ZSOLT BÉLA / KILENC KOFFER (17)

24.

             FERTŐTLENITVE, MELEG SZOBÁBAN

A német autó megállt a hídfőnél. Nehéz percek voltak, amíg el nem dőlt, hogy leadnak-e bennünket a csendőröknek vagy sem. Nem adtak le. Szanitécautó volt, a csendőrök bele se néztek, s másodpercek alatt már odaát is voltunk a másik parton. S hogy átjutottunk, akár le is szállhattunk volna – mert ezen a parton, bent a városban, már csak olyan katonák lődöröghettek szabadon, akiket a csendőrök átengedtek, tehát igazoltak is. S már gondoltam is rá, hogy szépen megköszönöm a német orvosoknak, hogy idáig hoztak bennünket. Leszállunk, hogy minél hamarabb megkeressük a századot, mert most már csakugyan a századnál leszünk aránylag a legnagyobb biztonságban. Aztán mégsem szóltam nekik – egyszerűen azért nem, mert mióta Ukrajnába kerültem, százszor megfogadtam, hogy nem avatkozom bele a sorsom véletlen alakulásába, nem „helyezkedem", ahogy a katonaságnál mondják. S így csak utaztunk velük tovább, végig a városon, amíg az autó meg nem állt egy kétemeletes épület előtt.

- Na, itt vagyunk! - mondta a fiatalabb. - Ha akarják, éjszakára itt maradhatnak, kipihenhetik magukat. Aztán majd holnap megkeresik a csapattestüket.

Német lazarett volt a nagy épület, békében iskola. A folyosón a meleg kórházszagban és ételszagban nyüzsögtek a katonák, döcögtek a mankójukon a sebesültek, és libegtek a szőke német ápolónők. Senki sem hederített ránk, amikor a két orvos után felmentünk a lépcsőn, a második emeletre. Ott, a folyosó végén, egyablakos, üres szobába vezettek bennünket. A központi fűtéstől meleg volt, a földön friss szalma. Idősebb német katona már a folyosón hozzánk csatlakozott. Felcsavarta a villanyt, mert már sötétedett.

- Ezeket az embereket tetvetleníted és megfürdeted, s adsz nekik tiszta fehérneműt! Reggelig itt lesznek, aztán továbbmennek. Die Leute sind meine Freunde.

A szanitéckatona vigyázzban állt, de cinkos módon hunyorgatott a szemével. Aztán a két orvos elment. Nem éreztük magunkat jól, túl szép volt ez nekünk, Friedländer. Csak valami rossz jöhet ki ebből, ha hirtelen ilyen jól megy nekünk - gyanakodtunk. Mindenesetre jó lesz megfürödni, és megszabadulni a tetőtől. De mi lesz velünk aztán? Ha benyit valamilyen német vadállat, SS vagy tábori csendőr, és itt talál bennünket? S mi lesz reggel? Hogyan megyünk ki,,Schein" nélkül az épületből? Tudtuk, hogy a németek mindenütt „Schein"-t kérnek.

Az öreg visszajött.

- Na, vetkőzzetek le, gyorsan oda a sarokba. A ruhátokat leviszem kifőzni. Aztán egy-kettő, megyünk a fürdőbe.

Csöndben vetkőztünk a sarokban. Végre lerúghattam lábamról a kapcákat és harisnyákat s a testemről azt a sok rongyot, amelynek minden rostja égetett. Pokolian néztünk ki, Friedländer. A testünk egyetlen tetűmarás volt.

Még az öreget is meglepte, mert csettintett az ujjával, és ezt mondta:

- Ti aztán tetvesek vagytok! Ilyet még én is ritkán láttam!

Aztán a folyosón elindultunk a fürdő felé. A sarkon túl, a másik ajtó volt a „Douchebad" bejárata. Az öreg még az ajtóban a fülembe súgott:

- A fürdőben takarjátok el magatokat, ahogy lehet. A fürdőmesternek nem kell tudni, kik vagytok.

A fürdőmester is öreg, kövér német szanitéc volt. A félhomályban a lepedőket szortírozta. A mi emberünk leállt vele diskurálni, hogy elterelje rólunk a figyelmét. Csoda jó volt a forró fürdő, nem kell mondanom, mit éreztem. Aztán meztelenül vissza a szobába. S az öreg hozott tiszta fehérneműt, tégla alakú német kenyeret és marmeládot. Aztán megint kiment, és ránk zárta az ajtót.

A betörő hirtelen nagyon vidám lett. Kurjongott, én csitítottam. A borbély, hogy szorongásomat csökkentse, erőltetetten csatlakozott a jókedvéhez. Csak én kérdeztem folyton magamtól: ha ránk nyitnak, ha igazoltatnak? Mit mondunk, hogy kerültünk ide. Az orvosok nevét sem tudjuk. És mi lesz reggel? Hogy megyünk tovább irat nélkül?

– Mit törődsz vele? – kiabálta vidáman a betörő. – Fő, hogy élünk. Eddig úgy sikerült, mint a mesében. Ettünk, fürödtünk, és most durmolunk egyet. Aztán is lesz valahogy, ahogy idáig volt.

Elfeküdtünk a szalmán.

A kulcs zörgött a zárban – az öreg hozta vissza fertőtlenített felsőruháinkat. S aztán belülről bezárta az ajtót.

– Na, ti szerencsétlenek – mondta pihenjetek csak! Hová valók vagytok?

– Pestiek.

- Én karlsbadi vagyok – mondta a szanitéc.

– Tudjátok, hol van Karlsbad?

– Tudjuk.

– Karlovy Vary, ahogy azelőtt mondták. Azelőtt, amikor még olyan rossz dolgunk volt – és keserűen mosolyogva kacsingatott.

– Ez az úr volt már Karlsbadban – hazudta a betörő, és rám mutatott.

– Igazán? Hol laktál?

Nem voltam Karlsbadban, de nem akartam hazugságban hagyni a betörőt. Ezért bemondtam a legismertebb hotel nevét.

– A Puppban.

– Akkor te rendes ember lehetsz! Lehet, hogy nálam is megfordultál. Az első borbélyüzlet, a Pupptól balra, a sarkon, az enyém. A legelőkelőbb fodrászterem.

– Azt hiszem, borotválkoztam önnél – mondtam.

– De talán érdekelni fogja, hogy a bajtársam is borbély – és rámutattam a kis Roderre.

– Borbély vagy? – lelkesedett az öreg. – Miért nem szóltál mindjárt, hogy szaktárs vagy. Hova való vagy?

– Pesti.

– Saját üzleted van? Igen.

– Férfi és női?

– Igen.

– Na, ennek örülök! Sajnálom, barátom, hogy nem tudtam előbb. Hoztam volna nektek valami rendesebb kaját. Képzelem, éhesek vagytok, szerencsétlenek. Itt a lazarettben még van ennivaló – de otthon nálunk! Jobb nem olvasni, amit hazulról írnak. Mondjátok, meddig tart még ez a ronda háború?

– Még soká eltarthat.

– Nektek megmondhatom: úgy kellett ez nekünk karlsbadiaknak, mint a betegség. Amikor ez a dolog kezdődött, mindjárt mondtam az embereknek: még sírni fogtok, hogy nem maradtatok nyugton! Egy világfürdőnek nyugalom kell, akkor jönnek csak a vendégek Amerikából és Argentínából, meg Svédországból... Békében Karlsbadig járt az expressz. Mindenünnen jöttek. Tőletek Pestről is rengetegen, s Lengyelországból is jöttek a zsidók, selyemkaftánban – mondd, hogy p aj eszük volt! De fizettek! A legtöbb pénzt ők hozták, mert sok volt köztük a gyomorbajos, s csak a pedikűrből kikerült a boltbér, mert a lábuk tele volt tyúkszemmel meg bütyökkel. Jött ez a krach. Nem mondom, harminckilencben kaptunk reichsdeutsch vendégeket, jobb nem beszélni róluk. Az a finom Karlsbad olyan lett, mint egy bajor falu. A főüzletemben egész nap alig volt vendég, csak a fióküzlet ment valahogy, mert abba a karlsbadi vendégek jártak. Aztán kitört a háború, s engem az első nap bevettek. Igaz, szanitécnek, és nincs rossz dolgom. Mindig kórházba vagyok beosztva, s még haza is küldhetek valami ennivalót a szabadságosokkal. De otthon formálisan éheznek már, kérlek. A feleségem meg sem írta, hogy igazában mi otthon a helyzet. Nem akar búsítani. Kétszer voltam szabadságon, utoljára egy év előtt. Már akkor is láttam, hogy mi van. Például a kenyérrel és a margarinnal. Zsír nincs, És a szép luxushotelok katonakórházak, a penziók be vannak csukva. Egész Karlsbad bankrott. A cseheket én sem szerettem, de azért lehetett élni tőlük. Nem bántottak senkit, az ember beszélhetett mindent, csak nagy volt az adó, és maceráltak, kérlek, ezzel-azzal. De az üzlet ment, nem kellett éhen pusztulni. Most aztán persze az asszonyok sopánkodnak a legjobban, pedig ők voltak a legjobban megbolondulva, amikor a testvéreink bejöttek. Mert testvéreink, én is németnek érzem magam, ahogy ti zsidónak. Ebben nincs semmi. De a csehek alatt is lehettem német, a gyermekeim nem is tudtak csehül. Én sem. Ezek a doktorok is, akik idehoztak benneteket, nagyon megbánták. Nem mondják nyíltan, de érzem, hogy megbánták, Az idősebb fürdőorvos volt, a legjobban ment neki, modern bélspecialista, neki volt először olyan gépe, ami úgy mosta ki a beleket, ahogyan a gatyádat a mosodában. Az előszobája tele volt amerikaiakkal, meg ezekkel a gazdag lengyel zsidókkal - mégis megbolondult, amikor ez a história kezdődött. Eleinte legalábbis nem lehetett vele bírni. A fiatalabbik az elhalt fürdőorvos fia. Annak, kérlek, ha igaz, valami bécsi zsidóasszony volt a mamája, de legalábbis félvér volt. Ez Bécsben járt iskolába, mégis lelkesedett, amikor a cseheket elkergették. Persze, nem tudta, hogy a praxis tönkremegy, és három évig Oroszországban kell majd harcolni. De azért egyik sem rossz fiú. Veletek is rendesek, ugye? Meghagyták, vigyázzak rátok, ne engedjek be ide senkit éjszakára.

– Nagyon rendesek velünk, igazán, ön is, Sohasem felejtjük el. De azt mondja meg, kedves Rauscher bácsi, hogyan megyünk reggel ki a kapun?

– Kaptok egy cédulát, hogy itt voltatok ápolásban. A doktorok elintézik az irodában. írjátok a neveteket és a csapattesteteket erre a cédulára. Ezzel kimehettek a kórházból, és az úton is jó lesz igazolványnak.

Megkönnyebbülten nyújtóztam el a szalmán, A szudéta borbély beszélt tovább:

– De hogy veletek mit művelnek! – sopánkodott. – Ilyen emberrel, mint te, aki Karlsbadban a Pupp-ban lakott! És ilyen rendes iparosemberekkel. Mindig mondtam: jó, megértem, hogy a bolsevistákat leverik, meg hogy a cseheket elkergetik, ha egyszer Karlsbadban németek laknak. De mit akar a Führer a zsidóktól? Sohasem értettem, hogy mi baja veletek. Hogy Németországot naggyá akarja tenni, rendben van. A német csakugyan nagy nép. Megérdemli, hogy Európában első legyen. De miért kell ehhez a zsidókkal ezeket a dolgokat csinálni? Hogy a zsidók keresni akartak? Ki nem akar keresni? Én is keresni akartam egész életemben. A csehektől is azért vették el a gyárakat, hogy a németek keressenek, ne a csehek. Keressen mindenki, ha az ország hasznát látja, amit csinál. Ha mindenkit elpusztítanának, aki keresni akar, nem maradna életben senki. Talán a Führer sem. ö sem él levegőből. Ezért üldözni valakit, pláne megölni!... Itt van szemben az a gazdasági épület - és mutatóujjával kimutatott az ablakon a sötétbe. - Száztizenhét zsidó van benne három nap óta. Ezeket a zsidókat most szedték össze. Azt mondják, összevissza ennyi maradt egész Oroszországban. Meghagyták őket negyvenegyben, mert a hazafias ukránok, akik velünk együtt dolgoznak, kegyelmet kértek nekik, amikor a zsidókat, akik az orosz vörösökkel együtt dolgoztak, kicsinálták. Van köztük egy sereg üzletember, szállító meg egy híres szemorvos - a pátriárka kérte, kérlek, a tábornokot, hadd gyógyítson tovább, mert a nép szereti, s errefelé sok a trachomás. Olyan szemorvos, amilyen Prágában meg Berlinben nincs. Csupa ilyen jobb embert - fehérukránbarátot, meg németbarátot hagytak életben. Most aztán, hogy az oroszok közeledtek, ezeket is összefogták. S hallom az SS-ektől, holnap vagy holnapután hajnalban már viszik is őket Pirohovkára, aknamezőre, hogy ha az oroszok idejönnek, ne legyen életben egy szál zsidó sem. Pedig ezek tisztességes, németbarát zsidók voltak. Eddig nekünk segítettek, s most megöletik őket. Ha otthon azt a sok ügyes zsidót életben hagyták volna, akik értenek az üzlethez, a szállításhoz, akik, kérlek, akkor is elő tudnak teremteni árut, amikor a határok le vannak zárva, s a boltban és piacon azt mondják, hogy minden kifogyott, nincs egy deka sem - ma biztos, hogy sokkal több ennivaló lenne otthon is, meg itt is. Meg nyersanyag is. „Rohmaterial" – amiről mindig szó van. Legfeljebb kerestek volna. Nem így van?

- Bizony így van – helyeselt a borbély.

- De ehhez, persze, mi nem értünk - folytatta. - Legalábbis a nagyfejűek ott Berlinben azt mondják, hogy nem értünk. Aztán, ha majd mégis rosszul sikerül, megint nekünk lesz igazunk. A borbélynak azt mondják, hogy ne fecsegjen, ne politizáljon, hanem borotváljon, mert megvágja a vendéget. De annyi vért a világ összes borbélya sem fakaszt, amennyit ebben a lazarettben egy óra alatt. Másnak nem is merném elmondani, amit gondolok. Hát csak feküdjetek le nyugodtan. Rátok zárom az ajtót, hogy be ne nyisson valamilyen(FOLYTATJUK)