Naftali-Kraus: Az áldozat visszatér a tett színhelyére (1)

Egy Csurka interjú hiteles története

 

Részlet Naftali Kraus önéletrajzi könyvéből, amely Pesten, a 2002-es  könyvhéten jelent meg a Polgárt kiadónál

 

A telefon csörgött Klári néni Lenin körúti lakásán. Egy titkárnő jelentkezett, azt mondta, hogy a parlamentből beszél.

- És? - vágtam közbe nagyon is udvariatlanul.

- Azt szeretném mondani, uram, ha meghallgatna, hogy Kapolyi László iparügyi miniszter szeretne Önnel beszélni.

 

Igyekeztem nagyon udvarias lenni, de nem ismertem a könnyed magyar társalgási nyelvet. Így csak annyit nyögtem ki, hogy gondolom, tévedés forog fenn, mivel a miniszter úr honnan is ismerne engem. Válaszként a titkárnő átadta a kagylót, és most immár Kapolyi jelentkezett, és azt mondta, hogy ha én vagyok Naftali Kraus, akkor sok jót hallott rólam, és nagyon kér, jöjjek be hozzá a parlamentbe egy rövid, kötetlen beszélgetésre. Kocsit küld, visznek, hoznak, csak jöjjek. Mondtam, hogy jó, semmi akadálya.

       A beszélgetés persze magyarul folyt, és amikor elmondtam feleségemnek, miről van szó, haladék nélkül megrémült. Ki tudja, ki ez, és mit akar, és miért nem jön ő ide, és nem veszélyes-e az ilyen találkozó és a többi.

Megvolt nálam az Izraelt képviselő svájci követség telefonszáma, tudtam, ki ott az izraeli referens. Mondtam tehát nejemnek: itt van ez a szám, ha másfél órán belül nem vagyok itt, és nem is telefonálok, hívd ezt a számot, és mondd meg, hogy eltűntem.

Csöngettek, a sofőr érkezett. Nőmtől érzékeny búcsút vettem, aki úgy nézett rám, mintha utoljára látna. Nem szabadulsz ilyen könnyen tőlem - mondtam héberül. A sofőr már a liftben lefelé megkérdezte, szabadna-e tudnia, milyen nyelven beszéltem. Héberül, mondtam, a zsidók nyelvén, mire közölte, hogy az apja zsidó.

- A miniszter úr is zsidó? - kérdeztem, de azt mondta, hogy nem tudja.

                                                                      ***

       Ekkor láttam először a magyar parlamentet belülről. Szigorú, de gyors ellenőrzés után máris a miniszter irodájában voltunk. Ha jól emlékszem, 1989 végén vagy 1990 elején történt ez. Romániából jöttünk át Pestre egy 17 órás szörnyűséges vonatutazás után. A vízumot Rosen bukaresti főrabbi egyik bennfentes samesza, bizonyos Domnu Diamant szerezte meg, miután tudtam, hogy semmi kilátás azt a romániai magyar nagykövetségen megkapni.

        „Befektetők" - zsidó iskola fejében

Irodájában Kapolyi László rögtön a tárgyra tért. Első látásra és hallásra jobb benyomást tett rám, mint egy átlagos kommunista funkci, olyannyira, hogy rá is kérdeztem, kommunista-e. Nevetett, és megkérdezte, tudom-e hány kommunista volt Magyarországon 45-ben, a szovjet csapatok érkezése előtt. Mondtam, hogy nagyjából 50. Mire elálmélkodott, hogy milyen jól értesült vagyok.

- Ennyivel kaptuk az országot, és ennyivel adjuk vissza - mondta. És én megdicsértem az őszinteségét.

Lévén iparügyi miniszter a Grósz Károly, illetve a Németh Miklós vezette kormányokban, valaki besúgta Kapolyinak, hogy nekem jó kapcsolataim vannak Nyugaton. Hozzak befektetőket - mondta —, nem fogom megbánni. Ezt egy olyan ujjmozdulat kíséretében tette, ami a pénzszámlálás nemzetközi kódja. Azt feleltem, engem a pénz nem érdekel, nekem ne jöjjön ilyen shylocki mozdulatokkal.

- Akkor mi érdekli? - kérdezte.

- A zsidó nevelés - feleltem. - Intézze el, hogy nyissanak három zsidó iskolát, kettőt Pesten, egyet vidéken, mondjuk Debrecenben, és én annyi befektetőt hozok hogy Dunát lehet rekeszteni velük.

Kapolyi úgy nézett rám, mint egy frissen jött ufóra. Alighanem a párt KB ülése jelent meg lelki szemei előtt. Kisvártatva mégis azt felelte:

- Kérése nem kivihetetlen. Itt most nagy változások vannak, lesznek, és ennek keretében minden lehetséges.

Ebben maradtunk. Az órámra pillantottam, és megrémültem. Éppen most telt le a másfél óra, tehát nejem e percben telefonál és fellármázza a svájci követséget. Kértem, hadd szóljak haza, a számunk azonban foglalt volt. Csak harmadszorra sikerült a hívásom. Kiderült, az asszony már tárcsázta a követséget, de szerencsére ott is foglalt volt a vonal. Megnyugtattam, hogy minden rendben, és maximum fél órán belül ott vagyok a Lenin körúton.

Kapolyival barátságban váltunk el. Soha többé nem találkoztunk.

        A butikok országa

Barátaimnak azt mondtam Tel Aviv-ban, Magyarországra én a zsidók miatt megyek, a többi nem érdekel.

 

  Mégis mit láttam?

Az eladdig tespedt, letargiába süllyedt „vidám barakk", ahol mindenki „magának kapart", és az életideál a Trabant és egy vidéki vityilló volt (de egy kiló kenyér három hatvanba került), most meglódult minden irányban. Naponta jelentek meg új lapok, régi-új szenzációkkal. Ahogy a párt eltűnt a süllyesztőben, és új pártok alakultak, előbújt az antiszemitizmus.

Már korábban is voltak maszek üzletek, lángossütők stb., de most majdnem minden házban nyílt egy butik, ahol olcsó és bóvli konfekciót vagy Nyugatról behozott cuccokat vesztegettek. A dollár drága, a forint olcsó, a nyugati turistáknak Magyarország tejjel-mézzel és nescaféval folyó Kánaán benyomását keltette.

Jávoréknak egy emelettel lejjebb volt a butikjuk a Lenin körúton. Kedves, heimis házaspár, lányuk Párizsban, fiuk Pesten, aki akkor kezdte csinálni a Fekete Doboz leleplező videokazettáit. Egyszer bementünk megnézni, mi van a butikban. Feleségemnek megtetszett egy csomó olcsó rongy, főleg kötöttáru, minden méretben. Jávor Lászlóról még kiderült, hogy jól ismerte apát a Teleki térről, még a hanghordozásuk is hasonlított.

- Én egy minjen-man vagyok - közölte velem, és felsorolt néhány közeli zsinagógát, ahova rendszeresen eljárt hétköznap.

- És szombaton? - kérdeztem.

- Szombaton nem, mert akkor megy a legjobban az üzlet.

A következő években minden ékesszólásomat bevetettem, hogy meggyőzzem Jávor urat és feleségét, hogy „érdemes" az üzletet szombaton bezárni.

- Nem megy — mondta ki a szentenciát.

- Csak jomkipurkor tartok zárva. Mit akar, drága Kraus úr, hiszen régen a Teleki téren is csak a maga apja meg még 2-3 biboldó tartott zárva szombaton?!

Szomorúan vallottam be, hogy igazat beszél. De azért a kapott mezüzét feltették - igaz, hogy belülre -, de nekem Matild néném jutott eszembe(*  és hallgattam. „Ál tádun et chávérchá..." - korholtam magam, és megtapogattam belső zsebemben az izraeli útlevelemet. Én két hét múlva megyek haza — Jávorék ittmaradnak.

Egy másik szimpatikus butikost évekkel később ismertünk meg az Irinyi utcában. Az üzlet a Gortvai család tulajdona. Györgyi asszony maga tervezi az édesnél édesebb gyerekruhákat, az árak elviselhetőek. A mezüzét kitették (belülről), és szombaton semmi könyörgésre sem hajlandók zárva tartani. „A legnagyobb jécer hore, a párnósze" - mondta egyszer a hadházi Ros Jesive, de akkor mi - 16-17 éves fiúk - megmosolyogtuk őt. Mit tud ő a jécer ho-reről, amit szemünkben ott és akkor – de nem csak ott és nemcsak akkor - a ringó-fenekű parasztlányok képviseltek. „Vesszen a főrabbi!"

Az egyre gyakrabban emlegetett antiszemitizmust én akkoriban nem észleltem személyesen. Sőt, nekem úgy tűnt, hogy az elsősorban azon zsidó kommunisták vesszőparipája, akik a pozícióikat féltik. Azonban - figyelmeztettem magamat - nem szabad átesni a ló másik oldalára. Most, hogy az egyház szabadon működik majd, kétségtelen, hogy újra érvényesülnek a régi dogmák az „elátkozott nép"-ről, a „bolygó Ahasvér"-ről, aki utálat és gyűlölet tárgya, mivel nem fogadta el Jézust, a názáreti József és Mirjám fiát, mint Megváltót. Márpedig mi nem fogadtuk el.

 

   Az éledező magyar antiszemitizmus akkori vezéralakja egy hajdani író, Csurka István volt. Mint a kormányzó párt, az MDF egyik vezető funkcionáriusa, ő járt abban a hírben, hogy antiszemita. Ezt cikkei támasztották alá, amelyek a Magyar Fórumban jelentek meg. Ez a lap 1988 végén indult, mint az MDF jobboldalának szócsöve. Mihelyt azonban néhai Antall József miniszterelnök megelégelte Csurkát, és kitessékelte őt a pártból, Csurka sokkal szélsőségesebb és lapja sokkal antiszemitább lett.

 

Érdekelt a jelenség, és megkértem barátomat, az író és rádiós Rapcsányi Lászlót, próbáljon nekem egy interjút kieszközölni Csurkával. A dolog könnyebben ment, mint gondoltam - Baranczó Kati is besegített, aki első könyvem kiadása körül bábáskodott -, és csakhamar szemtől-szemben ültem a híres vagy „hírhedt" magyar antiszemitával.

Elöljáróban Csurka kereken cáfolta, hogy ő antiszemita volna. Neki semmi baja nincs a zsidókkal. Csakhogy azt nem mondta, hogy néhányan a legjobb barátai közül zsidók. Ó csupán azon bolsevista rádiósok, újságírók ellen van, akik a letűnt rendszer kiszolgálói voltak - tele van velük a rádió és a sajtó —, és most, amikor a rendszerváltás - jogosan és logikusan - ki akarja ebrudalni őket, eszükbe jutott, hogy ők zsidók; az antiszemitizmus rémét festik a falra, és emögött akarnak megbújni.

Tagadhatatlan, hogy volt ebben valami. Az 56-os forradalom leverői, akik véres bosszúhadjáratot indítottak a szovjet tankok biztos fedezéke mögül, „Fehér Könyveik"-ben váltig festették a falra az antiszemitizmus rémét. Többek között arról beszéltek, hogy a pesti utcákon zsidókat lincseltek meg, pedig azok gyűlölt ávós tisztek voltak, akik véletlenül zsidónak születtek, de kora gyerekkoruktól hátat fordítottak a  zsidóságnak, és minden kapcsolatot megszakítottak annak vallásával, akárcsak Kun Béla, Rákosi és társaik. Ebben én nem voltam Csurka vitapartnere.

 

Egy héttel az interjú előtt - ami valahol Angyalföldön zajlott le a Magyar Fórum snassz irodahelyiségében - a pesti utcán megjelentek kisméretű falragaszok és még kisebb szórócédulák, amelyek szövege így szólt: „Samir! Te majomforma zsidó! Méltóan képviseled külsőddel Izrael gyermekeit! A gettóba veled és minden hittársaddal! Nem akarunk újra zsidóuralmat! Éljen Paskay, vesszen a főrabbi! A zsidóember most is dúskál a javakban. Vegyük el tőle! Zsidók! Menjetek haza Izraelbe! Magyarország a keresztényeké! "

Csurka: nem vagyok antiszemita

Csurka kategorikusan cáfolta, hogy antiszemita volna. Sőt, szerinte Magyarországon nincs antiszemitizmus. Ezt több ízben is hangsúlyozta az interjú során.

- Akkor ki az a „törpe kisebbség", akiről pártja, az MDF választási hadjárata során beszélt?

- Az a néhányszáz kommunista funkcionárius, akik a magyar médiát uralják - mondta -, történetesen zsidók. Ezek 42 éven át uralkodtak rajtunk, és ezeknek most el kell tűnniük. Nem beszéltem zsidókról, nem is gondoltam zsidókra, csak kommunistákra. Az azonban igaz, hogy ezen aparatcsikok között van nem kevés zsidó is ...

Csurka elereszti füle mellett megjegyzésemet, hogy ezek a „zsidók" semmiféle ismérv szerint - nemzeti, vallási vagy kulturális - nem számíthatók zsidóknak, kivéve talán a nürnbergi törvényeket, és folytatja a lerágott csontot Kun-Kohn Béláról és Rákosi négyesfogatáról, valamint természetesen Appel Henrikről,(alias Acél György) aki őt lehetetlenné tette, és kitiltotta a magyar irodalomból.

 

Emiatt Csurka nagyon levert volt, bár váltig állította, hogy őt semmiféle személyes érzés nem fűti. Ezzel szemben arra panaszkodott, hogy ez a „törpe kisebbség" rossz hírét kelti a világban, a nyugati sajtó állandóan támadja őt, mint antiszemitát, „pedig én nem vagyok antiszemita". Itt felemelte a hangját, és megismételte, amit már mondott:

„Magyarországon nincs antiszemitizmus. Van szóbeszéd, itt-ott egy újságcikk, de ez természetes 42 év szófojtás után."

Csurka főleg a rivális pártot, az SZDSZ-t támadta, amely szerinte „politikai okokból" felvetette a nemlétező zsidókérdést. „Ez a párt tele van zsidókkal, valóságos zsidópárt, és vezetői közt is sok a zsidó." Ennek bizonyítására Csurka megemlítette, hogy az egyik pesti rabbi is (Raj Tamás) képviselő lett az SZDSZ színeiben. Ok azért lengetik az antiszemitizmus zászlaját, hogy szavazatokat vadásszanak.

Ugyanez a Csurka egy perccel később azzal dicsekedett, hogy az ő pártja, az MDF egy zsidó származásút ajánlott a parlament elnökéül, bizonyos Szabad Györgyöt. „Azonkívül a pártnak több zsidó képviselője is van" - mondta. Itt és ekkor nem volt már szó választási fogásról.

Az igazság az volt, hogy sok zsidó intellektuel hitte azt, hogy megtalálta a helyét a szabadelvű liberális SZDSZ-ben, de egy pártot, amely akkor egymillió szavazatot kapott, kikiáltani zsidó pártnak, az demagógia volt a javából. De Csurka nem zavartatta magát. Befolyása - alelnökként - nagy volt pártjában. Ezt Antall végül is - amikor már őt személy szerint is támadta - megunta, és akkor bizony Csurka kint találta magát az MDF-ből. Később önálló pártot alapított, amely az 1998. évi választásokon 15 mandátumot szerzett. Képviselői megnyilatkozásai, valamint a párt hetilapjának a „Magyar Fórum"-nak alaphangja erősen antiszemita és zsidóellenes. Csurka volt az, aki kitalálta a „Tel Aviv-Washington-Párizs" tengely meséjét, és nála a globalizáció elleni harcnak azóta is kimondottan antiszemita éle  van. Ebben kitünteti magát a lap egyik (betért zsidó) munkatársa, aki 15 évet élt Izraelben, és minden felgyülemlett paranoiáját most a zsidók és Izrael ellen fordítja.

- Nincs valami alapja azon érvelésnek — kérdeztem  Csurkától -, miszerint az ön pártja (az akkori MDF) nem határolta el magát az antiszemita felhangoktól, és ezt érezvén bizonyos körökben népszerűségre tett szert, ami számokban kb. félmillió voksot jelentett?

- Ennek az ellenkezője az igaz. Csak és kizárólag az MDF képes megnyugtatni a kedélyeket, és leszerelni azt a hisztériát, amit az ellenpárt (SZDSZ) keltett. Az MDF ma az egyetlen párt Magyarországon, amely garantálni tudja, hogy a zsidók itt békességben éljenek. Nem hagyom, hogy áldatlan vitákba keverjenek, nem vagyok elkeseredett, pedig állandóan gyalázkodnak, és olyan dolgokat tulajdonítanak nekem, amikhez semmi közöm nincs.

„Magyarország - zsidók nélkül...?"

Nem említi név szerint, de a Házmestersirató szerzője zsigerből gyűlöli Aczél Györgyöt, a Kádár korszak ismert kultúr-diktátorát, aki őt - Csurkát - lehetetlenné tette. Persze akkor is gyűlölné, ha Aczél nem születik Appel Henrikként, és nem lett volna zsidó származású ateista, hanem katolikus vagy református szülők gyermeke ... De a zsidó „származás" mitológiája teszi a gyűlöletet misztikussá.

- A fentiek fényében, Csurka úr, egyáltalán érdekelt abban, hogy zsidók éljenek Magyarországon? Hiszen annyi bajnak forrásai ők, és Izrael, ha így van, hajlandó befogadni őket.

- Magyarország nagyon megsínylené - gazdasági és kulturális vonatkozásban egyaránt -, ha a zsidók elhagynák. Nem vagyunk érdekeltek ebben. Abszolút nem. A zsidók megbecsült, egyenjogú állampolgáraink, és biztosítva van együttélésük velünk békében és biztonságban.

Csurka még hozzátette, hogy - kormánydelegációval - rövidesen Izraelbe remél látogatni. Az interjú 1990 áprilisában készült, és május 18-án jelent meg a Máárivban héberül, majd egyidejűleg a Hét Tükre című magyar nyelvi hetilapban magyarul, és New Yorkban - jiddisül, magyar és jiddis kommentárjaimmal.

Ezekben a napokban kezdődött el a valaha tehetséges írónak második politikai karrierje. Amikor e sorokat írom (2001 derekán), Csurka egy 14 tagot számláló parlamenti frakció vezetője, más szóval a demagóg populista MIÉP elnöke, aki nagyon reméli, hogy a következő választások során kormányra kerül, mivel a jelenleg kormányzó FIDESZ-nek szüksége lesz rá, mint koalíciós partnerre, ha felszínen akar maradni. Csurka az interjú óta több botrányba keveredett. Egy bizonyos 28 millió forintos filmügyi támogatást kérnek számon tőle, aminek ellenértékét nem írta meg. Pártjának kiugrott vezetőségi tagja - bizonyos Szabó Lukács - azzal vádolta, hogy ő és élettársa személyes diktatúra alapján vezetik a pártot. A zsidók félnek tőle, bár mióta a parlamentbe került, Csurka személy szerint talán kevesebbet zsidózik, és ha az antiszemitizmus kerül szóba, azt előkelőén a tőle jobbra lévő nyilas-hungarista bőrfejűekre testálja.

Akkori interjúmat azzal zártam, hogy nem kell elvenni Csurka alól a létrát. Ha egyszer ő nyilvánosan kijelenti, hogy nem antiszemita, engedni kell őt a fáról lemászni, és nem kell ezt megakadályozni azzal, hogy „elvesszük lába alól a létrát". Vagyis „ne csináljunk mi Csurkából antiszemita mártírt" - írtam.

 (Folyt.köv.).

 

(* Nagynéném - ortodox, férje kántor, a new-yorki Bronxban, - belülről tette fel a mezüzet. Te ezt nem érted, mondta nekem és én valóban nem értettem