ZSOLT BÉLA/KILENC KOFFER (13)

 AUSWITZ ÉS A FELESÉGEM HOROSZKÓPJA

20.

Nem tudom, hallgatta-e Friedländer, amit most meséltem neki, és azt sem tudom, hogy valóban el- mondtam-e mindezt, vagy csak hangtalanul emlékeztem. A türelmetlen csöndet akartam elűzni – s talán öntudatlanul biztatni is magamat: ha mindaz, ami odakint történt, emlékké lehetett, ha mindezt megúsztam, talán most is? ... De nem. Pillanatra sem hittem, hogy ezt is meg lehet úszni. Már az is csoda volt, hogy aknán és tífuszon át az első oroszországi karácsonyt megértük, és utána még egyet, ráadásul a börtönben. Ajándék volt, vagy inkább ugratás a sorstól. Ezt nem ússzuk meg: holnap reggel indul az első transzport, és hat nap múlva megy a kórház is. Nem lehet csinálni semmit – hányszor magyarázzam, hogy nem is akarok! Azt a kancsal, hosszú combú ápolónőt, akinek a csendőrrel volt az az esete, s akinek a csendőr azt mondta, hogy néhány jóravaló zsidón segíteni akar, azóta sem láttam. Kitették innen, vagy az a barátságos csendőr bosszút állt rajta, és kiemelte a kórházból? Holnap majd érdeklődöm, ha nem megy ki a fejemből, hogy mi történt vele.

Mégis hangosan mesélhettem sírásóemlékeimet, mert Friedländer, bocsánatkérően, éppen akkor nyitotta ki a szemét, amikor elhallgattam. Megint abszolút csönd lett, s ettől riadt fel. Mérhetetlen hosszú idő után a kapucinusok temploma elütötte a háromnegyed tizenkettőt. Aztán kívülről órákig megint nem hallatszott semmi más hangtünemény. S mintha a kórteremben is abszolút teljes lett volna a némaság. De az is lehet, hogy négy nap alatt úgy megszoktam ezt a hörgést, nyöszörgést és horkolást, hogy már nem is érzékeltem: mint a vasutas, aki az állomáson lakik, és nem hallja a mozdony füttyét. Lehet, hogy csak a külső zajokra összpontosítottam minden figyelmemet – hiszen csak kívülről jöhetett valami váratlan hang; jeladás, fordulat...

Csak annyi történt, hogy a kék fényben láttam két fehér orvosi köpenyt, amint felém libeg. Az egyikben Németi doktor imbolygott, a másikban egy idegen orvos, akit eddig még nem láttam. A szülészetet vezette, fenn az emeleten, ahol a feleségemet elrejtettük. Amint a gyér fényben megvillant hullámos, ápolt, vörös haja, és rám vetődött világoskék, hidegen firtató tekintete, mindjárt elidegenített. Hatásosabb arca volt, mint az átlag vidéki nőorvosoknak - általában nem volt vidékies, valahogy kikészítetten, ripacs módon nagy világias. Mint valaki, aki nagyon alulról került fel ügyességével, sviháksággal, s azóta mondén környezetben él. Itt is elegáns volt, a fehér köpeny résén kibuggyant az előreugró selyemnyakkendője. Illatos volt - tipikus szanatóriumi idegorvos, a divatos fürdőhely gyógyintézetében. Pszichoanalitikus, aki visszaél a gyógymódtól kicsikart titokkal, s szerelmet, de inkább pénzt zsarol velük, esetleg az öregedő milliomosnő paplanán nyugtalanul villogó négykarátos szolitert. S ha kell, vele hál, s ha kell, végigcsinálja vele az egész Ars Amatoriát, amíg hajnalban kicsikarja a hölgytől, hogy bérel neki egy szanatóriumot. S ha kibérli, néhány hét alatt s néhány Öngyilkossági kísérleten és gyomormosáson keresztül kiszekálja és kiutálja, mert kell a hely a betegeknek.

Ilyen vízióm támadt percek alatt erről az orvosról. S azért beszélek róla ilyen részletesen, mert ez az orvos mentette meg az életemet és a feleségem életét.

Éreztem, hogy rábeszélőképességével nemcsak ellenfelet és ellenséget tud leszerelni, de nála értelmesebb és erősebb idegzetű emberekkel is el tudja fogadtatni, amit akar. Olyan, mint egy diabolikus ügynök, aki ha kedve támad, az orvosnak eladja a vetőgépet és a földbirtokosnak az elektrokardiográfot. Ezúttal az életemet akarta rám sózni. Nem az a fajta ember, aki ok nélkül, puszta emberi szolidaritásból akarja megmenteni az életemet, vagy azért, mert meg van győződve róla, hogy olyasvalaki vagyok, akire még a világon szükség lehet. Ha ez az ember életmentéssel foglalkozik, akkor ez az életmentés valami nagy stikli vagy fogás ürügye – még csak nem is a saját életének megmentéséé. Még ennél is többről lehet szó – mert az első pillanattól, hogy megszólított, pontosan éreztem: ha senki más nem, ez a vörös doktor megmenti magát a vagontól és a gáztól

- A felesége küldött, mesterem – kezdte nyegle, bennfentes modorban. – ö közölte velem, hogy Ön odakint, Ukrajnában átesett a kiütéses tífuszon.

- Igen, átestem – mondtam. – De van ennek most jelentősége?

- Kolozsvárt leállították a deportálást a tífusz miatt – magyarázta. – Ott igazi tífuszjárvány tört ki. Nálunk nincs járvány, de majd csinálunk – és sejtelmesen mosolygott.

- Honnan tudja, hogy Kolozsvárt leállították? – kételkedtem. – Ezek itt nem ijednek meg egy kis járványtól.

Németi doktor válaszolt helyette:

- A kolléga kijár a városba. A legjobb helyről hallotta. A kolléga ugyanis az egyetlen, aki engedéllyel kimehet a gettóból. A közkórházba jár ki, de mindenkivel találkozik.

- Kimehet? – kérdeztem, de egyáltalában nem csodálkoztam, hogy a vörös doktor „zsebre vágta" ezeket a naiv vidéki csendőröket is.

- Az ezredes csak nekem engedte meg – magyarázta a vörös. – Csillag nélkül járok, kísérőt sem ad mellém.

Mondom, nem lepődtem meg, hogy az ördögi ügynöknek sikerült az ezredest is megdolgoznia, aki nem engedte eltemettetni a zsidó hullákat, aki kidobta az anyakönyvvezetőt, amikor matrikulálni akarta a zsidó halottakat, aki rálövetett a kisgyerekekre, ha az ablakhoz léptek. Akinek ez a huszonötezer zsidó itt a gettóban nem volt más, mint egy bűzhödt trágyadomb, amelynek szerinte a bevagonírozás is túlságosan nagy megtiszteltetés, mert ezt a szemétdombot legszívesebben felgyújtotta volna.

Szóval, ez az ezredes laisser passer-t adott a vörös zsidónak, amikor mi huszonötezren itt bent, a palánk mögött szűkölünk. Egyedül és bélyeg nélkül flangálhat a városban, s tulajdonképpen akkor szökhet át a román határon, amikor akar. S nyilván azért nem szökik meg, s azért jön mindig vissza, mert valami nagyobb terve van. Most tífuszjárványt csinál, s én kellek neki hozzá. Elsősorban azért, mert a tífusz egy év után is kimutatható a vérben, s az én betegségem csak októberben lesz egyéves. Viszont ehhez még nem lenne éppen rám szüksége, mert hiszen a gettóban egész sereg Ukrajnát járt munkaszolgálatos van, aki átesett a tífuszon. De engem valószínűen azért is választ ebben a stikliben fontosabb szerepre, hogy ha majd a háború után erről az akcióról szó kerül, nyomatékot adjon neki azzal is, hogy megmentett egy ismert fővárosi politikai újságírót is. Minderre rájöttem, de még mindig nem tudtam, mi az igazi célja, hol van itt a nagy fogás, a nagy üzlet.

A felesége – folytatta a vörös – nagyon szeretné, ha sikerülne. Rosszul bírja ezt az ügyet. Sokat sír, a kötést én váltom neki, még mindig nagyon szenved. Állandóan azt hajtogatja, hogy semmi körülmények között nem száll be a vagonba. Szerintem nem is nagyon szállhat be, mert nyílt sebével még a vagonban elpusztulna. S ha kibírná is a vagont, a németek elintéznék a végállomáson. A németek a munkaképteleneket mindjárt a végállomáson likvidálják. Egyáltalában, tudja ön, hova megyünk?

Biztosan nem. Legalábbis...

Auschwitzba.

Ez valószínűleg ugyanaz, mint Oswiecim. A barátaim már negyvenegyben írtak nekem erről Londonból.

Oswiecim lengyelül, németül Auschwítz. Ez a gáz és a tűz, a krematórium. A keresztények már tudják a városban, hogy odamegyünk. A részleteket is tudják. Mondhatom, nem nagyon sajnálnak bennünket.

Pillanatokig hallgattam, visszafojtott lélegzettel.

No és hogyan akar ön itt tífuszt csinálni? – kérdeztem izgatottan.

Ez önmagában nem lenne nehéz. Az ezredes a kezemből eszik. Kint a városban szintén el lehetne intézni. A közkórházi igazgató régi liberális ember, nekem jó emberem. Persze, pénz kell a dologhoz. A pénz nem a kórházigazgatónak kell, a kórházigazgató emberbarát, és szolidáris velünk. A pénz elsősorban a laboratóriumnak kell. A laboratórium, ha van tífusz, ha nincs, azt mondja, amit akar. S aztán a városházának is kell pénz. A polgármesternek és a rendőrségnek. A felesége azt mondja, odakint a városban keresztény barátaiknál van valami pénzük.

Nem tudom. Azt hiszem, valamennyi van. Ha a feleségem jónak látja...

Ha nincs, az sem baj. Az önök pénze itt nem nagyon sokat számít. De össze kell szednünk minden pénzt, ami mozgatható, elsősorban a gazdagoktól. Ha holnap estig sikerül inszcenálnom a járványt, garantálom, hogy a második transzport már nem megy el. Persze, a reggeli első transzportot, sajnos, már nem tudom megmenteni.

A terv nem volt egészen kilátástalan, feltéve, ha igaz, hogy Kolozsvárt a tífusz miatt megszakadt a deportálás. És valószínű, hogy igaz, mert ha ez az ember csillag nélkül kijárhat a városba, mindennap újságot is olvashat, rádiót is hallgathat, mindenről értesül. S hogy most megvillantotta előttem konkrét alakjában a lehetőséget, hogy megmenekülhetünk, vagy legalábbis huszonegy nappal, amíg az előírás szerint a zárlati idő tart, a deportálást elodázhatjuk, hirtelen nem is volt olyan kevéssé kívánatos számomra az élet. Az utolsó pillanatban, a nagy csöndben mégis történt valami. Még megkíséreltem Önmagam előtt, hogy hangulatváltozásomat rezerváltan a feleségem papírformájára fogjam: igen, a kofferek is így érkeztek meg Párizsba, amikor már teljesen reménytelen volt, s én már lemondtam róluk - az utolsó vonattal, a háború kitörését megelőző pillanatban. Általában, a feleségemmel következetesen mindig ilyesféle történik: teljesen elveszett szituációban, a végső ponton, az utolsó pillanatban jóra fordul minden. Mondom, előbb kissé maliciózusan a feleségem horoszkópja függvényeként akartam értékelni ezt a reménybeli sorsfordulatot is - mert sehogy sem akartam beismerni önmagam előtt, hogy az első reális szabadulási lehetőség reményére mohón és önzőn feltámadt bennem- az élet utáni vágyódás, a szabadulás lázas elképzelése. Még próbáltam tárgyilagosan politikailag és katonailag latolgatni a helyzetet. Nézzük csak? Nos, igen, huszonegy nap ma csakugyan több, mint ma egy éve hat hónap - amikor a baljós eshetőségektől való szorongásunkban azzal biztattuk magunkat: hogy hol lesznek ezek a németek fél év múlva! De most komolyan számít minden perc, most csakugyan valószínű - magyaráztam magamnak, mint a szakember a laikusnak hogy huszonegy nap múlva itt lehetnek a Kárpátok nyugati lejtőjén az oroszok, az angolszászok pedig legalábbis Milánóban vagy Párizsban. S akkor talán mégsem lesz bátorsága ennek a baromian ostoba kormánynak, hogy az utolsó percekben deportáltat minket. Szóval, most hidegen akartam számolni és számítani, valójában azonban máris forrón reménykedtem - ez a vörös orvos kimozdított zsibbadt fatalizmusomból, amely eddig kábulatban tartott, mint a beteget az érzéstelenítő szer. Eddig olyan voltam, mint akit állandó „rausch"-ban tartanak, s aki, bár tud és hall mindent, cselekedni nem akar, és éppen az a jó neki, hogy nem akar, és nem is köteles cselekedni. De most ez a zsongító passzivitás egy csapásra elmúlt: hirtelen éles fájdalommal átéreztem az egész helyzet szörnyűségét, és benne természetesen elsősorban a saját helyzetemét. S most már minden eszköz jó lett volna: mindenkitől, az ördögtől, a Gestapótól is elfogadtam volna az eszközöket, ahogy a fuldokló nem törődik vele, hogy kátránnyal vagy exkrementummal van-e bemaszatolva a szalmaszál, amibe kapaszkodik. Most már nem ítélkeztem a Vitézi Széknél becsben álló hitoktató felett - most már irigyeltem. S a prostituáltakat is, akiket a mama kiszabadított, és azóta már bizonyára ki is szolgálják a hóhér tiszteket. S ennek a démoni, strici orvosnak, akit olyan finnyásan, fanyalogva fogadtam, s akit teljes joggal gyanúsítottam meg minden gazsággal, görcsösen megragadtam a csuklóját, mint a haldokló beteg, aki ezzel a kapaszkodással akarja megakadályozni, hogy a halál átrántsa a másik oldalra.

Igen, most kitört rajtam a pánik, mint aki először visszanéz a meredek hegyoldalról, s csak akkor tudja meg, hogy hol van.

- Gondolja, hogy sikerül? – suttogtam gyáván.

- Hiszem – felelte fölényesen mosolyogva, mint aki megérezte a gyávaságomat. – Persze, ez pénzkérdés is.

- Pénzkérdés – vigye a pénzt a csirkefogó! Minden pénzt, ami van a városban. Az emberek mondják meg neki, hová ásták el kincseiket, s ő, aki csillag nélkül, engedéllyel kijár, majd ássa ki! Persze, hogy a pénzt akarja! Az első pillanattól tudtam, hogy valami nagyot akar: ez most meg akarja sarcolni az egész gettót, a gázkamra küszöbén! Nos, sarcolja meg: megérdemli, jár neki, ha meg tud bennünket menteni.

Igen, ez volt a fordulópont. Csak megcsillant előttem a menekülés lehetősége, s már elkezdtem küzdeni az életért, már beleegyeztem érte minden gazságba, s már cinkosságot is vállaltam a gazemberekkel. Én voltam itt a tífusz szcenikai szakembere: mindjárt össze is ültünk tanácskozni a doktorral, ők csak tanultak és olvastak a tífuszról - én, aki végigcsináltam, ismertem valóságos, aprólékos részleteit, mimikáját, gesztusait, minden elhihető külsőségét. Elsősorban is össze kell szedni néhány tetves embert a chasszidok közül: a legrongyosabbakat, a legsoványabbakat és a legsápadtabbakat, ami nem nehéz, hiszen a legtöbb közülük ágrólszakadt, penészszínű, göthös és görnyedt. S a legfontosabb a láz: lázt kell csinálni, mert a tífusz két alapkelléke a tetű s az önkívülettel járó, magas hőmérséklet. S a harmadik még a hasmenés. S valami pincébe kell telepíteni a járványkórházat - magyaráztam s a pincében szennyes fehérneműben, büdös szalmára kell fektetni őket, hogy a csendőrök és a katonaorvosok már a küszöbről visszahőköljenek, ne merjenek a közelükbe menni. A fronton sohasem mertek belépni a tífuszkórházba a tisztek. Zsidó orvosok és kényszermunkás ápolók dolgoztak a tífuszkórházban, hogy ők pusztuljanak bele, s ezek, bár ott igazi betegek döglődtek, tudatosan fokozták a kép félelmetességét, hogy legalább onnan kitiltsák a komiszkodó tiszteket és katonaorvosokat - nem is inspiciálták, nem is macerálták őket! Egyetlen felettes sem tette be hozzánk a lábát, különösen, hogy a járvány elején egy őrnagy orvos, aki a kórház megnyitásától állandóan a kórházban csörtetett, rendelkezett és pofozkodott, megkapta a tífuszt, és belehalt. S a németek éppenséggel nagy ívben elkerülték a tífuszkórházat: minden náció közül legkönnyebben ők pusztultak el a tífusztól. Szeregyina Budán tíz magyar közül egy, tíz zsidó közül kettő halt meg. De közben volt nyolc német tífuszosunk - mind a nyolc tíz nap alatt kaput lett. Ott feküsznek az acélsisakos típuskeresztek alatt a Fő téren, a hősök temetőjében, ha az oroszok azóta ki nem telepítették őket. (Folyt.köv)