HETI HÁFTÁRÁ - KORÁCH - 2012 Királyság zsidó módra   "Akkor ezt mondta Sámuel egész Izraelnek: Íme, hallgattam szavai­tokra, amit mondtatok nekem, és királyt választottam nektek. Most már a király jár elöttetek, én pedig megöregedtem és megöszültem, hiszen a fiaim is ott vannak már köztetek. Itt állok, válaszoljatok az Örökkévaló elött és fölkentje elött: Kinek vettem el az ökrét, kinek vettem el a szamarát, kit nyomtam el, és kit károsítottam meg? Kitöl fogadtam el ajándékot, hogy amiatt szemet hunyjak? Visszaadom nektek! De ök ezt felelték: Nem nyom­tál el, és nem károsítottál meg bennünket. Nem fogadtál el senkitöl semmit." (lSámuel12:1-4.)     Sámuel próféta már idős ember. A fölkent király a Binjámin törzséből való Saul, Kis fia. Sámuel szavaiból nem kevés szemrehányás hallik ki: "Királyt kértetek - tessék, itt van! Én már nem voltam elég jó nektek ... "   A háftárá megértéséhez - akárcsak a hetiszakasszal való összefüggésé­nek magyarázatához - ismerni kell az előzményeket.   Sámuel próféta húsz éve bíráskodik Izrael fölött. Éli, a főpap volt mestere, akitől átvette a vezetést. Nemcsak bíró és próféta, hanem hadve­zér is volt, és sikeres védelmi háborút vezetett a filiszteusok ellen. Most békesség van Izrael és az emoriták között, visszaszerezték a filiszteusoktól az elorzott területeket "Ekrontól Gátig" (Uo. 7:14.).   ámuel Rámában lakott, de időnkint fölkerekedett, ellátogatott a különbőző városokba, hogy a vitás ügyekben bíráskodjék. Amikor megöregedett, és fölmerült az utódlás kérdése, két fiát, Joélt és Áviját nevezte ki bírónak Beér Sevára. Ők azonban már másik nemzedékhez tartoztak: az Írás tanúsága szerint "vesztegetést fogadtak el, és elferdítették a törvényt" ... Bö1cseink eny­hébben fogják föl Sámuel fiainak vétkét. Szerintük mindössze arról volt szó, hogy nem követték apjuk példáját, nem jártak ki helyszíni bíráskodás­ra, hanem megvárták, amíg a peres felek fölkeresik őket, "hogy növeljék az adminisztráció jövedelmét" (Sábát 56.). Ezért haragudott a nép, s a vének elmentek Sámuelhoz Rámába, kérvén, nevezzen ki királyt, aki bíráskodik majd fölöttük, mint a többi népeknél szokás.   Sámuel igen rosszallotta a nép kívánságát, főként az nem tetszett neki, hogy a többi nép szokását akarják követni. Imádkozott, hogy megszállja a prófétai ihlet, s eldönthesse, mitévő legyen ...

* * *

Málbim szavával "nem kis zavarban" van a Talmud és a klasszikus Biblia-magyarázat, amikor Sámuel rosszallását és ellenérzését elemzi. Hi­szen maga a Tóra írja le, hogy ha Izrael azt mondja: "Királyt akarok emelni magam fölé, mint a körülöttem lévő többi népek", akkor" ... atyádfiai közül emelj királyt magad fölé ... " (5Mózes 17:14-15.)   A királyság intézménye önmagában tehát nem ellenkezik a Tóra törvényével. Talán az öregember személyes sértődöttségéről volt szó? Kimchi emlékeztet rá, hogy bölcseink szerint "a zsidóknak három kötelességük volt, miután elfoglalták az Ígéret Földjét: királyt választani, kiirtani Ámálékot, a zsidó­ság ősellenségét, és fölépíteni a Szentélyt" (Szánhedrin 20., Dvárim rábá 85: 10.).     Ha ez kötelesség volt, vajon miért nem tetszett Sámuelnak? Van­nak, akik úgy magyarázzák: nem kellett volna hangsúlyozni, hogy olyan királyt akarnak, "mint a többi népnél van", mert ez egyrészt magától értetődik, másrészt viszont olyan mellékzöngéje van, mintha a Tórát akarnák alkotmányos királlyal helyettesíteni, aki majd a saját törvényeit fogja érvényesíteni (Málbim).    A Talmud-bölcsek sem értenek egyet ebben a kérdésben. Egyes vélemények szerint az volt a baj, hogy nem szép szóval kérték a király kinevezését, hanem zsörtölődve, méltatlankodva. Úgy tűnhetett, elégedetlenek Sámuellal, mondván, hogy már öreg és tehetetlen, a fiairól pedig jobb nem is beszélni ... Egy eredeti vélemény szerint a probléma abban állt, hogy a nép a bíráskodásnak a vallási bírák, a dájánok számára fönntartott jogát a királyra akarta ruházni, hogy ne a Tóra szerint, hanem az államérdekeknek megfelelően, a környezethez alkalmazkodva történjék az ítélkezés (Rábbénu Niszim). Vannak, akik odáig mennek, hogy egyenesen bálványimádó szándékot föltételeznek a vének, illetve a nép kívánsága mögött.

* * *

 

Sámuel meghallgatta őket, és ismét az Örökkévalóhoz fordult. Ő pedig újra azt mondta: "Hallgass a szavukra, és válassz nekik királyt!" Ettől kezdve gyorsan peregnek az események. Sámuelt fölkeresi a Binjá­min törzséből való Kis fia, Saul, aki apja elveszett szamarait keresi. A próféta fölkeni a fiút Izrael királyának. (Innen származik a héber közmon­dás: "Szamarat keresett - királyságot talált ... ") Összehívja a népet Micpába: újfent leteremti őt, amiért királyt akart, és elvetette Isten ural­mát, "aki megszabadított benneteket minden bajból és nyomorúságból". Ezután sorsot vetett - még az urim és tumim segítségét is igénybe vette (J. Kiel: Dáát Mikrá) -, s a sorsvetés csodálatos módon Binjámin törzsét, majd Kis családját, végül Sault hozta ki. A nép lelkesen éljenzett, de persze ott volt az ellenzék is: ezek az "elvetemült emberek azt mondták: Hogyan tudna ez segíteni rajtunk?" - mármint a filiszteusok legyürésében ... * * * Saul lenyelte a sértést, és egy csapat lelkes fiatal kíséretében hazament Givába, amelyet később székvárosának tett meg. Van tehát fölkent király, akit a nép  nagy része elfogad, ő azonban passzivitásba vonul, nem reagál a szkeptikus ellenzék sértegetésére, és odahaza várja az alkalmat a bizonyí­tásra. Ez nem is várat magára sokáig.   Ammon királya betör a határon, és megadásra szólítja föl a határvidék lakosságát. A zsidók egyheti haladékot kérnek, és Saulhoz fordulnak segítségért, elvégre ő a király ... Saul eredeti módon mozgósítja az ország lakosságát. A nép egy emberként követi, s 330 OOO emberével látványos győzelmet arat az ammoniták fölött. A hadjárat idején Sámuel is ott van a király mellett. A nagy győzelem után a nép haragja az "elvetemült emberek" ellen fordul, akik kigúnyolták Sault. A király azonban meg­akadályozza a népítéletet: "Senkit sem szabad megölni ezen a napon, mert szabadulást szerzett ma az Örökkévaló Izraelnek." (lSámueI1l:l3.) * * * Itt, ezen a ponton kezdődik a háftárá. Sámuel ünnepélyes koronázási szertartásra hívja össze a népet Gilgálba: " ... újítsuk meg ott a királysá­got". Hálaáldozatokat mutatnak be a győzelem tiszteletére, majd Sámuel elmondja nagy búcsúbeszédét, amelyből már idéztünk. Történelmi vissza­pillantásában ismét szemrehányást tesz a népnek, amiért királyt kívánt, majd kijelenti, hogy senkitől semmit sem vett el jogtalanul, mintegy szem­beállítva saját becsületességét a ténnyel, hogy fiai "megvesztegetésre szánt ajándékot fogadtak el, és elferdítették az igazságot".    A próféta azt mond­ja, jelentkezzék, akinek elvette a szamarát, s ezzel óhatatlanul fölidézi, amit a királyról mondott annak idején: " ... még a szamaraitokat is elve­szi ... " (Uo. 8:16.) Bezzeg ő nem vette el senki szamarát. ..   Ez a szemrehányó hang és a feddhetetlenségre való hivatkozás köti össze a háftárát és a Korách hetiszakaszt. A szidrában Korách lázad és lázít Mózes ellen, és Mózes az Örökkévalóhoz fellebbez: "Ne tekints áldozatukra [amit másnap szándékoztak a lázadók bemutatni]! Nem vet­tem el tőlük még egy szamarat sem, és egyikükkel sem tettem rosszat!" (4Mózes 16:15.)   Még egy kapcsolat van a szidrá és a háftárá között. Sámuel Korách késői leszármazottja volt (1Krónikák 6:18-23.). Így aztán éppen a lázadó Koráeh utódai közül került ki az a próféta, aki azért harcolt, hogy Isten egyedü1 legyen a zsidók királya. Jeremiás próféta nagy fájdalmában Istent idézi, aki elutasítja könyörgését a vétkes zsidó népért: "Ha maga Mózes és Sámuel állna is elém, akkor sem esne meg a szívem ezen a népen ... " (Jeremiás 15:1.)   A Midrás ennek a sornak a kapcsán összehasonlítja Mózest és Sámuelt, majd fölteszi a kérdést: "Miért éppen ezt a két prófétát említi itt az Írás az összes többi közül?" A válasz frappáns és elgondolkodtató: a legalapve­tőbb közös tulajdonságuk a megvesztegethetetlenség volt. "Csak így lehe­tett lelkierejük a zsidó nép elé állni, és kötelességére figyelmeztetni!" (Jálkut Simoni, Jeremiás 292.)

* * *

Sámuel búcsúbeszédének végén csodát tesz, hogy ezzel is nagyobb súlyt adjon szavainak: aratás idején megered az eső - ez Izrael éghajlati viszo­nyai között nyáron sohasem fordul elő -, és a népet nagy félelem fogja el. A próféta azonban megnyugtatja: "Hiszen nem veti el az Örökkévaló a saját népét az Ő nagy nevéért, mert tetszett Istennek, hogy a saját népévé tegyen benneteket." (1 Sámuel 12:22.)

* * *

Saul uralmával véget ért a bírák korszaka, amelyet az Írás úgy jellemez: "Mindenki azt csinálta, amit jónak látott." (Bírák 21:22.)