ZSOLT BÉLA / KILENC KOFFER (9)

  VAGONIROZÁS ELŐTT : SZERZŐ PEREL ISTENNEL

16.

Mondom, elképzelhetetlenül tökéletes csönd volt ezen az éjszakán. Érzékelhetetlen csönd, mint amikor maga az éjszaka fojtja vissza lélegzetét. Ünnepéjihez hasonló csönd, amely ájtatosságra vagy blaszfémiára késztet. Alattomos csönd, szelídséggel, veszélytelenséggel megtévesztő - mintha valamilyen hatásvadászó rendezés azért tiltotta volna el a legkisebb zörejt és a csönd kagylómorajlását is, hogy a szükséges pillanatban annál nagyobb legyen az effektusuk azoknak a hangoknak, amelyek egy eddig példátlan és páratlan végzettragédia üvöltő kórusát megszólaltatják.

 Holnap reggel kezdődik a civilizációban egyedülálló jelenet: fehér embereket lakáscímmel, illetőségi, állampolgársági iratokkal és európai ruhában begyűrnek a vagonokba. Annyit, amennyi elfér belőlük - aztán elhordják őket valahová, még mindig fehér embertől lakott vidékre, ahol nemrégiben még jó emberek közadakozásából vásárolt vöröskeresztes autókon szirénáztak az önkéntes mentők az utcán, ha valakit elütött a villamos, s a kormány érmet adott annak, aki a fürdés közben örvénybe került, ágrólszakadt vándorlegényt kimentette a Búgból vagy a Visztulából. Szóval, elviszik őket valahova Európába, ahol az országutakon száz lépésenként a Nemzetközi Automobil Klub táblái figyelmeztettek a bukkanókra, kanyarokra s a száguldó vonat veszélyére, s ahonnan az erdőből a civilizálódott természet már régen száműzte a pumákat, hiénákat és a mérgeskígyókat. Behajtják őket a drót mögé, előbb levágják hajukat, és zsákba gyűjtik, azután lehúzzák róluk a ruhát, szortírozzák, és patikai pedantériával sorakozó rekeszekbe rakják a raktárakban

- semmi sem megy belőlük veszendőbe, még a körmük, a húsuk és a csontjuk sem. Törölközőt nyomnak a markukba, beterelik őket egy fürdőnek festő barakkba, s ők csökönyös zsidó germanofilizmusukban még elismerően dünnyögve dicsérik is a német higiéniát. Aztán rájuk csukják az ajtót, és rájuk eresztik a gázt. S amikor megfulladtak a gáztól, az ocsmány semmittevő életmódtól megpuhult, vaskos, szőke körmű ujjak, amelyeken mint a parvenük kezén, nyüzsögnek a hulláktól rablott gyűrűk, felfeszítik állkapcsaikat, vájkálnak a kék szélű szájakban, amíg meglelik az arany- vagy platinafogat. Rutinosan kitörik, a speciálisan erre a célra gyártott stanicliba gyűjtik. A zacskóra a következő szöveg van nyomtatva: „Metallabfallsammelstelle No 17. Auschwitz, Gewicht:,

Packung I".

 Efféle zacskó fotókópiáját már 1942 tavaszán láttam egy svéd illusztrált lapban, amely azt is megírta, hogy az osztrák, a lengyel, a szlovák és a jugoszláv zsidók aranyfogait ilyen staniclikba gyűjti az SS- katona. Valamikor, az első háború előtt, az országos selyemtenyésztési főfelügyelőség hasonló formájú, szöveges zacskókat küldött szét a falukba a gyerekek címére, hogy a selyemhernyó petéket beléjük gyűjtsék. Én is kaptam, s gyűjtöttem is petéket, és emlékszem, nem kellett a zacskóra bélyeget ragasztani, mert portómentesen továbbították – provokatívan adtam be a posta ablakán, kárörömmel, hogy a goromba postamesternek ingyen kell elküldenie Szekszárdra, ahol akkor a selyemhernyók városa volt.

 S ebben az alávalóan megrendezett, alattomos csöndben, lehunyt szemmel most sok ezer millió selyemgubót láttam főni, forrni a komáromi selyemgyár üstjeinek százfokos vizében – millió selyembogarat öltek meg itt, hogy a század eleji nők alsószoknyái suhogjanak a bálban. De ne érzelegjünk, ne bölcselkedjünk, ne tévedjünk állatvédő franciskánus közhelyekbe: a selyembogár, igenis, dögöljön meg, annyi baj legyen! De eszembe jut a bazár Párizsban, a Triniténél, ahol még 1925-ben is néhány frankért kongónégerek bőréből készült díszműárut lehetett vásárolni. Lipót király s a francia és belga gyarmati nagytőke jóvoltából kikészített bőrt, gáláns verseskönyvek, obszcén metszetgyűjtemények, Rabelias, Choderlos de Laclos vagy a Contes drolatique  bibliofil kiadásának táblájául, néger asszony keble bőréből. S különösen ínyenc amatőröknek való kokett pénztárcát is lehetett kapni, ez viszont néger lány nemi szervének bőréből készült, s hitelesség és jux kedvéért az iparművész még a drótszerű hajzatot is rajta hagyta. A bazár éjszaka is nyitva volt, hogy ne jöjjünk zavarba, ha éjfél előtt vagy hajnalban, menet vagy jövet a Montmartre-ról, hirtelen felhevülésünkben eszünkbe jut valamilyen egészen különleges emléktárgyat ajándékozni a nőnek, akit a Café Weberben vacsora közben szedtünk fel, s reggel, miután búcsúzóul még kifestette magát szállodai szobánk tükrében, örökre elbocsátottunk.

Nem, azért még a kongónégerek esetéhez sem hasonlít, ami velünk történik, s nem csökkenti kuriózus fortéimét. De mégis megkérdezem magamtól : hány éjszakát nem aludtam a Triníté bazárjának szőrös bugyellárisa miatt? S azon az estén kevésbé érdekelt a Giraudoux Amphkryon-ja a Comédie des Champs-Elysées-ben, mert a szünetben futólag olvastam a nyolcsoros hírt az esti lapban, hogy a Jangce folyó áradásának eddig hatmillió halott áldozata van. Kínában most valószínűen nyolc sorban olvassák, hogy bennünket elgázosítanak, de követelhetem a mandarinoktól és a kuliktól, hogy nyugtalanul vergődjenek a gyékényen? S akkor is, amikor közvetlenül megmenekült hírmondóktól hallottam, hogy a szlovák zsidókat és antifasisztákat a gázba viszik Lengyelországba – közvetlen szomszédaimat, akikkel ifjúságom elején még ugyanabban az országban éltem akkor is, vajon kevésbé ízlett a háborús feketepiacon vásárolt pulár vacsorára? S nem követeltem-e a pincértől aznap, amikor Ossietzky meghalt az internáló táborban, hogy szerezzen babkávét a föld alól, mert a cikóriából készült kávé a kutyának való?

Ezért, ezért sem vártam semmiféle csodát – az emberek, akik távolabb vagy közelebb vannak a veszélytől, de még nem kerültek vele szemtől szembe, igyekeznek patologikus részvétlenséggel leírni azokat, akik már preparálva vannak a pusztulásra. Nemcsak eufóriából – nemcsak azért, mert az életet a mostanihoz hasonló időkben valóban csak akkor lehet órákra is elviselni, ha az utolsó pillanatig, amíg csak nem muszáj, az ember nem konkretizálja a valóságot de mert visszacsúsztunk a Biblia előtti vallásos lelkiállapotba: az emberáldozat rítusáéba, amely abból indul ki, hogy az emberfaló démonokat és a demiurgoszokat, akik az én életemet követelik, csak egy másik élet feláldozásával lehet jóllakatni, pacifikálni. Ahhoz, hogy én élhessek, másvalakinek meg kell halnia – s 1935 óta egész Nyugat- Európa, az egész német szférán kívül élő civilizált világ ennek a rítusnak papja és híve volt. Ahhoz, hogy ez a nyugati civilizált világ élhessen tovább a maga módján, ám egyék meg, fojtsák gázba, vessék máglyára a kelet-európai zsidókat, a szocialistákat, a tudósokat és a költőket. Ahhoz, hogy Londonban, Párizsban, Bostonban és Sidneyben Krisztusban kereszténynek lehessen maradni, Keleten e keresztények passzív segítségével kellett visszaállítani a krétai bika istenségét, a perverz egyiptusi istenekét, a csecsemőzabáló és szűzlányvér ivó fellah és néger bálványokét.

   Nos, azért mégsem sikerült úgy, ahogyan büszke és tárgyilagos integrál-pacifista barátaim képzelték Párizsban – azóta talán ők is megtanulták, a Maison Laffitte-i, drancy-i és argelés-í táborokban s kinn, az ukrajnai deportáltságban, hogy mégsem volt egészen igazuk, amikor panaszaimra és vádjaimra ezt felelték: „Ne vegye rossz néven, bármily szomorú is, de a kelet-európai zsidóságért mégsem vethetjük kockára az egész civilizációt!"

Azóta talán Párizsban is tudják, és a londoni óvóhelyeken is eszébe jut néha valakinek, hogy a prehisztorikus rítus emberáldozatának pausáléjával nem sikerült megváltani magukat: a bálványok nem laktak jól velünk kelet-európaiakkal, s most már az Ő csontjaikat ropogtatják.

Persze, mindez nem változtat ennek a példátlanul konok csöndnek az elviselhetetlenségén, ami a transzport holnap reggeli indulását megelőzi. Dühös vagyok az időjárásra - ha legalább egy kis szél fújna, vagy eső kopogna az ablakon, vagy tolatnák a vagonokat, vagy jönnének a repülők, vagy legalább a csendőrök csörtetnének. Akármilyen hangtünemény - de minden és mindenki szabotál, még a betegek sem forgolódnak, a haldoklók sem hörögnek, s a szorongástól izgulékony ápolónők sem vihognak a sötétben, Olyan csönd van, mint a kanóc meggyújtása után - a rettenetes robbanásig. Isten rendezi ezt a csöndet, alávaló hatás vadászattal vagy tehetetlenségében, mert nem jut semmi mentség, védekezés az eszébe? Ezért ez a szörnyű pauza? Isten az, aki ezt az egész ördögi színjátékot irányítja? Mondom, ez a csönd blaszfémiára csábít - vajon nem kellene kinyitni a frigyszekrényt, és megnézni, hátha mégis igaz volt Titusnak, aki Jeruzsálemet elpusztította, s azzal gyanúsította a zsidókat, hogy szamárfejű Istent imádnak? Ez az Isten csakugyan gyanús - mindenféle történelem előtti rejtélyes fenyegetéssel, megkövezéssel és egyéb kegyetlenségekkel terrorizál egy embercsoportot, hogy ötezer éven keresztül ragaszkodjék szellemileg, erkölcsileg, testileg és társadalmilag ahhoz, amiben a többiektől különbözik, ami a többiekben gyanakvást és ellenszenvet ébreszt - olyan külsőségekhez, ceremóniákhoz, faksznikhoz, amiről a zsidót a gyilkos mindjárt felismerheti -, a gyengébbek kedvéért például körülmetélteti a férfiak nemző szervét, hogy a gyilkos rögtön tudja, kit kell lesaktolni .

 Most, ebben az irtózatos csöndben, pimaszul perlekedem ezzel a bornírt Istennel: hát mi volt abban a vicc, hogy pontosan a zsidók, akik megcsinálták a kereszténységet, amely a világ legnagyobb és leghidegebb számítással uralkodó hatalmassága lett - pontosan a zsidók maradtak ki a kereszténységből és minden hatalomból? Mi volt abban a vicc, hogy pontosan a zsidók, akik a XIX. században javított kiadásban másodszor is megcsinálták a kereszténységet, emberre szabottabb, praktikábilisabb változatában - tudniillik a szocializmust - pontosan a zsidók maradnak ki ebből is, mert hol leszünk mi, mire a szocializmus jön! - pedig hamarosan jön -: addigra írmagjuk sem marad a zsidóknak! Mi abban a vicc, te nagy és hatalmas Isten – du grosser, allmáchtiger Gott, ahogyan a zsidók németül sopánkodni szoktak –, hogy egy túlnyomórészt jelentéktelen, korlátolt kereskedő, iparkodó és létfenntartásáért ügyeskedő embercsoportnak, amely ugyanúgy él és hal, mint a többi ember, csak azért, mert egy töredéke Ősi rögeszméihez ragaszkodik, következetesen el kell pusztulnia olyan eszmékért, amelyekhez többségének semmi köze, s amelyek amikor győznek, s uralmi rendszerré és üzletté higgadnak, éppen azoknak az életét javítják meg, akik a zsidókat elpusztították?

A kereszténységnek nem a keresztlevételig hűséges, ágrólszakadt tanítványok látták hasznát, hanem a pogromozó római imperializmus. Micsoda korlátolt Isten, aki e tanulságok ellenére azt követeli, hogy hívei hűek maradjanak egy naiv éposz metafizikájához, mindenféle korabeli nomád néptől összeszedett törvényekhez, szokásokhoz, babonákhoz? Hogy ebből eredt a monoteizmus? – erre legyek büszke, ezért lelkesedjem a váradi gettóban? Ha valamikor, akkor most kiderült, hogy egy Isten nem ér semmit

 

.Ezer isten, millió isten sem lenne elég, legalább annyi isten kellene, mint amennyi csendőr. Minden emberre kellene egy isten, hogy legalább egy töredékét rákényszerítsék az emberre annak, ami nem Istenhez, de legalább egy 1914 előtti emberhez - nem prófétához, paphoz, rabbihoz, tudóshoz, költőhöz, csak egy XIX. századbeli stricihez vagy rablógyilkoshoz - hasonlít. A strici ugyanis akkor még pirult, ha az arcába vágták, hogy mások munkájának ocsmány kitartottja, s a rablógyilkos, még ha nem is volt benne töredelem, azért tisztában volt vele, hogy embert ölni nem szabályos, normális dolog, hogy az esküdtek és a főtárgyalás hallgatói nem szoktak ölni, hogy gyilkolni nem közhivatal, nem hazafias közmunka.

így viaskodtam Istennel ebben a tűrhetetlen csöndben, s most, hogy ilyen szemérmetlen Őszinteségre vetemedtem vele szemben, hirtelen megijedtem. Tőle. Túl közel volt hozzám a halál, és túl közel éreztem Istent is magamhoz, mintha az ágyam szélén ülne, azzal a konok, szektárius megingathatatlansággal, amellyel a fanatikus pártvezér, akiről lepattan minden érv. Mint egy rögeszmés reálpolitikus, aki nem tud elérzékenyülni és elhatározásán változtatni: aki azt hiszi, hogy az is az eszmének használ, ami mindenkinek rossz. De hogy a franciák, az angolok, az amerikaiak és a többiek esznek, isznak, szeretkeznek, könyveket írnak, dolgoznak a gyárakban és a laboratóriumokban, s miközben csinálják a kis és nagy dogokat, eszükbe sem jut, hogy ki vannak jelölve és választva valamire. Visszataszítóan nagyszerű volt, amit az első világháborúban láttam: egy teljesen összelőtt falu omladékain nyolcvanéves, pajeszes aggastyán bottal a kezében négy-öt éves gyerekeknek adta tovább a Bibliát, a Talmudot, a Tant - hajnal volt, s ha gyerekek tanulás közben elszunnyadtak, az öreg, bozontos bölcs rájuk csapott a bottal, és ezt mondta nekik: sag' schön! S az álmos, csipás négyévesek a hajnali romokon tovább mondták a Tant, az eszmét. Pokolba a tanokkal, az eszmével és a célokkal - a franciák, amikor megcsinálták a nagy forradalmat, csak saját magukon akartak segíteni; többet akartak enni, kevesebb dézsmát, adót fizetni, kevesebb vegzatúrát szenvedni az uraktól és a hivatalnokoktól - s ebből a durva önzésből százötven éven keresztül nemcsak, hogy megjavult az emberiség élete, de a szellem és a művészet is kivirult, s annyi gyengédség és tolerancia mérsékelte az emberek mindig vadállati együttélésének durvaságát, amennyi addig talán sohasem. Nem tanokból, eszmékből, idealizmusból, de logikus, értelmes, komisz önzésből! Pokolba az eszmékkel - ha az emberek mindig azt csinálnák, ami józan mérlegelés után a íegönzőbb érdekük, a világgal nem lenne semmi baj. Ki akar meghalni és éhezni? Senki. Ha az embereket nem őrjítenék meg az eszmék és az istenük, senki sem menne például háborúba, ahol éhezni kell és megdögölni. (Folyt.köv.)