A levita lázadás kulisszatitkai
„És pártot ütött Kórách, Jichár fia, Khát fia, Lévi fia, valamint Dátán és Abirám, Eliáv fiai és Ón, Pelet fia, Reubén törzséből. És fölkeltek Mózes ellen, 250 emberrel Izrael fiai közül, akik a közösség vezetői, a gyülekezet képviselői, neves férfiak voltak. Ezek egybegyűltek Mózes és Áron ellen és azt mondták nekik: Elég legyen! Miért emelitek magatokat az Örökkévaló gyülekezete fölé, hiszen az egész közösség szent és köztük lakozik az Örökkévaló!” (4 MÓZES, 16, 1-3).
A Kórách-lázadás – ellentétben az eddigi zúgolódásokkal, elégedetlenségekkel, amikor a nép húst, hagymát, vizet követelt – kvázi "elvi" indíttatású volt, azaz a hatalomból követeltek részt. A lázongók azt kérdezték: ki mondja hogy Mózes a király és Áron a főpap? Hiszen „mindenki szent”, mindenki hallhatta a Szináj hegyi kinyilatkoztatást, hogy „Én vagyok az Örökkévaló, a ti Istenetek” (Rási), tehát a hatalom mindenkié.
Úgy tűnik, ez nem más, mint egy anarchista lázadás, csak most nem az un. csőcselék, hanem egy, Mózes és Áron mellett lévő, vezető szerepet betöltő csoport zúgolódik, lázadozik.
Bölcseink feltevése szerint a reuvenita vezetők csalódása vezetett a lázadáshoz, miután Mózes megvonta Reuvéntől az elsőszülött előjogait és azokat a levitáknak adta.
De felmerül a kérdés, vajon miért állt a lázadás élére a levita Kórách? Miért adta nevét egy tragikus kimenetelű ügyhöz?
Közismert, hogy a levita törzs volt a leglojálisabb a mózesi vezetéshez. Legismertebb példája ennek az aranyborjú esete, amikor – Mózes hívására – a leviták tették ártalmatlanná a nyilvános bálványimádás főkolomposait (pedig azok között még családtagok is voltak – Rási). Nem vettek részt semmiféle lázadásban – legalábbis az Írás nem tesz róla említést – és a 12 kém között sem szerepelt levita. Ez volt az első eset.
A levitáknak – első látásra – nem volt erre semmi okuk. Az ő törzsüket választották ki az Isten-szolgálatra, s a törzs elitje, a kohaniták, látta el a Szentély-szolgálatot.
Maga Kórách, Mózes és Áron első unokatestvére volt, s ő is a frigyszekrény hordozói közé tartozott, vagyis a Szentély-szolgálatban maga is előkelő helyet töltött be.
De nem tetszett neki, hogy unokatestvérei a legmagasabb méltóságokat töltik be. Ezt még lenyelte volna, bár a Midrás szerint felesége uszította őt, hogy „tegyen valamit”, de azt már nem bírta elviselni, hogy Mózes a fiatalabb Elicáfánt, a Khát nemzetség – melyből Kórách is származott – vezetőjének nevezte ki.
Kórách magatartásából Bölcseink arra következtettek, hogy feltehetően rendelkezett minden földi jóval és most már tekintély – kóved – után áhítozott. Ezt pedig azzal próbálta elérni, hogy meglovagolta az elsőszülöttek elégedetlenségét. Kórách érvei, hogy „az egész közösség szent”, miért emelik magukat a közösség fölé – azt sugallták, hogy nincs szükség Mózesre és Áronra, hiszen „mindenki szent”. De ha már szükség van vezetőre, akkor ott van ő.
Mai szemmel nézve ez nem más, mint egy személyes indíttatású vita. Bölcseink azonban hitvita jelleget tulajdonítottak neki, mivel a zsidó felfogás azt tartja, hogy Mózes mindent Isten közvetlen utasítására tett. Aki megkérdőjelezi akár Áron főpappá való kinevezését, akár a leviták szerepének előtérbe helyezését a Szentély-szolgálatnál – az magát az Isten létezését tagadja.
* * *
Egy csodálatosan érthetetlen Midrás szerint (Midrás Pliá) Kórách lázadását a „Vörös Tehén” váltotta ki. (Vörös tehén néven ismert egy olyan halachikus döntvény, mely szerint ugyanazon – vörös – tehén elégetett testének hamva, egyrészről tisztává változtatja a tisztátalanokat, akikre a hamuból hintenek, másrészről ellenkező hatást eredményez azoknál a tiszta embereknél. akik ezt a tevékenységet végzik – tehát ambivalens tulajdonságai vannak. – A Vörös Tehén misztériumát lásd részletesen: N. Kraus: Az Ősi Forrás (1990) 207-209 old.).
Hogy jön ez Kórách-hoz?
Leibisch Hárif rabbi szerint, Kórách úgy érvelt, hogy ha az elsőszülötteket, akik vétkeztek az aranyborjú imádásával, büntetésből eltávolították a hatalomból, akkor miként lehetséges, hogy Áront nevezték ki főpapnak, holott ő maga készítette a bálványt? A Vörös Tehén szindróma ambivalens mivolta – amit úgy látszik, Kórách megkérdőjelezett – volt tehát az, ami észrevétette vele az ellentmondást Áron vétke és kinevezése között.
Egy másik verzió szerint – Leibisch Chárif rabbi értelmezésében – így értelmezhető a „csoda-Midrás”:
Kezdetben, látván, hogy Áron főpappá való kinevezése és az ezt követő tevékenysége megbocsátást hoz Izrael fiainak, Kórách azt mondta magában: Ha Áron képes bűnbocsánatot nyerni a vétkeseknek, akkor ő maga, bizonyára feddhetetlen életű, szent ember (az aranyborjú ügy ellenére...). Ezért tehát nem mert belekötni.
De amikor tudomást szerzett a „Vörös Tehén” szindrómáról, arról, hogy létezik egy olyan jelenség, hogy valaki (vagy valami) megtisztít másokat, miközben maga tisztátalan marad, olyannyira, hogy aki hozzáér, még az is tisztátalan lesz – Kórách azt gondolta, hátha Áronnal is ez történt. Esetleg – annak ellenére, hogy másoknak engesztelést szerez – ő maga nem is olyan nagy cádik?
Ez a feltevése sodorhatta Kóráchot a pártütésbe.
* * *
A szakasz első mondatát – Vájikách Kórách – úgy fordítottuk, hogy Kórach pártot ütött. Lehet azonban – szószerint – úgy is fordítani, hogy: Kórach fogta magát. Vagyis ő volt az, aki az egész lázadást kezdeményezte.
Reb Bunim, a neves haszid rebbe, jegyezte meg erre, hogy Kórach feltehetően érdemes lehetett valamilyen vezető szerepre, de hiányzott belőle a szerénység, hogy megvárja, amíg felajánlanak neki egy tisztséget, ezért maga akarta azt megszerezni.
A „fogta magát” értelmezésre azt mondja a Midrás, hogy a pártütő levita „rossz üzletet csinált”. Valamit lerombolni, a népet fellázítani vezetői ellen, aránylag nem nehéz. De a rombolás magában káoszhoz vezet és Kórach is ezt érte el. De ha sikerült volna is neki Mózest kiütni a vezetésből, a fellázított tömeg feltehetően ugyanezt tette volna vele is.
* * *
Reb Jonathán Eibschütz, a neves gáon, aki életében sok üldöztetést élt meg, és sokat szenvedett a meddő vitáktól is, így magyarázta a rosszat, amit Kórach „kifogott magának”:
Az okos, eszes és gazdag Kórach biztos volt benne, hogy ő, és csakis ő alkalmas a vezetésre... de az a viszály, amit ezzel szított a fonákjára fordult és a neve akként maradt meg a későbbi nemzedékek tudatában, mint egy veszekedős, rabbiátus ember. Minden ilyen kibírhatatlan alakra szokták mondani: na, ez is olyan, mint Kórach. Hát ez az, amit Kórach „kifogott magának”...
* * *
Zvi H. Kalischer rabbinak feltűnt, hogy az Írás egyes számban említi Kórachot: „pártot ütött” (vagy: kifogta), holott vele együtt volt még három név, a 250 névtelenről nem is beszélve, tehát többes számot kellett volna használni.
Hogy lehet ez?
– Úgy – adja meg a választ – hogy a lázadók mindegyike csak a maga érdekével törődött, csak azzal foglalkozott, hogyan lehetne ő valamilyen vezér.
A későbbi, mind a talmudi, mint a midrási irodalom is úgy jellemzi ezt az esetet, mint „Kórach és közösségének viszálya”, (Máchlóket Kórach vöádátó) és nem mint Mózes és Kórach ellenségeskedése. Kórachnak ugyanis a saját táborán belül is voltak vitái, nem volt köztük összhang, az „az aki kapja, marja” elv uralkodott. Ezért jellemzik Bölcseink a meddő, értelmetlen vitákat úgy, hogy azok olyanok, mint Kórach és közösségének viszálya...
* * *
Bölcseink szerint Jákob ősapánk lelki szemeivel előre látta, hogy – ebben az esetben – a levita törzs csúnyán leszerepel majd. Ennek okából kifejezetten kérte – amikor halála előtt fiait megáldotta – hogy „gyülekezetükben ne említessék az ő neve”. Így aztán, amikor az Írás felsorolja Kórach családfáját, a felsorolás megáll Lévinél és nem folytatja, hogy „Jákob fia”...
A lublini Látnok felveti, minek kellett egyáltalán megemlíteni, kinek a leszármazottja Kórach?
– Azért – magyarázza is meg – mert rendszerint az ilyen viszálykeltő embertípusok egyetlen „érdeme” a családfájuk (jihesz), a származásuk, ennek alapján követelik meg a tiszteletet, pénzt, hatalmat.
Egyszer, a lublini rabbit, Élijáhu Klackint, felkereste egy veszekedő házaspár. A férjet, aki az egyik kis haszid közösség rebbéje volt, azzal vádolta a felesége, hogy rosszul bánik vele, és gettet (válólevelet) követelt tőle. A férj, egy darabig védekezett, de amikor kifogyott az érvekből, azt kezdte hajtogatni, hogy ő egy szent család sarja, a nagyapja cádik volt, és így tovább.
A lublini rabbi elmarasztalta a férjet. Ítéletét a Midrás Kórach szakaszának magyarázatával indokolta, mely szerint „Jákob irgalomért esedezett, hogy neve ne említessék e viszállyal kapcsolatban”. De miféle irgalom ez? Hiszen épp ellenkezőleg, Jákobnak kérnie kellett volna, hogy neve említésével meneküljenek meg ükunokái a megérdemelt büntetéstől. Mivel nem ezt tette, ebből egyértelműen kiviláglik, hogy az, aki méltatlanul viselkedik, nem takarózhat szent felmenőivel, mert az csak súlyosbítja tettét és az érte járó büntetést...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése