MICHA BÁLVÁNYA ÉS A GIVEAI BOTRÁNY(*
A Sámson után következő bírák Eli, a főpap, majd Sámuel, a próféta voltak. Róluk Sámuel könyvében ad hírt a Biblia. Az itt következő öt fejezet, amely a Bírák könyvének vége, arról a totális szellemi romlásról számol be, amelyek végül is elkerülhetetlenné tették a királyság kikiáltását és a központi hatalom megszervezését.
Itt több ízben tartja szükségesnek a szerző – a hagyomány szerint maga Sámuel, a próféta – megjegyezni, hogy „azokban a napokban nem volt király(ság) Izraelben, mindenki azt tette, amit jónak látott”.
A romlás nemcsak az idegen kultúrának való vissza-visszatérő behódolást és az ebből fakadó bálványimádást jelentette, hanem köztörvényes „eseményeket” is, mint például a lopás, egy békés nép kiirtása, majd a szodomita mintára történő erőszak sem voltak ritkák. Az utóbbinak majdnem egy teljes törzs esett áldozatul.
* * *
„Volt egyszer egy ember Efrájim hegyvidékén, kinek neve Michájhu volt. Ez azt mondta egyszer az anyjának: Az az ezeregyszáz ezüstpénz, ami eltűnt, és ami miatt a fülem hallatára kiátkoztad (a tolvajt) – nálam van, én vettem el. Mondá az anyja: Áldott legyen fiam, az Örökkévalónak! Az meg visszaadta a pénzt az anyjának, de az azt mondta: Én az ezüstöt arra szántam, hogy Istennek szentelem a fiamért, készítsenek belőle öntött és faragott bálványszobrot...” (Bírák 17,1–3).
Ha jól odafigyelünk, észrevesszük az „újítást”. Itt már nem idegen istenek imádásáról van szó vagy a Báál-kultusz bevezetéséről, kultiválásáról, hanem valami sokkal rosszabbról. Itt a láthatatlan zsidó Istent (a szerző a kimondhatatlan, négybetűs nevet használja) akarják egy faragott bálvány által érzékeltetni és imádni, vagyis a monoteizmust felhígítani és „kézzelfoghatóvá” tenni, egy ezüstből öntött idollal.
A szenteskedés maga lopással kezdődik: a fiú meglopja az anyját, aki kiátkozza majd megbocsát neki, és a magas összeget (vö. a Delilának adott vérdíjjal, ami pontosan ennyi volt: ezeregyszáz ezüstpénz!) egy bálvány létesítésére szenteli, amit Micha házában helyezett el. Ott már eddig is volt egy ún. háziszentélye, amelyben már volt egy Éfod valamint egy öntött bálvány. Micha kinevezte egyik fiát kohanitának, és ő lett a házi „zsinagóga” papja.
Silóban volt a hivatalos Szentély a kőtáblákkal és a hivatásos kohanitákkal, azonban a kapcsolat a nép és Szentélye között gyenge és esetleges volt. Így egy jómódú ember megengedhette magának, hogy házibálványa vagy akár saját papja legyen.
A szellemi züllésnek iskolapéldája ez. Utána Micha már nem elégszik meg a családi pappal, hanem egy arra járó kóbor levitát szerződtet erre a célra.
MÓZES UNOKÁJA...
Ennek utána a Dán törzs, akiknek nem jutott megfelelő birtok, mert a kánaániták kiszorították őket a Jósuától kapott helyükről, öttagú küldöttséget indított országjárásra, menjenek és találjanak egy könnyen meghódítható, megfelelő területet, amelyet a törzs birtokba vehetne.
Útközben a küldöttek Micha házához érkeztek, megháltak ott, és meglátták a levita papot, akit már ismertek valahonnan. Kérdéseikre elmondta, hogy ő itt a házi pap, aki az Éfodot és a házibálványt „kezeli”, miután a tulajdonos, Micha szerződtette őt erre. A dánita küldöttség egy szívességre kérte a levitát: kérdezné meg az Örökkévalót az Éfod által, sikerrel jár-e útjuk, és a pap azt felelte, hogy küldetésük sikeres lesz, menjenek Isten hírével.
El is mentek és találtak északon, Zidon közelében egy Lájis (Lesem) nevezetű várost (országot?), amelynek békés polgárai nem voltak háborúra felkészülve, nem volt szövetségesük, akiktől segítséget remélhettek volna. A küldöttség visszament Cor'á és Estaol közé, a Dán törzs ideiglenes székhelyére, és elmondták, amit láttak. Nosza felkerekedett a törzs, élükön hatszáz fegyverforgató férfival, valamint az asszonynéppel és a gyerekekkel, és mentek északra hont foglalni. (Egy részük valószínűleg helyben maradt, és így a Dán törzs gyakorlatilag kettészakadt.)
Útba ejtették – miért ne tették volna? – Micha házát, bementek és anélkül, hogy egy szót szóltak volna, fogták az ezüst bálványt, az Éfodot, a teráfimokat és mentek. A levita meg azt mondta: Mit csináltok? Kint az ajtóban ott állt hatszáz marcona fegyveres dánita, akik azt mondták a levita papnak: Jobb, ha befogod a szádat, és velünk jössz! Hát nem jobb neked egy egész törzs papjának lenni, mint egy embert szolgálni?? A levitának tetszett a dolog, velük ment, és most már ő vitte a szent tárgyakat.
* * *
A környék lakosai riasztották Michát, aki utánuk rohant és megkérdezte, hogyan képzelik ezt! „Az istent, amit csináltam magamnak, meg a papot elviszitek és elmentek!” (Bírák 18,24) …és még kérdezitek, hogy mit akarok? Őt is elhallgattatták fenyegetésesekkel, Micha látta, hogy erősebbek nála, majd elmentek és lerohanták Lájist, lakosait legyilkolták, majd felégették a várost.
Utána újjáépítették a várost, és elnevezték Dánnak, apjuk után, aki Izrael (Jákob) fia volt. A 18. fejezet végén a Biblia azzal fejezi be ezt a történetet, hogy „felállították Dán fiai a bálványt és Jonatán, Menasse fiának, Gérsomnak a fia, meg az ő fiai voltak a Dán törzs papjai, egészen addig, amíg az ország lakóit fogságba nem vitték.
Ezután felállították maguknak (Dán fiai) azt a bálványszobrot, amelyet Micha csinált, és ez ott volt addig, amíg Isten háza Silóban volt.” (uo. 18, 30–31)
Eredetileg Micha és anyja a bálványszobrot az Örökkévalónak szentelték. Itt meg Micha azon lamentál, hogy elvették, elorozták tőle „az istent, amit csináltam magamnak...”
A hagyomány azt tartja, hogy a levita Mózes unokája volt, és az Írás azért írja Menassénak, hogy ezt a tényt eltussolja...
ERŐSZAKOS GYILKOSSÁG ÉS POLGÁRHÁBORÚ
A harmadik epizód, amit a Bírák könyvében olvasunk, amikor „nem volt király Izraelben, és mindenki azt tette, amit akart”, a legszörnyűbb mind között. Akár morális szempontból, akár abból a szempontból nézzük, ahová az esemény kifejlett – szinte hihetetlen, hogy a tízparancsolat népe ilyesmire vetemedjen.
Nagyon röviden, mert nem ez könyvünk témája: a Pileges bögiv'á (egy ágyas története Givában, Benjámin földjén) egy horror sztori, ami miatt majdnem kiveszett egy törzs – Benjámin törzse – Izraelből.
Egy levita ember úton volt és meglátogatta apósát, ágyasa édesapját Betlechemben. Többnapos vendégeskedés után hazafelé indultak, majd egy este, miután lement a nap, a benjáminita törzsbeli Givába érkeztek. Itt senki nem hívta meg őket, ezért az éjszakát a piactéren szándékoztak tölteni, amikor egy idős ember mégis meghívta őket. A baj itt kezdődött.
Alighogy megmosakodtak, majd ettek és ittak, kint összegyűlt rengeteg ember, gyülevész népség, és követelték, hogy a vendéglátó adja ki a vendéget, hogy „megismerjék őt”. Itt szó szerint megismétlődik a szodomai történet Lót és vendégei között.
A vendéglátó könyörgött, ne tegyék ezt, ne hozzanak szégyent a fejére, itt van fiatal lánya, aki szűz, valamint a vendég ágyasa, kiadja őket, tegyenek vele, amit akarnak, de hagyják a vendéget békén. Azok nem hallgattak rá, (akárcsak Szodomában), mire a vendég kituszkolta ágyasát, akivel azután egész éjszaka „szórakozott” a felhevült kancsapat. Reggel, amikor szabadon bocsátották, a ház küszöbén halva találtak rá. A halál oka nem volt kétséges...
* * *
A levita ember hazament, magával vitte ágyasa tetemét. Otthon vett egy nagy kést, felvágta a holttestet tizenkét egyenlő részre, és azokat elküldte Izrael tizenkét törzsének, megüzenvén, mi történt. Aki hallotta a történetet elszörnyülködött, mondván: Ilyen még nem volt, amióta Izrael fiai kijöttek Egyiptomból, mind a mai napig. Tanácskozzatok, hogy tudjátok mit kell tenni.
Egybegyűlt az egész nép Micpába, és egyhangú határozatot követően követelték Benjámintól, adják ki a vétkeseket, hogy megbüntethessék őket, és ezzel letöröljék a gaztett nyomait. A benjáminiták elutasították a követelést és mozgósítottak. A kitört háborúban a benjáminiták nagy vereséget szenvedtek, és több mint huszonötezer halottjuk volt. Utána a többi törzs irtó hadjáratot indított Benjámin ellen, és majdnem az egész törzset kiirtották, városaikat felégették. Maradt mindössze hatszáz benjáminita férfi, akik elmenekültek és a pusztában találtak menedéket. Ezeknek később nem volt honnan nősülniük, mivel a nép megesküdött (még a polgárháború előtt), hogy nem adja lányait a maradék benjáminitákhoz. Ezt később „huszárvágással” megoldották (lásd Bírák, 21. fejezet), és a majdnem megsemmisült törzs lassan magához tért. A könyv még egyszer és utoljára kijelenti, hogy (mindez azért történhetett, mert) „Azokban az időkben nem volt király Izraelben, mindenki azt tette, amit jónak látott.” (uo. 21,25)
* * *
A ma emberének, aki ezt olvassa, nehéz eldöntenie, mi a szörnyűbb, embertelenebb: egy fiúnak anyjától pénzt lopni, egy békés város lakosságát legyilkolni minden látható ok nélkül, csak azért, hogy elfoglalják a területet és „örököljék” azt, (ezt egyébként Jósuá sem tette; ő békefelhívást intézett Kánaán őslakosaihoz, és aki megadta magát, azt békén hagyták) vagy a levita cselekedete, aki „kiadta” ágyasát a csőcseléknek, csak hogy a saját bőrét mentse, vagy barbár tette a holttest szétdarabolása, vagy a kollektív büntetés, amivel a nép majdnem kiirtott egy testvéri törzset.
Természetesen nem lehet mai fejjel ítélkezni a több ezer évvel ezelőtt történtek felett. Nem volt genfi konvenció, de volt Tóra, amit a zsidók ignoráltak. Az említett cselekedetek mindegyike, külön-külön és együttvéve, ellenkezik a Tóra tételes törvényeivel. És ha valaki azt találná mondani, hogy a királyok korában is előfordulhattak ilyen esetek, vagyis hogy voltak olyan zsidó királyok is, akik a környezet hatására ignorálták a zsidó törvényeket és nem tartották be a Tórát – alkalmasint annak is igaza lesz.
Vannak hagyományhű exegéták, (többek között Rási is), akik a Bírák könyve utolsó öt fejezetének eseményeit a Bírák korszakának elejére teszik, mégpedig a Széder Olám(*) kronológiája alapján. Természetes és magától értetődik, hogy a modern bibliakutatók is ezt az álláspontot képviselik.
Dáát Mikrá több bizonyítékot hoz a tézis igazolására. A Dán törzs honfoglalása logikus, hogy időben közel legyen Jósuá honfoglalásához. Másrészt a tény, hogy Pinchász, a főpap még élt, szintén ezt látszik bizonyítani, valamint az, hogy a hagyomány az említett levitában Mózes unokáját látja.
Michában a Midrások a rossz megtestesítőjét látják, akinek tevőleges része volt a pusztabeli aranyborjú készítésében is (Szánhedrin 103,2 és Rási uo.). Házi „szentélyének” füstje keveredett a silóbeli Szentély füstjével, és ezért „a szolgálattevő angyalok ki akarták kergetni a világból, de az Örökkévaló azt mondta: Hagyjátok, mert házában enni kapnak a vándorok...” (Szánhedrin uo.)
Ebből azt láthatjuk, hogy az Örökkévaló hosszan tűrő még a bálványimádókkal is, ha azok emberségesen viselkednek.
(* FEJEZET NAFTALI KRAUS HASONLÓ CIMŰ KÖNYVÉBŐL.
(Folyt,köv,)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése