnek, illetve csodának, ha az általa hangoztatott prófécia nem áll ellentétben a Tórában lefektetett alapelvekkel. Ha mondandója nem felel meg a Tórának, nem szabad rá hallgatni, mert Mózes után a prófétáknak nem áll jogukban újat mondani, illetve változtatni a mózesi elveken. Ha megteszi, az csalhatatlan bizonyítéka annak, hogy hamis prófétáról van szó.

A pesti uraság és a cánzi rebbe

„Ha majd kiterjeszti határodat Istened, az Örökkévaló, ahogy megígérte neked és arra gondolsz, jó volna húst enni, mert húst kívánsz enni – egyél húst, amennyit csak kívánsz” (Deuteronomium, 12, 20).
Ez a szakasz megismétli azokat a tilalmakat, melyek a húsevéssel, a vér élvezetének tilalmával és általában az étkezési előírásokkal foglalkoznak.
A zsidó felfogás különbséget tesz aközött, hogy valaki azért vétkezik, mert élvezi a vétket, vagyis „jó étvággyal” teszi, vagy pedig elvi okokból. Ez utóbbi sokkal súlyosabb elbírálás alá esik.
Az alábbi történetek is e témakörből valók:
A híres guri rebbe, a Chidusé Rim c. könyv szerzője, egyszer felkeresett egy gazdag varsói zsidót, akinek közbenjárását akarta kérni valamilyen fontos zsidó közügyben.
Ez az ember, szabadelvű lévén, nem tartotta a vallási előírásokat, rendszeresen fogyasztott tréflit is. Vendége érkeztekor éppen ebédelt, ezért a rebbe jó étvágyat kívánt neki.
A zsidó erre csúfondárosan elmosolyodott és azt mondta a rebbének, hogy biztosan nem kívánt volna neki jó étvágyat, ha tudná, hogy ő most tiltott ételeket fogyaszt.
– Téved – válaszolta a rebbe – én szándékosan kívántam jó étvágyat, mert ha már tréflit eszik, ami sajnálatos ugyan, de legalább élvezze azt. Ezzel csupán csak az élvhajhászás vétkébe esik. Mert ha nem így lenne, azt kellene hinnem, hogy „elvből” eszik tiltott ételeket, ami sokkal rosszabb...

* * *

A szentéletű reb Dávid, a lelovi rebbe, egy időben egész héten böjtölt, vagyis szombattól szombatig nem evett, nem ivott semmit. Egyszer, amikor egy pénteki napon úton volt, igen nagyon megszomjazott. Egy tisztavizű forrás mellett vezetett el az útja, ami csak fokozta a szomjúság érzését. Már-már azon volt, hogy megszakítja böjtjét és iszik, de mégis erőt vett magán, leküzdötte kínzó szomjúságát és anélkül ment tovább, hogy akár egy kortyot is lenyelt volna.
Amikor már messze járt a forrástól, eltöltötte őt annak öröme, hogy sikerült vágyát leküzdenie. De ugyanabban a pillanatban eszébe jutott, hogy ezen öröm forrása nem a Jó Ösztön volt, hanem a Rossz Ösztön, s az kísértette meg őt, hogy a büszkeség és fennhéjázás vétkébe essék. Így aztán megfordult, visszament a forráshoz és ivott a vízből...

* * *

Egy pesti asszimiláns zsidónak – aki, úgymond, semmilyen vonatkozásban sem tartotta a zsidóságot – alkalma volt részt venni egy „tischen” (haszid rebbék által rendezett összejövetel), amit a cánzi cádik, a szentéletű reb Chájjim, tartott a híveinek. Itt az a szokás, hogy a cádik „srájimot” (falat egy olyan ételből, melyet a rebbe már előzőleg megkóstol) oszt a híveknek. Természetesen a pesti zsidó sem maradt ki ebből.
Hazatérvén Pestre, emberünk gyomra fájni kezdett, elvesztette az étvágyát, s állapota egyre romlott. Az orvosok semmiféle elváltozást nem találtak nála, az esetre nem volt semmiféle magyarázat. Az orvosok már-már le is mondtak róla.
Ekkor valaki azt javasolta a családnak, keressék fel a cánzi cádikot, aki történetesen itt tartózkodott, kérjék ki az ő tanácsát is.
Így is tettek. A rebbe pedig azt tanácsolta, cseréljék le az edényeket, vezessenek be kóser háztartást, akkor betegük meg fog gyógyulni. A család megfogadta a tanácsot, a beteg hamarosan meg is gyógyult.
A dolog magyarázata abban rejlett, hogy miután a férfi evett a srájimból, hazatérve, a szervezete már tiltakozott a tréfli étel ellen. S miután abból többé nem bírt enni, majdnem éhen halt.

* * *

„Ha valaki elszegényedik testvéreid közül... abban az országban, amit az Örökkévaló, a te Istened ad neked, ne légy keményszívű és szűkmarkú szegény testvéreiddel szemben, hanem légy hozzá bőkezű és adj neki szívesen... amennyire szüksége van...” (uo. 15, 7-8).
A fenti versek – szélesebb értelmezésben – a jótékonyságot (cedóke) taglalják. A zsidó jog, a halacha, pontosan előírja, mikor mennyit kell adni.
A haszid felfogás nem tartotta magát szigorúan ezekhez a „korlátokhoz” és se szeri, se száma azoknak a történeteknek, amik arról szólnak, hogy a nagy haszid rebbék miként osztották szét a nélkülözők között azokat az adományokat, az utolsó fillérig, amiket gazdag híveiktől kaptak.
Történt, hogy a cánzi cádik, reb Chájjim, fia, apja segítségét kérte, hogy férjhez tudja adni a lányát, azaz a rebbe unokáját. A cádik közölte vele, hogy éppen nincs pénze.
Néhány nap múlva azonban, egy gazdag híve, nagyobb összeget juttatott a cádiknak. Fia nagyon megörült, mert remélte, apja most már kisegíti őt. Azonban csalatkoznia kellett, mert a cádik ezt a pénzt egy olyan koldusszegény hívének adta, akinek több férjhez adandó lánya volt.
A fiú, ennek hallatán, sírva fakadt, s arról faggatta apját, mennyivel rosszabb ő, mint az az idegen zsidó?
– A különbség az – magyarázta meg a cádik – hogy neked módod van arra, hogy támogatókat találj magadnak, hiszen ismernek. De ezt a szegény, ismeretlen embert, ki segítse ki, ha nem én?

* * *

A Talmud szerint, „aki nem gyakorol jótékonyságot, az olybá vétetik, mintha bálványt imádna” (Ktubot, 68).
Ugyancsak a cánzi rebbe volt az, aki megmagyarázta ezt a mondást. A szegénység – Bölcseink szerint – megzavarja az ember eszét és összekuszálja az ember és Isten közötti kapcsolatot. Aki tehát nem támogatja a szegényeket, az értelemszerűen bűnbe taszítja őket, és olyan, mintha ő maga imádna bálványt...(NK)

 

a soá – a tettesek szemszögéből

 VÁRNAI PÁL (Szombat)

 

“Az áldozat szempontjából a történet mindig

 irracionális marad” – fogalmaz Ungváry Krisztián a Szombatnak adott érdekes interjujában. "Horthy helyett Bethlen Istvánról kell utcát elnevezni"

– Nemrég megjelent könyvével kapcsolatban (A Horthy-rendszer mérlege) megjegyezte, hogy, ellentétben a témáról szóló korábbi művekkel, Ön nem az áldozatok, hanem a tettesek szemszögéből elemzi a korszakot.

– Igen, mert az áldozat szempontjából a történet mindig irracionális marad. Az áldozat a sok szenvedést, amit átélt, nagyon nehezen tudja historizálni. Ezt a tettesek szemszögéből fogjuk jobban megérteni. Nagyon nagy hiánynak tartottam, hogy erről az oldalról alig közelítették meg a kérdést.

– Könyvében idézi Horthyt és Darányi miniszterelnököt is, akik azt mondják, a zsidókat nem lehet eltávolítani az országból, mert akkor mi lenne a gazdasággal.

– Magyarországon a polgári fejlődés alapvetően két, nem magyar származású réteg sikertörténete volt, a zsidóké és a németeké, akik e téren maximálisan felülreprezentáltak voltak. Ebből adódik, hogy a polgárosodással összefüggő minden negatív tapasztalat az ő vállukra hullott vissza, őket – elsősorban a zsidókat – bélyegezték meg. Ennyiből ez nemcsak a magyar zsidóság története, hanem jól vonatkoztatható más etnikai csoportokra is, mint ahogy ma is sok helyen alkalmazzák a negatív diszkriminációt.

– Azt is említette valahol, hogy az eddigi tanulmányok nem annyira a zsidókkal, hanem az antiszemitizmussal foglalkoztak.

– Ez a két dolog, elég szerencsétlen módon, mint kutatási téma, teljesen kettévált a magyar történettudományban. Akik antiszemitizmussal foglalkoztak, nem írtak szociálpolitikáról és fordítva, holott a kor antiszemita politikusai a zsidóellenes törvényeket mind szociálpolitikai indoklással terjesztették elő. Nem véletlenül, mert ők az antiszemitizmust szociálpolitikának is fogták fel.

– Könyvében a zsidók diszkriminációja mellett részletesen foglalkozik a magyarországi németekkel is, ami nem megszokott dolog a történészek részéről.

– Tragikus tapasztalat, hogy a magyar antifasiszta ellenállási mozgalom túlnyomó többsége nem demokrata, hanem rasszista alapon volt antifasiszta, mert a németekben nagyobb faji veszélyt láttak, mint a zsidókban. Legjobb példa erre szegény Bajcsy Zsilinszky Endre, de Makai Miklóstól kezdve Baráti Huszár Aladáron keresztül nagyon sok embert tudok sorolni. Külön fintora a történetnek, hogy ’56 után ezek az emberek az antifasiszta pantheon alagsorába bevonulhattak, és a népfront-politika jegyében kaphattak szerepet, mint mártírok. Elhallgatva azt, hogy ők milyen alapon voltak antifasiszták. Ez persze nem csökkenti az érdemeiket, mert Bajcsy Zsilinszky Endre becsületes ember volt, aki senkit nem bántott, és ha életben marad, 45 után rövid idő alatt börtönbe kerül. Mégis, a gondolkodás, amely őket arra vitte, hogy antifasiszták legyenek, nem volt teljesen rendben. Azért fontos erre rámutatni, mert például Bajcsy Zsilinszky és Endre László korábban küzdőtársak voltak.

– Azt is leszögezi, hogy az antiszemitizmus a Horthy korszakban, nemcsak a jobboldalon, hanem a baloldalon is létezett, bár ott nem faji alapon.

– A baloldal nem azt bírálta, hogy a gazdaság nagy része zsidó kezekben van, hanem azt, hogy magántulajdonban van. A szociáldemokratákon kívül Magyarországon gyakorlatilag majdnem az összes politikai mozgalom – talán a legitimisták kivételével – bizonyos mértékű antiszemitizmust felmutatott.

– Idézi Kovács M. Mária egy felvetését, miszerint a Horthy-korszakban elejétől fogva és kikerülhetetlenül kódolva volt a megsemmisítés lehetősége is.

– Két vélemény van. Az egyik eleve elrendeltnek tartja azt, ami történt, mert a Horthy rendszer kétségtelenül nem volt mentes az antiszemitizmus iránti nyitottságától, már a keletkezése is össze van kötve egy zsidóellenes törvénnyel. Ezzel szemben a könyvemben azt próbálom bebizonyítani, hogy ami történt, az egyáltalán nem volt szükségszerű, a rendszernek voltak lehetőségei arra, hogy saját magát megreformálja, volt egy pozitív arca. Az, hogy ez hol ki tudott bontakozni, hol nem, azoknak a politikusoknak a felelőssége, akik ehhez hozzájárultak. Több olyan fordulatot fel tudok mutatni, amikor a Horthy rendszer belső, akkoriban nem létező, „fékek és egyensúlyok rendszere” működésbe lép és bizonyos folyamatokat megállít. Sajnos, különböző okoknál fogva, 1938 után erre az adott helyzetben nem volt lehetőség. Lett volna, ha nem az a politikai garnitúra irányítja az országot, amely irányította.

– Ön azt állítja, hogy Horthy nélkül már 41-ben lett volna deportálás.

– Így igaz. Horthy szerepe korántsem olyan negatív, mint ahogy a kritikus közvélemény elképzeli. 1944-ig Horthy szerepe majdhogy nem progresszívnek nevezhető.

– Mettől kezdve?

– Mondjuk 1932-től, Gömbös Gyula hatalomra jutásától, de legkésőbb 1935-től, amikor Gömbös Horthyval olyan ellentétbe kerül, hogy ez kiváltja a kormányzó ellenlépéseit. Horthy egyetlen zsidótörvényt sem üdvözölt lelkesen, arról viszont van adatunk, hogy egyre fokozódó ellenállással és aggodalommal szemléli ezeket az intézkedéseket, miközben saját maga skizofrén helyzetben van, ugyanis ő magát a magyar antiszemitizmus élharcosának tartja, és amellett van, hogy a zsidóság felülreprezentáltsága megszűnjön. Másrészt, ő egy 19. századi konzervatív úriember, aki azt mondja, hogy a szerzett jogokat csak úgy elvenni mégsem lehet. Horthy nem konzekvens, antiszemitizmusa nagyon furcsa, hiszen a nyilasokról sokkal nagyobb megvetéssel beszél, mint Goldberger Leóról. Az az eset, amikor szégyenkezik Hitler előtt a munkaszolgálatosok túl magasnak tartott veszteségei miatt, igazán elképesztő. Mindazonáltal, azt a pozitív értékelést, amelyeket most Horthyról elmondtam, a 44-es év teljesen felülírja.

– Nem tragikomikus, például, amikor a deportálás irányítóit arra kéri, hogy emberségesen bánjanak szegényekkel?

– Ez már egy másik probléma. A 44-es német megszállás után Horthy megsértődik, visszavonul a várba és közli, hogy ő a gettókról, deportálásokról nem akar tudni, miközben sok minden másról akar. Bele is folyik a magyar politikai életbe, nem lesz teljesen elszigetelt. Horthy bizonyíthatóan tudta, milyen célt szolgálnak a deportálások. Ehhez képest mindenféle hazugságokkal csapta be magát, amire nem mentség az sem, hogy közben az országot bombázzák, tehát a deportálás nélkül is meg lehetett halni. Ami a legelképesztőbb, hogy ugyanazt mondja 44 nyarán, mint egy évvel később, hogy bárhogy is végződjék a háború, az idegen fajúak mind tűnjenek el.

– Égnek áll a hajam, amikor azt hallom, hogy Horthy megmentette a zsidókat. Mikor állította le a deportálást, amit még folytatni is akart? Amikor megnyitották a második frontot és eljutottak hozzá a nemzetközi tiltakozások.

– Nyilván volt mozgástere. Ha összehasonlítjuk a szomszédos országokban történteket a magyarországiakkal, akkor azt látjuk, hogy Romániából ’44-ben senkit nem vittek el Auschwitzba (igaz, ők maguk gyilkoltak meg nagyon sok zsidót). Szlovákiában, 1942-ben deportálják a zsidók kétharmadát, de az egyharmad 44-ben sértetlenül ott marad. Bulgáriából, az ország és az egyház ellenállása miatt, senkit nem vittek el. Vagy vegyük Franciaországot, ahonnan főleg a francia állampolgársággal nem rendelkező zsidókat vitték el, holott a németeknek a deportálásra volt négy évük és sokkal nagyobb apparátus állt rendelkezésükre.

– Horthy mondott olyat is egyszer, hogy nem a zsidóság a hibás, hanem a nemzet.

– Voltak önkritikus pillanatai is. Ezt ráadásul egy nyilas politikussal szemben jelentette ki.

– Arról is szót ejt – ami ez idáig sem volt titok –, hogy különösebb szolidaritás vagy társadalmi ellenállás nem mutatkozott meg a deportálás idején.

– Sajnos a deportálások kapcsán csakugyan megállapítható, hogy a többségi társadalom reakcióit nem az ellenállás jellemezte. Voltak természetesen, akik mentettek üldözötteket, és sokan tanúsítottak részvétet sorsuk iránt. Nyilván sokakat elborzasztott az egész. Ezek a vélemények azonban nem voltak többségben. A többség eleve passzív maradt – ami már önmagában is elgondolkodtató. A hangos véleményt formálók túlnyomó többsége pedig üdvözölte a deportálást, mivel ebben saját meggazdagodásának esélyét látta.

– És az uralkodó réteg? Ott viszont konszenzus volt, ahogy Ön rámutat.

– Az „uralkodó réteg” – amennyiben ez alatt a keresztény középosztályt értjük – túlnyomó többségben antiszemita volt. A magyar közigazgatás legfelsőbb vezetését (főispánokat) jelentős részben leváltották a német megszállás után, de a tisztviselői kar változatlanul a helyén maradt. Ez a tisztviselői kar volt az, amely még Eichmannban is csodálatot keltett túlbuzgó szorgalmával.

– Mit tudott Horthy a zsidóság sorsáról?

– Horthy legkésőbb 1942-től tudott arról, hogy a zsidóságot megsemmisítik. Közvetlen környezete is tömegével rendelkezett erről információkkal. Horthy az auschwitzi jegyzőkönyvet pedig legalább három alkalommal kapta meg, először 1944 májusának elején. Az abban foglaltak legfeljebb technikai újdonságot jelenthettek számára. Ebből adódóan hiteltelenek azok a magyarázatok, amelyek szerint csak 1944 júniusában jött volna rá, mi is történik a deportáltakkal.

– Beszéljünk most a német befolyásról. Ön cáfolja egyes történészek állítását, hogy a zsidóellenes intézkedések német nyomás alatt történtek. Azt is állítja, hogy a magyar törvények még a nürnbergi törvényeknél is szigorúbbak voltak.

– Sajnos, Magyarországon a felelősség alól sokszor azzal bújnak ki, hogy itt német nyomásra történt, ami történt. Holott 1942 előtt nem volt német nyomás. Utána már volt, de akkor már ehhez párosult a magyar nyomás is, amelynek Horthy és Kállay Miklós miniszterelnök ellenállt. Én a magyar nyomás súlyát a németnél is jelentősebbnek tartom. Utóbbi nem lett volna elég ahhoz, hogy kétszázezer magyar hivatalnok a legfontosabb kötelességének tekintse a nemzeti vagyon gyarapítását polgártársaik kirablása által. Eichmann többször elmondta, hogy magyar segítség nélkül semmit nem tudott volna tenni. Ami pedig a nürnbergi törvényeket illeti, fontos leszögezni, hogy a magyarországi „zsidó” definíció már csak azért sem lehetett a németnek szolgai lemásolása, mert az előbbi jóval szigorúbb volt. Németországban, ha valakinek egy vagy két nagyszülője zsidó volt, azt Hitler minden további nélkül árjásíthatta. Így több zsidó származású ember lehetett német vezérezredes. Magyarországon, ha egy vezérkari százados feleségének egy nagyszülője zsidó származásúnak minősült, a vezérkari századost elbocsátották. Horthynak, Hitlerrel szemben, nem volt joga arra, hogy bárkit árjásítson, csupán annyit jelenthetett ki, hogy az illetőre a zsidótörvények nem vonatkoztak. Horthynak nagyon súlyos csatát kellett megvívnia a magyar királyi honvédség felső vezetésével. Ő ugyanis mentesíteni kívánta az összes zsidó származású tartalékos tisztet. A zsidóság nagy része rendelkezett érettségivel, mintegy tízszeresen volt felül reprezentált a nem zsidókhoz képest, így a férfi zsidó lakosság igen jelentős része volt tartalékos rendfokozatú. Őket Horthy, kivétel nélkül, ki akarta venni a zsidótörvények hatálya alól, s csak nagy nehezen jutottak kompromisszumra.

– Folyik-e ma, érdemben, Horthy-vita?

– A Horthy-vita nem az ő személyéről, hanem a rendszeréről szól, azért is, mert szemben Hitlerrel, Horthy nem volt átütő politikai egyéniség. Eléggé közepes képességű ember volt, aki nem volt diktátor és nem is voltak ilyen vágyai. 19. századi kategóriákban gondolkodott, a Ferenc Józsefi időkben élt, noha nyilván volt sok autoriter vonás a nézetrendszerében. A Horthy-vita sokkal inkább Gömbösről, Bethlenről, Telekiről, a keresztény középosztályról szól, mintsem magáról Horthyról. Amikor Horthynak szobrot állítanak, akkor sem Horthyról van szó, hanem valami egészen másról.

– Horthy út, Horthy tér. Kell ez nekünk?

– A véleményem egyértelmű: Horthy Miklós Magyarországon nem kaphat közterületen sem szobrot, sem utcát. Ha olyan pozitív személyiséget keresünk, akivel a nemzet többé-kevésbé azonosulhatna, akkor Bethlen Istvánt kellene választani, akit a korabeli jobboldali sajtó a kezdettől filoszemitizmussal vádolt. Nem véletlen, hogy Bethlen ma nem szerepel a példaképek között, hiszen ő, a szélsőjobb szemszögéből, a zsidó nagytőke és a liberalizmus zászlóvivője, s mint olyan, ennek az országnak az „elpusztítója”. Pedig, ha van Magyarországon pozitív konzervatív hagyomány a 20. században, amit egy politikus megtestesített, ráadásul emberileg hiteles is, hiszen bele is halt, ez gróf Bethlen István.