Hetiszakasz‏ (2) Böháálotchá – 2012 VENDÉGOLDAL  Irja: Slomó Köves, rabbi I   FÉNY, SZERETET, ÖNGYILKOSSÁG    Ha én nem vagyok magamért, akkor ki van érettem?  Ha meg én magamért vagyok, akkor mi vagyok én?  És ha nem most, hát mikor? (Atyák tanításai, 1:14.)     A napokban volt „szerencsém" egy öngyilkossági kísérletet túlélő negyven év körüli hölgynél látogatást tenni a kórházban. Ahogy a kórterembe léptem és leültem a mély depresszióban és totális önbizalom hiányban szenvedő hölgy mellé, eszembe jutott a történet, amit pár éve egy rabbi barátomtól hallottam. Kollegámat egy hasonló helyzetben, egy tizenéves fiúhoz hívták, aki az öngyilkossági kísérlet után ugyancsak a kórházban lábadozott, és mivel nagyon maga alatt volt, az orvosok először is az önbecsülését és önbizalmát szerették volna növelni. Amikor kiderült, hogy a fiú éppenséggel zsidó, segítségül hívták barátomat. A rabbi megérkezett, leült a fiú ágyához, de a fiú fel se nézett a TV-ből. Csak ennyit mondott: „Ha azt fogod blöffölni, amit az előbb a pap, akkor jobb, ha meg se szólalsz…!" „Miért, mit mondott a pap?" – kérdezte meglepődve a rabbi. „Azt, hogy Isten engem is végtelenül szeret…" – válaszolta a fiú. „Micsoda marhaság ez! Miért éppen Isten szeretne, ha senki más nem szeret? Honnan tudhatom, hogy ő oda van értem? És ha így is van, nekem abból mi hasznom lenne?" – folytatta.   A rabbi kissé meglepődve hallgatott. Megértette, hogy valami eredetit kell válaszolnia. Hőse nyilván teljesen alulértékeli magát, és feltehetően melankóliáját az okozza, hogy nem eléggé biztos benne, hogy környezete kellően tiszteli és szereti. Valószínűleg úgy érzi, hogy mindenki szebb, okosabb, elfogadottabb nála, és rá senki sem figyel, mert ő nem is érdemes rá. „Tudod mit?!" – mondta erre a rabbi, felkeltve a fiú figyelmét – „Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy Isten tényleg nem is szeret. Vagy igen, vagy nem. De ez nem is lényeges. Egy viszont biztos: szüksége van rád!" „Tény, hogy megszülettél ebbe a világba, hogy itt, bizonyos korlátozott időhatárok között leéled az életed. Ha ide születtél, egy adott időben, egy adott helyre, adott képességekkel és lehetőségekkel, akkor ez nem véletlen. Létednek, életednek célja van. Isten azért teremtett, mert van valami, amit csak te, csak itt és csak most tudsz megvalósítani. Ne azon rágd magad, hogy ki szeret téged és kire van neked szükséged, hanem gondolkozz azon, hogy kit tudnál te szeretni, és hol volna rád szükség!"                                                                                           * * *   A héten, tórai szakaszunk a szentélybeli menóra lángok meggyújtásának parancsával kezdődik (4Mózes 8:2.): „Szólj Áronhoz és mondd neki: Midőn fölteszed a mécseket, a lámpa előrésze felé világítson a hét mécs." A menóra fénye kapcsán felmerül a kérdés: tulajdonképpen miért is van szüksége Istennek a Menóra fényére, ha ő maga a „Végtelen Fény", és minden fény forrása? A Midrás a következő tanmesével közelíti ezt meg (Smot rábbá 8.): „Mihez hasonlít ez? Ahhoz a királyhoz, aki egyszer egy barátjának azt mondta, szeretnék a te házadban mulatni. Elment hát a barát és előkészítette a lakomát, ahogyan csak tudta. Megterítette egyszerű kis asztalát, és elővette legszebb edényeit, habár azok is szerények voltak. Amikor elérkezett a nagy nap és a király udvartartása megérkezett, azok arany, ezüst mécseseket, mindenféle csodás edényt és eszközt hoztak magukkal. Ahogy meglátta az egyszerű ember a sok csillogást, elszégyellte magát és elrejtett mindent, az egész lakomát, amit előkészített. „Miért nem készültél érkezésemre?" – kérdezte a király, amikor házába lépett. „Hát nem szóltam előre, hogy vendéged szeretnék lenni?" „Készültem. Hogyne készültem volna…" – mondta a király barátja – „De, ahogy megláttam szép arany mécseseidet, elszégyelltem magam, és szerény kis lakomámat, és mindent elrejtettem szégyenemben…". „Márpedig, ha ez így van" – mondta a király – „semmit nem használok abból, amit magammal hoztam. Mindent félre teszek és baráti szeretetedért, csak a tiédből veszek."   Hasonló módon a Mindenható, minden fény forrása, félre tett minden fényt, és fiait kérte, hogy gyújtsanak lámpást templomában. – fejezi be a tanmesét a Midrás. ••• Mesélik, hogy egyszer egy jámbor zsidó járult a rebbe elé. Szokásához híven elővette kívánság céduláját, és mivel rég óta nem volt mesterénél,  a cédula inkább tekercs volt.  „Több tej kellene a tehenekből, öröm a gyerekekből, egészség az asszonynak és jó legelő a barmoknak, béke a szomszéddal és megértés a földesúrral…" Mondta, mondta a hosszú listát, fel se nézett, míg be nem fejezte. Mikor a végére ért, a rebbe mélyen a szemébe nézett és azt mondta: „Fiam, fiam! Mostanáig azt soroltad, hogy neked mire lenne szükséged. Gondoltál-e már arra, hogy hol lenne rád szükség?..."   Nem kell az öngyilkosság dilemmájáig jutnunk ahhoz, hogy mindannyian ráébredjük: Néha kicsit túlságosan is el vagyunk azzal foglalva, hogy kik mennyire és eléggé szeretnek, vagy kedvelnek-e. Magunk köré nézünk és igyekszünk olyanokká lenni, akikről, azt feltételezzük, hogy őket tisztelik, sőt akár istenítik az emberek. És közben nem is gondoljuk, hogy azok emberek lehet hogy ugyanolyan boldogtalanok és elégedetlenek, attól félnek, hogy nem kellően értékelik őket. Ahogy a Talmud fogalmaz (Éruvin 13b): „Aki keresi a megbecsülést, az elől menekül a tisztelet…",  mig "aki  menekül a tisztelet, elől azt utoléri a megbecsülés."