Új könyv

Anyám pészahja A Bálint Házban vasárnap (ma) György Péter esztéta mutatja be Lövenberg Gábor könyvét Máraival szólva „menteni, megmagyarázni nem tudjuk, ami történt: de bevallani, elmondani igen”. Megint egy könyv a holokausztról, amely semmi mást nem akar, csak elmondani. Saját történetet, saját hangon.  Irta: Seres Attila|
Hogy szükség van-e újabb és újabb holokauszt-könyvekre 65 évvel a borzalmak után is? Válaszoljunk kérdéssel: van-e hitelesebb fájdalom a megélt fájdalomnál? S van-e hitelesebb vallomás a túlélők, az érintettek, a családtagok vallomásánál? Lövenberg Gábor az édesanyja, a 92 éves túlélő, Rosenberg Lilly oly sokszor hallott, s az ismétlődések ellenére is érthetetlen, felfoghatatlan történetét meséli el Anyám pészahja című könyvében. Talán azt reméli, hogy a leírt sorok, a betűk szálkái mégis felfakasztják a történet mögöttesét, az okokat. De hiába ágyazza bele édesanyja, az A-6742-es auschwitzi fogoly személyes történetét a zsidók európai históriájába; hiába kutatja a holokauszt 20. századi feléledésének társadalmi-gazdasági okait; hiába faggatja a magyar történelmet, hogy a zsidók szokásait, gondolkodásmódját kifigurázó pesti viccek helyét miként foglalhatták el az emberi méltóságot sértő gúnyrajzok, majd a faji alapú, nyílt antiszemitizmus, választ ő sem talál. Mint ahogy a holokausztról szóló sok ezernyi kötet szerzői sem. Mert válasz nincs is. Ami történt az meghaladja az értelmet, s csak remélni lehet, hogy a borzalom visszaborzaszt, hogy a szörnyűség többé nem ismétlődhet meg. De már ez sem biztos. Kertész Imre Nobel-díjas írónk lemondóan pesszimista: „Sokáig azt hittem, hogy tanultunk belőle valamit. De tévedtem” – mondta a bécsi Der Standardnak 80. születésnapjára készült interjújában. Auschwitzról mindaddig beszélni kell, amíg teljesen el nem tűnik mindaz, ami Auschwitzot lehetővé tette. S a legjobb, amit tehetünk, hogy a túlélőket hallgatjuk, amíg még velünk vannak. (((Forrás: Nol-Sofár)