AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI(19)

ISTEN SZOLGÁI ADÓMENTESEK   Nechunja ben Hakana rabbi mondotta: "Aki magára vállalja a Tóra igáját, annak az élete olyan, mintha felmentették volna minden állami és társadalmi kötelezettség alól. Ezzel szemben, aki lerázza magáról a Tóra igáját, arra ránehezül az állam és a társadalom járma". (Atyák, 3,5) "Aki magára vállalja a Tóra igáját..." A tanaita ezen megállapítása, nemcsak egy egyszerű mondás, hanem ősidők óta érvényben lévő joggyakorlat. Xerxes perzsa király írja Ezrához, az Írástudóhoz intézett levelében: "Tudvalevő legyen, hogy a kohaniták, leviták, az énekesek, a kapusok és Isten Templomának szolgálóitól senkinek nem áll jogában föld-, élelem-, illetve útiadót venni..." (Ezra könyve, 7,24) A dvinski rabbénu Szimha innen származtatja, hogy "nem vetnek ki adót a Talmud-tudósokra, akik, mivel a Tórával foglalkoznak, felmentést nyernek a társadalmi kötelezettségek alól". Maimonides - Hámáor című művében - úgy fogalmaz, hogy: "...aki magára vállalja, hogy éjjel-nappal Tórát tanul, azt felmentik mind az állam, mind a hadsereg számára fizetendő adó alól". A Midrás - a fenti gondolatot - egy frappáns hasonlattal illusztrálja: Miért adatott a Tóra a pusztaságban, lakatlan helyen? - szól a kérdés. Azért - szól a válasz -, mert "miként a pusztaság nincs bevetve és megművelve, akként a Tóra jármát magukra vállalók sem vesznek magukra társadalmi kötelezettséget. És ahogy a sivatag nem fizet adót, úgy a Tóra-tanulók sem adókötelesek" (Tanchumá, Chukát). * * * A Tóra intenzív tanulása teljes embert igényel. Amíg ez kizárólagos elfoglaltsága, addig megilleti minden olyan privilégium, amit a zsidó felfogás a Tan művelőinek megad az idők kezdete óta. Már Lévi törzse is fel volt mentve Egyiptomban a rabszolgamunka alól, hiszen Isten szolgálatában álltak, és ők tanították a népet ősei hitére. Ekként - napjainkban - a jesíva-növendékek is hasonló elbírálásban részesülnek, amíg tanulnak, mivel ők a jövő zálogai. *** A tanaita megállapításában az is benne foglaltatik, hogy a közösség kötelessége gondoskodni a zsidó bölcsek, tudósok, rabbik megélhetéséről, hogy azok nyugodtan és gondtalanul szentelhessék magukat a Tóra tanulmányozásának. A tanaita, aki Jochanán ben Zákkáj kortársa volt, magas kort ért meg, és rabbi Jismáélt is tanítványának mondhatta. A megélhetésre vonatkozó kijelentése a Churbán utáni nemzedék azon igyekezetét tükrözi, hogy visszaállítsák a talmudisták reputációját. (B. Z. Dinur) * * * Egy haszid bölcselő szerint az emberen azért van - egyáltalán - "iga" (egyebek közt a megélhetés igája), mert ha teljesen gondtalanul élne, könnyen a vétek hálójába kerülne. Azáltal, hogy magára vállalja a Tóra igáját, bebiztosítja magát, hogy nem fog vétkezni, így a másik két iga teljesen feleslegessé válik... (Jiszmách Mose) * * * "A Tóra igájának vállalása" azt is jelenti, hogy valaki nem azért tartja be a parancsolatókat, vagy egy részüket, mert így tetszik neki, vagy mert nem akar vétkezni, hanem azért, mert a Tóra ezt így parancsolja. Erre mondja az Írás: "És elkülönítelek benneteket a népektől, hogy enyéim legyetek". (3 Mózes, 20, 26) Ezt az idézetet rabbi Elázár úgy értelmezte, hogy "ne mondja az ember, hogy nem eszem disznóhúst, mert nem szeretem, hanem mondja azt, hogy nem eszem, mert a Tóra megtiltotta. Következésképpen nem elég nem vétkezni, hanem azt Isten kedvéért kell tenni..." (Folyt.köv.)

AZ ÁLDOZAT VISSZATÉR A TETT SZINHELYÉRE(4)

Ha lehet - hozzak egy saktert     Romániába     További fejezet Naftali Kraus autobiografikus könyvéből amely 2002-ben jelent meg Budapesten. Ma már csak az irók boltjában és egyes jobb antikváriumokban kapható   A válasszal betömte (Rosen főrabbi) a számat, de én kiváncsi ember voltam világéletemben. Felhívtam, a férje által megadott számon, Herskunét, aki elmondta, hogy nem éltek jól, férje annak idején nem is akart kijönni stb., de most szeretné, ha kijön­ne, hátha ...   Láttam, hogy ha a világon minden érmének két oldala van - a román érmének három, esetleg négy.   (Nem telt bele egy fél év, és Rosen meghívott, jöjjek el Bát já­val, és vegyek részt az általa rendezett hatnapos Chánukkiá­dán. Ez azt jelentette, hogy dr. Rosen összecsődített Izraelből és Amerikából 20-30 embert, főleg újságírókat és közéleti személyiségeket - akikkel egy hét alatt bejárta a hitközsége­ket az északi határszéltől (Suceava) Erdély északnyugati ré­széig (Nagyvárad). A maratoni futás úgy zajlott, hogy napi két, esetleg három hitközséget is meglátogattunk, ahol a zsinagó­gában már várt bennünket a kirendelt közönség. Rosen el­mondott egy szokványos beszédet; a gyerekkórus chánukká dalokat prezentált, majd a kantinban megebédeltünk/vacso­ráztunk, és a helység legjobb szállodájában megszálltunk. Mindez Rosen, ilietve a federáció (illetve a Joint) költségére, beleértve a re­pülőjegyeket is. Az utazás előtt néhány nappal Rosen Tel Avivban volt, fel­hívott, és kérdezte jövök-e? Mondtam, ha a parancsnok hív ­menni kell. Ezen jót nevetett, és azt mondta - Herskura céloz­va - hogy ha lehet - hozzak magammal egy saktert Ő ezt viccből mondta, de én komolyan gondoltam.)   Az első út - a hivatalos állami- Tarom meghívás - sokban különbözött a mostani Rosen fesztiváltól. Akkor a kommunista Ro­mánia mutogatta magát, mi meg ájuldozva lelkesedtünk: íme egy kommunista ország, amely megszegte Moszkva ukázát, és nem szakított Izraellel. Akkor Rosen csak kis, mellékszereplője volt a shownak, most meg ő a rendező, a producer és a primadonna egyszerre.   Dr. Rosen humora lefegyverző volt, már csak azért is, mert nem lehetett tudni, mikor beszél komolyan. Ha mon­dott egy nagyot, például, hogy neki személyesen mekkora része volt a kapcsolat-meg-nem-szakításban - és látta a fel­húzott szemöldököket - akkor rögtön kijelentette, hogy csak viccelt. Ami azonban kiderült, mint tény, hogy a romániai zsidóknak Rosen sokkal jobb, mint a környező csatlósok va­zallus zsidó vezetöi. Sós Endre és Seifert Géza, majd felesége, a már említett "bárónő", Bárdi Dezső és társaik Magyarországon, valami Bohumil Csehszlovákiában, egy Lévi nevű veterán kommunista ügynök Bulgáriában, egy kinevezett álrabbi és egy Frenkel nevű korrupt rosekól Lengyelországban, stb. Ke­let-Németországban nem éltek zsidók, az ottani hitközség az államvéde­lem Patyomkin intézménye volt, és egy import magyar rabbi tevékeny­kedett ott besúgóként.    Személyes varázsa, nyelvtudása és nem kevésbé okos, fineszes politikája révén, a Jointtól sokkal többet tudott kihúzni, mint a magyarok, vagy a csehek. Magyarországról akkor tiltották ki a Jointot, amikor azok tiltakoztak az ellen, hogy Stöcklerék a Joint pénzen narancsot és datolyát vegyenek Rá­kosinak és bandájának. Csehszlovákiából a Joint maga vonult ki, amikor működését betiltották. Később (1967 augusztusában) Prágában meggyiI­kolták Charles Jordant, a Joint európai vezetőjét.  Ez megnyilvánult nemcsak Rosen bizánci udvarában (nyolc személygépkocsi, köztük két Mercedes. Miért? Mert annyi van a görögkeleti patriarcha udvarán is, és Rosen az "egyenlőség" híve volt), hanem a zsidók ellátásában is.   Amikor, később. a romániai gazdasági helyzet odáig süly­lyedt, hogy a nép heteken keresztül nem látott egy falat húst sem _ a zsidók hetenként kaptak egy nagy adag frissen vá­gott marhahúst, akár a 11 kantin egyikében ebédeltek, akár otthon főztek maguknak. Amikor ezért Rosent a sajtóban megtámadták - a ma is ismert és hírhedt Tudor Vadim és emberei - akkor Rosen a holokauszttal válaszolt: a kiéhe­zett, halálra vált zsidókat ő most hússal kárpótolja ...   Ezért kellett neki most külföldi sakter, miután a helyiek vagy kihaltak, vagy elmentek. Rosen, minden hatalmával, nem volt képes mindenkit visszatartani. Egy amerikai sak­tert nem lett volna képes megfizetni, de egy izraeli, akinél 2-3 ezer dollár nagy pénznek számított, nagyon megfelelt volna erre a célra. Így, amikor .Eminenca Sa  megtudta, hogy én a chábádhoz tartozok, rögtön felcsillant a szeme: hozzak neki egy lubávicsi saktert, aki amellett, hogy vág, marhát és csirkét, magánszorgalomból, illetve ideológiai in­díttatásból segít neki felvirágoztatni, azt a román zsidósá­got, amelyet ő minden erővel Izraelbe igyekezett exportálni. Hers Héber - a "mindenes" A feladat adva volt. Tudtam, hogy itt csak a postás szerepét töltöm be, mivel egy chábád chászíd nem tesz egy lépést sem, míg erre a rebbe beleegyezését és áldását meg nem kapja.                                                                                                                                   -                                                        -- (A hosszú utakon sokat beszélgettem Rosennel, gyakran négyszemközt, Mercedesében, mikor is felesége, Amália, mel­lettünk ült és úgy tett mintha egy szót nem értene héberül, tár­salgásunk nyelvén. Ő is és természetesen férje is, állandóan arról győzködtek, nem igaz, hogy Rosen kommunista ügynök. Egy később nyugatra szökött magasrangú román elhárító tiszt, bizonyos Pacepa tábornok, New Yorkban megjelent könyvében - amit később héberre és magyarra is lefordítottak - Rosent mint a Securitate ezredesét aposztrofálja. Arról hogy miként szervezték be az amúgyis baloldali beállítottságú főrabbit, a szökött generális azt állítja könyvében, hogy egy londoni áruházban a román titkosszolgálat .rneqszervezte" hogy a rebecent tolvajláson tetten érjék, majd diplomácia sí­kon "ellntézték", hogy ne állítsák bíróság elé, hanem utasítsák ki, és ennek fejében lett Rosen Securitate ügynök. Rosen csodálkozott, hogy tudok erről, a dolgot egy kézle­gyintéssei intézte el. Ugyanakkor igaznak minősítette Pacepa másik állítását, ami Áráfát és bandája bukaresti "meleg" orgi­áit illeti. Kérdésemre azt is megerősítette, hogy a palesztin terroristák merényletet kíséreltek meg Golda Méir izraeli mi­niszterelnök ellen, amikor hivatalos bukaresti látogatása so­rán a Koráll templomban is vizitelt.)                                                       * A sakter dolgot én komolyan gondoltam. Akkoriban még a "slichut'" nem volt annyira elterjedve a chászídok körében, mint most, és lehet, hogy Jiszróel Cvi Heber volt az első küldöttek egyike. Éppen korai nyugdíjba ment rámát gáni városi sakter állásából, volt egy sereg férjhez adandó illetve megnősítendő gyereke, és volt motivációja tenni valamit a jiddiskájt  érdekében. Nekem csak arra kellett rávennem, hogy intézzen kér­dést a rebbéhez, míg Bátjának feleségét, Cippórát, kellett meg­győzni arról, hogy Bukarest nem a világ vége . A rebbe csak annyit kérdezett vissza, van-e a román főváros­ban rituális fürdő (mikve) és az ügylet nyélbe volt ütve. Heber havi 2500 dollárt kapott, kétszer évente repülőjegyet haza, azonkí­vül ingyen lakást és kosztot, és egy nem nagy összeget leiben, helyi kis kiadásai fedezésére. Ily módon az egész fizetését _ ami az izraelinek két és félszerese volt - megtakaríthatta. Az igazság az, hogy mindkét fél jó üzletet csinált. Héber nemcsak vágott, hanem előimádkozott, lévén szép hangja, Tóra-tekercseket javított, ha szükség mutatkozott - lévén szakképzett szajfer és ha történetesen egy harmadik kellett egy háromtagú bét dinhez odaült mint tálmid cháchám. Rosen nem győzött hálálkodni, "a román zsidóság nevé­ben", amiért egy ilyen jó "mindenest" hoztam neki.       Héber a hét négy napján Bukarestben volt, míg két napot úton, vonaton, autóbuszon, bejárva egy sereg várost és köz­séget, ahol vágott. Néha Cippóra is elkísérte, aki Bátjá barát­nője és mint tanítónő - kollegája is volt. Ezeken az utakon Cippóra férjét következetesen Hersnek nevezte, mondván, hogy a Jiszróél Cvi túl zsidós név és "nem szabad feltűnést kelteni". Heber "Hers" hosszú vörös szakállával és füle mö­gé csavart pajeszával meg rabbinikus hosszú fekete kabátjá­val -  persze egyáltalán nem nézett ki zsidónak.   Hét év - mint Jákob Ráchelért Az egyetlen súrlódási pont Rosen és Heber között az utóbbi ottani szolgálatának időtartama volt. "Hers" eredetileg egy évre jött, de Rosen erről hallani sem akart. Minimum három év - mondta. Három év leteltével, Héber haza akart menni, de Rosen azt javasolta - kérdezze meg a rebbét. Ezzel egyide­jűleg ő maga telefonált a rebbének, mondta, amit mondott, és Heber maradt. Rosen csak hét év multán engedte el _ nehéz szívvel - mondván, hogy ilyen nem volt, és nem is lesz töb­bé. Ez is csak azután vált lehetővé, hogy Heber könyörgött a rebbének és megígérte Rosennek - nevemben, tudtomon kívül - hogy én hozok egy másik saktert helyette. Hét évet szolgáltam, mint Jákov ősapánk Ráchelért - szokta Heber mondani. (A hét év alatt soha nem panaszkodott Rosenra, aki pedig el­viselhetetlen diktátor volt, és embereivel úgy beszélt, mint az egyszeri "porec" a kutyáival. Heber ez alól kivételt képezett, mivel Rosen a külföldiekkel hímes tojásként bánt. "Ha a rebbének ő jó, nekem is jó" - szokta Jiszróél Cvi mondani. Va­lóban legendák jártak arról, mennyire becsüli a rebbe Rosent, és tartja nagyra romániai tevékenységét - igaz, hogy a leg­több ilyen legenda forrása maga Rosen volt. Ottléte alatt Heber barátom egy sor olyan dolgot csinált, ami forradalmasította a zsidó életet - és nemcsak Bukarest­ben. Először is kinevelt egy helyi saktert, egy bizonyos Bruckmeyer nevű volt tanítót, aki vallásos zsidóvá lett és még a '90-es évek végén is vágott, amikor Hebernek már réges­rég hűlt helye volt Romániában. Aztán, amikor egy fiatal pár Roman városából hozzá for­dult, hogy ő eskesse őket - Heber azt a feltételt szabta, hogy a menyasszony menjen mikvebe az esküvő előtt ("Legalább egyszer életében"), de nem Bukarestben, ahol volt egy műkö­dő mikve, hanem Romanban, többszáz kilométerre a román fővárostól.   Hogy gondolja ezt? - kérdezte Rosen, aki nem tudta sírjon- e, vagy nevessen, esetleg dühöngjön az agilis izraeli sakter túlkapásai ellen - hogy gondolja ezt? Egyszerű, mondta Jiszróél Cvi barátom - van Romanban egy régi használaton kívüli mikve, ami már városi fürdőnek sem jó.Ezt rendbe kell hozni, fel kell újítani, és a kislány mehet oda.   - Ir zent fárrückt?! - kérdezte Eminenca Sa kétségbeesve – "ez még Marilus-nak sem jutna eszébe." Héber megvonta a vállát: ha nem, akkor nem. Én nem vagyok köteles itt esküvőket bonyolítani, hanem csak a behémeket levágni. Ha Eminenca nem akarja ...   Eminenca persze, hogy akarta. Osztott és szorzott, és rá­jött a dolog óriási voltára, már ami a piár részét illeti. A kiadá­sokra fog a Jointtól extra pénzt kapni, és az egész világsajtó megírja, hogy Romanban zsidó esküvő volt, tokkal, vonóval, mikvével, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Már látta lel­ki szemei előtt a Jewish Chronicleban a szalagcímet: "ZSIDÓ RENESZÁNSZ ROMÁNIÁBAN" stb., stb. Legott leküldte Romanba egyik magasrangú sameszát, dr. Emil Schechtert, aki a dolog pénzügyi részét volt hivatva elintézni - "lehetőleg minél olcsóbban" - mivel a helyi hitközségi elnök egy lyukas lei felett nem rendelkezett.)   "Mólé" - majdnem ingyen     A romani chászene" kolosszális volt. Rosen és Marilus vezet­ték, Heber kénytelen volt a kántor szerepével megelégedni. Őt azonban a kóved egyáltalán nem érdekelte: s miután Cippóra, aki fizikai mivoltában jelen volt a fürdőben, és töl­tötte be a mikve jiddene szerepét, jelentette, hogy a Kále szak­szerűen alámerült a tisztító rituális vízben, az időzítés töké­letes volt. Hers hosszú jelentést irt a rebbének New Yorkba, amiben beszámolt a történtekről és ... dicsérte Rosent, aki nél­kül ez nem ment volna. Ez egy visszaható dolog volt, mert legközelebbi látogatásakor a rebbe agyba-főbe dicsérte Rosent, aki jól tudta, hogy ezt Hebernek köszönheti.   Amit Rosen az egekig dicsért - és nem-igen volt képes megérteni - az a Romániában elképzelhetetlen dolog volt, hogy Héber nem fogadott el semmiért, senkitől pénzt. Ha bármire kérték, ami a "szakmájába vágott - azt megtette minden ellenszolgáltatás nélkül. Példa volt erre a mólé.   A romániai (regáti) zsidók már majdnem száz éve olyan, vagy még olyanabb, ám hoórec zsidók voltak, mint a magyar neológia (sajnos, jobb hasonlatot nem tudok). Jesívák csak Erdélyben voltak, Bukaresttől keletre nem volt, aki egy jiddis vortot tudott volna. Ennek megfelelő volt vallási szint­jük is. De - a szülői tisztelet igen nagy becsben állt náluk, és ez abban merült ki, hogy tartották a járcájtokat. Ilyenkor fel­keresték a helyi zsidó funkcionáriust - rabbit, amíg még volt, később a saktert, vagy valakit, aki tudott héberül, és el tudta mondani az "Él málé rácháchám" (Könyörületes Is­ten) kezdetű imát a halott lelki üdvéért. Ezért a román zsi­dók készpénzben, vagy természeti juttatásokban fizettek.   Héber napi több ilyen mólét recitált - mind a fővárosban mind vidéki körutjai során - de soha egy fillért nem volt haj­landó elfogadni. Ha férfi volt a delikvens, a helyszínen tfillint légoltt vele, ha nő, akkor megígértette, hogy péntek este gyertyát gyújt. Nemegyszer gyertyákat is osztogatott erre a célra, meg egy románnyelvű cédulát, ahol az áldás szövege volt - latin betűkkel, fonetikusan. Héber itt-ott kö­rülmetélt is - de erre, nagy fájdalmára, nem volt nagy keres­let. "Miért kell a gyerekeket megbélyegezni? - mondták, kérdezték a zsidók - majd Izraelben, ha kimegyünk".   (Hogy Héber viselkedésének abszurditását megértsük, tudni kell, hogy Dorohojban működött régóta egy izraeli sakter ­egy román zsidó, aki álijjázott, majd visszament önküldetés­ben. Ő mint rabbi - sőt rebbe- is működött, és a környező fal­vakból özönlöttek hozzá a román parasztok, akik hízott libát, kacsát, szakajtó tojást és miegyebet hoztak neki, ékes román nyelven mondott hókusz-pókuszai ellenében. Rosen többször lehordta a sárga földig, el is akarta küldeni - konkurenciát lát benne, mondták Rosen ellenségei Bukarestben - de aztán minden maradt a régiben.   Ezt csak akkor értettem meg, amikor a Chanukkiáda során Dorohojba értünk. A kóser kantinban ünnepi ebéd volt, és a helyi zsidó gyerekkórus, a szokásos zsidó dalok helyett rá­zendített a "Dóvid Mójse me/ech Jiszroét - cháj vökájjom"­ra." Ezt persze az agilis sakter tanította be, Rosen tréfásan megfenyegette, de láthatóan élvezte a szituációt.) Rosen teljes neve Dávid-Mose volt és a rögtonzött strófa egy ismert héber dal parafrázisa volt...   Píros-fehér-zöld retek és hagyma ... A Chánukkiáda megrázó élmény volt annak, aki nem csak in­gyen turistáskodást, hanem - mint én - zsidókat keresett. Ennek során alkalmam volt látni a különbséget a román és a magyar asszimiláció között. A legsötétebb Regátban is be­széltek a zsidók jiddisül - Beszarábiáról és Bukovináról már nem is beszélve - és mindnek volt zsidó személyneve, azon­kívül, hogy vezetékneveikben is jelen volt a zsidó beütés. Itt nem románosítottak, és a legtöbb zsidó azzal fejezte be a be­szélgetést, hogy - rövidesen álijjázik. Ez egy olyan biztonsá­gi szelep volt, ami az Izraelhez való kapcsolatot felszínen tartotta, és egyre erősítette. A román zsidók büszkék voltak arra, hogy az erős moszkvai nyomás ellenére Bukarest nem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Jeruzsálemmel.   (Ennek körülményeiről és kiváltó okairól érdekes dolgokat mesélt Rappaport Ottó, a hetvenes években történt állijjázása után. Rappaport, aki Tel-Avivban az Új Ke/et főszerkesztője lett (halálá­ig), jóba volt annak idején Fazekas Jánossal, aki a román politbüróban a magyar kisebbséget képviselte, és az érdekes részleteket mondott el neki a sorsdöntő ülésről, ahol elhatá­rozták, hogy nem hívják vissza a román nagykövetet Izraelből. Ezzel egyrészt borsot akartak törni az oroszok orra alá, másrészt Ceausescu elhitte a nemzetközi zsidóság erejéről és befolyásáról (Rosen által is) terjesztett kacsát, és attól tar­tott, hogy ha szakit a többi csatlóssal együtt - akkor megszű­nik az ezer-kétezer dolláros embervásár. Ez segített Buka­restnek megkapni a már említett M. F N.-t, az idegen állam­nak nyújtott legmagasabb gazdasági kedvezményt, amit úgy­mond az emínenca szerzett meg. Dr. Rosen nemcsak a zsidó federáció elnöke és sef rabínja volt egy személyben, hanem a parlamentben is ő képviselte a román zsidóságot. Amikor a kisebbségek vezetői berzenked­tek, ilyen vagy olyan jogfosztás, vagy erőszakos romanizáció miatt - Rosen felállt, és kenetteljes szavakkal elmondta, mi­lyen jó a zsidóknak Romániában. Ezzel elérte, hogy a romá­nok és szászok gyűlölték a zsidókat. Rosen nem hitte, hogy a rendszer valaha megbukhat - mint ahogy sok pesti zsidó sem hitte a '70-es és '80-as években - és amikor ez bekövetke­zett, Rosenben egy világ omlott össze.)   Most azonban még nem tartunk itt. Most úton vagyunk Erdély felé. Már elhagytuk a Kárpátok ormán levő Piatra Neamt-ot, ahol egy régi fából épült zsinagógában állítólag a Báál Sém Tov imádkozott, amikor vándorlásai során ide ért. Most éppen Tirgu Muresben vagyunk (az egykori Ma­rosvásárhelyen), ahol talán tíz zsidó család maradt. Itt is van kóser kantin, de nem tudni ki a másgiách (gyanítom, hogy nincs). Óvatosan megkérdezem Rosent, aki rám mordult, hogy ahol ő eszik, ott én is ehetek. A biztonság kedvéért ma­ga mellé ültetett, és én kénytelen voltam úgy tenni, ahogy sógoromtól, Lébtől tanultam.     Átutazván a színmagyar erdélyi területeken, ahol szem- mel láthatók voltak az erőszakos romanizáció nyomai, ­Rosen győzködött, hogy ez rendben van, majd a fejemhez vágta, hogy magyar soviniszta vagyok. Ilyen bókot sem kaptam azóta.  Hogy miért kellett levenni a magyar nyelvű utcatáblákat olyan helyeken, ami valamikor a Bukarest által létesített "autonóm" magyar terület volt; miért nem írhatja ki egy magyar suszter a cégtáblájára, hogy cipész vagy csiz­madia, és miért kellett a kolozsvári magyar egyetemet elrománosítani - erre eminencának két válasza volt. Az egyik az említett magyar sovinizmus, aminek én itt titkos ügynöke vagyok, a másik pedig egy fantasztikusan gügye történet egy kolozsvári magyar zöldségesről, aki a retket, a paradi­csomot és az újhagymát úgy rendezte el kirakatában, hogy az a piros-fehét-zöld színeket adja.   Ránéztem Eminenciára, mondván. hogy ez a szamárság nem passzol neki, aki egy okos ember. Gut, guT - nevetett­neked meg nem passzol, hogy a Horthy fasisztákat védjed. Két és fél millió Horthy fasiszta? - kérdeztem, mire ő elme­sélte, hogy a pesti zsidó vezetők milyen smokkok, hogy rá­vetítik a két ország zsidóságának viszonyára a trianoni el­lentéteket, és nem lehet velük együttműködni semmiben. Kérdeztem, ismeri-e azt a közmondást, hogy "bagoly mondja a verébnek. .. ", de magamban kénytelen voltam iga­zat adni neki, már ami a pesti sósendréket és társaikat illeti. Mindez nem akadályozta eminencát abban, hogy amikor a kincses Kolozsvárra értünk és a nagytemplomban már várt a gyerekkórus a gilu há-mákkábiva egy hirtelen ötletnek tűnő, de jól kiszámított lépéssel engem mechábedoljon. Itt te fogsz beszélni magyarul - mondta. Ezek a magyarok nem szeretnek sem engem, sem a román nyelvet. ..                                                     * Nagyon meg voltam lepve, de Rosen hozzátette, bízik ben­nem, hogy nem fogok politizálni, nem énekelem el a magyar himnuszt(!), és nem okozok neki córeszt. Mondom, talán mégse, de Rosen kötötte az ebet a karóhoz, ezzel akar a he­lyi zsidóknak kedveskedni. ez egy soha vissza nem térő al­kalom a számára. Különben is - tette hozzá széles mosol­lyal- egy chábádnyik nem lehet magyar irredenta.      Felajánlot­tam, hogy jiddisül beszélek, de Rosen legyintett, mint aki egy szúnyogot hessent el: Ezek - mondta - nem tudnak egy szót sem jiddisül. Románul tudnak, de utálják a nyelvet, mindazt, amit Románia képvisel, rólam nem is beszélve.                          (Folyt.köv) :

Wiesel látogatás Magyarországon - ELŐZETES (1)

INTERJU A NÉPSZABADSÁGBAN: Wiesel: Én 'zsidó zsidó' vagyok "SZÁMOS ALKALOMMAL JÁRTAM OTT" *NYUGTALANITÓ JELENTÉSEK A MAGYAR- ORSZÁGI ANTISZEMITIZMUSRÓL*"OTTHON JIDDISÜL ÉS MAGYARUL BESZÉLTÜNK" Nem szívesen gondolok bele, hogy az antiszemitizmus új hulláma jelentkezett Magyarországon, még ha csak kis szegletekben is – mondja lapunknak adott interjújában Elie Wiesel Nobel-békedíjas író (81 éves), a Bostoni Egyetem bölcsészkarának profeszszora. Az auschwitzi haláltábor magyar csendőrök által deportált egykori túlélője hazánkba készül. Szőcs László, Washington| Népszabadság| 2009. november 27
-  Magyarországon nagy várakozás előzi meg a látogatását. – Pedig számos alkalommal jártam már ott. Most is csak rövid útra, egy-két napra megyek. – Mi a véleménye a mostani helyzetről az országban? – Egyelőre figyelemmel kísérem, ugyanis nyugtalanító és aggodalomra okot adó jelentéseket kapok kézhez, a többi között öntől is. (Wiesel előzetes kérésére tudósítónk Magyarországról szóló külföldi újságcikkeket küldött neki, a többi közt a torontói The Globe & Mailből, a svájci 24 heures-ből, illetve Paul Lendvai írását a német Die Weltből. – A szerk.) Nem szívesen gondolok bele, hogy az antiszemitizmus új hulláma jelentkezett Magyarországon, még ha csak kis szegletekben is. Nem szívesen gondolok bele annak lehetőségébe: a mai Magyarországon eltűrhetik a rasszista gyűlöletet és a zsidóellenes rigmusokat bizonyos személyek és csoportok részéről. Kíváncsi vagyok, hogyan alakulnak majd a dolgok. – Hat éve, a 75. születésnapja előtt azt nyilatkozta lapunknak: szereti az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjas, Kertész Imre írásait? – Ez feltétlenül így van. – Ám Kertész a Die Weltnek adott minapi, nagy vihart kavart interjújában megkérte a német újságírót, hogy ne kösse őt Magyarországhoz, és „Berlinbe való” nagyvárosi emberként, „nemzsidó zsidóként” határozta meg önmagát. Ön, akit szintén fel szoktak sorolni a magyar Nobel-díjasok között, 2003-ban azt mondta: „magyar is vagyok, természetesen”. – Máramarosszigeten születtem, ami ma Romániában található, nem Magyarországon. De bizonyos értelemben igaz ez: noha otthon főleg jiddisül beszéltünk, azért magyarul is. Ezért persze azonosulok múltamnak ennek a részével. Ugyanakkor arra is emlékszem, hogy Magyarországról deportáltak. Ha már Kertész így fogalmazott, én viszont elsődlegesen „zsidó zsidóként” határozom meg önmagam. Zsidónak születtem, így is élek, zsidó kérdésekkel foglalkozom. Tanár és író vagyok – zsidó tanár és író. Emberjogi, humanitárius tevékenységet is végzek, örömmel és szuverén módon harcolok egyetemes értékekért, mások jogaiért – de ezt is zsidóként teszem. – Mindig az elsők között van, akik szót emelnek a népirtás, az agresszió ellen. De soha nincs vége a sornak: holokauszt, Kambodzsa, Bosznia, Ruanda, Darfur. Lehetséges-e végső soron a „világ megjavítása”, ahogy a héber fordulat mondja? – Ez nagyon egyszerű kérdés. Pár éve az ENSZ közgyűlése előtt szólalhattam fel – az első olyan emberként, aki nem tartozott egyetlen diplomáciai küldöttséghez sem. Előadásomban felvetettem a kérdést: tanulni fog-e a valaha is a világ? Azt a következtetést vontam le, hogy eddig nem tette meg. – És megteszi-e valaha is? – Remélem, hogy igen. Máskülönben abbahagynám az írást és a tanítást. – Említette az ENSZ-t. Mi a véleménye az Izraelt elítélő Goldstone-jelentésről? – Teljes mértékben ellenzem. Azt gondolom, hogy a mandátuma helytelen. Ismerem az embert (Richard Goldstone dél-afrikai bírót – a tud. megj.) és mélységesen tisztelem, de nem lett volna szabad elfogadnia a mandátumot az Emberjogi Tanácstól, amely a pincétől a padlásig abszolút Izrael-ellenes szervezet. Ennek az elődje szervezte a szégyenletes durbani konferenciát. (A 2001-es Világkonferencia a rasszizmus ellen Izraelt állította a pellengérre – a tud megj.)

 

 

Simon Jacobson :Tartalmas élet(14)

 

                                  Halál és gyász

Az élet végső állomása

Az élő szívére veszi.
Prédikátor 7:2

A lélek sosem hal meg.
– A Rebbe

* * *

1950-ben, elődje – s egyuttal apósa – elhunyta után a Rebbe hangsúlyozta, hogy az elhunytak magasztalásának az a legjobb módja, ha hagyjuk, hogy jótetteik beszéljenek helyettük. Egy levelet idézve, amelyet apósa 1920-ban, apja elhunyta után írt, a Rebbe kifejtette, hogy az igazi vezető olyan, mint a pásztor, aki sosem hagyja el a nyáját. Elmondotta, hogy még inkább itt van köztünk, mint mikor élt még, mivel a lelke immár megszabadult a tér és az idő anyagi korlátaitól. Elmondta azt is, hogy a tanító követőjének szorosabbra kell fűznie a kettejük közötti köteléket, és ezt az által teheti, hogy tanulmányozza a tanításait, tartja magát az elveihez, és folytatja a tevékenységét.

Mi a halál valójában?

Halál: a puszta szó félelmet ébreszt az emberek szívében. A halált megmagyarázhatatlannak és elkerülhetetlennek tartjuk. Félünk beszélni róla, vagy belegondolni annak valódi jelentésébe. Ez érthető reakció. Mindazonáltal fel kell tennünk magunknak a kérdést: Mi történik a halál után – ha egyáltalán történik valami? Mit jelent valójában a halál? Hogyan reagáljanak rá az életben maradottak?

A halál rejtélye hozzátartozik a léleknek és magának az életnek a talányához: a halál megértése igazából az élet megértése. Életünk során a lélek élteti a testet, a halál után pedig a test és a lélek elválik egymástól. A lélek azonban tovább él, ahogy mindig is élt, csak immár nem szorítja korlátok közé a test, És mivel az ember igazi jelleme – a jósága, az erényei, az önzetlensége – a lélekben lakozik, ezért a lelke, miután az illető beteljesítette földi feladatát, egy magasabb szintre emelkedik.

A modern fizika azt tanítja, hogy igazából semmiféle anyag nem vész el, és hogy az energia is az anyag egyik állapota. Egy fát például kivághatnak, házat építhetnek, asztalt, széket készíthetnek belőle, de tekintet nélkül formája változásaira, a fa anyaga megmarad. És mikor ugyanezt a fát elégetik egy kemencében, megint alakot vált: hőt és gázt adó energiává válik. A fa, a szék és a tűz csupán különböző megjelenési formái ugyanannak az anyagnak.
Ha ez így van az anyag esetében, még inkább így van a spirituális jellegű dolgok esetében. Az emberben lakozó spirituális életerő, a lélek sosem tűnik el: a halál után csak egy másik, magasabbrendű formát ölt. Lehet, hogy ezt elsőre nehéz felfogni, mivel életünk során mindvégig az érzékszerveinkre hagyatkozva tájékozódunk. A fa esetében például könnyebb egy széket a kezünkbe fogni, mint megragadni az égő fából felszabaduló hőt és energiát – ennek ellenére a hő semmivel sem kevésbé valós, mint a fából készített szék.

Mikor már jobban ráhangolódtunk a spirituális gondolkodásra, megértjük, hogy a halál után a testből kiszabaduló lélek a spirituális energia egy tisztább formáját ölti magára.
Nem számít, miféle testi betegség sújtja az embert, ezek csak fizikai betegségek. Ami a testtel történik, az mind eltörpül a lélek mellett, amely tisztán spirituális. Következésképp nem helyes a halál utáni történésekkel kapcsolatban a „másvilág” kifejezést használni, mivel a „másvilág” azt sugallja, hogy egy másik, különálló helyre lépünk át, márpedig a halál valójában – tudomásunk szerint – az élet folytatása egy új, magasabbrendű formában. Mózes első könyvének azt a fejezetét például, amely Sára haláláról beszél, „Sára életének” nevezik a zsidó hagyományban, a Jákob halálával foglalkozó fejezetnek pedig „És Jákob élt” a címe.
Mielőtt tehát igazán választ tudnánk adni a „Mi a halál?” kérdésre, előbb azt a kérdést kell feltennünk: „Mi az élet?”

Orvosi meghatározás szerint életről akkor beszélhetünk, ha valakinek az agya és a szíve működik. Ennek ellenére előfordulhat, hogy egy ember a szó biológiai értelmében él ugyan, valójában azonban mégsem. A lélegzés, a járás és a beszéd csupán a megnyilvánulásai annak, amit életnek nevezünk, de nem alkotják magának az életnek a fogalmát. Az élet igazi forrása, amely lehetővé teszi a test működését, a lélek. A lélek pedig, mivel az életet adó Örökkévalóhoz kapcsolódik, halhatatlan. Míg az élet manifesztációi megszűnnek a halál után, a lélek tovább él, csak más formában.

Hogyan kapcsolódhat a halandó ember az örök élethez? Úgy, hogy olyan e-földi életet él, amely testét-lelkét összeforrasztja, következésképp az Örökkévalóhoz kapcsolja. Aki a szeretet és a nagylelkűség eszközévé alakítja a testét, az a saját örök lelkét táplálja. Igazán élő csak úgy lehet az ember, ha életet ad másoknak.

Az olyan embernek, akinek az élet csak anyagi nyereségből áll, a halál valóban a „véget” jelenti. Annak az embernek azonban, akinek a spirituális nyereség az élet, annak az élet sosem ér véget. A lelket a jó cselekedetek kimeríthetetlen energiája fűti, és materiális formában az illető gyermekein és másokon keresztül él tovább, akik továbbviszik spirituális vitalitását. Ahogy a bölcsek mondták Jákobról, halála után: „Ahogy a leszármazottai életben vannak, ugyanúgy életben van ő is.”

Sokszor nehéz különbséget tenni a biológiai és a spirituális értelemben vett élet között, mert megzavar minket az anyagi élet számos csapdája. Ha azonban a lélek már elhagyta a testet, világosan látjuk, hogyan él tovább, hogy inspirálja továbbra is jó cselekedetekre az embereket, hogy oktassanak és segítsenek másokat, hogy istenes és spirituális életet élhessenek. Amikor egy igaz ember a szó materiális értelmében távozik a földről, akkor kezdi kifejteni a legmélyebb hatását.

* * *

Egy köztiszteletben álló rabbi, közeledni érezvén a halálát, azt kérte, hogy vigyék át a tanterembe, ahol előadásait szokta tartani. – A mennybe megyek – mondta a tanítványainak –, de rátok hagyom az írásaimat. – A szellemét tartalmazó írásokról beszélt.
Amikor a fia meghallotta ezeket a szavakat, sírva fakadt. A betegségtől legyöngült apja odafordult hozzá, és így szólt: – Érzelem? Érzelem? Nem! Értelem, értelem! – A fia attól a perctől fogva szilárd maradt, nem gondolt másra, csak apja örök lelkének értelmére.

A halál és a hátramaradottak

Noha a halál azt jelenti, hogy a lélek egy magasabb szintre emelkedik, a hátramaradottak számára mégis fájdalmas esemény. Ugyanakkor azonban, mint az élet minden élményének, tanulsággal is kell szolgálnia, előrelépést kell jelentenie. A halált nem negatív erőnek, hanem fejlődési lehetőségnek kell tekinteni.

Mivel a halál ilyen erős érzelmeket vált ki, szükségünk van egy jól meghatározott csatornára, amelyen keresztül kifejezhetjük ezeket az érzelmeket, és konstruktív módon kereshetjük a gyógyulást. Amikor egy szeretett ember meghal, az esemény erőteljes és zavaros érzelmeket idéz elő bennünk: szomorkodunk a veszteség miatt, és nem nagyon tudjuk, hogyan lesz ezután. A bölcsek arra tanítanak minket, hogy barbár cselekedet lenne egyáltalán nem gyászolni, mindazonáltal nem szabad a szükségesnél tovább húzni a gyászt2. Egyheti intenzív gyász elegendő, különben az elhunyt halála jelenlétté válik, állandóan szomorít minket, és akadályoz az életben való előrejutásunkban.

De miért kellene korlátok közé szorítanunk azt a természetes fájdalmat és bánatot, amit egy szeretett ember halála miatt érzünk? Végtére is a gyász egy érzelem, és az érzelmeket nem lehet kontrollálni... Vagy igen? Nem hiba határt szabni a gyászunknak, nem hiba elfojtani, vagy egy bizonyos irányba terelni?

Igaz: az érzelmek azok érzelmek, de igenis megválaszthatjuk, hogy destruktív vagy produktív megvilágításban szemléljük-e őket. A kulcs ebben az esetben az, hogy megértsük, mi is a halál, és hogy örüljünk a pozitív elemeinek. A gyászolónak végül meg kell értenie, hogy az elhunytnak, akit szeretett, most egy másik, magasabb szintre került a lelke, mint amilyen magasságban itt a földön tartózkodott, és ez az emelkedés folytatódik. Ha ezt a pozitív szemléletet sikerül összeegyeztetnünk a gyászunkkal, a halál traumatikus eseményből katartikussá válik.

Gyászunk kifejeződését csökkenteni egészségtelen és helytelen dolog, ha azonban hagyjuk, hogy elborítson minket a gyász, azzal önző módon nem vesszük figyelembe a halál igazi jelentését: azt, hogy az igaz ember lelke még igazabb otthonra talál.

Mire tanít a halál?

Azon kívül, hogy örülünk a szeretett lélek fölemelkedésének, és kifejezzük érzéseinket, van még egy célja a gyászolásnak, ugyanis a halál egyszersmind lehetőség arra, hogy megvizsgáljuk életünket, és felmérjük, hogy milyen mértékben teljesítjük isteni küldetésünket. Ahogy Maimonidész írja, a gyászolónak „nyugtalannak és aggodalmaktól elteltnek kell lennie, értékelnie kell a magatartását, és bűnbánatot kell gyakorolnia.”

A szeretett ember lelkére való emlékezés tehát a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy a saját lelkünkbe tekintsünk. Mindannyian tudjuk, mennyire nehéz véleményt alkotni a saját magatartásunkról, és gyakran nem is kényszerülünk erre addig, amíg valamelyik barátunk, vagy rokonunk meg nem hal. Akkor felidézzük, miket ért el az életben, hogyan bánt a családjával és a barátaival, hogyan tett meg időnként minden tőle telhetőt még idegenekért is. Sajnos gyakori eset, hogy épp a halál csapása zökkent ki minket az elégedettségünkből, s késztet arra, hogy gondoljuk át újra az értékrendünket.

Mivel a szülő és a gyerek, vagy a férj és a feleség közötti kötelék spirituális, ezért a halál után is érintetlen és erős marad. A gyászolás ennek a köteléknek a megtartásában is segít, mert az eltávozott örök és érintetlen lelke figyeli azokat az embereket, akiket szeretett. Minden jóakaratú cselekedet örömet és elégtételt jelent neki, főleg, ha az ilyen cselekedetet úgy visszük véghez, ahogyan azt személyesen példáján vagy szavain keresztül tanította.

Az elhunyt lelke pontosan tudja, mi történik hátrahagyott barátaival és rokonaival. A lélek szomorú, amikor indokolatlan gyászt, vagy bánatot tapasztal, és örvend, amikor a hátramaradottak túlteszik magukat kezdeti fájdalmukon, tovább építik életüket, és erre ösztönzik a körülöttük lévőket is.

Elhunyt szeretteink pótlására nincs mód, mivel minden ember egy teljes világ, van azonban egy módja annak, hogy miként tudjuk legalább részlegesen betölteni a hátrahagyott űrt. Mikor a családtagok és a jóbarátok a szokásos jó cselekedeteik mellett még az elhunyt nevében is végrehajtanak néhány erényes cselekedetet, azzal tovább folytatják az elhunyt lelkének munkáját. Ha eltávozott szerettünk nevében ilyen cselekedeteket hajtunk végre, azzal igazán élő emlékművet állítunk neki.

Honnan vesszük ehhez a szükséges külön energiát, főleg a halál miatti gyász idején? Ahogyan a test veszély esetén előveszi erőtartalékait, ugyanúgy képes a lélek is nagy traumák esetén rejtett erőforrásaihoz folyamodni, olyanokhoz, amelyekről addig talán nem is tudtuk, hogy léteznek.

És mire megyünk azzal, ha átgondoljuk azt a módot, ahogyan a halált szemléljük? Miféle jelentősége van ennek olyan emberek számára, akik egy olyan valóságban élnek, amelyet érzékszerveik és a természet törvényei határoznak meg; egy olyan valóságban, amelyben a materiális értelemben vett élet elkerülhetetlenül megadja magát a materiális értelemben vett halálnak?

Azok számára, akik csak az élet külsődleges jegyeit tartják szem előtt, annak az emberi test által meghatározott fizikai összetevőjét, a halál valóban az élet végének látszik. De meg kell tanulnunk keresztüllátni ezen a külső rétegen, meg kell tanulnunk az Örökkévalóhoz és az örökléthez fűződő kapcsolatunkat, az emberi lelket látni.

A lelkünk mélyén mindannyian nagyon is tudatában vagyunk ennek a kapcsolatnak. Bármely gondolkodó ember, aki eltöpreng például a Naprendszeren vagy az atom bonyolultságán, előbb-utóbb arra az álláspontra jut, hogy a világegyetem nem jöhetett létre egyszerűen valamilyen furcsa véletlen következtében. És nem is áll kizárólag materiális dolgokból, mivel minden részecskéjében energia lüktet. Bármerre fordulunk, tervezettséget és célt látunk: Teremtőnk fémjelét. Ebből az is következik, hogy minden embernek célja kell legyen; ugyanúgy, ahogy életünk minden egyes mozzanatának.
Következésképp még a halálnak is célja van az életünkben, még a halál is módszerré válik, amely egy tartalmasabb élethez vezet, és még a halál is csak az energia egy másik formája.

Miután azonban mindezt tudomásul vettük, a halál még mindig felfoghatatlan marad, kétségbeejtő érzés a hátramaradottak számára. Hiába minden magyarázat, minden józan érvelés, a szív még mindig zokog. És zokognia is kell.

Amikor egy jó barát vagy egy családtag gyászol egy szeretett embert, ne próbáljuk neki megmagyarázni – csak legyünk ott mellette. Nyugtatgassuk, vigasztaljuk, sírjunk együtt vele. Igazából semmit sem tudunk mondani, mert bárhogy próbálkozunk is, el kell fogadnunk, hogy sokszor nem értjük az Örökkévaló kifürkészhetetlen útjait.
Azt viszont megtehetjük, és meg is kell tennünk, hogy kérjük az Örökkévalót: hozza el végre a napot, amikor nem lesz többé halál, amikor „a halál örökre elnyeletik, és az Örökkévaló mindenki arcáról letörli a könnyet”.

* * *

Élete során a Rebbe egész családját elvesztette: apját, anyját, két fivérét, apósát és a feleségét. Gyászát minden alkalommal katalizátorrá formálta, amelynek segítségével új oktatási és jótékonysági intézményeket hozott létre az ő szellemükben. Haláluk évfordulóján minden évben beszédet tartott, amelyeket azoknak a jó cselekedeteknek szentelt, amelyeket az elhunytak tettek életükben, és emlékük nevében hasonló tevékenységeket kezdeményezett.

Különösen mélyen érintette és inspirálta elődje, egyben apósa, Yosef Yitzchak Schneersohn rabbi elhunyta. Hetente többször felkereste a sírját, ahol némán imádkozott, vagy elolvasott néhányat az útmutatását kérő levelet ezrei közül. Sok válaszlevelét a következő szavakkal zárta: „Meg fogom említeni a sírnál.” (Folyt.köv).

 

  (Chabad-Lubavits kiadás, Budapest)

((

 

(AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI (18

 

NAPI NYOLC ÓRA ALVÁS   Chanina ben Chachináj rabbi mondotta: "Aki sokat éjszakázik, aki magában járja az országutakat, és a szívét hívságos dolgokra irányítja, az életével játszik." (Atyák 3, 4). Chanina mondása a mindennapi életből vett alapigazságokkal foglalkozik, legalábbis első látásra. Aki sokat éjszakázik, és nem alszik eleget, az beteg lesz, mert az embernek alvásra van szüksége ahhoz, hogy egészséges legyen. Aki egyedül járja az országutakat, az veszélynek teszi ki magát, mert az utak - soha, sehol - nem biztonságosak. Aki meg hívságos dolgokra adja a fejét - más értelmezés szerint, aki semmittevéssel tölti napjait -, az életével játszik, mert az unalom öl. Jiszráél Lifsitz, danzingi rabbi Tiferet Jiszráél nevű kommentárjában összeköti a három emIített dolgot, és azokat közös nevezőre hozza. Aki sokat éjszakázik, és nem alszik eleget, az mind fizikailag, mind szellemileg meg szenvedi azt. Aki egyedül kószál, az testi épségét veszélyezteti, míg a semmittevő, aki ölbe tett kézzel ül, az szellemi tespedéstől szenved. Mindhárom kategória - mondja Lifsitz rabbi - végeredményben az életével lakol. Meiri rabbi, a neves Talmud-kommentátor mondotta Maimonides alapján: "...bármennyire is hitünk alaptételei közé tartozik, hogy hiszünk az isteni Gondviselésben, mely minden lépésünket vigyázza, nem szabad, hogy az ember olyasmit tegyen, amivel veszélyezteti önmagát. ... például sokat ébren lenni éjjel nem tesz jót az egészségnek... és aludjon nyolc órát, ami a nap harmadrésze... aki egyedül járja az utakat, az is veszélyes, mert az utak sok veszélyt rejtenek magukban..." * * * Chanina Akiba tanítványa volt, akitől a gyakorlati Halachán kívül kabbalát is tanult. (Chágigá, 14,b) Aki magában (egyedül) jár az élet országútján - vagyis aki csak magával törődik, de nem érdekli, mi történik a többiekkel- az ilyen ember az életével játszik, vagyis a saját élete, lelkének nyugalma sem teljes és biztonságos. (Kneszet Jiszráél). Jichák Eizik, a komárnói rebbe mesélte, hogy a lublini cádik sosem aludt éjfélkor (mert olyankor mondják a Tikun Chácotot, amiben Jeruzsálemet siratják), de ezzel szemben máskor igenis aludt, és tanítványait is arra intette, hogy ne teljesítsék túl a nem alvás "normáját", mert aki így viselkedik, az nem ember, hanem szamár. Ő maga, a komárnói hozzátette, hogy Chanina mondásának tanulsága az, hogy aki fenn van egész éjjel, magában járja az élet útjait, bezárkózik és elzárkózik zsidó testvérei társaságától; biztos lehetsz benne, hogy az ilyen ember hívságos dolgokkal foglalkozik...