HETI SZAKASZ - KÓRÁCH(2) - 2012

VENDÉGOLDAL  IRJA: SLOMÓ KÖVES, RABBI        KORÁCH ÉS AZ AZ ORWELLI "EGYENLŐSÉG" A demokrácia dicséretes elterjedése óta, valószínűleg kevés olyan téma van közbeszédünkben, amely olyan gyakoriságot élvezne, mint választott vezetőink korruptsága, nagyratartisága és hatalomvágya. Nem lenne jobb vezetők nélkül? Hát nem minden ember egyenlő? Miért adnánk egyvalakinek, vagy valakiknek hatalmat mindenki felett? Látszólag megalapozott felvetéssel állunk szemben. A zsidó népnek sem volt királya hosszú időn keresztül. Közel háromszáz éven át, azt követően, hogy elfoglalták az Ígéret földjét. Majd amikor királyért fordultak Sámuelhez, a próféta nagyon elkeseredve fogadta kérésüket, és nem jósolt túlságosan fényes jövőt a kezdeményezésnek (1Sámuel 8:11-18.): „Ez lesz a király joga, aki uralkodni fog rajtatok. Fiaitokat elveszi, hogy tegye magának kocsijához és lovaihoz és fussanak a kocsija előtt… Leányaitokat pedig elveszi… És legjobb mezeiteket, szőlőiteket és olajfáitokat elveszi, hogy szolgáinak adja… Juhaitokból tizedet vesz, és ti magatok lesztek neki rabszolgái. És kiáltani fogtok ama napon királytok miatt, akit választottatok magatoknak…". Hetiszakaszunkban is megjelenik az „egyenlőségre" törekvő első igazságbajnok „szabadságharcos". Korách így fordul a zsidó nép vezetőihez, Mózeshez és Áronhoz: „Hiszen az egész község mindnyájan szentek és közöttük van az Örökkévaló; miért emelkedtek hát az Örökkévaló gyülekezete felé?" (4Mózes 16:3.) Látszólag van igazság abban amit Korách és kétszázötven követője Mózes szemére vet. Hát nem mindannyian Isten képmására teremtettünk, akkor miért is emelkedik ki bárki a nép közül, a többieknél több joggal, vagy magasabb státuszban? Ha az egész nép közvetlenül hallotta az Isteni igét, a szináji kinyilatkoztatást, akkor miért lenne szükség vezérekre (Mózes) és papokra (Áron)? Mindannyiunknak nyilván ott rezonál a fülében a kommunista „egyenlőség" ideáljának cinikus sztalinista kifordítását karikatúrázó George Orwell, híres jelmondata „Vannak az egyenlők és az egyenlőknél egyenlőbbek…". Mi valóban a válasz Korách vádjára? ••• „Ne mond, hogy kihalt a szerénység, itt vagyok én…!" A Talmud elbeszélése szerint, amikor a Misna szerkesztője, rabbi Jehuda elhunyt vita alakult a bölcsek közt arról, hogy vége van-e a „szerénység idejének". Rabbi Joszef azonban ellenszegült és a következő meglepő kijelentést tette saját magáról: „Ne mond, hogy kihalt a szerénység mert itt vagyok én…!" (Talmud, Szotá 42b). Tulajdonképpen nem is ő volt az első, aki ilyen típusú proklamációval nyilatkozott volna magáról. Mózes maga is a következőket írta (4Mózes 12:3.): „A férfiú Mózes pedig szerényebb volt mind az embereknél, kik a föld színén vannak." Hogyan lehetséges, hogy valaki saját szerénységének erényét ilyen "szerényen" megvallja? A haszid magyarázat szerint (Széfer mámárim 5750, 236. l. ) tulajdonképpen magának a szerénységnek a definícióját kell mindenekelőtt tisztázni. A szerénység nem azt jelenti, hogy valaki nincs tudatában vele született – adott esetben kiemelkedő – képességeinek. Épp ellenkezőleg, nagyon is tudja, milyen erények teszik őt jobbá a többieknél, de ezen erényeket, nem mint érdemek, hanem feladatra kötelező eszközökként tartja számon. Mindemellett pedig abban a tudatban él, hogy bizony lehet, ha más született volna ezen erényekkel és képességekkel, akkor sokkal többre vitte volna. Képességeinket, sikereinket, eredményeinket leginkább született tulajdonságaink és neveltet&eacute ;sünk során magunkra szedett természetünk határozza meg. Más szóval: „adott áruból dolgozunk". Így aztán nem az a kérdés, hogy mit tudunk, hanem az hogy ezen képességekkel és adottságokkal mit kezdünk. Amikor Mózes, vagy rabbi Joszef „szerényen" nyilatkoznak magukról, akkor tulajdonképpen azt ismerik el, hogy még a szerénység erénye sem az ő érdemük, hanem velük született tulajdonság, és lehet, ha mind ezen, mind más velük született tulajdonság másnak jut osztályrészül, akkor ő még többet és jobbat tudott volna alkotni. A vezető legyen szerény A vezető elsődleges értéke tehát a szerénység kell hogy legyen. A király, a nép vezetője ugyanis nem úr, hanem szolga. Az Örökkévaló szolgája a nép érdekében. Mózes, a legnagyobb zsidó vezető sok kiemelkedő titulussal van megemlítve a Tórában, de a legelőkelőbb megnevezést közvetlenül halála előtt kapja, amikor is a Tóra „Isten szolgájaként" tesz említést róla (5Mózes 34:5.). Nem véletlen, hogy a zsidó királyoknak is külön hangsúlyt kellett tenniük arra, nehogy erről megfeledkezzenek. A Biblia előírása szerint a király mellett mindig ott kellett, hogy legyen egy tóratekercs, azért hogy „fel ne emelkedjék szíve az ő testvérei föl&e acute; és hogy el ne térjen a parancsolattól jobbra vagy balra, hogy hosszú ideig éljen királyságában, ő és fiai Izrael közepette" (5Mózes 17:20.). A zsidó vezető nem úr, hanem karmester, aki szerénysége, és alázata révén képes összefogni az amúgy könnyen káoszba torkolható zenei sokszínűséget. A karmester azonban éppen azáltal tudja ezt a feladatot ellátni, hogy a zenekar minden elemére, minden személyére és hangszerére egyenlő tisztelettel és odafigyeléssel ügyel. „Ahol nagyságra lelsz, ott alázatot találsz…" Pontosan ebben tévedett Korách. Ő ugyanis azt hitte, hogy a vezetés hatalommal járó minőségbeli előnyöket, a nép többi tagja fölötti felsőbbséget jelent. És ennek bizony valóban nincs helye az isteni tervezőasztalon. A valódi vezetés azonban nem erről, hanem az alázattal tel i feladatról szól. A vezetés nem státusz, hanem funkció.   „Azt hiszed, hogy hatalmat adok neked?  Nem! Szolgasorsot ajánlok neked, annak az érdemét, hogy szolgálhatsz…"  (Talmud, Horajot 10a-b.)  Valójában ez a szerénység nem csak a vezető kötelező velejárója, hanem mindannyiunk elé kitűzött cél. Mindannyiunknak arra kell törekednünk, hogy saját egónkat levetkőzzük, és életünk mondatai ne csak az „Én…" -nel kezdődjenek, hanem az ügyekről szóljanak. Minél inkább leépítjük saját egocentrikuságunkat, annál több hely jut Istennek, és az igazságnak. Rabbi Jochanán megfogalmazásában (Jálkut Simoni, Ékev 856.) „ahol nagyságra lelsz, ott alázatot találsz…". Mózes és a többi ideális zsidó vezető ezt a nagyságot emelte saját szerénységével a legmagasabb szintre. ••• A legnehezebb a ruhacsere Egyszer megkérdezték a második lubavicsi rebbét, Dovber Snéori (Schneerson) rabbit (1773–1827), hogy mi a legnehezebb azokból a feladatokból, amiket egy rebbének el kell látnia. A Rebbe egysze-rûen csak azt válaszolta, hogy a legkimerítőbb a „ruhacsere". A haszidok furcsálkozását látva kifej-tette: „Amikor eljön hozzám valaki egy személyes, négyszemközti találkozóra, és elmondja szíve bánatát vagy örömét, tanácsot vagy áldást kér tőlem, én csak abban az esetben segíthetek rajta, ha leveszem saját ruhámat, és felöltöm az övét. Mindenekelőtt át kell éreznem az ő helyzetét, el kell érnem azt a szintet, hogy elfeledkezem magamról, és olyanná legyek, mintha én lennék ő, mintha az ő gondja, öröme a saját gondom, örömöm volna. Ez a legnehezebb feladat."  Ma este lesz támuz hó 3-ik napja, a lubavicsi rebbe Menachem Schneersohn rabbi 18-ik jorcájtja. A fenti történet illusztrálja a legtalálóbban az ő vezetői képességének a legkiemelkedőbb különlegességét is. A rebbe tudós ember volt, nemzedékünk egyik legnagyobb tóratudósa. Mélyreható vi-lági ismeretei is voltak, mégis a legkülönlegesebb jellemvonása az volt, ahogy minden egyes ember-re egy „egész világként" nézett, úgy becsült. A Rebbe számára Isten minden teremtménye felül-múlhatatlan érték volt. A Rebbe valób an hitt bennünk, és meg volt győződve arról, hogy nemzedé-künk minden egyes tagja különleges szellemi erőforrásokkal rendelkezik; olyanokkal, amelyek ténylegesen csak neki adattak meg. ----------------------------------------