KÖVES SLOMÓ, rabbi / Miért nincs dolgunk Horthyval?

 

VENDÉGOLDAL(*

 

"MÉG NINCS ITT A VÉG"

 

Közösségemben és környezetben sok az aggódó, szorongó ember. Azt utóbbi időben egyre gyakrabban hallom, hogy visszatér a Horthy rendszer, hogy ismét lesznek zsidótörvények, hogy a történelem ismétli önmagát. „Támogassuk azt, aki ellenszegül, aki kimeri mondani, hogy: »eljött a vég«!”

 Pedig nem. Nincs itt a „vég”. Kivéve a Horthy rendszeré, amelynek viszont 1944-ben végeszakadt, a magyar zsidóság szempontjából különösen tragikus előzményekkel. Ez a rendszer, hála Istennek, a múlté, és nem úgy néz ki, hogy egyhamar visszatér.

 

A helyzet nem jó, de azért a tisztánlátás kedvéért szögezzünk le egy két lényeges pontot: Hiába a két világháború közötti és a jelenlegi gazdasági válság közötti párhuzam, a társadalmi feszültségek, a kirekesztő hangok és a szélsőjobboldali eszmék terjedése, ettől még a jelenlegi közviszonyok és a Horthy korszak bármelyik pillanata között, semmilyen kapcsolat nincsen. Csak emlékeztetőül: A Horthy korszak és maga a kormányzó személyesen, az 1919 augusztusától a Szálasi hatalom átvételig eltelt húsz évben, a fehérterror kegyetlen pogromjaitól, Európa első zsidó törvényéig, a Hitler felé tett kegykereső gesztusoktól, a vidéki zsidóság deportálásért, munkaszolgálattól Don-kanyarig számos olyan tragédiáért volt felelős, amelyhez – hála Istennek – semmilyen foghatót nem találunk korunkban.

 

Ettől persze lehet, hogy a jelenlegi közállapotok sem tesznek bennünket boldoggá. Nem örülünk például az ország megosztottságának, a mélyszegénységnek és az abból fakadó társadalmi feszültségeknek, az utcai és parlamenti zsidózásoknak, a morális krízisnek, a szélsőjobboldal térnyerésének és a jobb-közép elvétett odakacsintásainak. A helyzetet azonban, annak való mivoltában kell látnunk, különben - zsidók és nem zsidók egyaránt - könnyen válhatunk politikai játszmák és provokációk eszközeivé. Könnyen állhat elő olyan helyzet, hogy a zsidóság ügyét annyira diszkreditáljuk, hogy mire tényleg baj lesz, nem lesz kihez fordulni.

 

És akkor nézzük magát a lényegi kérdést! Sokan kerestek meg az utóbbi időben közösségemből és azon kívül, mondván, foglaljak, foglaljunk állást az ébredő Horthy kultusz kapcsán, tiltakozzunk a köztér elnevezések, szoborállítások és táblaavatások ellen.

 

Nem. Nem örülünk Horthynak. Ő ugyanis nem szerette a zsidókat, sőt antiszemitizmusát a magyar nemzettudat egyik pillérének tekintette: „Ami engem illet, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem” - írta a kormányzó 1940-ben Teleki Pálnak. Majd hozzáteszi azt, ami miatt sok zsidó és nem zsidó barátom úgy szokott emlékezni rá, hogy végül is megmentette a budapesti üldözötteket: „Lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkremegyünk. Ehhez legalább egy emberöltő kell. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megalázásokat, mikor még szükség van rájuk.” De ez, az én szememben, csakis súlyosbító tényező. Hogy várjunk kicsit, amíg szükség van rájuk, aztán intézzük úri módon, fehér kesztyűben.

 

Horthy ráadásul akkor is ezt képviselte, amikor világosan látta, hogy mire megy ki a játék. 1943-ban így írt a magyar zsidótörvényeket puhának találó Hitlernek: „Az egyik szemrehányás arra vonatkozott, hogy Magyarországon állítólag túl enyhén kezelik a zsidókat. Ebben a kérdésben minden elbizakodottság nélkül hivatkozhatom arra, hogy annak idején én voltam az első, aki szót emeltem a zsidók destruktív magatartása ellen, de azóta megfelelő intézkedéseket tettem befolyásuk visszaszorítására… A zsidók további kikapcsolására vonatkozó további intézkedések folyamatban vannak, s amint meg lesznek teremtve elszállításuk feltételei, ezt is végre fogjuk hajtani." És ezt bizony Horthy meg is tette, 1944 nyarán, hat hét leforgása alatt, a német módszertan felhasználásával a magyar hatóságok a teljes vidéki zsidóságot, sok százezer ártatlan magyar állampolgárt a halálba vezényeltek. És ez akkor is kétségkívül véres bűn marad, ha mindeközben az is igaz, hogy a budapesti zsidóság deportálására már nem került sor. Nem egy budapesti túlélőt ismerek, aki „megmentőként” emlékszik a véres kezű Horthyra. Mentett azzal, hogy nem gyilkolt…

 

Nem. Nem örülünk Horthy reneszánszának. Különösen, ha örökségének csúfos és bűnös része el van maszatolva, relativizálva van. Való igaz, hogy a jövő biztosítéka a permanens emlékezés. Civilizációnk közös pillére, a Tíz parancsolat is erre szólít fel (2Mózes 20:8.): „Emlékezz…!”. De ez az emlékezés – a „Beszéld el fiaidnak” (2Mózes 13:8.) – csak akkor záloga egy tisztább jövőnek, ha őszinte és önkritikus. Ahogy a zsidó bölcsek tanították (Atyák 3:1.), ha „tudod, honnan jössz, és hova tartasz...”, akkor „nem fogsz bűnbe esni…”. A maszatoló emlékezésnek tehát nem örülünk. Nem örülünk most sem, és húsz éve sem örültünk, amikor nem csak emléktáblát emeltek neki, hanem protokolláris, kormányzati részvétellel, miniszterelnöki koszorúval, ünnepélyesen újratemették.

 

Különösen nem örülünk, mert meggyőződésünk, hogy Horthy felélesztése, a Nemzeti Alaptantervbe belopakodó közismert antiszemiták, a parlamenti vérvádazás vagy Wallenberg emlékművének minapi meggyalázása mind egy rugóra járó jelenségek. Mára letagadhatatlanul létezik egy szándék, mely egyre mélyebben infiltrálni kívánja a korábban közmegegyezésen nyugvó alapelveket, egyre szélesebbre kívánja húzni a határokat, egyre tompábbá és megértőbbé kívánja tenni a politikai közösséget a szélsőjobboldali eszmék, a szélsőjobboldali történelemszemlélet és történelmi doktrína iránt. Ha valakinek ismerős a módszertan, jól érzi: a a MKP korai történetének stratégiáját tette igen mélyen és könnyedén magáévá a Jobbik. Összenő, ami összetartozik, mondhatnánk. A feladat egyszerű: apró, de szimbolikus, alig észrevehető, de mégis gyorsan ható lépések mentén emészteni fel a nemzet immunrendszerét.

 

Magánemberként, optimista magyarként, így aztán reménykeltőnek tartom, hogy vannak polgártársaink, civilek, egyházi személyiségek, papok vagy közéleti véleményformálók, akik mindezt szóvá teszik és hangjukat emelik, természetesen törvénytisztelő módon. De rabbiként, közösségem egyik vezetőjeként kifejezetten fontos hangsúlyozni: ez nem a zsidó közösség feladata. Legyen bármilyen fájdalmas is a zsidó közösség számára, ez ügyben nem léphetünk fel zsidókként. Nem tehetjük két okból sem.

 

Elsőként, mert tévedés lenne úgy tenni, mintha Horthy személye és politikája kizárólag a zsidó közösség szempontjából lett volna hibás és végzetes. Horthy személye és törekvései legalább ilyen kirekesztők és megosztók voltak a magyar nemzet más rétegeivel szemben is. Közismert például a kereszténydemokraták vagy a népi szociográfiai mozgalom szembenállása Horthyval a földosztás elmaradása folytán. Horthy számára a „nemzet” csakis az úri nemességet jelentette. Egyértelműen végzetes volt Horthy politikája magának a határrevíziónak a szempontjából is, hogy aztán ne is beszéljünk a magyar hadseregbe besorozott százezrek végzetes és értelmetlen elvéreztetéséről, az erőtlen kiugrási kísérletről és folytathatnánk.

 

Másodjára azért, mert ha Horthy személye csakis a zsidó közösség emlékezetének lenne fájdalmas is, akkor sem lenne szabad reneszánszának kérdését zsidó ügyként képviselni. Ugyanis mindezekben a kérdésekben állást foglalni, össznemzeti megoldást kínálni biztosan nem a zsidó közösség feladata. Egy hitközség ügyei ugyanis kifejezetten három dologra korlátozódnak: (1) a zsidó vallási értékek ápolása, oktatása, és ismeretterjesztése; (2) a közösség érdekképviselete; – és konkrét verbális vagy fizikai veszély és támadás esetén – (3) a nagyon határozott önvédelem. Horthy (egyelőre részleges) reneszánsza, a fenti kategóriák közül, az egyikbe sem esik bele. És mivel nem esik bele, így aztán kifejezetten kerülnünk kellene a kérdés „zsidó” vagy „zsidó ellenes” színezetének hangsúlyozását. Ezért közösségem tagjait arra kértem és kérem: különösen ne tiltakozzanak „kis izraeli zászlókkal” emléktábla avatásokkor! Pláne ne öntsenek le szobrokat festékkel!

 

Általánosságban is, nekünk, zsidóknak, a zsidó közösség képviselőinek, kifejezetten arra kellene törekednünk, hogy a „zsidó”-t kiemeljük a „zsidókérdés” és az antiszemitizmus csapdájából. Hiszen nekünk magunknak is meg kell győződnünk arról és meg kell küzdenünk azért, hogy a zsidóság ne elsősorban szenvedők sorsközösségét, és így a zsidóság említése ne kizárólag antiszemitizmust jelentse. Nekünk magunknak is segítenünk kellene abban, hogy a zsidóság ne egy szerencsétlen és egyben végzetes politikai narratíva része legyen, hanem szóljon arról, amiről valóban szólnia kell: a Judaizmusról. És ehhez a törekvésünkhöz várunk megértést, jóakaratú nem-zsidó barátainktól is.

 

A zsidóság ne egy politikai meggyőződést takarjon, hanem egy – a magyar politikától független –, sajátos arculatú vallási-etnokulturális, történeti- és hagyományközösséghez való tartozást. Ahova mi, zsidók nem csupán az igazi vagy vélt támadások ellen menekülünk, hanem ahova – ha nem is szabad választásunk folytán –, de mások értékítéletétől függetlenül, kimondottan és tudatosan, ráadásul büszkén és erős öntudattal tartozunk.

 

Dr. Köves Slomó

Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség

vezető rabbi

(* A cikk az Élet és Irodalomban látott napvilágot