HETI SZAKASZ – CHUKÁT -  2012

 

           VÁNDOROLUNK, VÁNDOROLUNK...                       

 

  Lehet hogy a negyven esztendős vándorlás során, a szináji, majd páráni és a Zin-i sivatagban, voltak unalmas napok is. Nincs leirása és igy nem ismerjük a vándorló héber törzsek hétköznapjait, amikor éppen semmi nem történt velük. A Tóra csak az eseményeket jegyzi fel, nem történetirás céljából, néhol távirati rövidséggel. Amikor nem történik semmi emlitésre méltó – akkor csak az "utaztak-táboroztak" (Vájisz'u vájáchnu) lakonikus rutinja jelzi, hogy az adott idő nem telt még le; még élnek a "sivatagi nemzedék" azon tagjai, akiknek meg kell halniuk, hogy a fiatalok, akik 20 éven alul voltak, amikor a  baljós kémhistóra rájuk zúditotta a kegyetlen de logikus verdiktet – elfoglalhassák az Országot.

 

Igy aztán vándorolnak ide-oda, nagy vargabetüt tesznek; a Midrás szerint Áron halála után (szakaszunkban) hét stációt mentek visszafelé. Semmi nem sürgős, hiszen nem az út  hosszu – Egyiptomból Kanaánba gyalog mindössze 11 nap – hanem a halálra itélt nemzedék nem akar "elfogyni". A Midrás szinesen irja le ezt a fogyatkozást: minden évben, Áv hó 9.-én, ami a Siratás napja – a halálraitélt nép sirt ásott magának és belefeküdt. Másnap reggelre kelve, aki meghalt, eltemették, aki meg élt kikelt a sirjából és tudta hogy van még, minimum egy éve hátra, ha nem több.

 

Szakaszunk a Vörös tehén micvájával kezdődik (erről majd máskor), majd meghal Mirjám, a testvérek legidősebbje. Ezekután ujra vizhiány miatt zúgolódnak – a Midrás tudja hogy Mirjam érdemében egy csodakút kisérte őket, de ez most eltünt. A panaszkodók ismét Egyiptomot emlegetik ("minek hoztál ide bennünket?") majd Mózes megdühődik és kétszer ráüt botjával egy sziklára, ahelyett hogy "szólna hozzá".  Az eredmény: a vezetők kapnak büntetést a nép helyett, mivel az istenadta nép itt a "vevő" és a vevőnek mindig igaza van. A büntetés: Mózes és Áron itt fognak meghalni a pusztában, és nem vezetik be a népet kanaánba.

 

    Áron, a galamblelkü kohanita azonnal jó példával jár elől: felmegy Hor helyére és ott meghal. Lefelé már Elázár fia jön le mint főpap. És a nép megy tovább. Mint az élet.

                                                                                              * * *

        A kisérlet átvonulni a testvéri Edom (Ézsau) országán, előrelátható kudarccal járt. Edom királyát nem hatották meg Mózes szép szavai a közös ősökről., hanem azonnal mozgósitott. Izraelnek tilos volt háborut kezdeményezni az edomitákkal ("testvérek"), ezért megkerülték Edom országát. Mivel most  ismét a Sás-tenger irányába mentek – akárcsak a kémhistória után – a nép meghasonlott, "elfogyott a türelme", vagy "elcsüggedt az úton", vagy "belefáradt a vándorlásba".( a különféle forditások együtt adják a fogalom lényegét. A héber "Kcár ruách" ma türelmetlenséget jelez. Néhol a különböző forditások egybevetése rendkivül érdekes és tanulságos.

   

     A csüggedő türelmetlenség ismét csak panaszáradatot indit el.  A lényeget – az össze-vissza bolyongást - nem is emlitik, hanem ismét kenyér és viz az ami nincs, és "miért hoztál fel bennünket Egyiptómból" és  undorodunk, illetve unjuk már a "hitvány eledelt" ("kenyeret"), vagy "nyomoruságos kenyeret" (Lechem Háklokél). Ezzel az Irás által többször feldicsért mannára gondoltak, ami feltehetően nagyon egyhangu volt.

 

Ezuttal – de nem mindig – jött a büntetés a zúgolódásra: mérges kigyók marták a népet és sokan életüket vesztették. Ez úgy látszik a meglepetés erejével hatott – hiszen hol voltak eddig ezek a mérges kigyók? – és a nép jött bocsánatot kérni: "vétkeztünk hogy beszéltünk az Örökkévaló ellen és ellened, imádkozz érettünk…"  Úgy tünik ez az első eset a negyven év alatt, amikor a nép belátja hogy vétkezett.

 

Mózes imádkozott és imája, mint majdnem mindig , meghallgatásra talált (kivéve amikor saját magáért könyörgött hogy bemehessen az Országba).

 

Az Örökkévaló azonban emlékezetessé akarta tenni a kigyó-csapást és példát akart statuálni. Igy Mózes parancsba kapta, hogy készitsen egy (réz)kigyót, azt tegye fel egy magas póznára és akit megmart  egy kigyó – felnézett a  rézkigyóra és életben maradt.

 

       Hogyan történt ez? A rézkigyónak (ami azóta is szerte a világon a patikák és a patikusok emblémája) mágikus ereje volt gyógyitani?

 

Egyáltalán nem. Nachmanidés szerint van úgy hogy egy betegséget annak okozójával gyógyitanak (antiszérum: a kigyómérget kigyóméreggel semlegesitik). A Midrás szerint itt egy jelképes akcióról volt szó: isteni parancsra, aki ránézett a rézkigyóra, vagyis felemelte tekintetét a magasba és ezzel  mintegy alávetette magát Isten fennhatóságának  - az meggyógyult.  A modern Olám Hátánách szerint a rézkigyó homiopátikus gyógymód eszköze volt és "mind a zsidók, mind a midjaniták mágikus erőt tulajdonitottak a kigyóknak".

 

Az egyszeri használatra készült rézkigyót a zsidók nagy becsben tartották és ereklyeként őrizték, Azonban, amikor a kései nemzedékek kezdték isteniteni az ereklyét és fennállott annak veszélye hogy az egykori csodakigyóból bálvány lesz – Chizkijáhu, az istenfélő király beolvasztatta a rézkigyót (2. Kir. 18, 4) és ezzel a Bölcsek osztatlan elismerését vivta ki. (Bráchot, 10, a).

 

                                                                               ***

            Panasz ide panasz oda – "a zsidóknak soha semmi nem elég jó" – mondja az(ön)antiszemita. Azonban, szakaszunkban már látható az uj nemzedék, az amely nem szenvedte el az egyiptomi rabságot. Ezek már felemelt fejjel menetelnek, még ha panaszkodnak is. Csak pszichológus tudná megmondani, haragudtak-e szüleikre, akik nem siettek meghalni és igy feltartották a honfoglalást.   

 

Mi nem vagyunk pszichológusok és igy csak annyit tudunk amit a szemünk lát, vagy amit Bölcseink szájhagyománya tudat velünk. Szakaszunkban három sikeres háborut viv meg az "uj nemzedék" . Már nem reszketnek, mint az egyiptomi kivonulás után, a volt gazdától; már nem ügyetlenkednek mint amikor Amálék orvtámadása lepte meg őket.

 

       Elöszőr a kanaánita Arad királyát verték meg, aki szerencsét próbált megtámadni öket és elfoglalták országát. Azonban még hátra volt a neheze: Szichon az emoriták királya és Og, Básán királya. Országaik kulcspoziciókat foglaltak el az Ország felé vezető uton és amikor Mózes békeköveteket küldött és békés átvonulásra kért engedélyt – mindkét király mozgósitott. A Midrás szerint Szichon azt mondta volna, hogy neki a környező országok adót fizetnek, hogy védje meg őket a zsidóktól – és akkor hagyan engedhetné át őket békében?

 

    Ógtól, az óriáskirálytól, még Mózes is félt, olyannyira, hogy az Örökkévaló megnyugtatta: ne féljen, mert a kezébe adja Ógot és királyságát. A két ország a Jordánon túl terül el és később majd látni fogjuk, hogy ezen országokat adta Mózes Reuvén, Gád valamint Menasse fél törzsének.

 

Szichon és Óg legyőzése isteni csodának számitott és mint ilyen előkelő helyet foglal el  a zsidó hagyományban. A zsoltárokban is többszörösen meg van örökitve a két király legyőzése.

 

Ez volt tehát az uj nemzedék első katonai próbatétele. Ők fényesen kiállták a próbát. Mostantól kezdve és végig a honfoglalás  során, ami hét évig tartott – mindvégig megállták a helyüket. Csak amikor a kanaánita páncélosokkal (Rechev bárzel = vasszekerek) kerültek szembe – akkor torpantak meg  a törzsek talpasai, akiknek minimális fegyverzetük sem volt.

 

     Most, a 4o év vége felé, ott álltak a moávi sikságon, Jerichó átellenében, és csak a jelre vártak, hogy útnak induljanak.