HOGY  LEHET ISTENT  MEGÖLNI?”

               AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR* (25. fejezet)

 

     Még jóval azelőtt, hogy elkezdtem intenzíven Pestre járni,¹ az ottani zsidók helyzete felkeltette érdeklődésemet, és rengeteg magyar anyagot olvastam. Újságokat, folyóiratokat, könyveket, ami jött. Behozandó a kiesett hét évet,² mióta Schön Dezső rávett, hogy az Új Keletnek írjak – minden magyar betűt, ami a kezembe került elolvastam. Elsősorban az '56-os forradalom háttere érdekelt, és a magyarokkal együtt sirattam annak bukását, és átkoztam az áruló nyugatot, amely előbb felbíztatta,³ majd cserbenhagyta a magyarokat. Ahogy ezt Izraellel tette Eisenhower amerikai elnök. Az Izraelbe érkező zsidó menekültek között sok exkommunista volt, akik hangot adtak kiábrándulásuknak. Voltak olyanok is, vallásos, ortodox zsidók, akik 1948/49-ben addig hezitáltak, amíg a vasfüggöny lezárult, és ott ragadtak, mivel legálisan nem tudtak kijönni.

(Ilyen volt barátom, Salamon Ávráhám, családja is. Papa, mama, és két fiú – bechóved pesti ortodox család. Apai nagybátyja, Salamon Mihály, a magyar Cionista Szövetség utolsó elnöke  volt.⁴  1956-ig voltak Pesten, és Ávráhám hat éves volt, amikor kijöttek. Ki tudja, mi lett volna belőlem – ha ott maradunk – meditál a barátom – gój iskolába kellett volna járni, biztos gimnáziumba is⁵  és még talán egyetemre is mentem volna. Nagy gój lennék most – mondja, és sóhajt egy mélyet. És belőlem mi lett volna, ha nem jövök ki '49-ben? – tromfolom le – munkásőr, talán párttitkár, talán bolsi újságíró  a Szabad Népnél. Mindketten megborzongunk ezen lehetőségeknek még a gondolatára is. Ávráhám ma chábádnyik és kegyszerkereskedő, öt gyerekkel és számos unokával. Gyerekei Oroszországban, Ukrajnában és Bulgáriában vannak  küldetésben.

Voltak, akik még '56-ban is ott ragadtak. Vagy idős  szüleiket nem akarták otthagyni, mint Frommer-Fényes-Dalmát barátom,⁶ vagy addig vacilláltak, amíg a vasfüggöny újra lezárult, mint  S. Jehuda  vidéki rabbi, akit elkaptak '56 decemberében az osztrák határon, és le is csukták volna irgalmatlanul, ha Scheiber Sándor nem jár közbe érdekében.⁷ 

Voltak rabbik, akik kihasználták az '56-os  nyitott határokat, és kijöttek, egy részük Izraelbe, a többiek Amerikába. Azok, akik Izraelbe jöttek, két részre oszlottak. Az ortodoxok itt is rabbik voltak, előbb-utóbb állást kaptak,⁸ míg a neológok középiskolai tanárként működtek, már amelyikük nem ment csalódottan vissza).

 

A Kádár kormány elismerése

 

A forradalom leverése után,  amikor a bosszúhadjárat elkezdődött, a Kádár rendszer „Fehér Könyv”-eiben a forradalmat antiszemita zendülésnek próbálta beállítani. Ennek csak igen kevés valóság-alapja volt,⁹ végül is  a kádárista propaganda oda konkludált, hogy „ha az oroszok nem jönnek be november negyedikén – pogromok lettek volna”. Hiába cáfolták ezt a forradalom elmenekült szószólói – a zsidók féltek.

Hosszú ideig az ENSZ-ben a csatlós Kádár kormány tökéletes izolációban volt, senki nem ismerte el, nem álltak szóba vele, és állandóan napirenden volt, hogy az ENSZ nemzetközi biztost küld Budapestre. Ebben a miliőben nagy feltűnést keltett, hogy Izrael volt  az első, amely elismerte a Kádár kormányt, és legitimálta az oroszok által diktált elnyomó rendszert. Csak jóval később derült ki, hogy ez egy politikai alku szerves része volt: a magyarok beleegyeztek, hogy csöndben felújítják az álijját, és egy meg nem határozott számú zsidót kiengednek. Izraelben az volt a nem-hivatalos felfogás, hogy az álijjá kedvéért még az ördöggel is szabad szövetkezni.

Ebben az időben az izraeli követség Budapesten kiskapu volt Cion felé. A Gorkij fasor előtt gyakran sétáltak fiatal párok, és egy óvatlan pillanatban, amikor azt hitték, hogy senki nem látja őket, besurrantak, hogy egy izraeli magyarnyelvű újságot vagy angol nyelvű pamfletet elolvassanak, vagy akár zsebre vágjanak. Volt, hogy a dolognak következménye volt, munkahelyen, egyetemen, ahol felelősségre vonták az „elvtársat”, és volt hogy az éberség ellanyhult.

Akkoriban, amikor az álijjá lassan-lassan folydogált – egy szép napon szinte megfagyott a levegő. Az álijját leállították, az izraeli követség előtt megkétszerezték a nyílt és titkos őrséget – teremtett lélek se ki, se be.

Mi történt?

 

Golda és a Schück rabbi-unoka

 

Izraelben a hivatalos szervek lenyelték a nyelvüket: semmi információ nem volt. Hogy mi történt, csak sokkal később tudtam meg, mégpedig egy volt magyar zsidó¹⁰ külügyminiszter már nyugdíjban megírt és megjelent könyvéből.

A könyv címe Bem rakparti évek,¹¹  és  Sík Endre, írta. Ebben leírja többek között tel avivi látogatását, amelyet még ellenőri¹² minőségében tett, amerikai kalandjait, majd találkozásait az ENSZ-ben Golda Meir izraeli külügyminiszterrel.

(A találkozás – nem is egyszer – kapcsolatban volt az álijjá hirtelen leállításával. Sík Endre szerint¹³  az izraeliek úgy játszották ki a magyar törvényeket, hogy az álijjára jogosult bevitt az izraeli követségre egy zárt borítékot, amelyben arany, briliáns  stb. értéktárgyai voltak. Ezeket a „törvény” értelmében tilos volt kivinni. Az izraeliek adtak egy papírt valami sorszámmal, amivel Tel Avivban egy megadott irodában kaphatta az új olé kézhez értéktárgyait. Ez így mehetett volna a messiás eljöveteléig, ha egy nem túl okos, de annál hisztérikusabb magyar-zsidó hölgy Tel Avivban a megadott hely helyett nem a ... magyar követségre ment volna, és követelte értéktárgyait.

Fölösleges mondani, hogy nagy érdeklődéssel fogadták, leültették, kávéval kínálták, és jegyzőkönyvet vettek fel panaszáról. Utána jött a hivatalos tiltakozás, Budapesten behívták az izraeli ügyvivőt (ha jól emlékszem  J. R. Iront), és közölték vele hogy – álijjá pedig nincs.

Semmi magyarázkodás, tiltakozás nem használt.

Ekkor történt, hogy az ENSZ évi közgyűlésére érkező Golda Meir külügyminiszter¹⁴ találkozást kezdeményezett Sík Endrével, melynek eredményeként a két állam kiegyezett: Izrael fizet Magyarországnak – több részletben – három millió dollár „kártérítést”, ¹⁵ és a magyarok felújítják az álijját, „kötelezettség nélkül”, vagyis minden kivándorlási kérelmet egyénileg bírálnak el – ami gyakorlatilag addig is úgy volt. Sík néhány dicsérő szóval aposztrofálja Goldát, akinek véleményét Síkről nem ismerjük. A moszkovita Sík másik könyvét, Vihar a levelet... Pesten megjelenése napján vonták be, szedték össze, és zúzták be. ¹⁶

A továbbiakban a magyar-izraeli kapcsolat szilárd, de hideg maradt. Ügyvivői szinten, a magyarok kiérdemesült, nyugdíjas ávósokat küldtek Tel Avivba, és az izraeli diplomaták Budapesten, szintén nem voltak élvonalbeliek – az egy Dávid Giládit kivéve. A kapcsolatokat – mint tudjuk - a hatnapos háború után szakította meg a csatlós Kádár rendszer, a „nagy testvér” utasítására. A rendszer megszilárdult, a világ elismerte, idővel elnyerte a „legvidámabb barakk” titulusát, és már nem volt szüksége Izraelre.

A százezernyi¹⁷ magyarországi zsidó, állandóan a fenyegetettség érzését keltette az elvtársakban: bármennyire is elnyomtak minden zsidó tevékenységet, akármennyire is üldözték a „cionistákat”  - a zsidók szolidárisak voltak Izraellel, odaadóan füleltek a hivatalból zavart Kol Jiszráél magyarnyelvű adásaira,¹⁸ ronggyá olvastak egy-egy becsempészett könyvet,¹⁹ (és a nagyünnepeken – főleg Budapesten – megtöltötték a zsinagógákat).

 Cidákli és héber naptár

Ez volt a mikró. Makróban a helyzet siralmas volt. Az Egyházügyi Hivatal által felügyelt és quislingek által uralt hitközség mindent megtett a zsidó élet elsorvasztására. Vidéken százával adták el a zsinagógákat²⁰  fillérekért, a temetőket elhanyagolták, a zsidó nevelés az egyetlen középiskolában és a Rabbiképzőben merült ki,²¹ no meg Piri néni ortodox óvodájában, aminek mindig volt 6-8 tíz éven aluli növendéke.

A Rabbiképző, a „Ferencjóska”²²  önmaga karikatúrája volt. 4-5 tanítványa hét évig tanult ott, anélkül hogy a legelemibb zsidó tudnivalókat elsajátította volna. Ez annál kirívóbb volt, mert egyrészt még éltek és tanítottak ott a múltból fennmaradt utolsó mohikánok, akik  még tudtak valamit,²³  és nem részesültek a rendszer kommunista agymosásában. Másrészt ott volt Scheiber Sándor, az igazgató, aki nagy tudós hírében állott – már ami a régi geniza kéziratokat illeti. Őt az oktatás nem nagyon érdekelte;  tanítványait lehülyézte, kollégáit semmibe vette, a szemináriumot ugródeszkának használta fel saját személyes érvényesülésére, akadémiai tagság elérésére. Mindazonáltal nem volt a rendszer kegyeltje, izraeli látogatását évtizedeken át megakadályozták,²⁴  mert féltek, hogy disszidálni fog. Ez az aggály abszolút alaptalan volt.  Irodalmi munkássága, zsidó szempontból sekély volt;  fő műve²⁵ nem alkalmas a zsidóság megismerésére, tanításainak elsajátítására. Ma bizonyos zsidó körökben Scheiber Sándor  megdicsőült és minden objektív értékelés szentségtörés számba megy.

(Scheiber Sándor nagy érdeme: életének utolsó 15 évében,²⁶ amikor a „puha diktatúra” még puhább lett – bevezette az úgynevezett kiddusokat, amelyeket péntek esténként tartott a Rabbiképzőben, a „nagyközönség” bevonásával. Ezek hallgatósága  eleinte 70-80 éves nénikből állt, akik lelkesen hörpölték a felszolgált kakaót, és ették a majcit,²⁷  majd egyre több fiatal vett részt, akik ebben egyfajta zsidó kiállást láttak. Az elhangzott beszédek – először csak Scheiber, majd itt-ott egy nyugati vendég, sőt izraeli (!) szájából -  apolitikusak voltak, és csak hitéleti dolgokat feszegettek, mint a heti szidra, az ünnepek, vagy Scheiber könyvei. Hogy ez  a hatóságoknak mennyire nem tetszett – az kiderül az ÁEH titkos irataiból, amelyekből az elmúlt években közölt szemelvényeket a Szombat. A zsúfolt helység hemzsegett a hivatásos és önkéntes besúgóktól, de Scheiber külföldön akkora reputációval rendelkezett, hogy nem merték kikezdeni. A Síp utca kapuját át nem lépte,²⁸  és az ottani pártboncokat megvetette.

A kiddusok sikere vette rá Scheibert arra, hogy 1983-ban engedélyt kérjen a Hertz Biblia²⁹ reprint kiadására, miután ehhez nagy összegű adományt szerzett egy angliai magyarszármazású zsidó családtól. A mindössze 1000 példányban kinyomott Chumást  a zsidók nagy lelkesedéssel fogadták, pillanatok alatt elfogyott, ami arra mutatott, hogy „van igény”³⁰  ilyen természetű könyvekre. Gyakorlatilag ez volt az első pozitív értelemben vett zsidó könyv ami '48 óta megjelent a kommunista Magyarországon, kivéve az 500 példányban nyomtatott Zsidó Naptárt.³¹      

Érdekes módon a rendszer nemcsak a vallást nyomta el, és a cionizmust üldözte, hanem a holokauszt emlékét is igyekezett elhomályosítani, lehet hogy bűntudatból („kisnyilasok = nagy  kommunisták”), és lehet hogy szovjet mintára és utasításra. Ennek mélyreható  elemzésére, itt nincs lehetőség..)

Már  '56 után is folyt a már említett Netiv magyarországi tevékenysége, ami a hatnapos háború után ugrásszerűen megnőtt. Az „igény” növekedett, a beépített besúgók jelentették, hogy a zsidók, sőt egyes rabbik is, azonosulnak, szolidárisak Izraellel. A szekulárisan nevelt, eredetileg is neológ származású fiatalokat nem vonzották a zsinagóga ódon falai, és a rabbik ósdi, vonalas beszéde. Izraellel való azonosulásban ki lehetett élni az ébredező zsidó identitást, anélkül, hogy valakit, Isten őrizz, vallásossággal lehetett volna vádolni. Ez a folyamat egyébként a mai napig is tart, kisebb-nagyobb változásokkal.

A Netiv, rengeteg név és cím birtokában, postán küldött  hébernyelvű, művészi naptárakat, itt-ott egy-egy cidáklit,³²  könyvjelzőt a Siratófallal, újévi üdvözlő kártyát Ráchel sírjával, vagy a Machpéla barlanggal, később brosúrákat, könyveket – imakönyveket  - is. Ezeket rendszerint a tel avivi Szináj³³ cégnél szerezte be Eliezer Bár Jehuda, a Netiv magyar referense. Később küldtek, immár a hitközségekhez tálitot, tfillint és mezuzákat is – ezeket a Joint finanszírozta³⁴ -   de nagyrészük nem jutott el rendeltetési helyére, hanem a kommunista korifeusok raktáraiban maradt.

 Egy cím, egy levél... egy bélyeg

Ugyanezt a módszert alkalmazta, sikeresen, a Netiv a többi kommunista államban is, beleértve a Szovjetuniót  is –  kivéve Romániát. Néha elveszett egy-egy  levél vagy küldemény, vagy visszajött, azzal a pecséttel, hogy a genfi konvenció alapján³⁵  nem kézbesíthető, de a legtöbb küldemény elért a címzetthez.

A Netiv által küldött levelek magánlevélnek voltak álcázva, amelyben Grün  Dezső küldi Annuska nénjének szeretettel a héber betűkkel hímzett asztalkendőt, vagy Jenő bácsinak a kért Mááne lósnt.³⁶ A címeket az izraeli zsidók adták a Netivnek – magam is soktucat nevet és címet adtam – és így hatalmas kartotékrendszer épült ki. Volt, aki a nem létező (vagy indifferens) család nevében levelezett a hódmezővásárhelyi hitsorsossal, aki – első gyanúja után – jóleső érzéssel nyugtázta, hogy nincs egyedül.

A Netivvel való együttműködés mellett felébredt bennem, '67 után, a tettvágy, valamit tenni a Magyarországon rekedt zsidók érdekében. Utazni nem lehetett – gyakran még közeli rokonokat sem engedtek be beteg szülő meglátogatására. Eszembe jutott régi hobbym – a bélyeggyűjtés.

Bélyeget mindig gyűjtöttem, hangsúllyal az izraeli bélyegekre és a judaicára. Most szereztem néhány példányt a Magyar Bélyeggyűjtő folyóiratból, feladattam ott egy álneves, de POB hirdetést, hogy izraeli fiatal lány szívesen cserél bélyeget, levelezik, stb. Ezzel egyidejűleg magam is küldtem néhány hasonló levelet az ott megadott címekre. A hatás - méreteiben -  váratlan volt. Sok tucatnyi levelet kaptam, bennük lelkes levelek, bélyegek, ajánlatok ismerkedésre stb.

(Először is kiszűrtem azokat a leveleket, amelyek írói biztos nem voltak zsidók. Ez nem volt könnyű feladat.³⁷ A többieknek küldtem izraeli bélyegeket, bőséges magyarázatokkal (mint például a 12 törzs, Jákov ősapánk fiai, izraeli ősi tájak, az izraeli városok címerei. A válaszokból sok minden kiderült. Az is, hogy nevem és címem elkezdett vándorolni a kommunista országok filatéliai szaklapjaiban, és egyre másra kaptam leveleket Romániából. Csehszlovákiából de még a Szovjetunióból is. A dél-szibériai  Pavlodárból kaptam egy ajánlott levelet, melynek írója németül ajánlotta fel a bélyegcserét. Küldtem neki egy csomó bélyeget, persze izraelit, bár egyáltalán nem voltam érdekelve az ötágú csillagos és meglehetősen ronda szovjet bélyegekben.

Biztos voltam benne, hogy ez a pavlodári, hitsorsos, de hogyan lehet ebben biztos lenni? Egy hónappal pészách előtt megkérdeztem, küldjek-e neki egy pészáchi hággádát. Erre az volt az udvarias válasz, hogy köszöni de Hebräisch habe ich schon lang    vergessen.³⁸ Tehát – zsidó. Küldtem neki egy oroszfordítású hággádát, a Netivnek volt bőven, majd kért, küldenék még egyet, mivel egy jó barátja is nagyon szeretne egyet. Naná, hogy küldtem azonnal, majd nevét és címét  átadtam Bár Jehudának. Azon túl ők küldtek neki mindenféle orosznyelvű zsidó olvasnivalót  – az én nevemben.)

Valamikor a hetvenes évek végén, vagy a nyolcvanas évek elején, a magyar posta kiadott egy judaica sorozatot, melyeken régi zsidó kegytárgyak, tóra-díszek, vértek, takarók, rimonim stb. voltak láthatók. A propagandafogásnak szánt bélyeget csak rövid ideig lehetett Magyarországon kapni, míg Izraelbe kilószámra küldtek belőle. Nekem maga a bárónő hozott, és olyan negédes volt, hogy gyomorrontást lehetett kapni tőle. Ekkor még azt hitte, hogy megvehető vagyok. Később kiderült hogy nem.

(Apropó bélyegek. '45 végén jelent meg Pesten a szakszervezet sorozat. Nagy hírverés előzte meg, azt mondták, keveset készítettek belőle, és sokat fog érni. A házmester Pistával mentünk oda, valami főpostához, ami a Régiposta utcában volt. Fél éjjelt álltunk sorba, és a végén mindenki csak egy sorozatot kapott. Rengeteg pimasz, antiszemita megjegyzést hallottunk, pedig sem én, sem a Pista nem néztünk ki zsidóknak. A Pista mamája utálta a zsidókat, mert szerinte ők az okai annak, hogy a férje eltűnt a háborúban.

Két gój barátom volt akkoriban, gettó előtt, és gettó után. A házmester Pista  és  Bilicki Laci, aki a nagymamáék mellett lakott Kőbányán. Pistával nagyon jóba voltam, megtanítottam őt a héber ábécé néhány betűjére, és állandóan sakkoztunk. Jóeszű fiú volt, állítólag az apja nem volt apja, és amikor a sorban a zsidózást hallottuk  -  Pista szégyellte magát. Többször beszéltünk arról, ami az elmúlt években történt, és Pista azt mondta, hogy megérti, hogy nekem ez felszabadulás, de ő marad amellett hogy 1945 a „fordulat éve” volt. Kérte értsem meg: neki, akinek az anyját… - itt kimondta magyarul mit csináltak vele -  és az apja eltűnt,  neki ez nem lehet felszabadulás. Próbáltam megérteni, és ekkor fogtam fel először, hogy lehetséges ugyanazt a dolgot, más szemszögből nézve  homlokegyenest másképpen megítélni.)

„Hogy lehet Istent megölni”?

 Bilicki Laci a boldog gyerekkor kategóriájába tartozik. Talán kilenc éves lehettem, de lehet, hogy csak nyolc. Nyaranta kimentem Kőbányára, ahol a fűszerüzletben tébláboltam és szerettem „segíteni”. Néha  Laciéknál játszottunk, aki a harmadik házban lakott.  A legjobban szerettem a Monopolyt, amiben nagyon jó voltam, és a Laci mamája egyszer azt mondta, - amikor azt hitte, hogy nem hallom – hogy „ez a kombinatív képesség, tipikus zsidó tulajdonság”.  És a Szemők néni, aki a nagymamáék házában volt házmester, de Bilickiéknél cselédkezett, igazat adott neki a maga módján, mondván, hogy „ez a Zoli gyerek nagyon okos ám”.

A Laci iskolájában sok mindent tanultak, amit nálunk nem, persze az általános tantárgyakban, mivel nálunk meg sok zsidó dolgot tanultak, amiről neki fogalma nem volt. Fogalmazni én tudtam jobban, de technikai dolgokban ő magasan felettem járt.

(Amikor fent náluk játszottunk, a Bilicki mama tudta, hogy engem egy csapnál lemosott almán kívül semmivel nem lehet kínálni. Egyszer próbára tett: szalámis szendvicset kínált, mondván, hogy „tudom, hogy a sonkát nem eszed meg, de ezt a szalámit a Krausz néninél vettem”. Nem volt kellemes, de el kellett mondani, hogy nem minden, ami a fűszerüzletben van – kóser, és nekem a nagymamánál sem szabad enni, egy almán kívül semmit. Hát vannak kóser és nem-kóser zsidók? – csapta össze kezeit Boriska néni, akinek a férje, a Laci papája, hadmérnök volt a fronton, később eltűnt, majd évekkel később jött haza a hadifogságból.

Be kellett látnom: nekik egy ez elvesztett háború volt csupán – egy a sok közül.

Emlékszem, valamikor olvastam egy Németh László könyvet (Égető Eszter?), amelyben leírja, hogyan élt egy magyar vidéki város ’44-ben, milyen problémáik, konfliktusaik voltak hőseinek, akkor, amikor a vidéki zsidókat deportálták. Engem a fatális közöny megdöbbentett, és tehetetlen dühöt váltott ki bennem, de aztán próbáltam megérteni, hogy „ők” úgy viszonyultak ehhez – a zsidó sorshoz -, mint mi az örmények tragédiájához. Közöttük éltünk, mint idegenek, és azok is maradtunk.

Bilicki Lacival a boldog gyerekkorban nem politizáltunk. Ismertük és elismertük mindegyikünk másságát, és ez nem zavart bennünket. Egyszer, amikor egy náluk vendégeskedő vidéki, hasonló korú rokonkislány a játék hevében a fejemhez vágta, hogy „Ti öltétek meg az Istent”39 – megnémultam, és egy szó nem jött ki a számon. Laci volt az, aki feltalálta magát, és megkérdezte a  szőke copfos Marikát: „hogy lehet Istent megölni”?, az meg azzal védekezett, hogy a papjuk prédikálta ezt vasárnap, és „benne van a katekizmusban is”. Nem tudtam mi az, és megkérdeztem Lacit, de az dühösen legyintett, és azt mondta, marhaság, gyere le blahizni. Marika otthon maradt, mert a dühös Laci szerint ez „nem hülye lányoknak való”.

A „blahizás”⁴⁰  abból állt, hogy én hoztam a nagymama üzletéből néhány zacskót, egy vagy két kilósat, amiben cukrot, lisztet miegyebet mért az Ilonka néni. Ezeket megtöltöttük homokkal, szakszerűen becsomagoltuk, ahogy a szatócs üzletben láttam és egyikünk kiszaladt az úttestre, letette a zacskót, majd elbujtunk és lestük a hatást.

Jött egy magánautó – akkoriban még nem volt annyi Budapesten, mint ma – csikorogva fékezett, a sofőr kiszállt, óvatosan felemelte a zacskót, és el. Vagy egy száguldó motorbicikli, aki elment mellette, majd 100 méterről visszajött, kinyitotta a zacskót, majd nagyokat káromkodva elhajította. Ezért kellett több üres zacskót hozni.

Egy másik blahi abból állt, hogy valamelyikünk rászánt egy agyonhasznált, kopott erszényt. Tele tömtük gondosan összevágott újságpapírszeletekkel, majd  a degesz bukszát kitettük az úttestre, miután rákötöttük egy vékony, szinte láthatatlan cérnát, vagy spárgát. Itt az volt a pláne, hogy amikor az autós megállt, hogy kiszálljon és felvegye a meciét,⁴¹  azt a cérnával megrántottuk, hogy eltűnt onnan, ahol egy pillanattal azelőtt volt. Az álmélkodó úrvezető azt hitte, hogy délibábot látott: volt erszény, nincs erszény.

Egyszer pészách előtt a Laci mamája megkért hozzak néhány szál laskát – így hívta a maceszt – mivel állítólag az jó a tejeskávéba, Amikor vittem – már az ünnep után – az ott lábatlankodó Szemők néni megkérdezte, igaz-e, hogy a zsidók keresztény vért kevernek a pászkába „és attól az olyan finom”. Ezt akkor hallottam először, és tanácstalanul néztem körül, honnan jön a segítség. Sehonnan nem jött.

Ekkor eszembe jutott valami. Megkérdeztem a Bilicki nénit, emlékszik-e hogy egyszer volt nálunk. Hogyne emlékeznék – mondta a Laci mamája örömmel, hogy elterelheti a figyelmet a Szemőkné otromba kérdéséről – ti Monopolyt játszottatok, és  engem anyukád megtanított egy finom süti receptjére.

És tetszik emlékezni, hogy mit csinált anyu a tojásokkal? Az életemet tettem volna rá, hogy nem fog emlékezni, de Bilicki Lászlóné, a magyar úriasszony (evangélikus), emlékezett: anyukád a hozzávaló hat tojást feltörte, majd egyenként egy pohárba tette, majd elválasztotta a fehérjét a sárgájától, és körültekintően megvizsgálta a feltört tojásokat, minden oldalukról. Amikor csodálkoztam és kérdeztem: Irénke, miért csinálja ezt – azt mondta, hogy nekünk, mármint a zsidóknak, nem szabad vért ennünk, még ha az csak egy vércsepp is a tojásban. Valóban volt is egy tojás, talán az ötödik, amiben anyukád egy vércseppet talált, és azt azonnal kidobta.

 Amikor idáig ért az elbeszélésben, a Laci mamája hirtelen megértette az összefüggést, felemelte a hangját, és szokatlan eréllyel támadt Szemőknére: Maga meg Maris, hogy beszélhet ekkora szamárságot! A vércseppes tojást eldobják és akkor keresztény vért kevernek a pászkába? Kitől hallotta ezt az őrültséget?

A paptól, vasárnap a templomban, válaszolta a katolikus Szemőkné.)

Az eszmélés, illetve felnövés folyamatát nagyban befolyásolták az effajta kiszólások. Ha óvodás koromban azt mondták a melámed Mójse Ungárnak, hogy menjen Palesztinába; ha  tíz éves koromban azt hallottam, hogy a templomban, a szószékről, a pap a zsidókat istengyilkosoknak titulálja, akik keresztények vérével „ízesítik” a maceszt; ha 12 éves koromban azt hallom a Pista mamájától, hogy „a rohadt zsidók miatt vitték el az Antit”, vagyis a férjét – akkor sok illúzióm nem lehetett a zsidó-gój viszonyról. Való igaz, hogy semmit nem értettem, és nem volt kit kérdezni. Ha a sajtó – amit szorgalmasan olvastam – egy füst alatt szidalmazta az amerikai zsidó plutokratákat, akik robbanó töltőtollakat és babákat dobálnak le bombázóikról, hogy keresztény magyar gyerekeket gyilkoljanak halomra, és Kun-Kohn Béla zsidó kommunistáit – akkor én nem voltam képes felfogni az ebben rejlő logikát.

Nincs semmi logika, mondta Mordche, a bócher, aki apát és Ármin bácsit tanította egy kis jiddiskeitre – nincs logika, a gójok gyűlölik a zsidókat. Háluche hi, böjodiá, észov szajne löjákajv⁴² idézte valahonnan. De mit örül ennyire ennek? – kérdeztem a tudásától megrészegült, triumfáló öregfiút – mi ebben a jó? Apa leintett, ne legyek szemtelen. Nagyon tisztelte Mordchét.(Folyt.köv).

*Fejeze egy 10 ávvel etzekőtt megjelent aitobugrafu

                                  JEGYZETEK

¹1984-ben, lásd a második fejezetben.

²1949 – 1957.

³A Szabad Európa, Amerika hangja stb. felelőtlen uszításával.

⁴Mint a Mizráchi párt elnöke, amely akkoriban a legnagyobb frakció volt a cionista szövetségen belül. Maga a Szövetség 1949-ben „oszlatta fel magát”, miután több vezetőjét kiüldözték, vagy letartóztatták. Salamon Izraelben pártot alapított, Népünk címmel hetilapot adott ki és, jelöltette magát az egyik Kneszet választásokon, ahol megbukott. Utána, élete végéig, korrektor és publicista volt az Új Keletnél.

⁵Akkoriban az egyetlen zsidó iskola az Anna Frank gimnázium volt. Egy időben  a négy osztályában, összesen 14 diák tanult. Igazgatója, dr. Máté Miklós főrabbi javasolta megszüntetését, de az Egyházügyi Hivatal ezt nem engedélyezte.

⁶Izraelben Dán Dalmát néven ismert neves humorista, a Bár Ilán egyetem  nyugalmazott könyvtárosa. Álijjája után több mint egy évig általam fordított humoreszkjei a Máárivban jelentek meg. Azóta az Új Kelet munkatársa.

⁷Amit elért, hogy egy kis vidéki városba száműzték, ott volt rabbi, majdnem 30 évig és csak a 80-as évek közepén eszközölte ki Scheiber, hogy feljöhetett Pestre.

⁸Egy időben Askelonnak, Ázornak és Givát Smuelnek volt magyarszármazású főrabbija.

⁹Itt –ott voltak antiszemita felhangok, feliratok („Icik, nem viszünk Auschwitzig”), és a felkoncolt ávós tisztek között aránytalanul sok zsidó volt. Ezeket azonban, mint az elnyomó hatalom eszközeit sodorta el a népharag, és nem, mint zsidókat.

¹⁰A neves Schück rabbi család sarja. Bátyja, Sík Sándor kikeresztelkedett és katolikus pap lett. Endre pedig – kommunista.

¹¹A magyar külügyminisztérium azelőtt is, és most is a Bem rakparton székel.

¹²Miután Washingtonban  átvette a kommunista hatalomátvétel után, a lemondott Szegedy-Maszák Aladár nagykövet posztját, később Sík a külügyben főellenőrként tevékenykedett, akinek feladata volt a magyar külképviseletek működésének ellenőrzése.

¹³Az említett könyvében.

¹⁴Izrael első követe Moszkvában, később munkaügyi miniszter Ben Gurion kormányában, majd külügyminiszter és miniszterelnök.

¹⁵Kvázi a „kicsempészett” javak ellenében, amelyek a kivándorlók tulajdonát  képezték.

¹⁶Mivel benne részletesen és nyíltan leírta a sztálinista terror magyar vonatkozásait, Kun Béla és társai kivégzését stb.

¹⁷Akkoriban a Síp utca, az ÁEH szájából 60 ezerre taksálta az ottani zsidókat. Ma ennek legalább a duplája él Magyarországon. Ezt  Szeged látszik ékesen bizonyítani: évtizedeken át körülbelül 300 zsidóról tudtak Szegeden. Ebben benne volt mindenki; a fél és negyed-zsidók és az árja-párják is. Azután jött az első kártérítés: lehet űrlapokat kapni és kitölteni, van remény, de bizonyítani kell, papírokkal, karra tetovált Auschwitz számmal. Több mint 1200 blankettát töltöttek ki...

¹⁸Amit akkoriban dr. Marton Lajos szerkesztett.

¹⁹Mint az Exodus valamint Dán Ofry és Abádi Ervin  könyvei a hatnapos, illetve a jóm kippuri háborúról.

²⁰Nagyrészüket profán célokra használták, és használják a mai napig. Tiltakozás csak akkor hangzik el, ha a MIÉP bérli ki a volt zsinagógát, hogy  nagygyűlést tartson. Romániában Rosen főrabbi, ezt megakadályozandó, tövig lebontatta a használaton kívüli vidéki templomokat, majd jó pénzért eladta az építőanyagot és a telket, ami a  Communitáte tulajdona volt. Nem is szerették Rosent a Síp utcában.

²¹Ahol '56 után soha nem volt 5-6 tanítványnál több,  majd a '70-es évektől az orosz KGB által küldött „rabbijelöltek”.

²²A szeminárium alapítása óta Ferenc József császár és király nevét viselte, miután az 1848-as szabadságharc után a zsidókra kivetett horribilis összegű hadisarcot elengedte, hogy abból többek között egy rabbiképzőt létesítsenek.

²³Egyesek vallásos családokból származtak, és fiatal korukban jesivákban is tanultak.

²⁴Csak rövid idővel halála előtt engedték egyszer ki.

²⁵Folklór és Tárgytörténet  (3 kötetben).

²⁶1970-től 1985-ban bekövetkezett haláláig.

²⁷Héber (népies) a Há-moci lechem min há-árec (Aki kenyeret teremt a földből) áldás egyszavas rövidítése. Mách a majci (jiddis) mond el az áldást a kenyérre.

²⁸Ott mindenkit besúgónak tartott, nemcsak a főtitkárasszonyt, hanem  férjét is.

²⁹J. Z. Hertz, a magyarszármazású brit birodalmi főrabbi monumentális műve: Mózes öt könyve a Háftárákkal angolra fordítva, és átfogó magyarázatokkal ellátva. A 30-as évek végén nemcsak engedélyt adott a magyar fordításra és kiadásra, de azt finanszírozta is. A mű utolsó kötete 1941-ben jelent meg, és rövidesen elfogyott. A Scheiber féle reprint után, a budapesti Chábád-Lubávics adott ki további, illusztrált, reprint kiadást (1995-ben), 5000 példányban, Náftáli Kraus bevezető tanulmányával.

³⁰Az ÁEH kedvenc szavajárása volt, hogy a vallási „igényeket” ki kell elégíteni. A Síp utca engedelmesem szajkózta ezt. Arról, hogy ne legyen igény, maga az ÁEH és a kapcsolt erőszakszervek gondoskodtak.

³¹Az Évkönyv, amit Scheiber évente kiadott, avítt megemlékező írásokat között, amikhez a gyanú árnyéka sem férkőzhetett. Az egyik, ami megmaradt az emlékezetemben: Hogyan lettem Blau Lajos menyasszonya? Írta: Blau Lajosné...

³²Zsidó ruhadarab, amin a négy szemlélőszál (cicit) található. Eredete jiddis: cidekl, vagyis ami befed valamit.

³³A hajdani híres  pesti Schlesinger József  könyvkiadó és könyvkereskedő  unokái. A megőrzött matricákból bármikor kinyomtattak imakönyveket, hággádákat stb. Legtöbbjük magyar nyelvezete teljesen elavult. A Zsidó Budapest című könyvben összekeverik a családot Ákívá Joszéf Schlesinger a neves pionír, új településeket létesítő rabbi - családjával.

³⁴Az utóbbi években a Joint nem foglalkozik zsidó kegyszerek finanszírozásával és behozatalával, így ezekben krónikus hiány mutatkozik.

³⁵Ami tiltja az „ellenséges propaganda” postai terjesztését. Nem fért kérdés ahhoz, hogy egy zsidó imakönyv vagy Mózes öt könyve ellenséges propagandának számit.

³⁶Mááne láson (héber) temetőben használatos imák füzérét tartalmazó könyvecske (szószerint ékesszólás).

³⁷Egyszer, amikor Bátjával voltam Pesten, termoszt akartunk vásárolni. Küldtek ide-oda, majd az Amforában találtunk. Ott egy fiatal elárusítónő, amikor megtudta, hogy Izraelből vagyunk – majd elájult.  „Jaj hogy szeretnék én oda a kislányommal, még az életben eljutni. Hány éves a kislány- kérdezem – és már nyúlok a zsebembe, ami mindig tele volt izraeli emléktárgyakkal, de egy hirtelen ötlettől vezérelve, megkérdeztem, miért akarnának olyan nagyon Izraelbe jönni? Micsoda kérdés, uram? – mondta a lelkes hölgy, hiszen ott született Jézus urunk, ott élt szűz Mária és az... Az apostolokat már nem vártuk be.

³⁸Héberül már rég elfelejtettem (német).

³⁹Ez az alantas kitaláció az egyház fegyvere volt a védtelen zsidók ellen az elmúlt 2000 évben. Akárcsak  vérvád – kivédhetetlen volt, mivel a hiszékeny tömeg el akarta hinni és el is hitte.

⁴⁰Gyanítom, hogy a balhé szóból kreáltuk a kifejezést.

⁴¹Talált tárgy (héber).

⁴²Háláchá ez. Tudott dolog, hogy Ézsau gyűlöli Jákobot” Askenáz kiejtésű héber. Midrás Szifré Böháálotchá, 9, 19 alapján