A TALMUD BÖLCSEI

 

           RÁBBÁN 

   JOCHÁNÁN BEN 

ZÁKKÁJ

 

    Jochánán ben Zákkáj a zsidó történelem egyik legnagyobb alakja volt. Ő volt az, aki a pusztulásra ítélt Jeruzsálemből a Tórát - és vele a zsidó nép létét és jövőjét - átmentette Jávnéba. Azt, hogy ma, közel kétezer évvel később zsidók élnek a földön, és nemzedékünk életében megújult a zsidó állam, jórészt az ő önfeláldozásának és bölcs előrelátásának köszönhetjük.

 

     Akárcsak Mózes és Hillél, Jochánán is százhúsz évet élt. Az első negyven évben kereskedelemmel is foglalkozott, később csak tanult és tanított.

 

     Hillél egyik legfiatalabb tanítványa volt. Aharon Hyman a Tol'dot tánáim v'ámoráimban kiszámít ja, hogy Heródes trónra lépésekor hétesztendős volt. Ez megfelel annak a százesztendős periódusnak, amelyben a Talmud.

szerint Hillél, majd fia, Simeon, unokája, Rábbán Gámliél és dédunokája, Rábbán Simeon ben Gámliél voltak a Szánhedrin vezetői, és álltak a nép élén mint Dávid-házi választott fejedelmek.

 

    Jochánán nem származott fejedelmi családból, nem tudjuk, kik voltak ősei, csak annyit jegyeztek föl, hogy már egészen fiatal korában Hillél lábainál ült, és Tórát tanult. Egy talmudi forrás szerint maga Hillél ezt mondta róla: "Biztos vagyok benne, hogy rövidesen bíráskodni fog Izraelben." (Peszáchim 3.) Egy más alkalommal, amikor Hillél beteg volt, és meglátogatták, Jochánán, a legfiatalabb, kint maradt az udvaron. Igen ám, de az idős mester észrevette és megkérdezte: "Hol van a legkisebb közületek, a bölcsesség atyja és nemzedékek feje?" (Jeruzsálemi Talmud. Nedárim 5.) Az első tanaiták egyike volt, Gámliél után a második, akinek nevéhez a "rábbán" titulust csatolták, ami pedig csak a fejedelmeket illette meg.

 

     Eredetileg Árábe galileai faluban élt Cipori városa mellett, de a Gálil ám háárec lakossága nemigen volt alkalmas Tóra-tanulásra. Jochánán ezért Jávnéba  költözött, ahol jesivát és törvényszéket alapított, mintha tudta volna, hogy a nagy pusztulás után itt lesz a Tóra és a zsidóság mentsvára. Miután lerakta a jövendő menedékhely alapjait, visszatért Jeruzsálembe.

 

   Együtt munkálkodott Rábbán Gámliéllal, majd fiával, Simeonnal - aki a rómaiak áldozatául esett -, végül a második Gámliéllal, a jávneival.

 

     Egy midrási forrás szerint élete utolsó negyven évében a fejedelmi tisztet is betöltötte (Szifré, Dvárim, 347). Ez a "negyven év" valószinűleg túlzás. A pusztulás előtti zűrzavaros években a rómaiak üldözték a fellázadt zsidók vezetőit, és patricius körökben voltak, akik együtt is működtek velük, úgyhogy Simeon ben Gámliél bujkálni kényszerült, s végül meg is ölték. Ebben az időben tevékenykedhetett Jochánán - aki a HilIél-iskola fejeként közismert volt békeszeretetéről - a fejedelem feladatkörében.

 

                                                                                   * * *

 

   Bölcseink szuperlativuszokban beszélnek Jochánán ben Zákkáj tehetségéről, jó tulajdonságairól, tevékenységéről. Elmondják róla, hogy mindent megtanult, minden létező tudományt elsajátított: "Bibliát, Misnát, Gemárát, háláchát, ágádát, nyelveket, példabeszédeket, geometriát, még az angyalok beszédét, a szellemek praktikáit, az eukaliptuszok susogását, a rókák meséit és a mosónők regéit, a világteremtés titkainak feltárását is" (Szuká 28).

 

    Tulajdonságairól és viselkedési normáiról elég annyit tudni, hogy "életében nem beszélt hiábavalóságokat, és nem ment négy rőfnyit Tóra[-tanulás], illetve Tfilin nélkül; senki nem tudta megelőzni a tanházban, ahol soha el nem szundított, noha igen sok időt töltött ott, és mindig ő ment haza utolsónak; senki nem látta, hogy semmittevéssel töltené az időt, hanem mindig tanult és tanult; otthonában mindig maga nyitott ajtót a tanítványoknak. Soha nem mondta: ideje hazamenni a tanházból, kivéve Peszách és Jom Kippur előestéjét" (uo.).

 

    Egy másik forrás azt tanúsitja, hogy senki nem tudta megelőzni őt a köszönésben: ő köszönt előre mindenkinek, még egy idegennek is a piacon (Bráchot 17).

 

                                                                        * * *

   A Szánhedrin egyik vezetőjeként és a HilIél-iskola egyik fejeként, éles küzdelmet vivott a szadduceusokkal, akik saját kényelmük - és politikai céljaik - szerint próbálták csűrni-csavarni a Tórát. Több ilyen vitát elbeszél a Talmud, amelyekben Jochánán a Tóra-szaktekintély minden erejével ostorozza a kor reformistáit, és bebizonyítja tévedéseiket, ferdítéseiket. Egyszer egy ilyen "reformer" főpap az előírások megkerülésével, a szadduceus szokások szerint kezdett neki a rituális teendőknek. "Ben Zákkáj megtudta, barátilag a vállára tette a kezét, és azt mondta: »Főpap uram, mily szép vagy főpapi talárodban! Most pedig eridj, merítkezz meg a mikvében!« [Azzal, hogy a templomi szolgálat közepette hozzáért, rákényszerítette az amúgy is kötelező alámerülésre, amit az illető elbliccelt.] A főpap nagy dühösen eleget tett a barátságos kérésnek, és megmerítkezett. Utána azonban megcibálta Jochánán fülét, és életveszélyesen megfenyegette: »Mihelyt időm lesz rá, elintézlek!«

 

     Jochánán rábólintott: »Igen, ha időd lesz rá. . .« Nem telt el három nap, és jött a főpap apja, hogy közölje Jochánánnal: »Meghalt a fiam. . . «" (Toszeftá Párá 3,8.)

 

                                                                                * * *

    Idegen előkelőségek is keresték ismeretségét, és kérdéseket intéztek hozzá a zsidóságról. Ő udvarias, de önérzetes választ adott, a Tóra alapelveit a kérdező képességei szerint magyarázva el. Egyszer egy római patricius kérdést tett fel neki a "vörös tehén" rituáléjával kapcsolatban. Ennek az a sajátossága, hogy a vörös tehén elégetése után hamvai "megtisztítják a tisztátalanokat", ugyanakkor tisztátalanokká teszik azokat, akik a hamut előkészítik és szórják. A római valamiféle ördögűző praktikát vélt látni ebben. Jochánán megmagyarázta neki, hogy pszichológiai folyamatról van szó.

 

    A kérdező elégedetten távozott, a tanítványok pedig megkérdezték Jochánánt, mit mond nekik, miután a rómait jól elküldte. A mester igen eredeti választ adott: ". . . nem a halott tesz valakit tisztátalanná, és nem a vörös tehén, illetve a víz tesz tisztává. . . a Szent, áldassék, azt mondta: törvényt alkottam, rendeletet hoztam. Nincs jogotok megszegni . . . " (Midrás Rábá, Chukát. L. még: Az ősi forrás. 1. 208. 1.)

 

           A PUSZTULÁS ELŐJELEI

 

Ben Zákkáj tisztában volt mind a külpolitikai viszonyokkal - az akkori Róma legyűrhetetlenségével -, mind a zsidó nép megosztottságával és egyenetlenségével, ami áldatlan pártharcokban, a szadduceusok zsidóságtagadó viselkedésében, az első keresztények bomlasztó tevékenységében, végül Josephus árulásában nyilvánult meg. Jó előre látta, hogy nincs menekvés: a látszatfüggetlenséget élvező, valójában római gyarmat zsidó miniállam rövidesen elvész, a Templom elpusztul, és a zsidó nép puszta létét súlyos veszély fenyegeti.

 

   A Talmud szívhez szóló elbeszéléssel illusztrálja ezt. Negyven évvel a nagy pusztulás - a churbán - előtt már a bomlás jelei mutatkoztak a jeruzsálemi Szentélyben. A nyugati lámpa nem égett. A Jom Kippur-i, bűnbakszertartással kapcsolatos sorsolás rosszul sikerült. Nem fehéredett ki a karmazsin fonál annak jeléül, hogy Isten megbocsátotta a nép vétkeit.

 

   A Szentély kapui nemegyszer maguktól kinyíltak. Jochánán ben Zákkáj rájuk kiáltott: "Szentély, Szentély, mit ijesztgeted magadat? Jól tudom, az lesz a vége, hogy lerombolnak!" (Jomá 39.) Ez a negyven év - amit Hyman Agrippa halálától számit - azonos azzal a negyven évvel, amely alatt a Talmud (Gitin 59) szerint Cádok rabbi, a jeruzsálemi szent, egyfolytában böjtölt, azért imádkozván, hogy a szent város megmeneküljön, és ne pusztuljon el.

 

   Minden nap csupán egy füge levét szívta ki, és annyira lesoványodott, hogy ha lenyelt valamit, az meglátszott a nyeldeklőjén.

 

                                                                                 * * *

    Békeszerető természete és helyzetfelismerő képessége miatt Jochánán nem támogatta a Róma elleni felkelést, amelyet a történészek később "nagy háborúnak" neveztek el. Az első Rábbán Gámliél is ellene volt, akinek halála után a szellemi vezetést fia, Simeon vette át. Simeon szintén békeszerető, bölcs és mérsékelt vezető volt. Flavius - aki pedig ellenfele volt - igen dicséri őt mint igazságos és bölcs vezetőt, aki a legkilátástalanabb helyzetben is talált kivezető utat. Ez az első Simeon ben Gámliél, a Hillél-dínasztia negyedik leszármazottja, közvetlenü] a pusztulás előtt volt a politikai vezetés egyik oszlopos tagja, Hánán ben Hánánnal és Josuá ben Gámlával, a két, egymást követő főpappal együtt. Ellenezte a háborút, és a harcok során megölték. Egyes vélemények szerint szélsőséges zsidók ölték meg, mivel nem volt eléggé harcias természetű, de egy talmudi forrás (Szmáchot 8) szerint a rómaiaknak esett áldozatul.

 

    Ebben az időben töltötte be Jochánán ben Zákkáj, a Szánhedrin feje, a vallási vezetői feladatkörön kívül de facto a fejedelem tisztét is. Naphoszzat a Szentély árnyékában ült, és több száz tanítványával foglalkozott.

Jeruzsálemi jesiváját "nagy háznak" nevezték.

 

Jochánán még a pusztulás előtti zavaros időkben beszüntette a hűtlenséggel vádolt asszonyok vizsgálatára szolgáló "keserű víz" használatát, mivel a férfiak erkölcstelen, kicsapongó életmódja miatt az ilyen vizsgálatok nem vezettek hitelt érdemlő eredményre (Szotá 47).

 

                                                                               * * *

 

    J ochánán ben Zákkáj életműve a churbán. a pusztulás idején tetőződött be. Akárcsak Simeon ben Gámliél, ő is élesen ellenezte a felkelést. Követelte, hogy kössenek békét a rómaiakkal, mivel az esztelen, kilátástalan háború és az értelmetlen testvérharc csak romboláshoz, pusztuláshoz vezethet.

 

     Amikor a szélsőséges felkelők fölégették a magtárakat, és az ostromlott Jeruzsálemben éhínség tört ki, Jochánán utoljára megpróbálta menteni a menthetőt. Magához hívatta unokaöccsét, Ábá Szikrát - aki az egyik felkelő  terrorista csoport tagja, afféle városparancsnok volt -, és felelősségre vonta az esztelen vérontás miatt. "Meddig folytatjátok ezt: míg éhen nem pusztul az egész nép?" Amaz azzal védekezett, hogy ő is hasonlóan gondolkodik, de ha ki merné ezt mondani, társai megölnék.

 

   Jochánán arra kérte, juttassa ki őt az ostromlott városból, hátha hajlandók vele tárgyalni a rómaiak. Az unokaöcs azt javasolta, hogy a mintegy száztíz éves mester tettesse magát betegnek, költsék halálhírét, s majd koporsóban kiviszik a városból (mert még az ostrom alatt sem temették el a halottakat a szent városban). Így jutott ki Jochánán két hűséges tanítványa, Eliézer és Josuá vállán. A városkapuban őrt álló felkelők meg akarták szurkálni bajonettjukkal a "holttestet", de Ábá Szikrá rájuk rivallt: "Mit fognak szólni a rómaiak, ha a barbár zsidók még saját rabbijukat semi tisztelik, és a halottgyalázástól sem riadnak vissza!"

 

     Végűl kiengedték őket, a két tanítvány elvitte a koporsót egy temetkezésre szolgáló barlangba, majd visszament a városba.

 

   Jochánán meg sem állt a rómaiak táboráig, s ott rögtön kérdezősködni kezdett: "Hol van a király? Hol van a király?" Legott Vespasianus elé vezették. "Béke veled, imperator!" - köszönt a mester. A rómainak tetszett az öreg zsidó felbukkanása. Megrótta, amiért "uralkodónak" titulálta, hiszen ő csak katona. Jochánán azonban elmagyarázta neki, hogy ha most nem is császár még, hamarosan azzá kell lennie, hiszen "Jeruzsálem csak uralkodó kezétől eshetik el". "Jól van, öreg - válaszolta a hadvezér -, de ha ez így van, akkor miért csak most jöttél el hozzám?"

 

Miközben ezt tárgyalták, császári futár érkezett Rómából, hogy bejelentse: meghalt a császár, a szenátus Vespasianust nevezte ki utódjául, úgyhogy azonnal Rómába kell mennie. . .

 

KÉT VILÁG TALÁLKOZÁSA

 

    A jelenet nagyszerűsége nem egy drámaírót megihletett. Két világ áll egymással szemben: Róma és Jeruzsálem, egy marcona római katona és egy nagy szakállú, öreg zsidó. Kettejük összecsapásából rövid távon a pogány katona, hosszú távon azonban az örök zsidó eszmék képviselője kerül ki győztesen.

 

    Útnak indulása előtt Vespasianus így szólt: "Küldök valakit magam helyett - a fiáról, Titusról beszélt -, aki a munkát befejezi. Kérj valamit, öreg, és teljesítem kívánságodat!" A Talmud (Gitin 56) szerint a reálpolitikus Rábbán Jochánán csak azt kérte Vespasianustól: adja neki, illetve kímélje meg Jávne városát, hogy ott folytathassák a zsidó nép szellemi életét a jeruzsálemi Szentély helyett.

 

   Másik kérése az volt, hogy hagyja életben a HilIél-dinasztia tagjait, vagyis a második Rábbán Gámliél ben Simeont és családját. Ezenkívül orvosi segítséget kért Cádok rabbi, a jeruzsálemi szent számára, aki negyven éven át böjtölt, hogy a város ne pusztuljon el.

 

     A későbbi nemzedékek élesen bírálták Jochánánt, amiért mindössze ennyit kért a leendő császártól. Rabbi Joszéf – mások szerint rabbi Ákivá  - nyíltan ki is mondja, amit sokan gondoltak: azt kellett volna kérnie, hogy a hódító vonuljon el, és kegyelmezzen meg a városnak.

 

    Jochánán viszont úgy számított, hogy ezzel a teljesíthetetlen kéréssel semmire sem jutna, míg a szerényebb kívánságokkal legalább a jávnei tanház megmentését elérheti.

 

                                                                              * * *

 

Egy párhuzamos forrás szerint Jochánán valójában kérte Vespasianust, hogy kegyelmezzen meg a szent városnak, és hagyjon föl az ostrommal, de az elutasította: "Nem azért küldött ide a szenátus, és nem azért választott meg császárnak, hogy megkegyelmezzek ennek a lázadó tartománynak." Mielőtt Rómába indult, megkérdezte Jochánánt, nincs-e valaki, akit ki akar hozatni a városból, mielőtt a légiósok elfoglalják. Jochánán kihozatta Cádok rabbit.

     Amikor az öreg szent megérkezett, Jochánán fölállt, és tiszteletteljesen köszöntötte. Vespasianus jót derült: "Ez előtt a csont-bőr csúfság előtt állsz fö1?"

 

    Jochánán keserüen válaszolt: "Tudd meg, császár, ha lett volna még egy ilyen közöttünk, nem foglaltad volna el Jeruzsálemet kétannyi légióssal sem!" Egy másik változat szerint Jochánán azt kérte, hagyják nyitva a ludi útra nyíló nyugati városkaput négy órára, hogy aki ezalatt kijut a városból, az életben maradhasson (Midrás Rábá, Échá 31).

 

                                                                      * * *

        Az izraeli-arab viszály már e kétezer évvel ezelőtt lejátszódott tragédiában is felütötte fejét. A midrási elbeszélés szerint Vespasianus római légiósai sorában négy vazallus főúr is részt vett Jeruzsálem ostromában:

egy arab, egy afrikai, egy alexandriai és egy palesztinai herceg. Az arabok hercegét Pángárnak hívták. Amikor Jochánán kérlelte Vespasianust, hogy kegyelmezzen meg Jeruzsálemnek, ez a Pángár közbeszólt, és egy parabola elbeszélésével a város elpusztítását sugalmazta a vezérnek. Rábbán Jochánán szemrehányást tett neki, amiért szomszéd létére nemhogy védelmébe venné a zsidókat, még ellenük beszé1. Pángár azt felelte, ő csak a zsidók javát akarja, mert a Szentély fennállása zavarja a többi népet, de ha elpusztul a Templom, nem szúrja többé Izrael ellenségeinek szemét. . .

 

     Erre a példátlan képmutatásra Jochánán csak annyit mondott: "A szív tudja, mi az igazi szándékod, építés vagy rombolás. . ."

     A Midrás elbeszéli, hogy Pángárt később kivégezték, mert nem teljesítette a hadvezér parancsát (uo.).

 

                                                                    * * *

    A jávnei iskola lett a nagy pusztulás után a zsidó miniállam szellemi központja, amelynek az első években Jochánán állt az élén. Egész sor ad hoc döntést, tákánát hozott, amelyek a Szentély és a papi szolgálat mielőbbi restaurációjára vonatkoztak. "M'hérá jibáné HáMikdás": hamarosan újjáépül a Templom, s akkor így és így kell tenni, hogy a szolgálat folyamatossága zavart ne szenvedjen. Kilenc ilyen intézkedést jegyez föl a Talmud (Ros HáSáná 31), és egész sor, Jochánán nevéhez fűződő talmudikus magyarázatot, illetve Tóra-értelmezést közö1. Az egyik legjellemzőbb történet szerint a mester a romba dőlt Jeruzsálem mellett egy fiatal nőre lett; figyelmes, aki árpaszemeket szedegetett az arab lovak ganéjából.

 

   Amikor észrevette Jochánánt, hajával eltakarta arcát, és ennivalót kért.

 

Jochánán megkérdezte tőle, kicsoda, az asszony pedig elmondta, hogy Nákdimon ben Gurionnak, Jeruzsálem egyik leggazdagabb és legelőkelőbb patríciusának leánya. Kérte Jochánánt, emlékezzék vissza, hogy ö írta alá a házasságlevelet, amely szerint apjától és apósától egy-egymillió aranydénárt kapott. Jochánán emlékezett, elsírta magát, majd azt mondta: "Izrael, Izrael! Amikor Isten akarata szerint viselkedik, nincs nép, amely uralkodhatnék rajta! Ellenkező esetben Isten egy alja nép kezére adja őt. . ." (Ktubot 66.)

 

                                                                         * * *

         Miután a helyzet konszolidálódott, Jochánán ben Zákkáj átadta helyét Gámliél ben Simeonnak, az ötödik Hillél-házi fejedelemnek, aki a jávnei Rábbán Gámliélként vált ismertté. Ő volt a második, aki ezt a nevet viselte. Az ő számára kért kegyelmet Jochánán Vespasianustól: Hyman külön is hangsúlyozza, hogy nem a maga vagy fiai számára kért birtokot vagy magas méltóságot.

  

     Rábbán Jochánán Bror Chájilban töltötte utolsó éveit. Ide vonult viszza, amikor az elnökséget és a Szánhedrin vezetését átadta Gámliélnak. Itt is volt bét dinje és jesivája: amikor a Talmud a jó nevű bíróságokat említi, közéjük sorolja Jochánán Bror Chájíl-i bét dinjét is (Szánhedrin 32). Ide jött hozzá tanácsért hüséges tanítványa, Josuá ben Chánánjá, és itt látogatták meg tanítványai nem sokkal halála előtt. Ezt a jelenetet drámaian festi le a Talmud (Bráchot 28).

   

   "Amikor Jochánán ben Zákkáj megbetegedett, tanítványai eljöttek meglátogatni. Amint meglátta őket, sírva fakadt. Mondták neki a tanítványok: »Izrael fénye, a hit oszlopa, erős kalapács, miért sírsz?«

 

    Felelte erre Jochánán: »Ha hús-vér király elé kerülnék, aki ma itt van, holnap a sírban, akinek haragja nem tart örökké; ha börtönbe vet, annak vége lesz egyszer; akit kiengesztelhetek vagy megvesztegethetek - akkor is sírnék. Most, amikor a királyok királya, az Örökkévaló elé készülök, akinek haragja örök, aki végleges és örökös halállal sújthat, akit nem engesztelhetek ki szavakkal, és nem vesztegethetek meg pénzzel, s nem tudom, hogy az üdvözülés vagy az elkárhozás útját fogja megnyitni előttem - hogyne sírnék!. . .«

 

    A tanítványok megrendülve hallgatták mesterük szavait. Végül csak annyit kértek, hogy áldja meg őket. Ő pedig azt mondta: »Legyen Isten akarata, hogy istenfélelmetek legalább olyan [mértékű] legyen, mint az emberektől való félelmetek!«

   Tanítványai nem fogták föl a szavak mély értelmét, és megkérdezték: »Mester, ennyi az egész?« »Bár beteljesednék! - mondta Jochánán. - Hiszen tudjátok, amikor valaki vétkezik, azt mondja: jaj, csak emberfia meg ne lásson! . . . «.

 

                                                                        * * *

 

Családi életéről keveset tudunk. Az egyik fia meghalt. Másik fia betegségekor Chániná ben Doszát kérte meg Jochánán, hogy imádkozzék érte.

         Harmadik fia, akit Jehudának hívtak, neves Talmud-tudós volt.

Halála előtt figyelmeztette családját, vigyék ki a házból az edényeket, nehogy tisztátalanokká váljanak, és készítsenek széket Chizkijáhunak, Júdea királyának, aki el fog jönni a temetésére. . .

 

    "Amikor Rábbán ]ochánán meghalt, megszűnt a bölcsesség zamata" - mondja a Talmud (Szotá 49).