ZSOLT BÉLA/ KILENC KOFFER (12)

NEM TAGADTAM MEG ZSIDÓSÁGOM

19.

Karácsony este volt, Friedländer – nem tudom, mit jelent ez magának. Nekem első eszméletem óta nagy estém a karácsony. A karácsonyfa csecsemőkoromtól ünnepi flórámhoz tartozott – még negyvenegyben is állítottunk karácsonyfát, mielőtt kivittek Oroszországba. Remekül ettünk mindig, s a kályhában úgy pattogott a fenyőhasáb, ahogyan azt gyerekkori angol mesekönyvem előírta. S mindig karácsonyi idő volt: havas táj, tiszta ég, rendkívül nagy csillagokkal – lehet, hogy közben volt stílszerűtlen karácsonyi időjárás is, de kiesett a tudatomból. És szokatlan csönd volt, olyanféle csönd, mint ma éjjel.

 A szüleim a szüleiktől örökölték népszokásként a karácsonyt anélkül, hogy vallási értelméhez törleszkedtek volna. De az ünnep etikettjét mégis megtartották: ezen az estén például sohasem volt családi veszekedés, sőt nagy kibékülés volt a veszekedő vagy perlekedő oldalágakig. A rokonok majdnem formálisan udvariasak voltak egymáshoz, s élvezték nem is az ajándék, hanem az ajándékozás örömét. A Jézuskát természetesen nem vártuk – a Jézuska csak a konyhában tett látogatást a keresztény cselédeknek, akik addig kántálták a „Mennyből az angyal"-t, amíg le is jött hozzájuk. Nekem legalább négyéves koromban így mesélték másnap reggel, s fitogtatva meg is mutatták a barna kötöttkendőt s a két ingre való rumburgi vásznat, amit hozott nekik.

 – Hozzánk miért nem jött be? – kérdeztem. – Ti feszítettétek meg, csak nem megy be hozzátok! – felelte a szakácsnő. Anyám – szegény, azóta megégetett anyám amikor Krisztus megfeszítéséért kérdőre vontam, megszidta a szakácsnőt, szemrehányóan mondta neki: – így köszönöd meg, Julis, hogy a Schlesingertől azt a szép kendőt hoztam neked? – Julis sírt, dühöngött, csapkodott, elrontotta az ünnepi ebédet – s újévkor tizenötödikére felmondott: kitartott amellett, hogy mi feszítettük meg a Jézust.

 Ezért vagyunk mi itt, Friedländer – ezért is! mert a Julist nem lehetett egy kendővel leszerelni! Bennem akkor nagy zavart támasztott Julis. Kezdtem érdeklődni a részletek iránt, s anyám szegény, mintha felelős lenne valamiért, sarokba szorítottan, kétségbeesetten védekezett. Bizonygatta, hogy a rómaiak feszítették meg Jézust, nekünk semmi közünk hozzá. S még azt is mondta, hogy Jézus nem tehet semmiről, jó ember volt, s csak a papok bolondítják ezeket a lányokat – ez a helybeli plébános is, a két ablakbeverő kamasz fiával ahelyett, hogy szégyellné magát miattuk! Meg a postamester, aki felgyújtotta rovancsolás előtt a postát, nehogy kiderüljön, hogy minden pénzt elsikkasztott: ezek azok, akik megennék elevenen a zsidókat. De hiába nyugtatott meg az anyám, este, lefekvéskor elfogott a kétség: hátha mégis mi csináltuk, csak a felnőttek eltitkolják előttem, mint sok más titkos dolgot. Egész évben vártam a legközelebbi karácsonyt – gondoltam, kimegyek a konyhába, mikor jön majd a cselédekhez, s megmondom Neki, hogy nem is mi voltunk: higgye el, hogy a rómaiak voltak.

 Aztán megismertem Jézus történetét – nagyon izgalmas, megható história volt az ötéves gyereknek –, Krisztust Rákóczi, Kossuth és az aradi tizenhárom vértanú mellé helyeztem, mert ezekért a mártírokért lelkesedtem akkor. S végig, mindmáig megmaradt bennem valami vonzódás és varázs – persze, sohasem voltam krisztomán. Az egész vallásos érzés dolgában különben is gyenge lábon állok, olyan vagyok, mint aki szeretné a zenét, de nincs hallása. Sokszor, mint például most is, amikor szükségem lenne rá, hogy higgyek a hihetetlenben, kétségbe vagyok esve, hogy nem tudom magamból a hit egyetlen szikráját sem kicsiholni. De mintha e kora gyerekkori lelkifurdalás hatása alatt egész életemben be akartam volna bizonyítani, nem vagyok bűnrészes a keresztre feszítésben, hogy gyűlölök minden igazságtalanságot és erőszakot – úgy nyugtalanít folyton az egész legendakör. S ha nem is hiszek benne Istenként, sőt prófétaként sem – a napot sem imádom, mint a perzsák, de mégis szeretem a fényét s a melegét. Szóval – higgye el Friedländer, soha nem tagadtam meg zsidóságomat, nemcsak szolidaritásból, hagyományból, de hepciáskodásból sem. Sohasem akartam lerázni magamról, mint sokan, akik egy életen keresztül nem tudnak beletörődni, s idegbajuk abból ered, hogy szüntelenül el akarják dolgozni. De mégis, most itt, a végső ponton meg kell mondanom, hogy istentelenül és profánul is mély rokonszenvet éreztem iránta és mindaz iránt, ami erkölcsileg és társadalmilag, az evangéliumok alapján, céljaiból kiderül – s hogy közelebb vagyok hozzá, mint ezek a keresztény csendőrök s a vigyorgó oltáregyesületi nőstények, akiket a járdaszélen láttunk, amikor behoztak a gettóba. S a papok... az ő papjai, ez a maguk váradi püspöke itt, aki segített kirámoltatni bennünket... S ez a veszett tábori pap, aki miatt negyvenkettő szentestéjén kilencig kellett guggolnunk a félig megásott sírban.

Szóval, kilenckor bevonultunk a körletbe, az orosz házba. Az úton hazafelé részeg bakák szidtak, és röhögtek rajtunk. Egy rumtól támolygó zászlós még utánunk is lőtt a revolveréből. Az oroszoknak tizenhárom nappal később van a karácsonyuk, az óhitűek naptára szerint. A konyhában mégis világos volt, holott máskor már délután, mindjárt napszállat után lefeküdtek, s az egész ház elsötétedett. Nem volt petróleumuk, s a száraz fa és a tőzeg ritkaságszámba ment. De most a konyhából kiszűrődött a hóra a benzinpipacs zöldespiros fénye. S hogy odabent meghallották, amint a szélfogó-előszobában a bakancsunkról dobogva leráztuk a havat, az ajtó kinyílt, s az öregasszony kidugta rajta a fejét:

– Gyertek be! – mondta. – Van egy kis leves.

Bementünk. A konyhában meleg volt, orrfacsaró, keserű tőzegbűz, de meleg. Az asztal közepén benzinmécs, mellette csorba uborkásüvegben egy ág fenyő. A kemencepadkán ült a lány, a rokkant vizespadon a fiú olvasott és egyensúlyozott. Az öregasszony a kétágú villával kiemelte a kemence mélyéről a kormos kőköcsögöt. Máskor is adott nekünk csajka levest, ha átfagyva hazajöttünk a temetőből, de ilyenkor magunkkal vittük a körletszobába, megettük az ölünkből, törökülésben, a szalmán. De most az öregasszony bádogtányérokat rakott az asztalra, s hellyel kínált bennünket a padon. A fiú és a lány is az asztalhoz ültek, mindenki megkapta a porcióját, Krumplileves volt a vacsora, szalonnadarabkák úszkáltak benne. Aztán az öregasszony is leült. Szótlanul szürcsölni kezdtük a levest.

,,Práznik"-ot rendezett nekünk az öregasszony, Friedländer barátom, holott neki sem volt ünnepe és nekünk sem. ők ugye pravoszlávok voltak, nekik csak két hét múlva jött a karácsony. Mi zsidók voltunk, nekünk soha sincs karácsonyunk. De az öregasszony mégis karácsonyt csinált nekünk a meleg konyhával, a szál fenyővel és az avas, nagyon sós szalonnával, amivel talán azóta spórolt, amióta bejöttek a németek. Minden jót adtak nekünk ezek a keresztények, amijük csak volt. Hosszú ideig egyetlen szó sem esett, csöndben ettünk, leves után krumplilángost osztott az öregasszony.

A tiszti étkezde a negyedik házban volt, ott nagy karácsonyt rendeztek. A hadosztályparancsnok adott vacsorát a tisztikarnak. Este héttől szólt a tangóharmónika meg a jazz. Az egész hadosztályból összeszedték a legénységi muzsikusokat, még a zsidókat is kiemelték, egy zongoristát és egy brácsást. Slágereket játszott és tánczenét. A robaj, a csörömpölés, az éljenzés, a taps is idehallatszott – talán Hitlerre és Horthyra mondtak pohárköszöntőt. S időnként az utcáról is behallatszott a részegek kurjongatása – a bakák éjfélig kaptak karácsonyi kimaradást és este a vacsorához újabb fél liter pálinkát. S mi csak ültünk, némán leszegett fejjel, félig behunyt szemmel – hiába voltunk zsidók, még az ortodox előimádkozónak is minden, minden eszébe jutott ezen a karácsonyestén.

Az öregasszony kiment, zöld üveggel a kezében jött vissza, s az asztalra tette.

– Ne búsuljatok! – mondta vigasztalóan, de ő sírta el magát. – Igyatok egy kis vodkát.

Egymás után ittunk az üvegből. Kicsit megszédültünk, aztán nekibátorodtunk. Ez is valami, hogy élünk! Akárhogy, a világ utolsóiként, hiszen az életünk annyit sem ér, mint döglött ló bőre, mint a tetű élete – bárki ezek közül a részeg katonák közül elpattanthatja a hüvelykujja körmével. De mégis, melyikünk hitte volna november elején, amikor húsz zsidó aknász közül hét lépett aknára, s minden napra esett zsidó tífuszos, hogy megérjük ezt a karácsonyt?

Még nyeltünk egy-két korty vodkát! – a fiú és a lány is alaposan ivott, de az öregasszony éppen csak hogy megnyalta az üveg száját.

Most rövid időre a tiszti jazz elhallgatott.

– Tudtok-e valami karácsonyi dalt? – kérdezte az öregasszony.

Rázendítettem a „Mennyből az angyal"-ra. A házaló előimádkozó eleinte rosszallóan csóválta a fejét, de ő kívánta közülünk legjobban a vodkát, és belefojtotta lelkiismeret-furdalását, hogy ehhez az „áruláshoz" asszisztál. Aztán a sebészorvos énekelt egy angol karácsonyi gyerekdalt – Glasgow-ban végzett két évet, mert nem vették fel a pesti egyetemre. Az énekre az öreg kupec is előcsoszogott a szomszédos szobából, kis, szúrós szeme átjárt rajtunk. Az öregasszony nyújtotta neki az üveget, nagyot húzott belőle, s most már, jóval semlegesebben, a kemencepadkára ült, de elvegyülni azért nem akart velünk. Aztán az öregasszony és a lány énekeltek egy pravoszláv karácsonyi éneket. A fiú nem dalolt velük, olvasott tovább, újságpapírba mahorkát csavart, rágyújtott, aztán két könyökére támaszkodva, keményen nézte a mécslángot. Időnként a szabad mutatóujjával megpiszkálta a kanócot anélkül, hogy felnézett volna a könyvből. Ez a közöny nem nekünk szólt, hanem a karácsonynak. A fiú nem hitt Istenben.

Odaát a tiszti étkezdében már táncoltak a tisztek egymással s a szajhákkal, akiket még Lengyelországból hoztak magukkal. S a mi asztalunkon a benzinpipics már kezdett pislogni, a kemencében is haldoklott a tőzegtűz, s a vodkásüveg is kiürült. Ideje volt szedelőzködni, tízre járt. Holnap is kell sírt ásni, ha karácsony is van. Az öregasszonyt mindkét arcán megcsókoltuk, végül a kupec is kezet rázott velünk. A sebészorvos kicsit becsípett a vodkától, hosszadalmasan Ölelgette őket, és angolul búcsúzott tőlük.

- A happy Christmas!

 Ez volt az utolsó karácsonyom családi körben, Friedländer. A következő évben már katonai fegyházban ért a karácsony. Még sokáig ültem a szalmán, felhúzott térdemre könyökölve, hajnalig hallgattam a tangóharmónikát. A részeg sebészorvos angolul gügyögött mellettem, amíg el nem aludt. Másik oldalamon a házaló hortyogó álomba sírta magát. Reggel aztán mentünk sírt ásni.(Folyt.köv)