"MAGÁNAK NEM LEHET HAZUDNI..."(*
Tizennegyedik fejezet amelyben kiderül hogy az ilyen dolgokat, mint kóser get 1) (válólevél), chálicá2) , térités stb, Rosen Marillus rabbira hagyta, aki a Bukarest főrabbija titulust viselte, és az egyetlen ortodox rabbi volt, aki megmaradt Romániában. Nagy talmudista hírében állott; ennél talán csak pénzéhsége volt nagyobb. Ő csinálta, Rosennel egyetértésben, ezeket a „klerikális”, dolgokat, amennyiben felmerült rá igény. Mióta Heber ott volt, jövedelme megcsappant, mert Heber egy sor dolgot ingyen csinált.
Aradon is felkért Rosen, prédikáljak magyarul. Mondtam, szóról szóra azt fogom mondani, amit Kolozsvárott, mert ha nem mondhatom a zsidóknak, hogy maradjanak zsidók - nincs értelme, hogy kinyissam a számat. Beleegyezett, és most már nem is kért külön tolmácsot. Ezt Amália úgy kommentálta Bátjának, hogy" májn mán fárlozt zich ajf ájjer mán" 3)
Aradon nem sírtak a zsidók, és ezt szakértők azzal magyarázták, hogy itt asszimiláltabbak, mint Kolozsvárott. Ugyanez ez volt a helyzet Temesváron is, ahol az ország egyetlen neológ rabbija működött, a Pesten végzett Neuman Ernő. Rosen hozzá képest a 36 igaz ember egyike - mondta Heber barátom, aki ezzel nem Rosent akarta dicsérni.
Temesváron összevesztem Rosennel, mert itt még látszólag sem akartam a kantinban enni. Ahol neológ rabbi van, és a zsinagógában orgona szól szombaton - ott a kantin nem lehet kóser - mondtam, miután a magyarnyelvű dróse már lezajlott. Mi köze a kóserségnek az orgonához? - dühöngött Rosen, és láttam hogy komolyan megsértődött. Ide ülsz mellém, és eszel velem együtt - adta ki az ukázt.
...és a temesvári gój másgiách
Egy hirtelen ötlettől vezérelve kimentem a konyhába, szaglásztam egy kicsit, és kérdeztem ki a másgiách. Aki jelentkezett egy gój kinézésű szász ember - három mondat után bevallotta, hogy nem is zsidó, dehát „sebaj, mert a konyhában nem használnak tejet”. Körülnéztem a polcokon, láttam több olyan ízesítőt, margarint stb., amin szemmel láthatóan fel volt tüntetve, hogy tejet, illetve tejport tartalmaznak,
Ezekből kettőt magammal vittem, és leültem az eminenca mellé. Közben valaki a fülembe súgta diszkréten, hogy a prim rabin egyetlen lánya egy német gój felesége. Amikor Rosen hangosan dicsérte a mamaligához tálalt gulyást, és megint megkérdezte, miért nem eszem, begurultam. Halkan és héberül, hogy senki ne értse, azt mondtam neki, hogy ahol gój a másgiách, ott a kantin nem lehet kóser.
Szerencsémre Rosen nem hitte el, amit a másgiáchról mondtam, ezért odaintette Neuman rabbit, aki szemben ült velünk, és neki szegezte a kérdést. Az először ötölt-hatolt, de aztán azt mondta, amit a szász másgiách „sebaj”, hiszen nincs tejes. Itt felmutattam a konyhából rekvirált ízesítőket, és margarint, és megkértem Rosent, nézze már meg. tartalmaznak-e ezek tejet, vagy esetleg állati zsiradékot...
Rosen akkorát ordított, hogy megremegtek a falak. Neumant lehordta a sárga földig, félbeszakította a már majdnem bevégzett vacsorát és Héber sakterre testálta: kaserolja az edényeket, ígérvén, hogy Bukarestből küld másgiáchot.4).
Egy más alkalommal, egy másik Chánukkiáda alkalmával, Temesvárott, megkérdeztem a rabbi feleségét, mi igaz abból hogy a lányuk...?
Maga mindent tud, magának nem lehet hazudni - mondta szomorúan. Egy idevaló szász gyerek, egy kártya partin ismertük meg a szüleit, és a férjem szerint az a fontos, hogy nagyon rendes és házias. De ugye az unokánk zsidónak számit?
Kelletlenül igent mondtam, és a gombóc megint fészkelődött a torkomban
Sokkal később, amikor visszagondoltam a jelenetre,eszembe ötlött: lehet hogy volt kérdésben
.valami pozitivum. A hamu alatt még parázslik valami, ha a rebecnt érdekli, hogy unokája zsidónak számitson…
...
(Amikor ezeket a sorokat rovom - 2001 derekán - Neuman még mindig prim rabin Temesvárott. Ő ma az egyetlen „rabbi” Romániában, igaz, hogy a zsidók száma az egész országban, sem több 5-6 ezernél, hivatalosan 10 ezernél. Azt lehetne hinni, hogy ma, 80 éven felül, a magyar neológia ezen jeles képviselője már nem tud ártani a zsidóságnak. Ez azonban nem más, mint egy jóhiszemű tévedés5)
A temesvári asszimiláció, ha lehet, még a pestinél is súlyosabb. Itt nem volt deportáció, a soát csak hírből ismerik és a vegyesházasság eléri a 90 %-t. Már évek óta a hitközséget és a kantint a Joint tartja életben mesterséges légzést alkalmazva)
Ady és a vizsnyici rebbe városa
Ez természetesen Nagyvárad, vagyis Oradea Mare, erdélyi utunk utolsó állomása. Itt még akkor, a hetvenes évek végén, több mint ezer zsidó élt „hivatalosan” (mint ma Debrecenben). Összehasonlíthatatlanul zsidóbb zsidók, mint Temesvárott - talán azért mert nem volt rabbi. Itt is beszéltem magyarul, itt is megkönnyeztek és a hitközség elnöke (nevekre nem emlékszem) közölte, hogy „nálunk csak 50 % a vegyesházasságok rátája”.
Itt működött G. sakter, nagyszakállas, pajeszos vizsnyici chászíd, aki elment volna rabbinak is - ha lett volna valaki, aki sájlekat 6) kérdezzen tőle. Ehelyett sajnos arra specializálta magát, hogy jó pénzért igazolásokat adott ki, hogy X. Y. zsidó ember. Ez az alijjához kellett, mert akkor még csak vegyesházasokat fogadott be Izrael, az úgynevezett hazatérési törvény alapján, de abszolút gójokat - nem.7) Éppen ottlétünkkor volt egy eset, hogy a sakter exhumáltatott, majd újra eltemetett egy keresztény férfit a váradi zsidó temetőben, hogy igazolhassa bone fide, hogy az illető zsidó temetőben nyugszik. A saktert Rosen legorombította, de az azt mondta, hogy tessék, szívesen lemond, és alijjázik, de ezt Rosen nem engedte, mert akkor a váradi körzet sakter nélkül maradt volna.
Nagyvárad tette a legjobb, legeurópaibb benyomást a romániai nagyvárosok közül. Az Erdély és Regát közötti különbségek már a Kárpátoknál kitűntek: a szállodák színvonala, a toalett papír minősége; a tisztes szegénység és a hivalkodó snorrerség közötti differencia égbekiáltó volt.
Váradon, Ady városában, amely a két háború között a vizsnyici rebbe városa is volt,8) a levegőben érződött valami diszkrét kulturális légkör. Emellett itt kevésbé mutatkozott a roseni totalitás gyakorlata; a hitközség egy hajszálnyival talán, de függetlenebb volt. A város melletti világhírű „Félix” fürdőt sok külföldi turista látogatta, és a vallásos zsidók a hitközség kantinjából hozatták ebédjüket, ami a khilét extra jövedelemhez juttatta. Nem hiába volt Nagyvárad az első román város, amely a rendszerváltás után fellázadt Rosen egyeduralma ellen.
Várad volt a legközelebb Magyarországhoz, és a városban érződött a magyar kultúrkör befolyása. A zsidók itt is „neológok” voltak - vagyis nagyon keveset tartottak a zsidóságból, de mint a rosekól büszkén mondta a vegyesházasságok száma valamivel kisebb volt, és a levegőben érződtek az egykori erdélyi cionizmus utórezgései. Ezt egyébként Kolozsvárott is fel lehetett fedezni, szemben Temesvárral és Brassóval - utunk utolsó stációjával.
Benzin - Húsért
Azokban a napokban - és teljesen mindegy volt, hogy ez az első Chánukkiáda amin részt veszünk, vagy a negyedik - a román gazdaság a béka feneke alatt volt. A conducator megalomán tervei között szerepelt, hogy nemcsak politikailag lesz független Moszkvától - hanem gazdaságilag is - az egész világtól. Így elhatározta, hogy többé nem vesz fel nyugati kölcsönt, és visszafizeti amivel tartozik - csekély 22 milliárd dollárt. A nép éhezett télen-nyáron, és fázott télen, mert nem volt fűtőanyag. A legelőkelőbb szállodákban is csak 25-ös égőket volt szabad használni és télidőben - főleg vidéken - tucatjával fagytak meg az emberek. Az úton nemegyszer láttunk benzinkutak előtt több kilométeres sort, ami akkor keletkezett, amikor híre járt hogy-itt ott lesz benzin. A hivatalos fejadag havi 30 liter volt - de ezt sehol nem lehetett kapni. Nagyváradon hallottuk, hogy egy ilyen sorban az egyik autóst reggelre halva találták kocsijában: mivel istentelenül fázott, járatta a motort, hogy egy kicsit felmelegedjen, és a belehalt a mérgező gázokba.
Így aztán nagyon csodáltuk, hogy a váradi hitközség titkára azzal dicsekszik, hogy annyi benzine van, amennyit csak akar. Hogy lehet ez? Egyszerűen - mondta domnu Misa Katz, a titkár - én adok a benzinkutasnak húst, és ő ad nekem benzint. A zsidóknak volt hetente friss, kóser húsuk, a benzinkutasnak volt benzine. Ebbe az ügyletbe senki nem halt bele.
Voltak dolgok amikben Rosen nem ismert tréfát. Ha neki szombatra hal kellett, és egész Bukarestben és környékén nem volt már több hete hal - ő elküldte egyik sofőrjét(szekus tiszt szabadságon) az egyik mercin, menjen, és addig ne jöjjön vissza, amíg nem hoz halat. Az ment és hozott, még ha a Maros vidékéről is kellett hoznia.
Rossz szokásom volt, hogy ahol csak megszálltunk, azonnal érdeklődtem a hotel portán, lehet-e itt magyarnyelvű újságot kapni. Sok helyen csak a bukaresti Előre volt, egy borzalmas nyelvezetű és tipográfiájú szörnyszülött, amit az előző napi Scanteá-ból, a párt hivatalos lapjából fordítottak. Erdélyben lehetett helyi magyar lapokat is kapni, amelyek az első oldalon a conducator míg a többin a helyi párttitkár beszédeit hozták. Egyszer a bukaresti Előrében 29-szer konstatáltam Csau nevének említését. Viszont - Izraelt nem mocskolták, mint az akkori magyar sajtóban és a cionizmust nem nevezték fajvédelemnek.
Ezekben az időkben alakult ki az a gyakorlat, amely lehetővé tette izraeli zsidóknak, akik évtizedek óta nem látták magyarországi rokonaikat, barátaikat - találkozni velük Erdélyben, vagyis Romániában. Egy ilyen találkozásnak szemtanúja voltam még az első romániai látogatásom során, amikor Bembi (Benedek Pali) barátom is a csoportban volt.9)
Szülei és öccse, Pista, akiket 11 éve nem látott, Erdélybe jöttek, ami aránylag könnyen ment, és ha jól emlékszem, Brassóban találkoztak.10) Ez egy szombati napon történt és Benedek (Braun) Hugó felhívatta magát a Tórához majd ennek utána sechejónut11) mondott, hogy megérte még életében látni Izraelben élő fiát, aki '56-ban, a forradalom alatt disszidált, feleségével Verával és csecsemő fiával, Gabival.
A családegyesülés - ahol Pistát, későbbi jóbarátomat is megismertem - szívhez szóló volt, olyannyira, hogy Pali barátom majd belehalt.
Pali életvidám, jóhumorú fiú volt, segítőkész, és bohém, a pesti kávéházak terméke, akit - gyerekkorában – Bergen Belsen edzett hozzá a zsidó sorshoz.
Műtét - vasárnap
Pali beteg volt - de nem tudta. Ma ez tűnhet fantasztikusnak - akkor is annak tűnt - de tény, Palinak cukra volt, nem is kevés, ő azonban nem vizsgáltatta magát és fogalma sem volt róla.
Már Constanţán - ahol gépünk leszállt, és ahol az első éjszakát egy tengerparti szállodában töltöttük - feltűnt nekem, hogy a tengerparti sétányon járkálva, miközben azon töprengtünk, bemenjük-e a kaszinóba12) - Pali ötpercenként eltűnik a sűrűben, hogy könnyítsen magán.
Pali, nincs neked cukrod? - tettem fel a rutin kérdést.
N – e - k – e - m? - kérdezett vissza, miből gondolod?
Örültem a tagadó válasznak, és nem firtattam tovább, illetve nem mondtam meg Palinak „miből gondolom”. Ezt egy pár nap múlva keservesen megbántam.
Brassóban, a családegyesülés örömére, Pali leette magát. Miután megebédeltek a helyi kóserájban, ahogy kantint kissé lekezelve nevezték, elmentek valami „jobb” vendéglőbe. Este Pali heveny hasgörcsöt kapott, úgy hogy be kellett vitetni a helyi korházba. A csoport másnap reggel ment tovább, mi Palit szüleire és testvérére bíztuk. A többit hallomásból tudom - szüleitől - majd később, Izraelben - magától a sztori szenvedő hősétől.
Kiderült, hogy a kórházban azonnali műtétet rendeltek el, valamit, ami a bélműködéssel függ össze. Rutinosan megkérdezték Palit, nincs-e cukra, és Pali mondta, hogy nincs.
Ebbe a barátom, másnap, vasárnap, az operáció során - majdhogy belehalt. Ugyanis, ha cukor van - a vér nem alvad meg, mint egy egészséges embernél, és ezt a műtő orvosnak tudni kell. Azok kérdezték - de Pali nem tudta.
Kinek jutott eszébe Bukarestbe telefonálni az izraeli követségnek - nem tudom. Talán Pistának. Egy izraeli újságíró haldoklik a műtőasztalon - szólt az üzenet. A követségen - vasárnap - megmozgattak minden követ - még a minisztériumba is telefonáltak, majd egy speciális küldött leszáguldott Brassóba, a táskájában jófajta kóser húskonzervekkel és egyéb olyan dolgokkal amelyeket „Romániában csak Ceauşescu eszik” - mondta valaki a brassói kórházban. Pali V. I. P. kezelést kapott, és nem túlzás, hogy életét az utolsó pillanatban mentették meg.
***
Sok évvel később, 1984-ben, amikor először Pesten jártam, mint régi ismerőst kerestem fel Benedek Pistát, aki akkor már a BIG volt. Meghívott a lakására, bemutatott feleségének, aki mint egy magyar dzsentri család sarja, Kádár emeletén dolgozott, magas beosztásban a Fehér Házban, és „csak azért nem nevezték ki külföldre nagykövetnek (és nem Külső-Mongóliába) mert sógora, Pista testvére, vagyis a Pali - Izraelben élt”.
A beszélgetés nagyon kellemesen indult, és a Pista csinálta előkészületek meghatottak. Vett egy új tálat és kanalat meg egy nagy halom epret. Tejszínt tudta hogy nem eszem, mert nem kóser tejből készült.
Én meséltem Paliról és fiáról és izraeli életünkről; ők meséltek ottani életükről, az „épülő szocializmusról”. Egyszercsak mintegy gombnyomásra, Zsuzsa rákezdte, hogy az imperialista Izrael így meg úgy, és miért nem fogadunk szót az élenjáró Szovjetuniónak, miért nyomjuk el a szegény arabokat, stb.
Én csendben végighallgattam, miközben Pista kínosan feszengett székén. Utána csak annyit mondtam: kedves Zsuzsika! Ha ezt neked muszáj volt elmondanod, én szívesen igazolom, akár írásban is, hogy elmondtad. Ebbe hiba ne essék. Nem szeretném, ha emiatt valami kellemetlenséged lenne.
Zsuzsa szeme villámokat lövellt, de mintha szája szögletében egy ici-pici kis mosoly bujkált volna. Ö megmondta a magáét, lebélyegezte a kártyát, és peckes hattyú léptekkel kiment a szobából. Ne is törődj vele, súgta Pista, én meg gyorsan odaadtam neki személyes ajándékomat - egy mezüzét.13) Tudod, mit kell ezzel csinálni - mondtam. Persze hogy tudom, mondta Pista, és a mezüzét egy gyors mozdulattal az egyik fiók mélyére süllyesztette. Ennek is eljön majd az ideje - mondta. Ez hamarabb érkezett el, mint gondolni lehetett volna.
A következőkben még hoztam Romániába két saktert - miután Hersnek sikerült hazamennie - de egyik sem jött még Heber közelébe sem.(Folyt.köv.)
(*Részlet egy tiz évvel ezelőtt megjelent könyvből, amely elfogyott és nem kapható. Ujabb kiadása jelenleg kétséges. A sok érdeklődő kérésére közöljük itt. A szerző)
Jegyzetek
1). Zsidó válólevél. Ha nincs az elvált asszony birtokában, akkor férjezettnek számit mert az állami válás nem érvényes a halacha szerint-
2 ) Az elhunyt férj fivérének a sógorházasságtól (levirátus) való felszabadítása. Bonyolult háláchikus aktus, ami nélkül az elözvegyült nő nem mehet újra férjhez.
3) "Az én férjem bízik az ön férjében"(jiddis).
4) Ez egy teljesen alaptalan, szenteskedő ígéret volt, mivel nem volt kit küldenie, és Temesvár maradt „Neuman-kóser”.
5) Még 2000-ben is azzal foglalkozott a temesvári prim rabin, hogy bukaresti (!) sikszéket küldött pesti kollegáihoz, azzal, hogy azok nála tanultak, és kéri, térítsék őket be. Csak nemzetközi tiltakozás vetett végett ezeknek a csúnya praktikáknak.
6) Háláchikus kérdések ( héber - seélá).
7) Az 1970-ben elfogadott törvény jogot ad az alijjára a zsidó fél nem-zsidó házastársának és gyerekeiknek is. Ha nem volt zsidó fél, akkor kerestek - és a FÁK országaiban a mai napig is keresnek és „találnak”, egy-egy zsidó nagypapát - vagy egy hamisított igazolást. Ilyen papírokat árult, jó pénzért a váradi chászíd sakter. 1997-ben igazolta, hogy nagyapja zsidó volt, és kapott engedélyt alijjára – L.I. az egyik hírhedt pesti antiszemita újságíró.
8) R. Chájjim Méir Háger, a vizsnyici dinasztia akkori feje - a jelenlegi rebbe édesapja - a két háború között Váradon állította fel udvarát. Innen csempészték át, a deportálás idején, családjával és néhány hívével a szomszédos Romániába, ahonnan 1948-ban allijázott. Rosen egyik hőstette volt a rebbe apjának, a dinasztia alapító reb Szrulcse Hágernek földi maradványait Izraelbe vitetni 1951-ben, a sztálinista terror legsötétebb évében. Ehhez - állítólag magától Ana Paukertől (a kommunista külügyminiszter asszonytól - aki egy sakter lánya volt) kapott engedélyt.
9)Az Uj Kelet képviseletében.
10) Mivel külföldre nem lehetett utazni - a Kádár rendszer megkönnyítette a „kishatár átlépőt” és így a környező országokba lehetett évente egyszer-kétszer menni pár napra és onnan mindenféle smoncákat hazavinni.
11) "Hogy megértem”, vagy „Hogy éltetett” (héber) áldás, amit arra mondanak, ha valami váratlan jó éri az embert.
12) A végén bementünk és fejenként 15-15 dollárt vesztettünk. Ez a rebbegeld (tanulópénz) - mondta Pali. Kérdésemre, honnan ismeri a kifejezést - hiszen jiddis ellen be volt oltva - Pali önérzetesen mondta, hogy ő tótkomlósi. Az más - mondtam én.
13) Ajtófélfára erősített zsidó kegytárgy. Már találkoztunk vele az előzőkben.
(Folyt.köv)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése