VENDÉGOLDAL(*
Az iskolában főként a volt Szovjetunióból és Indiából érkezett lányok "tanultak". Talán összesen két lány volt valóban vallásos, a többiek láthatólagosan unták magukat az iskolapadban az esti órák folyamán, délelőtt pedig rövidújjuban és miniszoknyában, lődörögtek, dolgoztak. A lakásban a konyha minden volt csak nem kóser, és persze sokuknak volt is egy barátja, aki várta, hogy meg legyenek már a papirok.
Kérdésemre, hogy miért fáradnak egyáltalán, azt a választ kaptam az orosz lányoktól, hogy apjuk zsidó és otthon ők is zsidónak számitanak, csak itt nem, igy muszáj ezen végigmenni, hogy nyugodtan élhessenek és dolgozhassanak itt.
Az indiai kislányokat pedig bizonyos megszállott aktivisták hozták ide, mondván, hogy valószinüleg az egyik elveszett törzs leszármazottai, és természetesen nekik itt jobb, mint otthon, csak be kell formálisan térni. Talán volt közöttük egy-két komoly lány is de legtöbbjük nem volt az. Az elveszett törzsekről szinte semmit nem lehet tudni, és ha fenn is áll a lehetőség, hogy ez igaz, akkor is komoly tanulás szükségeltetik, ahhoz, hogy zsidóként élhessenek. Az iskola vezetése teljes szivvel hitte, hogy egy magasztos cél érdekében tevékenykednek, de sajnos a valóság mást mutatott. A betérés után nagyon kevesen maradnak vallásosak, ami szerintem előfeltétele a betérő zsidóságának. ..
Hát idecsöppentem be, és csak ámultam-bámultam. Az órákon persze én is unatkoztam, de más okból (már tudtam mindent amit tanitottak és még többet is). A tanárok rögtön látták, hogy itt más kategóriáról van szó és rögtön irtak egy ajánlólevelet a Rabbinátushoz , hogy téritsenek be. Ez az állami Rabbinátus azonban nem volt érdekelt betériteni, amig meg nem hosszabbitom párszor az aktát, sőt, meg is értették velem, hogy nagy hasznára lehetnék az iskolának, ha még maradnék, ezért nem siettek a procedurával.
Itt valami nem stimmelt, éreztem, hogy senkit nem érdekel, honnan jövök és ki vagyok, mindenki el van foglalva a saját érdekeivel (ideológiai vagy akár anyagi), és ösztönösen tudtam (belső érzés volt), hogy én itt nem csinálok semmi betérést. Az iskolában sokat beszéltek a "charédiak", vagyis az ortodoxok ellen, ami ellenérzést keltett bennem.
Egy szó mint száz, valami nem volt teljesen rendben itt. El kezdtem kifelé érdeklődni, és az egyik komoly lány révén megismertem egy ortodox családot a környéken. Az apu magyar volt, az anyu meg egy hatalmas szivű jiddische mame, akinél lehetett mindig egy jó tál ételt kapni, ruhát mosni, meg sirni, ha kellett. És ő volt az aki két hónapos ismeretség után felaánlotta, hogy, menjek el a bátyjához Bné Brakba és ő majd tovább segit. A barátnőm is velem jött, ugyan ő már betért az államiaknál, de ő is érezte, hogy ez nem száz százalék.
Bné-Brákban pedig elintéztek nekünk egy találkozót egy fő ortodox Bét Dinnél (a "feketéknél", ahogy az állami iskolában degradálóan becézték őket). Belül éreztem, hogy eljött az idő, megértem a nagy pillanatra. Teljesen világos volt, hogy a vizsga a rabbinátus előtt nem egy középiskolai évvégi felmérő, nyelvvizsga, vagy egyetemi felvételi kategóriájába esik, ahol jól kell tanulni és be kell tudni mutatni a birtoklott tudást.
Itt teljesen másról van szó. Ha mindez igaz és a nekem kiszabott út, és pont most kell megtörténnie, akkor a vizsgán is átmegyek. Kétszeri formális elutasitás után ( a gyakorlatban sokkal többször lettem már elutasitva) a harmadik alkalommal "átmentem" egy hosszú és intenziv , minden területre kitérő kérdésekkel teli vizsgán, amelynek végén a rabbinátus az egészet kezdeményező bálbószt is jól kifaggatta rólam - zárt ajtók mögött.
Később kiderült számomra, hogy hatalmas ideológiai ellentét tátong ezen Bét Din és a chabad között. De őket nem érdekelte, hogy a chabadban voltam, csak az hogy ki vagyok igazán. Belém láttak és megállapitották, hogy az idő elérkezett. Véleményem szerint csak egy ilyen jellegű istenfélő autoritás foglalkozhat olyan fontos területekkel, mint a betérés.
***
Elérkezett a nagy nap. Volt egy álmom a lubavicsi Rebbével, életemben először, aki biztatott és lekachot adott (ez egy Jom Kipur előtti szokás), az álom megnyugtató volt és szószerint "food for thought".
A mikvében való alámerülés egy hihetetlenül spirituális élmény, ugyanakkor nagyon is konkrét és az ember igazi változást érez utána. De még mielőtt alámerültem, még egyszer levizsgáztattak és tudtomra hozták, milyen hatalmas felelősséget vállalok magamra. Nő lévén megpecsételem a minden utánam következő generáció jövőjét, hiszen minden leszármazottam zsidó lesz.
Azt hiszik, hogy ezzel nem vagyok tisztában? Hiszen ezért vagyok itt, hogy ott legyen az a fény az én szememben is, és a gyerekeimében is, a kiválasztottság fénye, az öröklét fénye..
Fontos leszögezni, hogy az én esetemben fennáll annak a lehetősége, hogy "feleslegesen" tértem be (ez a kétely a későbbiekben még jobban megerősödött), de mindezen az időn keresztül ugy tekintettem magamra, mint nem zsidó, aki zsidóvá válik.
És amikor elérek történetem ezen tetőfokára, mindenki általában nagyot lélegzik a katarzistól és happy end...
(* Illusztris és tanulságos vendégünk egy pesti kislány, O.L.R, aki kereste és megtalálta zsidóságát. Érdekes történetét folytatásokban közöljük. Pesten sokan ismerik, többen ráismerhetnek. Izraelben tért be, mert tudta hogy a pesti nem érvényes..
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése