Tankok a Rákóczi  úton

                                        AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR (26)

A felnőttek, egy ellesett beszélgetés során, azt mondták, hogy nincs mit remélni, mivel az egyházak vezetői is megszavazták a zsidó törvényeket.  Ha csak nem a Horthy, az őfőméltóságú, aki megvéd bennünket, idézte Ármin  bácsi Stern Samut, a neológok elnökét,  titkos udvari tanácsost, aki állítólag a kormányzó kártyapartnere volt. Persze csak állítólag, mert valójában a Budai Goldberger Leó volt az, a nagy gyáros, aki  deportálásban halt meg. Horthy nem tudta megvédeni, később, már saját magát sem.

Ki volt az a Jézus, akit mi  megöltünk – kérdeztem váratlanul, de szokatlan eréllyel intettek le. Senkit nem öltünk meg – mondta  Manó bácsi. A gyilkosság nem a mi specialitásunk, tette hozzá a praktikus Lajos, aki a helyzet komolyságára való tekintettel, ezúttal nem kérdezte meg, szeretem-e Esztit. 

Jaszele Pandrikról beszélsz? – kérdezte  a Nándi, aki tudott valamit, de azonnal elhallgattatták? Nicht vor dem Kind – mondták, és ez én voltam.

Pista hosszú unszolásra elárulta, mit tanult az iskolában a hittanon: Jézus volt a Megváltó, akit a zsidók keresztre feszítettek és állítólag azt kiabálták, hogy ezért vállalják a felelősséget leszármazottaikra nézve is.

Konzultáltam Jancsival, náluk volt otthon egy Zsidó lexikon. Kiderült, hogy Jézus maga is zsidó volt, egy derék názáreti ács fia, akit a rómaiak feszítettek keresztre mivel lázadónak tartották. Amikor itt tartottunk, bejöttek a németek.

(Ez is úgy jött, mint mindig minden: mint derült égből a mennykőcsapás. Ma már, hogy egy könyvtárnyi könyvet elolvastam a témáról, tudom mi történt Klessheimben,⁴³  és ki tiltotta le a magyar hadsereg ellenállását – érthető, hogy 1944. március 19-én érett be a vetés, és Horthy Magyarországa, mint egy túlérett, zaftos őszibarack,  hullott a megvert, menekülő nácik ölébe.

Akkor semmit nem tudtunk. Azt sem, hogy ez csak ránk nézve lesz tragikus; a magyarok majd megrázzák magukat, mint a vizes kutya, és a „fordulat évének”  nevezik előbb a német majd az orosz megszállást.

Az iskolában voltunk, a Tajrász második osztályában. Vasárnap délelőtt volt, a Há-máfkid egyik unalmas szugjéjét⁴⁴  ismételtük, amikor Bödön jött be az osztályba, valamit súgott Obinak, majd az ő vészjósló hangján felénk fordulva mondta. „Most mindenki csöndben hazamegy. Nem  beszélget, nem  fecseg, nem időzik feleslegesen, hanem egyenesen hazamegy. Értem!?”)

Zöld fogalmunk nem volt mit jelent ez. Nincs iskola? – kérdezte Pindi, és már a délutáni futballmeccsre gondolt. Én, az állandó tréfamester, elsütöttem, hogy „iskola van, csak tanítás nincs”, de senki nem nevetett A Farkovits beteg volt, eleve nem akart bejönni, és most örült, hogy mehet. A Heisz Sanyi, a „Zimu”, aki közel lakott, és akinél szoktam a légók során időzni, felajánlotta, jöjjek vele, játszunk egy jót, és később  majd hazakísér. Én azonban ösztönösen haza akartam menni, nem tudom miért. Együtt mentünk a Pindivel, mint rendesen, de a Rákóczi út és körút sarkán tankokat láttunk. Gondoltuk, emiatt nem jár a villamos, miután egy ideig hiába vártunk, sem a 28-as, sem a 39-es nem jött.

Mondtam Pindinek, sebaj, menjünk gyalog, de ejtsük útba a Conti utcát, milyen a kínálat.⁴⁵  Ezt egyébként is nem egyszer megtettük. Ez kis kerülővel és nagy izgalommal járt, mivel az unatkozó lányok  nem egyszer  beinvitáltak bennünket, mire mi vörös füllel elszaladtunk.

Most a Népszava előtt, ami a szocdem párt székháza is volt egyben, teherautó állott, és fegyveres katonák cipelnek ki ládákat, és dobják fel a kocsira. Te ez nem magyar egyenruha – mutat Pindi az egyik katonára, akivel az egyik bárcás már megpróbálta felvenni  a kapcsolatot. Játszunk egyszeregyet – mondom Pindinek – ha ez nem magyar katona, akkor mi? Tatár, román,  szerb, olasz, spanyol...?

Ne folytasd, sziszegi Pindi – tudom mennyi kétszerkettő. Ha ezek a katonák németek, és minket most egyik percről a másikra hazaküldtek, ezt azt jelenti, hogy…

            „Kölcsönös megegyezés alapján...”

 Az utat hazáig futólépésben tettük meg. Megeskettem Pindit, hogy nem megy meccsre és ő megígérte. Nálunk otthon nem tudtak semmiről, de később jött a Weiner Irén, és elmondta, hogy a férje egyik szaktársa jött, és megsúgta, hogy a németek megszállták Magyarországot „és már itt van a Gestaub is”. Persze hogy a Gestapót értette alatta. Vártam, vártam, hogy a Klein néni, aki éppen akkor nálunk szomszédolt (Samu a kávéházban volt), megkérdezze, hogy ez jó-e a zsidóknak, de  nem szólt egy árva szót sem. Apa kérte meg, teljesen rendhagyóan, hogy menjen haza, és nyissa ki a rádiót, de ott csak blőd magyar katonazene szólt.

Később átmentem Pindiékhez a Magdolna utcába. Ők többet tudtak, mint mi, ez látható volt a kisírt szemeken. Pindi kikísért, menj haza, mondta, itt most siralomház van. Mi történt? Itt volt  Hájcsú,⁴⁶ közölte hogy ő most illegalitásba vonul – mi az, kérdeztem, de Pindinek fogalma nem volt – és a család is igyekezzen eltűnni, mert most rossz idők következnek. Ezt mondta neki a „felső kapcsolata”.

Apja, a Glück bácsi, a fejét rázta, ami nála a felsőfokú rosszallás csalhatatlan jele volt. Bolond ez a lány – mondta – megbolondították őt a barátai – hát eddig talán jó volt. Mi az, hogy rossz lesz? És hová tűnjünk el? Glück Borach eltűnt. A becsületes megtaláló legyen szíves...

Glück Bernát (Borach) sírva nevetett.

Négy napos  hírzárlat után – mialatt a legvadabb hírek keltek szárnyra – rövid hivatalos kommüniké hozta nyilvánosságra, hogy „kölcsönös megegyezés alapján német csapatok érkeztek Magyarországra”.  A Pesti Hírlap, amely a csütörtöki számában (március 23) kacifántos kommentárt közölt a németek „baráti” akciójáról, idézte a hivatalos jelentést, amit szerdán, késő este, juttatott el a szerkesztőségekhez az MTI: „Abból a célból, hogy Magyarország a háromhatalmi egyezményben szövetkezett európai nemzeteknek a közös ellenség ellen közösen viselt háborújában, különösen pedig a bolsevizmus hatásos leküzdésében, minden erő mozgósításával és átfogó biztosítékok megteremtésével támogatást kapjon – kölcsönös megegyezés alapján német csapatok érkeztek Magyarországra. A lemondott eddigi magyar kormány helyébe a kormányzó Úr  Őfőméltósága, Sztójay Döme berlini  magyar követet bízta meg az új kormány megalakításával”.

Azt nem közölték a lapok, hogy Kállay Miklós miniszterelnök a török követségre menekült, sem azt, hogy a Klessheimből hazatérő Horthy három napig hezitált, amíg aláírta az elébe tett kormánylistát, amelyen hétpróbás náci ügynökök szerepeltek – de nem nyilasok, akiket a kormányzó legalább annyira utált, mint a kommunistákat.

( Egész irodalma van a kérdésnek, mi lett volna ha..? Ha Magyarország ellenáll; ha Horthy lemond, és a török követségre menekül, mint Kállay; ha nem szolgáltatják ki a zsidókat Eichmannak? Ha, ha, ha. Mai szemmel ennek semmi lehetősége nem volt, egyrészt Horthy egyénisége miatt,⁴⁷ másrészt a magyar nép lelki alkatából kifolyólag, ami azt eredményezte, hogy azok  is, akik nem fogadták lelkesen a német megszállást - mint például az osztrákok az Anschlusst - azok is beletörődtek, megalkudtak, mivel azt gondolták, hogy nem az ő bőrükre megy a vásár.⁴⁸

A magyar nép autentikus véleményét ott és akkor Tandi Irén fejezte ki, ez a kétes nőszemély, aki  az első emelet nyolcban lakott, két lakással arrébb: „Most majd jól kib... a zsidókkal”. Ez nem gátolta őt abban, hogy később, pár pengő ellenében, ne írjon alá egy kérelmet, amiben a ház nem-zsidó lakosai kérik, nyilvánítsák a Dobozi utca 25-öt csillagos házzá. ⁴⁹

 

Kártyaklub a csillagos házban

 

(Ez nem járt sikerrel. Pár nappal a megszállás után volt pészách, ami baljós hangulatban telt el. Két nappal a megszállás előtt jelent meg az Ortodox Zsidók Lapja legújabb száma, amely részletezte, hol lehet ortodox kóser cereszt⁵⁰ és sel pészách fűszereket kapni. Már az első napokban sok zsidóellenes rendelet  jelent meg, többek között megtiltották a vonati közlekedést (ekkor utazott Hilda haza Szerednyére, hogy elérje az auschwitzi gyorsot.). Már március 28-án a  minisztertanács a sárga csillag bevezetését tárgyalta. Iskola nem volt, apát behívták Jászberénybe „felülvizsgálatra,” és ott maradtunk anyával négyen – 12 –7 – 6 és 2 évesek – hogy magunk bonyolítsuk le az átköltözés lovaskocsis műveletét, miután rendelet jelent meg a zsidók összeköltöztetéséről a megjelölt („csillagos”) házakba.

A ház végülis nem lett csillagos, bár több mint a lakók fele zsidó volt, és mi az Erdélyi utca hétbe mentünk, ami a Teleki térből nyílik. Itt volt a Mayer lakás, amit mi és Mayer Zoltán sógornője kapott meg, egy gyerekkel, vagyis mi hatan egy szobában (meg egy üres spájzban) és a  Collseinné, fiával, (Mendele) a másik szobában. Nem volt előírva, mit szabad vinni-hozni, vagyis mindent szabad volt, ami belefért a zsúfolt lakásba. Mi a bútorokat otthon (?) hagytuk, mivel a Mayerék is otthagyták az övékét, amibe – egyelőre – nem voltak poloskák. Ezeket a Collseinék hozták be vámmentesen, majd testvériesen megosztották velünk.

Amikor elérkezett az átköltözés órája – és apa Jászberényben volt felülvizsgálaton – anya mindent elrendezett, becsomagolt, megrendelte a stráfkocsit – majd szabályosan elájult. Az izgalmak megártottak neki, nomeg nem volt szokva, hogy ilyen sorsdöntő dolgokat egyedül intézzen, férje nélkül. Mi, gyerekek,  ott álltunk körülötte, és - mit tehettünk volna – sírtunk, míg a házmester Mészárosné, a Pista mamája, ott állt valami hivatalos megbízottal és sürgetett, hogy anya írja alá, hogy átadta a lakást, és tűnjünk már el. Ekkor bejött a Weiner Irén, akiért a Miki szaladt le, és akkora szájat nyitott, hogy a falak beleremegtek: „a jó k...anyját magának Mészárosné, hát nem látja hogy a Krauszné elájult. Most hivatok egy orvost. És majd az megmondja, mi a teendő. Hátha kórházba kell vinni?”

 Végszóra anya magához tért, pillanatok alatt felfogta, mi megy, sosem szerette a felhajtást. A kocsis is ott állt és sürgetett, sajnálja, de neki ma sok munkája van. A zsidók költöznek – mondta csúfondárosan. Weiner Irén megsemmisítő pillantást vetett rá, és erre elhallgatott. Pista lent azt mondta nekem, amikor segített a dolgokat a kocsira feltenni, hogy  „ne gondold hogy mindenki ilyen”. Tandi Irén megjelent, és tőle  váratlanul azt mondta, hogy a Krauszné volt a házban az egyetlen, akitől egy fej hagymát vagy három szem krumplit lehetett kölcsönkérni és most, tessék...

Még hallottam hogy a házmesterné azt mondja Tandi Irénnek: te most részeg vagy? – de ekkor a  kocsis nagyot csördített a lovak közé, és elindult az Erdélyi utca felé.)

Harmadnapra apa hazajött Jászberényből, ezúttal „véglegesen” alkalmatlannak nyilvánítva. Elmenetele előtt, anya könyörgésére, megígérte, hogy „nem fogom járatni a számat”, és be is tartotta. Elmesélte, hogy egy őrnagy katonaorvos fogadta, aki kérdezte tőle, hogy „maga mit keres itt, minek jött”? Apa elmesélte, hogy ő Voronyezsnél sebesült meg, mutatta papírjait, mire az őrnagy kiállíttatott neki egy papírt, hogy „többé ne molesztálják”. Látjátok, mondta  apa, vannak rendes magyarok is. Ez neki nagyon fontos volt és senkinek nem volt kedve vitatkozni vele.

Az élet a csillagos házban – nem volt annyira szörnyű, mint ahogy gondolni lehetett. Délelőtt és délután – 2-2 óra kimenőnk volt, amikor szabad volt sárga csillaggal az utcán mutatkozni, vásárolni, stb. Különben egész nap – 20 órán keresztül – a kapu zárva volt, és rajta egy nagy sárga csillag virított. Már ekkor észrevettem, hogy a gyakorlati megszorítások nehézségein kívül – főleg az asszimiláns, vagyis vallástalan zsidók azok, akiket zavar illetve vérig sért a sárga csillag. Nekünk, akik zsidóságunkat nemcsak a nadrágban hordtuk, hanem ajtófélfánkon, fejünkön, arcunkon (a szakállasok), és életünk minden megnyilvánulásában zsidók voltunk – a csillag mitsem jelentett.

(Kellemes persze nem volt, de főleg azért, mert tartani kellett az utcán a csőcselék kellemetlenkedésétől. Ennélfogva, minél kevesebbet jártunk ki, csak a legszükségesebb élelmiszerek beszerzésére. Hogy miből éltünk? Sokszor hallottam apától, hogy „a készből élünk”, mivel minden bevételi forrás megszűnt azzal, hogy elvették az üzleteket, és bezártak bennünket zárt ajtók mögé. Rendeletek özöne jelent meg ezügyben, még az úgynevezett. „Hasznothajtó Jogosítvány”-okat is elvették a zsidóktól,⁵¹  sőt zsidó taxisofőr sem lehetett. Az ügyvédi kamarából már rég kizárták a zsidókat és lefogtak egy sor prominens zsidó újságírót.⁵²

Voltak zsidó lakók, akik fölös pénzüket élelmiszerekbe fektették. Összevásároltak mindent, babot, borsót, lencsét – amit  csak lehetett kapni. A tehetősebbek szalonnát is halmoztak. Aztán, amikor a gettóba vittek – mindent ott kellett hagyni.

A házban, érdekes módon, gójok is laktak, azokat nem telepítették ki.⁵³ Így a ház most pont annyira „vegyes” volt, mint az, amiből ide jöttünk. Az egyre gyakrabban használt óvóhelyen, nomeg a mindennapi életben a szomszédi viszony nem volt rossz, barátságok alakultak ki, és nem egy gój szomszéd azzal vigasztalt bennünket, hogy „nemsokára elmúlik ez, mint egy rossz álom”. Volt egy egyedülálló zsidó nő, nem fiatal, nem szép, több mint száz kilós, akit az egyszerűség kedvéért mindenki csak debellának hívott. Ennek volt egy magyar királyi detektív barátja, aki hetente kétszer jött hozzá – Hacsek szerint „nem zsoltárokat olvasni”. Ez a detektív mondta barátnőjének, hogy a németek elveszítették a háborút, és az egész csak idő kérdése” Azt is megígérte a debellának, hogy ha rákerül a sor, elbujtatja – de nem tudtuk elképzelni hogy hol.

Én a ház gyerekeit, fiukat, lányokat, zsidókat és gójokat, klubba szerveztem, ahol sakk-bajnokság volt, élénk kártya partik – ott tanultam meg az „ördög bibliáját” forgatni, römizni, huszonegyezni- és mindenféle társasjátékok.

Csak bridzselni nem tanultam meg, ez a Zelmáék monopóliuma volt és csak felnőttek vehettek részt benne. Labdázni nem volt hol, lent az udvaron a róse  házmesterné nem engedte, nomeg ott volt Briski úr kefegyára, és a munkásnők ott tereferéltek a szünetekben. Hacsek ott legyeskedett körülöttük.

 

Kemfner néni úri dáma...

 

A fő szórakozás a rémhírterjesztés volt, illetve az angol rádió híreinek továbbítása. Ez az öreg Goldman feladata volt; neki volt egy olyan (telepes?) rádiója, amelyen Londont aránylag jól lehetett fogni. Esténkét összeült néhány komoly ember, és meghallgatták Goldmant, aki ontotta a híreket. A Berkovits bácsi könyörgött neki: Goldmankám, előbb Londont és csak azután a te hírmagyarázatodat, de az öreg Goldman, aki a hangjukról meg tudta különböztetni az „ellenséges” amerikai Liberator bombázókat a „szövetséges” német stukáktól, csak legyintett: ha nem akarják hallani, nem érdekes, Most ad a Kossuth...

Ez a Moszkvából sugárzott kommunista rádió volt, akkoriban hazafias, piros-fehér-zöld köntösben. Érdekes, hogy a deportálásokról ez alig beszélt, annál többet London. Már tudtuk hogy vidéken nincsenek zsidók és tudtunk Auschwitzról is, csak nem hittük el. Ez tényleg rémhír, mondta apa, ez nem létezik. Itt anya szólt közbe, váratlanul, és az ő szelíd, halk hangján emlékeztetett, mit meséltek annakidején a szlovák menekültek.

A ház lakóinak összetétele igazi Noé bárkája volt. Ott voltak a Hendlerék, az egyik őslakó, aki a betelepítetteket jöttmenteknek nevezte, és üvöltött, hogy délután a kölykök csendben legyenek. Ezeknek tréfli hentesüzletük volt a Teleki téren, amit most egy stróhman⁵⁴  gój hentes vezetett, míg a család tagjai, egy szem fiukkal, aki velem volt majdnem egyidős, a Józsefvárosi plébánosi Hivatal előtt álltak sorba, arra várva, hogy kitérhessenek.⁵⁵ Apa szörnyen zabos volt rájuk, és amikor az a kölyköket említette, apa lekiabált hogy „lehet hogy magánál a nőstények kölyköket ellenek, az én feleségem gyerekeket szült”.

(Aztán ott volt Kemfner néni két lányával. Az egyik, a fiatalabb, egy hivatásos volt, aki még itt, a csillagos házban, is adott órákat, szavai szerint „jutányos áron”, míg a másiknak a férje ágyhoz kötött halálos beteg volt, akit senkinek nem volt szabad látni, és volt egy lányuk, Ági, nálam valamivel fiatalabb, a klubunk oszlopos tagja. Aztán ott volt a Lőwinger néni, akinek a férje eltűnt valahol és egyetlen lánya, az Ibi, velem egykorú volt. A Collseinékat már említettem, a fiát Ferencnek hívták („Ferike, tám”,⁵⁶  de a zsidó neve Mendele volt. Ott volt a Zelma, a mamája, és az Óziás bácsi, aki pajzán versikéinket németre fordította és úgy dúdolta és a Berkovits bácsi, feleségével és két sógornőjével („Lóra, Lujza, Jolán”) és az egyik – talán a Lóra – férjével, egy 80 éves, hófehér szakállú aggastyánnal, akinek nem volt magyar neve: úgy hívták, úgy is volt kiírva, hogy Sólem Sáchne.⁵⁷ A Weill nagypapára hasonlított, hasonlóan beszélt magyarul, és azt jövendölte, hogy életben fogunk maradni.

Ő nem vett részt a ház társadalmi életében, hanem egész nap tilemet mondott. Tisebovkor⁵⁸  összegyűjtötte a ház gyerekeit, majdnem mind zsidó volt és Jeruzsálem pusztulásáról mondott hajmeresztő történeteket. Többek között egy bizonyos Cádok rabbiról, aki 40 évig böjtölt, hogy Jeruzsálem ne pusztuljon el. „Biztos olyan volt, mint Sólemsáchner bácsi” – mondta Ági, de az öreg csak legyintett. „Miket beszélsz lányom, az egy cáddik volt, hol vagyok én attól”.

Bennem működött a kisördög: „de ha jól tudom, mégis elpusztult Jeruzsálem, akkor meg hiába böjtölt a cáddik”. Az öreg csóválta a szakállát: „ne kísértsd az Istent, gyermekem”. 

A fiuk fantáziáját a Kemfner lány mozgatta. Izgalmasan szép volt és fiatal, akit a szakma még nem kezdett ki. Hacseknek nagyon jó véleménye volt róla, de ezt csak Zelmának mondta el, aki persze visszamondta mindenkinek.  A Hendler fiú egyszer lopott üzletükből egy fél szalonnát, odaadta a Kemfner lánynak „és jóba lettünk”, mesélte. Ő volt az aki megtanította a fiukat a „Kemfner néni úri dáma” kezdetű versikére, amelyben a lánya a főszereplő, akinek „kilátszott” a micsodája.)

Augusztusban új kormány jött, Lakatos Géza személyében, aki egy Horthy-hű katonatiszt volt. A helyzet mintha enyhült volna; Goldman szerint a kormányzó leállította a deportálásokat, és  mintha a pesti zsidók megmenekültek volna. Az őszi ünnepekre több kimenőt kaptunk, az imák – a Kaufman sülben – indokolatlanul optimista légkörben zajlottak. A Virradat⁵⁹  azt írta, hogy „a zsidó rüfkék az imára adott kimenési időben, a kutyáikat sétáltatták a Duna-korzón”.

Utána jött a Horthy proklamáció,  majd másnap  – Szálasi.

 

Jegyzetek

 

⁴³A kastély, ahol Hitler Horthyt vendégül látta, illetve foglyul ejtette.

⁴⁴Talmudi tétel (héber).

⁴⁵A Conti –Víg - Bérkocsis utcák a két háború között a népies, olcsó prostitúció munkahelyei voltak.

⁴⁶Chájá beceneve, Pindi idősebb, kommunista nővére.

⁴⁷Nemcsak a kommunista történetírás állította, hogy Horthy korlátolt magyar „úr” volt, aki nem volt képes a saját árnyékát átlépni. Portugáliában kiadott emlékiratai (Ein leben für Ungarn) is ezt tanúsítják.

⁴⁸Pedig arra ment. A háború után „az utolsó csatlós” kapta a legrosszabb békefeltételeket. Bár az ellenállókat, a cseheket és a lengyeleket szintén a szovjet karjaiba kergette a nyugat.

⁴⁹Először a pesti zsidókat nem gettóba, hanem a városban szétszórt, úgynevezett „csillagos házak”-ba tömörítették.

⁵⁰Így hívták azt a mosószappan kinézésű ortodox kóser margarint, amely  a Dob utca 35 monopóliuma a mai napig.

⁵¹Rossz viccnek tűnt ugyan, de a szélsőjobboldali  uszító lapok megírták, hogy ezentúl az új rezsim meggátolja a zsidó prostituáltak működését, mivel a bárca is hasznothajtó jogosítvány volt.

⁵²Ezek Horthyligeten voltak internálva. A lapok kárörvendve közölték sárgacsillagos fényképeiket.

⁵³Nem úgy, mint a gettóban (lásd a következő fejezetben), ahol az őslakók kénytelenek voltak kiüríteni lakásaikat.

⁵⁴Aki a zsidó tulajdonos helyett névleg vezette az üzletet (német). Szószerint „szalma-ember”-

⁵⁵Többezer zsidó hagyta el ősei hitét azon a nyáron, abban a reményben, hogy ezzel megmenekülhetnek a zsidó sorstól. Ezek nem tudták, hogy a magyarok még a németeknél is rigorózusabban alkalmazzak a fajvédő törvényeket.

⁵⁶A pészáchi hággádából ismert szó (héber). Itt bamba, együgyű.

⁵⁷A Sáchne a Sólem (Sálom) kísérő, ragadvány neve, mint Jichák-Eisik, Meneáchem-Mendel, Áser-Zélig.

⁵⁸Áv hó 9,  zsidó nemzeti gyász és böjtnap Jeruzsálem pusztulásának emlékére.

⁵⁹Az egyik nyilas frakció véresen uszító lapja.