ZSOLT BÉLA/KILENC KOFFER(7)

  A KUTYA, HA A GAZDA ELVERI...

13.

A matracom szélén ülve mesélte mindezt Friedlánder. Nem lepett meg, hogy a vörös Grosz előbb megpróbált szökni, aztán visszaszökött. Hányszor láttam ugyanezt odakint Ukrajnában: valamelyik fiú, akit aznap a kánikulában félholtra csigáztak, vagy békaügetéssel és kúszással a hóra fagyasztottak, elhatározta, hogy nem csinálja tovább. „Holnap ellépek, elég volt!"

     El is lépett a hajnali vagy szürkületi erdőszéli menetelés közben. Becsusszant a fák közé, s megindult keletnek - hiszen kelet felé vannak az oroszok, s az erdőben mindenütt ott vannak a partizánok. Ment egy órát, két órát a fenyvesben, a bokrok, bogáncsok vagy a hótömbök között, elbotlott egy tönkben, a zsombékba süppedt, belelépett a méter magas hangyabolyba vagy a hótól ellepett vízmosásba - az egész terep csupa csapda! Aztán zörrent valami; lépések, morajok, hangok és visszhangok, messziről lövés - aztán minden facsonk és minden ott hagyott tankroncs emberalakot ölt -, puskás keretlegénnyé, német tábori csendőrré változik. Majd az út, amely eddig következetesen beleszaladt a magas mohába: kiderül, hogy nem vezet sehová. S a fákon áttűző nap vagy hold, amely eddig előtte volt, észrevétlenül a háta mögé került, S most itt áll egyedül, térkép, iránytű és igazi, végső elszántság nélkül, s a kenyérzsákjában csak kevés kenyér és valami marmelád. őrület, hogyan lehetett így nekivágni. S az este, a fantasztikus orosz este - itt a nap nem úgy nyugszik, mint nálunk. Amikor a horizont közelébe ér, hirtelen lezuhan, mintha addig zsinóron lógott volna, s valaki elnyisszantotta volna a zsinórt bicskával. Átmenet nélkül jön a vastag koromsötétség, s mintha a hirtelen éjszakától minden, aminek hangja volt, halálra rémült volna, tökéletes csend támad. Éji bogarak, madarak hallgatnak. A vadállatokat megölte a háború, vagy visszavonultak vala-hova keletre, ahol nem kell az embertől félni. Az egész olyan, mint amikor valaki egy nagyon mély kútba esik, ahova nem hallatszik felülről a hang, s ahonnan nem látni az eget sem. S most áll a sötétben, a némaságban s az úttalanságban a szökött kényszermunkás - s a kút fenekéről kezdődik a kétségbeesett kapaszkodás, foggal és körömmel. Kijutni valahogyan, visszatalálni legalább az országútra, ahonnan majd visszaoldaloghat a legocsmányabb rabszolgaságba, ahol vagy agyonverik, vagy sem - de megint a többiekkel lesz, az alázatosan és alattomosan gyűlölködő fegyencekkel. Ahol nem kell magányosan szembefordulnia a tárgyakkal, árnyakkal, hangtüneményekkel, nem kell egyénileg tájékozódni - mert minden könnyebb, ami mindenkivel történik, így szöktek vissza majdnem mind a szökevények, a rémítő szabadság elől visszamenekültek a halálra ítélt rab szolgaközösségbe. A kutya, ha a gazdája kegyetlenül elveri, elkódorog hazulról, de ha be is menekül az erdőbe, nem marad ott, holott valaha mégiscsak farkas volt az őse. A kutya is visszasompolyog a házhoz, s alig várja, hogy túlessék a verésen, s újra láncra verjék, és megkapja a csontot.

Nem mondom, voltak köztünk, akikben pillanatra megvillant a farkastermészet. S csoda, ha megvillant, mert a világháború befejeződése után ezek a fiúk is a forradalmakkal együtt minden szabadság elleni gyűlöletre nevelő fasiszta iskolába jártak. Túlnyomó részük néhány év előtt még sorkatonaként szolgált Horthy hadseregében, ahol beléjük verték, hogy gyűlöljenek mindent, s ha kell, szálljanak szembe mindennel, aminek a szabadsághoz köze van - a liberalizmussal, a demokráciával, a nyugati kultúrával és a bolsevizmussal, s még arra is megtanították őket, hogy megvessék önmagukat, mert zsidók. S Horthy ellenforradalmi hadseregében, amely valójában végig a fehérterror fehérgárdája volt, ezek a kispolgárfiak állandó erőfeszítéssel megpróbálták bebizonyítani, hogy jobb hazafiak s különb, keményebb s ugyanakkor engedelmesebb katonák, mint a keresztény magyarok. A prefasizmus hagyott egy mezsgyét, ahol a lojális és a politikus zsidók üzletezhettek, feltéve, ha valaki a hatalmon levők közül meg nem kívánta s el nem vette az üzletet. S még arra is adott nekik módot, hogy a maguk módján örüljenek az életüknek. Ezek már nem érezték méltóságuk csorbításának, hogy a fiaik nem járhattak egyetemre, s ha akarták, elküldték őket Prágába, Brünnbe, Párizsba - de legszívesebben Bolognába, Genovába vagy Rómába, mert az olasz fasizmus tetszett nekik, csodálták Mussolinit, aki nem antiszemita, rendet teremt, autósztrádákat épít, amelyeken a pestiek már-már úgy ismerik a kanyarokat, mint Budapest és Siófok között, S hiába van antiszemitizmus Budapesten, a nászutaspárok még most is Velencébe járnak, s ugyanúgy lefotografáltatják magukat a San Marco zászlórúdjának zoknija előtt, mint szüleik a liberalizmus idején. S hazamennek, és lelkendezve mesélik a pestieknek, hogy Róma fasiszta katonai parancsnoka zsidó, koldus egyáltalán nincs, a feketeinges milíciák előzékenyek - s természetesen azt is, hogy a vonatok percnyi pontossággal közlekednek.

Ebből a környezetből mentek el katonának az ellenforradalmi hadseregbe, megtisztelten, hogy az antiszemita rezsim a zsidóknak mégis módot adott, hogy katonák legyenek, sőt rangot viseljenek, s szívvel-lélekkel az államhatalom oldalán álltak, s szigorúbb fegyelmet tartottak, mint az aktív tisztek. S közben szenvedtek a zsidóságuktól - olyanok voltak, mint M. Georges, a dakari néger ügyvéd, aki a háború kitörésekor hadnagyként vonult be a francia hadseregbe. Amikor eljött búcsúzni a hotelunkba fehér, szőke barátnőjétől, aki ajtószomszédunk volt, összeismerkedtünk. A néger kifejtette, hogy fasiszta, nürnbergi fajvédő, gyűlöli Daladier-t, Blumot, Cachint, de legjobban Diagne-t, a képviselőház néger alelnökét, aki ugyanolyan züllött és korrupt demokrata, mint az egész banda, mely most Franciaországot romlásba viszi. „De M. Georges - vetettem szembe méltatlankodva -, ha ezek az urak nem lennének, önt még most is rabszolgavásáron adnák el a dakari kikötőben! - Helyesebb lenne! Én ismerem a feketéket, nem érdemelnek jobbat!" Ilyenné formálta a negyed század nevelése, kényszere a magyar zsidó polgári fiatalság nem kis részét. S amikor hirtelen lehúzták róluk a katonaruhát, rájuk varrták a sárga bélyeget, s lelökték őket az emberi létezés legalacsonyabb fokára - sokan közülük még mindig nem tudták elfelejteni, hogy zsidókként osztozhattak az antiszemita haza hatalmában. A legképtelenebb megpróbáltatások közben is ezek a büszke emlékek tartották bennük a lelket, ez adott nekik erőt, hogy elviseljék, ha a rangjelzés nélküli honvéd rájuk tapos. „Tavaly még úgy állt előttem a kutya, mint a cövek!" - ezt sziszegték a rongyaikból is kikopott, piszkos, tetves, tavalyi hadnagyok és hadapródok a földön csúszva, orrukkal a porban. Még mindig ettől a hazától, ettől a hóhérukká vált rendszertől várták a rehabilitációt. S aki nem volt tiszt és katona, többnyire arra emlékezett, hogy aki az elmúlt negyed század alatt nem volt forradalmár, nem volt „bolsi", és aki nem járatta sokat a száját, kis opportunizmussal, korrupcióval és ügyességgel egész jól megélt. A zsidó ne politizáljon, nem a zsidó dolga, hanem a keresztényeké, mert ők vannak többségben! A zsidó törődjék a családjával, és keressen pénzt. A német nácizmus személyes veszedelmére csak akkor eszméltek, amikor Hitler bevonult Ausztriába. De amikor a németek most végiggyőzték Európát, félelmetes optimizmusukkal magyarázták egymásnak: ha Hitler megnyeri a háborút, abbahagyja az antiszemitizmust, mert akkor már nem lesz rá szüksége. S még kint, a 35 fokos orosz télben és az emésztő kánikulában - még ott is találtak magyarázatokat, enyhítő körülményeket a kegyetlenség mellett, amelyet rajtuk követtek el. „Végeredményében érthető - magyarázták egymásnak -, hogy amikor a keresztényeket elviszik katonának, a zsidó katonakötelesek sem lóghatnak otthon! Ez rossz vért szülne, csak növelné az antiszemitizmust." Vagy más verzióban: „A németek kérték a kormánytól a zsidókat. Azért hoztak Ide bennünket Ukrajnába, hogy ne kelljen bennünket kiadni. Itt most magyar kézen vagyunk. Fontos, hogy megmaradjunk, amíg jön a »váltás«." Még mindig elhitték, amikor már nyilvánvaló volt, s haramiavezér századparancsnokaik vigyorogva közölték velük, hogy azért hozták őket ide, hogy itt vesszenek - hogy rájuk is vonatkoznak a katonai szabályok és .kedvezmények, hogy fél év múlva jön a „váltás", hazamennek a vagonokban, leszerelnek a „körlet"-ben, aztán a Rudas-fürdőben kimasszíroztatják magukból Ukrajnát! Egy hétig nem dolgoznak semmit, kávéház, este lokál - aztán nézzük, miből élünk l S bár sokszor sötét bosszút forraltak kínzóik ellen, többnyire egyéni akciókkal akarták elintézni: majd leszámolunk a keretlegénnyel, aki kalauz a HÉV-nél vagy a MÁV-nál, vagy városi altiszt, vagy pedellus az ipariskolában - meglesik az utcán, amikor hazamegy, és kutyául ellátják a baját. Gyűlölték a keretlegényeket, de ambivalenciával, mert ugyanakkor becsvágyuk volt, hogy valamelyik barátságosan megszólítsa őket. örültek, ha a keretlegény egy otromba tréfa erejéig megenyhült, vagy valamilyen személye körüli megbízatással kitüntette őket. S bizony a legtöbb dolgozott keményen, a mindig irgalmatlanul súlyos, de majdnem mindig értelmetlen munkát versengve végezte, és büszke volt, hogy jó munkás. Az ügyefogyottakat, akiket a keretlegény kegyetlen humora kipécézett, kinevette, lenézte, s ő is basáskodott a groteszk gyengéken, akiknek kezében sehogy sem állt a csákány, s összeroskadtak a mázsás zabzsák alatt.

Én voltam a legidősebb köztük, s nem annyira otthoni munkámra, mint koromra s első világháborúbeli tiszti rangomra való tekintettel, velem többnyire szolidárisak és előzékenyek voltak, s segítettek a munka elvégzésében, mely testi erőmet meghaladta.

Amikor a Pripjaty-mocsarak mélyén aknarobbanás és légitámadás közben egy fabarakkban hadbíróság elé állítottak, igazi civilcourage-zsal tettek mellettem mentő vallomást, szemtől szemben a parancsnokkal, aki — mert előbb nem tudott rövid úton agyonveretni a katonákkal - legálisan, lázítás címén akart agyonlövetni. Mondom, nehéz pillanatokban volt bennük szolidaritás és bátorság, s irányomban még gyengédség is, bár az is megesett, hogy elfáradtak, és beleuntak a folytonos tapintatba és kíméletbe, s valamelyik rám kiáltott: „Vedd tudomásul, hogy te is olyan sz,.. zsidó vagy, mint én." Nem bántódtam meg, mert tudtam, hogyha maga Einstein lett volna itt, előbb-utóbb ő is bekapta volna tőlük ugyanezt. A kispolgári zsidók büszkék arra, ha valaki kiemelkedik közülük, de nem tűrik - különösen, ha közéjük vegyül -, hogy ő maga hangsúlyozza ezt a különbséget. Tüntetésként, affektálásnak, sőt majdnem dezertálásnak tekintik, ha valaki nem ugyanúgy zsidó, ahogy ők. S talán én nem is voltam sokkal különb. De mégis elképedtem, hogy amikor az orosz offenzíva megindult, és lázasan füleltem a közeledő ágyúdörejt, egyik társam kétségbeesetten ezt mondta: „Rémes, a nyakunkra jönnek az oroszok! Nekem nyerjék meg Nyugaton a háborút, de itt ne mozduljanak! Mi lesz a visszavonuláskor? Mindannyiunkat kicsinálnak!"

A feleségeik és gyerekeik fényképét tartották a briftasnijukban, elővették, mutogatták, csókolgatták, s a hadi híreket és politikai híreket elsősorban aszerint értékelték, hogy közelebb viszi-e őket a hazatéréshez. S ezért rakkoltak, marsoltak, apportíroztak, s csak azért, hogy hazajussanak.

Voltak köztünk pompás fiúk, szép jellemű férfiak, értelmesek, műveltek és tehetségesek is, de többségük olyan volt, amilyenné a két háború közt eltelt idő majdnem mindenütt rosszul sikerült ember-tömegtermelése standardizálta őket. Nem tehettek róla, a kor gyárában készültek.

Engem, aki eddig a magam irodalmi, politikai és entellektüel környezetemben éltem, meglepett s elkedvetlenített a zsidó kispolgárság e sivár műveltségi állapota. Persze, az iskola, a numerus clausus, mely 1920 óta meggátolta, hogy ez a tanulékony réteg művelődjék, és megbízhatóbb ízlésre tegyen szert. De valósággal megszégyenített, amikor szörnyű munkanapok után, a sötét szalmavackon, hallottam őket lelkesedni színdarabokért és filmekért, amelyeket már abban az időben játszottak, amikor a zsidó vezetőket, írókat és színészeket kimarták a színházakból és a mozikból. Bár mindig túlzásnak tartottam, hogy a színháznak különleges politikai fontosságot tulajdonítsanak - ezek a színészek valóban mindennap politikai nyilatkozatokat tettek, s valamilyen nyilas pojáca kinyilvánította a lapokban, hogy le kell kergetni a színpadról a zsidókat, az angolokat és a franciákat. Egy fagottísta az orkeszter mélyéről kiűzte az Operából és a hangversenyteremből Meyerbeert, Mendelssohnt, Offenbachot, Halévyt, sőt még Bizet-t is, a zsidó feleségéért. Az ilyesmire éppen a zsidó kispolgárok voltak a múltban a legérzékenyebbek - gondoltam, ezentúl be sem teszik a lábukat a színházakba. S most hallottam, hogy elalvás előtt hogyan tárgyalják meg egymás közt az irredenta és katonaoperetteket s a filmeket, színészekért, színésznőkért rajonganak, akiknek sohasem hallottam a ne-vét. Igaz, hogy a múltban sem jártam rendszeresen színházba, mikor a színészek még nem zsidózták le mindennap a nézőket. De ők jártak most is, amíg be nem hívták őket kényszermunkára, az utolsó estéig nem bírtak kiszabadulni a kispolgári mennyország bűvöletéből, amivé már a megelőző kor züllesztette a színházat. Ezek a fiúk tovább jártak röhögni és meghatódni a színházba akkor is, amikor a színház már hivatalosan utálta őket, és az ellenük szított politikai gyűlöletkeltés egyik eszköze volt. De a kispolgári színház még így is a testűkre-lelkükre volt szabva.

Ennyi szállal voltak ahhoz a rendhez kötve, amelyről a vak is látta, hogy végül ide, a chasszidokhoz, a gázkamrába vagy a Dunába vezeti őket - az ízlésükkel, a passzióikkal is szorosan hozzátartoztak. Csoda-e, ha részben a kegyetlen megtorlástól való féltükben, részben, mert ebben a rendben a legotthonosabban érezték magukat, nem tudtak elszakadni tőle, sőt elmenekülni akkor sem, amikor életveszélyessé vált számukra? Én nem voltam akkor együtt a fiúkkal - a század szemetével, a rossz „melósokkal" s néhány békebeli zsidó tolvajjal és betörővel „kihelyeztek" Uniecára aknakutatónak, abban a hiszemben, hogy napok alatt széttép bennünket az akna. Mi azonban a markunkba nevettünk, mert soha jobb sorsunk nem volt; jóravaló, öregedő árkásztiszt volt a parancsnokunk, s az árkászok is csupa családos ember, elég jól tűrtek bennünket. Az erdő ugyanúgy, mint mindenütt, tele volt partizánnal, csak a szélén lehetett döntögetni a fákat. Jöttek a hírek Jeljonkáról, hogy a keretlegények egész nap részegek, képtelen munkateljesítményt követelnek, mindenkit kikötnek, gúzsba kötnek, lopják az ételt, szokatlan gazságokra vetemednek a fiúkkal szemben. Itt még attól a ritka törzstiszttől vagy orvos főhadnagytól sem kellett tartani, akinek a nagyobb helyőrségben mégiscsak szemet szúrt, amikor embertelenségük túllépte azt a határt, amit mindenki magától értetődőnek tartott. Itt, egyedül a fiúkkal, azt csinálhatták, amit az álomban: semmiféle cenzúra, tárgyi vagy erkölcsi akadály nem feszélyezte őket. A partizánok egy héten keresztül figyelték ezt a veszettséget az erdőből, vasárnap reggel aztán beavatkoztak: rajtaütöttek a keretlegényeken, kettőt agyonlőttek, a többi elszaladt. - No most, hajdé, szabadok vagytok, zsidók, gyertek utánunk! - kiabáltak a partizánok oroszul, magyarul és jiddisül. Lovat kapott, akinek jutott, enni is adtak, szalonnát és kenyeret, s csak mentek az erdőn keresztül, sok kilométeren keresztül, amíg megérkeztek a partizánok táborhelyére. Ott a parancsnok megkérdezte, hogy ki akar puskát, ki akar harcolni. Riadt csönd támadt. Aztán valamelyik megszólalt, hogy ők nem értenek a fegyverhez, inkább dolgozni szeretnének. A parancsnok azt válaszolta, hogy nekik nem kellenek kényszermunkások, maguk is tudnak fát vágni, és bunkert ásni. Ekkor a kényszermunkás kezdte magyarázni, hogy ők testileg-lelkileg tönkrement emberek, másfél éve baromi sorsban élnek, s másfél éve nem látták a családjukat. A parancsnok azt felelte, hogy ők is nagy nélkülözések között élnek, s van köztük, aki nem másfél, de három éve nem látta a feleségét és a gyerekét. így folyt a vita, nem tudtak zöld ágra vergődni. Ekkor hirtelen a németek tűz alá vették az erdőt, és nagy eső kerekedett. A partizánok nem törődtek vele, hogy a fiúk lemaradtak. Menjenek, amerre látnak, így aztán vagy ötven kilométer távolságról vissza-szállingóztak a század székhelyére, mint a vörös Grosz Váradon, a gettópalánk mögé.

Persze, voltak köztük, akik szívesen harcoltak volna, de a többségtől teremtett légkörben lehetetlen volt a külön akció. Csakugyan, mit tehettek volna? Mit tehettem volna én, ha ott vagyok? Mondom, magam sem voltam különb, engem is egzaltált csontvázzá rongált a másfél év, s ha nem is a harc elől, de az erdei nomádság félelmetes strapája elől egészen bizonyos, hogy visszahőköltem volna. Sokszor gondoltam rá, hogy a hiúságom esetleg megmentett volna attól, hogy a fáradságos és kockázatos szabadságból visszaszökjek a fáradságos, gyalázatos és nem kevésbé kockázatos szolgaságba. Azt hiszem, ha ott maradok, főképp azért maradtam volna, mert nem tudtam volna elviselni, hogy hátralevő életemben mindenki rám olvassa, hogy mindaz, amit eddig összefirkáltam, hazug szájjártatás volt. Bár, mit tudom én? Lehet, hogy visszafordultam volna a többiekkel.

Bizonyos, hogy akadt köztünk tucatnyi fiú, akiben - amikor rá kerül a sor - megvolt a hősi vagy kalandon diszpozíció, de ezeket is előbb el kellett fogniok az oroszoknak, vagy visszavonuláskor a felbomlott hadsereg mögött le kellett maradniuk. Mert bárhogy is vágyódnak a szolgaságból a szabad másik oldalra, a múlthoz és az egyívásúak közösségéhez tartozó szálaikat előbb kívülálló erőnek erőszakkal kellett elszakítania, hogy vágyaikat végre merjék és végre tudják hajtani. Hiába, nem a szenvedés, nem a felgyülemlett gyűlölet, hanem csak maga a forradalom csinál forradalmárt a tömegből..

(FOLYT-KÖV)