A "ZSIDÓ HÁBORU" – DE NEM FLÁVIUSÉ

ALÁVALÓ "OLVASÓI LEVÉL"

 EGY AMERIKAI BULVÁRLAPBAN

SZITA SZABOLCS ELLEN – ÁLNÉVEN

 

Egy szerencsétlenül fogalmazott mondat miatt, amely átsiklott a Kamenec-Podolski deportálás felett – "holokauszttagadással" vádolják a neves történészt, pesti konkurrens pitiáner politikusok és párt-történészek.

 

Tegnap közöltük itt Szita Szabolcs interjuját az origóban, amelyben a neves történész és Holokauszt-kutató elmondta elképzeléseit, az újjá szervezendő Holokauszt múzeummal kapcsolatban. Egy rosszul fogalmazott válasz miatt, amely Magyarországot, zsidó szemszögből nézve, a "béke szigeté"nek titulálta az 1944-es német megszállásig – és átsiklott az 1941-es "idegen állampolgárok" (vagyis hontalan zsidók) deportálása és kivégzése felett (amit mi is számonkértünk Sz.Sz.tól) – egy névtelen pesti báldóver Holokauszt-tagadőnak nevezi a neves történészt, egy amerikai, valaha jobb napokat látott zsidó hetilapban.

 

    A továbbiakban az interju releváns része:

 

   - Vitát indított, amikor Gál András Levente államtitkár azt nyilatkozta, hogy nincs összefüggés a magyarlakta területek visszafoglalása és az ottani zsidók deportálása között, mivel ezt sokan a háborús bűnök relativizálásaként értelmezték. Önnek mi a véleménye erről?

- Két tényező kellett a tragédiához: a német beavatkozás és a készséges magyar együttműködés. Ha nem lett volna az erőszakos német beavatkozás, Magyarország valószínűleg példa lehetett volna Európa és a világ szemében: 1944-ig a béke szigete voltunk. Voltak ugyan zsidótörvények,(és volt több mint 12 ezer "pólisi"  zsidó deportálása és megsemmisitése Kamenec Podolskban – 1941-ben!!  - nem német kérésre, hanem magyar kezdeményezésre. Sz.Sz. ne tudná ezt?! – a szerk.)   de tömegesen nem kerültek zsidók olyan életveszélybe, mint más országokban. A Kállay-kormány "Kállay-kettős"-nek nevezett politikájának megvolt az a funkciója, hogy tömegeket mentett. Kétszer határozottan visszautasították a sárga csillag kötelező viselését és azt is, hogy átadják nagy tömegben a zsidókat a németeknek. Ezekről többet lehetne beszélni. Azt gondolom, a felelősöket kell név szerint megjelölni, Bakyt, Endrét, Jarosst (Jaross Andor belügyminiszter és két államtitkára, Endre László és Baky László szervezte meg a magyarországi vidéki zsidóság deportálását - a szerk.), akiket sújtson örök megvetés. Ezt tanítani kellene az iskolákban.

   Nem szerencsés hogy Sz.Sz. elhallgatta az 1941-es deportálást, amelynek szakértője és nemrég nagy tanulmány tett közzé, amit közöltünk is- de ettől még nem lesz "holokauszt-tagadó", ahogy az amerikai magyar bulvárlapban irja álnéven egy pesti "érdekelt. Lehet, hogy emlitette és az origó interjuvolo tudósitója hagyta ki ezt a "kellemetlen" körülményt. Tény, hogy nagyban, európai viszonylatban, Horthy Magyarországa a zsidóknak viszonylagos nyugalmat és menedéket bizositott a német megszállásig – de nem a kommunistáknak, akik és utódaik ezt nem tudják és nem akarják elfelejteni

   Azonban nagy arcátlanság kell Szitát támadni, egy alig olvasott amerikai lapocskában – és nem ott ahol a dolgok most történnek – vagyis Budapesten. Az már csak hab a torta tetején, hogy azonnal jönnek a gyalázkodó levelek, persze azok is az anonimitás jótékony leple alatt – a bulvárlapok bevett szokása szerint.

    Csak remélni lehet, hogy Szita eltekint a rá hullajtott légypiszoktól, amit az "érdekeltek" árasztanak most rá – kihasználva egy  el nem mondott félmondatot – és teszi a dolgát, objektiven és nem "pártosan" – ahogy eddig tette.

 

BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK (9)

 

MICHA BÁLVÁNYA ÉS A GIVEAI BOTRÁNY(*

 

 

A Sámson után következő bírák Eli, a főpap, majd Sámuel, a próféta voltak. Róluk Sámuel könyvében ad hírt a Biblia. Az itt következő öt fejezet, amely a Bírák könyvének vége, arról a totális szellemi romlásról számol be, amelyek végül is elkerülhetetlenné tették a királyság kikiáltását és a központi hatalom megszervezését.

 

 Itt több ízben tartja szükségesnek a szerző – a hagyomány szerint maga Sámuel, a próféta – megjegyezni, hogy „azokban a napokban nem volt király(ság) Izraelben, mindenki azt tette, amit jónak látott”.

 

A romlás nemcsak az idegen kultúrának való vissza-visszatérő behódolást és az ebből fakadó bálványimádást jelentette, hanem köztörvényes „eseményeket” is, mint például a lopás, egy békés nép kiirtása, majd a szodomita mintára történő erőszak sem voltak ritkák. Az utóbbinak majdnem egy teljes törzs esett áldozatul.

 

* * *

„Volt egyszer egy ember Efrájim hegyvidékén, kinek neve Michájhu volt. Ez azt mondta egyszer az anyjának: Az az ezeregyszáz ezüstpénz, ami eltűnt, és ami miatt a fülem hallatára kiátkoztad (a tolvajt) – nálam van, én vettem el. Mondá az anyja: Áldott legyen fiam, az Örökkévalónak! Az meg visszaadta a pénzt az anyjának, de az azt mondta: Én az ezüstöt arra szántam, hogy Istennek szentelem a fiamért, készítsenek belőle öntött és faragott bálványszobrot...” (Bírák 17,1–3).

 

Ha jól odafigyelünk, észrevesszük az „újítást”. Itt már nem idegen istenek imádásáról van szó vagy a Báál-kultusz bevezetéséről, kultiválásáról, hanem valami sokkal rosszabbról. Itt a láthatatlan zsidó Istent (a szerző a kimondhatatlan, négybetűs nevet használja) akarják egy faragott bálvány által érzékeltetni és imádni, vagyis a monoteizmust felhígítani és „kézzelfoghatóvá” tenni, egy ezüstből öntött idollal.

 

A szenteskedés maga lopással kezdődik: a fiú meglopja az anyját, aki kiátkozza majd megbocsát neki, és a magas összeget (vö. a Delilának adott vérdíjjal, ami pontosan ennyi volt: ezeregyszáz ezüstpénz!) egy bálvány létesítésére szenteli, amit Micha házában helyezett el. Ott már eddig is volt egy ún. háziszentélye, amelyben már volt egy Éfod  valamint egy öntött bálvány. Micha kinevezte egyik fiát kohanitának, és ő lett a házi „zsinagóga” papja.

 

Silóban volt a hivatalos Szentély a kőtáblákkal és a hivatásos kohanitákkal, azonban a kapcsolat a nép és Szentélye között gyenge és esetleges volt. Így egy jómódú ember megengedhette magának, hogy házibálványa vagy akár saját papja legyen.

 

A szellemi züllésnek iskolapéldája ez. Utána Micha már nem elégszik meg a családi pappal, hanem egy arra járó kóbor levitát szerződtet erre a célra.

 

MÓZES UNOKÁJA...

 

Ennek utána a Dán törzs, akiknek nem jutott megfelelő birtok, mert a kánaániták kiszorították őket a Jósuától kapott helyükről, öttagú küldöttséget indított országjárásra, menjenek és találjanak egy könnyen meghódítható, megfelelő területet, amelyet a törzs birtokba vehetne.

 

Útközben a küldöttek Micha házához érkeztek, megháltak ott, és meglátták a levita papot, akit már ismertek valahonnan. Kérdéseikre elmondta, hogy ő itt a házi pap, aki az Éfodot és a házibálványt „kezeli”, miután a tulajdonos, Micha szerződtette őt erre. A dánita küldöttség egy szívességre kérte a levitát: kérdezné meg az Örökkévalót az Éfod által, sikerrel jár-e útjuk, és a pap azt felelte, hogy küldetésük sikeres lesz, menjenek Isten hírével.

 

El is mentek és találtak északon, Zidon közelében egy Lájis (Lesem) nevezetű várost (országot?), amelynek békés polgárai nem voltak háborúra felkészülve, nem volt szövetségesük, akiktől segítséget remélhettek volna. A küldöttség visszament Cor'á és Estaol közé, a Dán törzs ideiglenes székhelyére, és elmondták, amit láttak. Nosza felkerekedett a törzs, élükön hatszáz fegyverforgató férfival, valamint az asszonynéppel és a gyerekekkel, és mentek északra hont foglalni. (Egy részük valószínűleg  helyben maradt, és így a Dán törzs gyakorlatilag kettészakadt.)

 

Útba ejtették – miért ne tették volna? – Micha házát, bementek és anélkül, hogy egy szót szóltak volna, fogták az ezüst bálványt, az Éfodot, a teráfimokat és mentek. A levita meg azt mondta: Mit csináltok? Kint az ajtóban ott állt hatszáz marcona fegyveres dánita, akik azt mondták a levita papnak: Jobb, ha befogod a szádat, és velünk jössz! Hát nem jobb neked egy egész törzs papjának lenni, mint egy embert szolgálni?? A levitának tetszett a dolog, velük ment, és most már ő vitte a szent tárgyakat.

 

* * *

A környék lakosai riasztották Michát, aki utánuk rohant és megkérdezte, hogyan képzelik ezt! „Az istent, amit csináltam magamnak, meg a papot elviszitek és elmentek!” (Bírák 18,24) …és még kérdezitek, hogy mit akarok? Őt is elhallgattatták fenyegetésesekkel, Micha látta, hogy erősebbek nála, majd elmentek és lerohanták Lájist, lakosait legyilkolták, majd felégették a várost.

 

Utána újjáépítették a várost, és elnevezték Dánnak, apjuk után, aki Izrael (Jákob) fia volt. A 18. fejezet végén a Biblia azzal fejezi be ezt a történetet, hogy „felállították Dán fiai a bálványt és Jonatán, Menasse fiának, Gérsomnak a fia, meg az ő fiai voltak a Dán törzs papjai, egészen addig, amíg az ország lakóit fogságba nem vitték.

Ezután felállították maguknak (Dán fiai) azt a bálványszobrot, amelyet Micha csinált, és ez ott volt addig, amíg Isten háza Silóban volt.” (uo. 18, 30–31)

 

Eredetileg Micha és anyja a bálványszobrot az Örökkévalónak szentelték. Itt meg Micha azon lamentál, hogy elvették, elorozták tőle „az istent, amit csináltam magamnak...”

 

A hagyomány azt tartja, hogy a levita Mózes unokája volt, és az Írás azért írja Menassénak, hogy ezt a tényt eltussolja...

 

ERŐSZAKOS GYILKOSSÁG ÉS POLGÁRHÁBORÚ

 

A harmadik epizód, amit a Bírák könyvében olvasunk, amikor „nem volt király Izraelben, és mindenki azt tette, amit akart”, a legszörnyűbb mind között. Akár morális szempontból, akár abból a szempontból nézzük, ahová az esemény kifejlett – szinte hihetetlen, hogy a tízparancsolat népe ilyesmire vetemedjen.

 

Nagyon röviden, mert nem ez könyvünk témája: a Pileges bögiv'á (egy ágyas története Givában, Benjámin földjén) egy horror sztori, ami miatt majdnem kiveszett egy törzs – Benjámin törzse – Izraelből.

 

Egy levita ember úton volt és meglátogatta apósát, ágyasa édesapját Betlechemben. Többnapos vendégeskedés után hazafelé indultak, majd egy este, miután lement a nap, a benjáminita törzsbeli Givába érkeztek. Itt senki nem hívta meg őket, ezért az éjszakát a piactéren szándékoztak tölteni, amikor egy idős ember mégis meghívta őket. A baj itt kezdődött.

 

Alighogy megmosakodtak, majd ettek és ittak, kint összegyűlt rengeteg ember, gyülevész népség, és követelték, hogy a vendéglátó adja ki a vendéget, hogy „megismerjék őt”. Itt szó szerint megismétlődik a szodomai történet Lót és vendégei között.

 

A vendéglátó könyörgött, ne tegyék ezt, ne hozzanak szégyent a fejére, itt van fiatal lánya, aki szűz, valamint a vendég ágyasa, kiadja őket, tegyenek vele, amit akarnak, de hagyják a vendéget békén. Azok nem hallgattak rá, (akárcsak Szodomában), mire a vendég kituszkolta ágyasát, akivel azután egész éjszaka „szórakozott” a felhevült kancsapat. Reggel, amikor szabadon bocsátották, a ház küszöbén halva találtak rá. A halál oka nem volt kétséges...

 

* * *

A levita ember hazament, magával vitte ágyasa tetemét. Otthon vett egy nagy kést, felvágta a holttestet tizenkét egyenlő részre, és azokat elküldte Izrael tizenkét törzsének, megüzenvén, mi történt. Aki hallotta a történetet elszörnyülködött, mondván: Ilyen még nem volt, amióta Izrael fiai kijöttek Egyiptomból, mind a mai napig. Tanácskozzatok, hogy tudjátok mit kell tenni.

 

Egybegyűlt az egész nép Micpába, és egyhangú határozatot követően követelték Benjámintól, adják ki a vétkeseket, hogy megbüntethessék őket, és ezzel letöröljék a gaztett nyomait. A benjáminiták elutasították a követelést és mozgósítottak. A kitört háborúban a benjáminiták nagy vereséget szenvedtek, és több mint huszonötezer halottjuk volt. Utána a többi törzs irtó hadjáratot indított Benjámin ellen, és majdnem az egész törzset kiirtották, városaikat felégették. Maradt mindössze hatszáz benjáminita férfi, akik elmenekültek és a pusztában találtak menedéket. Ezeknek később nem volt honnan nősülniük, mivel a nép megesküdött (még a polgárháború előtt), hogy nem adja lányait a maradék benjáminitákhoz. Ezt később „huszárvágással” megoldották (lásd Bírák, 21. fejezet), és a majdnem megsemmisült törzs lassan magához tért. A könyv még egyszer és utoljára kijelenti, hogy (mindez azért történhetett, mert) „Azokban az időkben nem volt király Izraelben, mindenki azt tette, amit jónak látott.” (uo. 21,25)

 

* * *

A ma emberének, aki ezt olvassa, nehéz eldöntenie, mi a szörnyűbb, embertelenebb: egy fiúnak anyjától pénzt lopni, egy békés város lakosságát legyilkolni minden látható ok nélkül, csak azért, hogy elfoglalják a területet és „örököljék” azt, (ezt egyébként Jósuá sem tette; ő békefelhívást intézett Kánaán őslakosaihoz, és aki megadta magát, azt békén hagyták) vagy a levita cselekedete, aki „kiadta” ágyasát a csőcseléknek, csak hogy a saját bőrét mentse, vagy barbár tette a holttest szétdarabolása, vagy a kollektív büntetés, amivel a nép majdnem kiirtott egy testvéri törzset.

 

Természetesen nem lehet mai fejjel ítélkezni a több ezer évvel ezelőtt történtek felett. Nem volt genfi konvenció, de volt Tóra, amit a zsidók ignoráltak. Az említett cselekedetek mindegyike, külön-külön és együttvéve, ellenkezik a Tóra tételes törvényeivel. És ha valaki azt találná mondani, hogy a királyok korában is előfordulhattak ilyen esetek, vagyis hogy voltak olyan zsidó királyok is, akik a környezet hatására ignorálták a zsidó törvényeket és nem tartották be a Tórát – alkalmasint annak is igaza lesz.

 

Vannak hagyományhű exegéták, (többek között Rási is), akik a Bírák könyve utolsó öt fejezetének eseményeit a Bírák korszakának elejére teszik, mégpedig a Széder Olám(*) kronológiája alapján. Természetes és magától értetődik, hogy a modern bibliakutatók is ezt az álláspontot képviselik.

 

Dáát Mikrá  több bizonyítékot hoz a tézis igazolására. A Dán törzs honfoglalása logikus, hogy időben közel legyen Jósuá honfoglalásához. Másrészt a tény, hogy Pinchász, a főpap még élt, szintén ezt látszik bizonyítani, valamint az, hogy a hagyomány az említett levitában Mózes unokáját látja.

 

Michában a Midrások a rossz megtestesítőjét látják, akinek tevőleges része volt a pusztabeli aranyborjú készítésében is (Szánhedrin 103,2 és Rási uo.). Házi „szentélyének” füstje keveredett a silóbeli Szentély füstjével, és ezért „a szolgálattevő angyalok ki akarták kergetni a világból, de az Örökkévaló azt mondta: Hagyjátok, mert házában enni kapnak a vándorok...” (Szánhedrin uo.)

 

Ebből azt láthatjuk, hogy az Örökkévaló hosszan tűrő még a bálványimádókkal is, ha azok emberségesen viselkednek.

 

  (* FEJEZET  NAFTALI KRAUS HASONLÓ CIMŰ KÖNYVÉBŐL.

(Folyt,köv,)

VALAMI BŰZLIK - DE NEM DÁNIÁBAN!...

 

"Visszatartja a kárpótlási pénzt a kormány"

NÉPSZAVA-HIR – EGYELŐRE – KOMMENTÁR NÉLKÜL…

 

 

Visszatartja a kormány a holokauszt magyar túlélőinek idén járó kárpótlást - tudta meg az Index. Tavaly és tavalyelőtt is mintegy 30-30 ezer forintot kaptak mindazok, akik túlélték a holokausztot. A pénzt pészachkor - az egyiptomi kivonulás ünnepe, általában áprilisra esik - küldte ki a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány (Mazsök), idén azonban hiába várta az összeget a mintegy 9200 idős érintett.

 

A kárpótlást egy 2007-es kormányhatározat alapján fizeti a magyar állam azoknak, akik a holokauszt idején magyar állampolgárok voltak. A kárpótlás jogalapja a magyar államra szállt úgynevezett uratlan vagyon, vagyis azon zsidó polgároktól elkobzott javak összessége, amelyeknek örököseit lehetetlen megállapítani. Összesen 21 millió dollárt különítettek el kárpótlási célra, ezt az összeget pedig öt év alatt kell kiosztani. A pénz 60 százalékát 2008-ban egy összegben átutalta az állam az elosztásért felelős Mazsöknek. A maradéknak legalább a felét idén kellett volna utalni, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) azonban visszatartja a pénzt.

A kárpótlási pénz eddig kifizetett részének a kétharmada ugyanis New York-ba került (ilyen arányban élnek külföldön a jogosultak), ott tovább osztották, ám az ezzel kapcsolatos elszámolást a minisztérium nem fogadja el. Az összeg azért került külföldre, mert a Mazsök szerződést kötött a Claims Conference nevű New York-i szervezettel arról, hogy a nem Magyarországon élő jogosultakat felkutassák és a pénzt eljutassák nekik. A Claims Conference a legnagyobb ezzel foglalkozó szervezet a világon, a szerződést magyar részről Feldmájer Péter és Zoltai Gusztáv, a Mazsök kuratóriumának társelnökei írták alá.

A New York-ból érkező elszámolási papírokat azonban a minisztérium nem fogadta el, a KIM ezzel egyidejűleg visszatartja a soron következő részletet. A Mazsök abban bízik, hogy a kormány az idei támogatásnak legalább az egyharmadát átutalja majd a magyarországi zsidó túlélőknek. Eközben a magyar kormány és a zsidó közösségek kapcsolatairól egyeztetett Izraelben a KIM közigazgatási államtitkára. Gál András Levente a "párbeszéd szélesítésének lehetőségeiről, valamint a nemzetközi és hazai zsidó kárpótlási ügyek állásáról" tárgyalt nemzetközi zsidó szervezetek vezetőivel a hétvégén Tel-Avivban.

Népszava-információ  (Index, Sófár)

MIT  CSINÁLT A MAZSŐK (A MAZSIHISZ FEDŐSZERVE, z.g. TÁRSELNÖK) A HÁROM ÉVVEL EZELŐTT KAPOTT 60%-KAL? Kinek kamatozik? Mire forditják a kamatokat? Miért nem fogadta el a minisztérium a new-yorki zsidó elszámolást.?

MEGTUDJUK ÉS KÖZÖLJÜK.

 

SZITA SZABOLCS PROHÁSZKÁRÓL, HITLER "SZOMSZÉDJÁRÓL" ÉS A KDNP-S KÉPVISELŐRŐL, AKI "NEM LÉP BE"

"A GYILKOLÁS MINDIG AZ  EMBEREK

MEGBÉLYEGZÉSÉVEL KEZDŐDIK,

ÉS EZ

MOST IS FOLYIK"

 

Interjú a Holokauszt Emlékközpont igazgatójával

 

Dömötör Ági (Origo) interjuja Szita Szabolccsal

   

A Holokauszt Emlékközpont májusban megbízott vezetője a jövőben máshogyan szeretne hozzányúlni a zsidóüldözés témájához, hogy - mint mondja - enyhüljön a társadalomra nehezedő nyomás. Szerinte sok vitára lenne szükség, de a politikusoknak nincs bátorságuk a kényes kérdésekhez. Szita Szabolcs az emlékközpont élén történt változásokról elmondta, az ok a kormányváltás, ő azonban nem tervez új állandó kiállítást. Prohászka Ottokár fényképét viszont átrakatná Hitler mellől.

 

- Márciusban Gál András Levente közigazgatási államtitkár kritizálta az állandó kiállítást, májusban az intézmény éléről hirtelen leváltották az addigi igazgatót, új kuratóriumot állítottak fel, és ön lett a megbízott igazgató. Mi az összefüggés az események között?

- Kormányváltás volt, különösebb indokot nem látok. Előfordult máskor is változás az intézmény élén. Most új koncepció készült, 2011 január végén fogadták el a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, a Külügyminisztérium és a zsidó szervezetek képviselői. Aztán a minisztériumban döntöttek róla, hogy új kuratórium legyen. Az új kuratóriumnak ismertettem a koncepciót, ez alapján megbíztak az intézmény vezetésével.

- Tehát a megújulás szükségességét még az előző igazgató, Harsányi László ideje alatt megfogalmazta a minisztérium?

- Így van. December elején kezdődött a beszélgetés erről. Azt mondták, meg fogják újítani szakmai alapon az alapítványt.

- Az ön koncepciójában mi a radikálisan új?

- Nagyon nehéz elfogadtatni a társadalommal ennek az intézménynek a működését, mert a bűnre és a felelősségre emlékeztet. Abban látok esélyt, ha megszólítjuk a tanártársadalmat és a vidéket - vidékről hurcolták el a legtöbb zsidót. Gondolkodom öt vidéki alközpontban, ahol az ottani tanároknak nyújtanánk segítséget. Lennének vándorkiállítások, illetve amit ők kezdeményeznek, kitalálnak, diákok műveiből kiállításokat például.

- Vitát indított, amikor Gál András Levente államtitkár azt nyilatkozta, hogy nincs összefüggés a magyarlakta területek visszafoglalása és az ottani zsidók deportálása között, mivel ezt sokan a háborús bűnök relativizálásaként értelmezték. Önnek mi a véleménye erről?

- Két tényező kellett a tragédiához: a német beavatkozás és a készséges magyar együttműködés. Ha nem lett volna az erőszakos német beavatkozás, Magyarország valószínűleg példa lehetett volna Európa és a világ szemében: 1944-ig a béke szigete voltunk. Voltak ugyan zsidótörvények,(és volt több mint 12 ezer "pólisi"  zsidó deportálása és megsemmisitése Kamenec Podolskban – 1941-ben!!  - nem német kérésre, hanem magyar kezdeményezésre. Sz.Sz. ne tudná ezt?! – a szerk.)   de tömegesen nem kerültek zsidók olyan életveszélybe, mint más országokban. A Kállay-kormány "Kállay-kettős"-nek nevezett politikájának megvolt az a funkciója, hogy tömegeket mentett. Kétszer határozottan visszautasították a sárga csillag kötelező viselését és azt is, hogy átadják nagy tömegben a zsidókat a németeknek. Ezekről többet lehetne beszélni. Azt gondolom, a felelősöket kell név szerint megjelölni, Bakyt, Endrét, Jarosst (Jaross Andor belügyminiszter és két államtitkára, Endre László és Baky László szervezte meg a magyarországi vidéki zsidóság deportálását - a szerk.), akiket sújtson örök megvetés. Ezt tanítani kellene az iskolákban.

- Ugyanakkor történészek között egyetértés uralkodik abban, hogy a magyar deportálásokat nem lehetett volna megcsinálni Eichmann 150 emberével, kellettek hozzá a magyar csendőrök is.

 

"A magyar se rosszabb"

 

- Ez az, amit az előbb készséges magyar együttműködésnek neveztem.

- Egy interjúban, amikor azt kérdezték, melyek a felderítetlen területek a holokausztkutatásban, ön a magyarok fosztogatásait említette. Hogyan lehet kutatóként, kiállításrendezőként ehhez a témához hozzányúlni?

- Nehéz kérdés. Mire a németek jöttek, hogy deportáljanak és raboljanak, addigra a magyar állam már kifosztotta a zsidó állampolgárait. A nagy falatokat az állam szerezte meg konfiskálás (vagyonelkobzás - a szerk.) útján, de ott maradt a gettókban nagyon sok minden, amit aztán széthordtak az emberek. Akarattal is ment ez: sokan kinéztek maguknak egy lakást vagy üzletet. A gettók után volt az úgynevezett zsidóvagyon-kiárusítás, 1944. október 15-től pedig a nyilasok osztogattak. Ismeri az egykorú viccet? "Mid van meg?" "Semmi másom nincs azon kívül, ami rajtad van."

- Ez viccnek számított akkoriban?

- Igen. És ott volt még az a kérdés is, hogy ha valaki át tudott adni valamit a szomszédnak, az visszakapja-e. Gyakran hivatkoztak arra, hogy "elvitték az oroszok". A húszas-harmincas évektől kezdve hozzászoktatták az embereket ahhoz, hogy a zsidó tömeg másodrendű állampolgár. A társadalom korrumpálódott. Ennek a feldolgozása és tárgyilagos bemutatása nagyon nehéz és fájdalmas feladat. Ebben az esetben is azt gondolom, a fő szervezőket kell megnevezni, és így az a nyomás, hogy az egész társadalom felelős, enyhül egy kicsit. A magyar társadalom se nem jobb, se nem rosszabb, mint a szlovák, a horvát vagy a szerb.

- A bolgárok nem voltak kivételek? Egy interjúban őket hozta fel példaként.

- Az ő 50-55 ezer zsidójuk nem volt tényező. Náluk messze nem azt a helyet töltötték be a zsidók a társadalomban, mint nálunk. Ezt fontos figyelembe venni. Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért nem vitték el a cigányokat Magyarországról. Egyszerű a válasz: a cigányoknak nem volt vagyonuk. Hasonló volt a helyzet a bolgár zsidókkal is.

                            

 PROHÁSZKA NEM VOLT HITLER

 

- Egy KDNP-s politikus azt mondta, hogy amíg Prohászka Ottokár képe kint van a kiállításon, ő nem lép be az Emlékközpontba. Mit gondol erről?

- Erről beszélgettünk már Erdő Péter őeminenciájával is.

- Neki volt problémája Prohászka Ottokár képével?

- Prohászka Ottokár képe a kiállításon Hitler közelében található közvetlenül, és ő ezt ott sértőnek találja. Ez tulajdonképpen elfogadható, hiszen Prohászka (székesfehérvári püspök, nyíltan antiszemita írásai miatt megítélése máig vitatott - a szerk.) 1927-ben meghalt, míg Hitler 1933-ban jutott hatalomra. Én amellett voltam, hogy tegyük már odébb azt a képet. Ezen mi múlik? Elmentem a Nemzeti Múzeumba - tudni kell, az övék a kiállítás, nem a miénk -, hogy írásbeli engedélyt kérjek, hogy arrébb rakjuk a képet. Megvolt az engedély, de az akkori ügyvezető igazgatónő nem merte ezt meglépni. (EBBEN SZ.SZ.NAK IGAZA VAN. PROHÁSZKA ימ"ש VÉRESSZÁJU ANTISZEMITA VOLT –DE NEM VOLT HITLER. A "NEMBELÉPŐ" POLITIKUS SEM AZ... – A SZERK)

 

Néhány éve Esztergomban elindult a párbeszéd az egyházzal. A tanácskozás sajnos megakadt, mert volt egy félelem, hogy melyik fél mit fog hozzá szólni. Most neki fogok futni újra. Az egyházak felelősségét kutatni kell, meg kell beszélni az egyházi kutatókkal, ők hogy látják a kérdést. Ugyanakkor kell beszélni a keresztény embermentőkről, mert amit tettek, a nemzet becsületének fontos alapja. Ők azok, akiknél pozitív példákat lehet felmutatni, hogy ne csak a negatív dolgokról essen szó. A sötétséget jobban meg lehet érteni, ha beszélünk arról is, hányan kockáztatták az életüket, hány fontos ember mondott le az állásáról a német megszállás után, mondván, ebben nem vesz részt. Rendőrkapitányok, polgármesterek, tisztviselők jelentettek beteget vagy kérték nyugdíjazásukat, hullám lett ebből. Csak ez kevésbé ismert.(VALÓBAN HÁNYAN MONDTAK LE? ÉRDEKES LESZ TUDNI. SZERINTÜNK (MINT PESTI GETTÓ TÚLÉLŐ, SZERINT), Sz.Sz. ITT NAGYOT FOG CSALÓDNI: EGY KEZÉN MEGSZÁMOLHATJA MAJD A "LEMONDÓKAT".  HOGY EBBŐL "HULLÁM" LETT VOLNA? ÉN MÁSFÉLE "HULLÁKAT"  LÁTTAM"... -  a szerk.)

- A pozitív végkicsengésű hőstörténetek hangsúlyozása ön szerint a történelmi igazság miatt fontos, vagy lélektanilag van szükségünk rá, mert így könnyebben el tudjuk fogadni, hogy elkövettünk bűnöket is?

- Az árnyalás a fontos. A pozitív példákkal meg lehet mutatni a gyerekeknek, hogy lám, lehet választani.

- A nemzeti összetartozás napjához kapcsolódva idén iskolai segédanyagot tett közzé a kormány. Ön tapasztalja azt, hogy a politika új módon akarná értelmezni a történelmet? (A háttéranyagot itt olvashatja, az anyagról készített cikkünket pedig itt találja.)

                      

TRIANON "MÉRGEZ ÉS VISSZAÜT"

 

- A segédanyagot nem olvastam, én politikailag elég immunis vagyok. A minisztérium nem kíván beleszólni a munkánkba, azt kérték, a kuratórium legyen önjáró. Egyelőre nem látom, hogy a kormánynak ilyen szándékai lennének.

- A segédanyagban az áll, hogy Trianon volt a magyar 20. századi történelem legnagyobb traumája,(AKÁRCSAK FELDMAYER "ZSIDÓ" ELNÖK!! – a szerk) illetve szerepelnek benne irredenta költők művei. Ön látja ebben az irredentizmus megerősödésének veszélyét?

- Azt kijelenthetem, hogy nagy a felelősségük azoknak, akik ilyet csinálnak. Az irredentizmus ma már teljesen elavult és abszurd dolog. Ezen Európában csak nevetnek, vagy nem is értik. Sokatmondó eset, amikor kint voltak a Gój Motorosok a Kis-Trianon kastélynál. Engedélyt kellett kérniük a francia rendőrparancsnoktól. Kérdezték a franciák, kik maguk. Mondták, ők a nemzeti érzelmű Gój Motorosok. Erre a franciák: miért, maguknál nem mindenki nemzeti érzelmű? Ami itt nehéz kérdés, az a felfakadt fájdalom. Sokáig el volt ez nyomva, majd előjött, és most kezd kommersszé is válni, trikókon és matricákon jelenik már meg. Ha nem akarunk nevetségessé válni Európa előtt, ezt be kell fejeznünk. A nemzeti érzelmekre rájátszani veszélyes, mert visszaüt és mérgez. A tanároknak és a politikusoknak óriási a felelősségük, hogy mértéket tartsunk ebben.

Politológiát is tanítok az egyetemen. Bejön hozzám egy diák Nagy-Magyarország-jelvénnyel vizsgázni, mondja nekem, professzor úr, én nemzeti érzelmű vagyok. Mondom neki, hogy én is az vagyok, de ha már ilyen szépen kidekorálta magát, mondja meg, miért vette fel ezt a jelvényt. Mert ő nemzeti érzelmű. Jó, akkor beszélgessünk az elcsatolásról. Három-négy perc kellett ahhoz, hogy kiderüljön, fogalma sincs az egészről. Valamikor áthallgatnak erdészeti-faipari hallgatók, jönnek a hagyományőrző selmeci egyenruhában, a waldenben. Kérdezem, hol vannak az erdélyi nagy városok, biztos hallott Hargitáról. Gyakran megdöbbentő az ismeretek teljes hiánya.

- A koncepciójának címe az Emlékezés Háza, ami rímel a Terror Házára. Ön szerint nem káros, hogy a 20. századi történelemnek egymásból következő traumái külön intézményben jelennek meg - sőt Trianon nem is nagyon jelenik meg sehol?

- Mielőtt a Magyar Auschwitz Alapítványt megcsináltuk volna (a Holokauszt Emlékközpont elődje - a szerk.), én egységes 20. századi kiállítóhelyben gondolkodtam, ezzel a tervvel talpaltam a nyolcvanas években. Itt meghallgattak, ott meghallgattak, de senkinek nem volt elég bátorsága véghezvinni. Azzal érveltek, hogy nem lehet ezeket összekeverni. Azt gondolom, ami elkészült, annak örülni kell. De a Terror Háza is csak részeredmény, többet kellene kutatni, többet kellene róla beszélni. De emögött is ott áll a politika: ki kivel hajlandó leülni. Egy konferencián az az első kérdés, hogy ki lesz ott előadni.

- Most, hogy van külön Terror Háza és Holokauszt Emlékközpont, nehéz lenne új múzeumot létrehozni, de mi volt az akadály a két intézmény születése előtt?

- A felelősség nálunk érzékeny kérdés. Végig kellene menni egyesével az eseményeken: Horthy jól tette-e, hogy március 19-én a helyén maradt, tényleg önként írta alá Szálasi kinevezését október 15-én, volt-e nemzeti ellenállásunk, és hosszan sorolhatnám, milyen kérdéseket kellene szakmai műhelyeknek kutatniuk. Németországban, Ausztriában van a háborús részvétel következményeit vizsgáló bizottság, a népbíróságok tevékenységét vizsgáló intézet stb. Ezen a rendkívül fájdalmas úton végig kellene mennünk. A 19. századdal már eléggé jól állunk, Görgey kapott egy szobrot, Deák pedig egy emlékházat. A kérdés, hogy a 20. századot hajlandók vagyunk-e ugyanígy vizsgálni. Pontosabban az a kérdés, ki meri azt a felelősséget vállalni, hogy elkezdi a munkát. Hol van az a bizottsági vezető, akit elfogad mindenki?

- Azt mondta, a felelősség nálunk érzékeny dolog. Ön szerint miért? A felelősség elismerése ötven évvel az események után már inkább gesztusértékű, konkrét következményekkel nem jár a mindennapi életünkre nézve, nem?

- Nincs nálunk emlékkultúra.

- De miért nincs?

                                 

"VAN-E ITT GERINC?!"

 

- Bajcsy-Zsilinszky Endre, akinek a szobra áll otthon az íróasztalomon, gyakran hangoztatta: "Legyen a magyar gerinces!" Ezt kérdésbe átfordítva: van-e itt ilyen gerinc? Mondok egy példát. Nem vagyok zsidó, régi keresztény magyar famíliából származom, de én gyűjtöttem először a zsidó áldozatok neveit, lappangó névsorait.  Kértem hozzá segítséget, adjatok egy számítógépet, egy munkatársat - nem kaptam. Egyik politikai államtitkárt arra kértem, adjon nekem ehhez a feladathoz egy megbízólevelet, mert nem bírok a bürokráciával. Nem merte aláírni. Kértem más politikustól is segítséget, azt felelte, nagyon igazad van, de ez most nem aktuális, majd elővesszük máskor. A politikusoknak szavazókat kell gyűjteniük.( EZEK PEDIG AKKOR "SZOCIALISTÁK" VOLTAK...  – a szerk)

- A koncepciójában szerepel, hogy az Emlékezés Háza feladata, hogy "tanúsítsa, hogy a magyar nemzet felelősen szembenéz múltjával. Képes az erkölcsi megújulásra (...), az egészséges nemzeti önismeretet építi." Mi lenne az ehhez vezető út?

- Több vitára van szükség, ebbe beletartozik, hogy szisztematikusan végig kell menni az eseményeken - munkaszolgálatosok, zsidótörvények, deportálások előkészítése, hazatérés -,(ÉS TALÁN AZ AKKORI ZSIDÓ VEZETÉS FELELŐSSÉGE IS: A FÖLÖSLEGES ÉS SZÉGYENLETES MAGYARKODÁS (AMI CSAK AUSVITZBA VEZETETT); A ZSIDÓ VILÁGSZERVEZETEKTŐL VALÓ  ELHATÁROLÓDÁS, A SZÉLSŐSÉGES ASSZIMILÁCIÓ, AMI  IME NEM SEGITETT; A CIONIZMUS NEGLIGÁLÁSA SŐT ÜLDÖZÉSE A HITKÖZSÉGEK ÁLTAL, stb, stb – a szerk) ehhez meg kell hívni néhány nemzetközi szakértőt a washingtoni Holokauszt Múzeumtól, a Jad Vasem Intézettől, az osztrák Wiesenthal Intézettől. Minél több emberrel kell megvitatni. Szóba álltam a J. tanúival is. Lehet, hogy kapok egyet-kettőt érte a fejemre, de őket is elvitték, ők is a nácizmus üldözöttjei. Ha sikerül megvitatni, az eredmény egyrészt megjelenhet a kiállításon, másrészt a médiában és az oktatásban. A tanároknak kulcsfontosságú szerepük van. Korábban a pedagógusok nem tanulták, nem volt hozzá eszközük, nem tudták, hogyan kezdjenek hozzá. Sok feladat van, de bízom benne, ha hagynak bennünket dolgozni, az új lendülettel jutunk valamire.

- Ön is pályázik június végén az igazgatói pozíciójára. Tud másról, aki még indul a pályázaton?

- Nem. De a mostani pályázat új lesz annyiban, hogy szabad az út mindenki előtt. Az előző pályázatok titkos paktumok voltak.

- Mire céloz?

- Az intézmény eddigi igazgatóinak pályázati beadványa nem hozzáférhető. Amikor magánalapítványként, fizetés nélkül dolgoztunk, senki nem törekedett ide ügyvezetőnek. Mikor megjött az állami pénz, jöttek a legyecskék is.

- Haraszti György, az új kuratórium elnöke azt mondta, az új kuratórium új kiállítási koncepciót kíván. Valóban kilátásban van új állandó kiállítás?

- Hol van erre 600-700 millió forint? Maximum időszaki kiállításokban gondolkodhatunk. A műhelyvitákat azonban már elkezdhetjük. A részeredményekből lehet olyan kiállításokat csinálni, amelyeket elküldhetünk a vidéki centrumokba és amelyeket majd beépíthetünk az itteni állandó kiállításba. Próbálkozom azzal is, hogy a Józsefvárosi pályaudvar középső épületét, amelyet most bezártak, megszerezzük. Azzal lehetne valamit kezdeni. Deportáltak onnan, Raoul Wallenberg is mentett ott, tehát legitim hely, és jobbak az adottságok, mint itt.

- Kiállítást csinálna ott vagy emlékhelyet?

- Pedagógiai célú kiállítást, ahova bejöhet egy egész osztály, illetve egy Wallenberg-emlékhelyet. Kiállításon lehetne bemutatni a deportálást, ezzel talán a magyar vasút peres ügyét is rendbe lehetne tenni. Nyitrán a zsinagógában áll egy életnagyságú vagonimitáció egy üvegfallal, benn száz ember áll, és úgy van megcsinálva az üvegtechnika, hogy úgy tűnik, mind rám néz. Kell többet mondani ennél?

A fiatalokkal máshogy kell beszélni. Minden Auschwitz-kiállítás megnyitón elmondom, vigyázzatok egymásra. Nézzétek meg, ott van az az ártatlan gyerek, föl akart nőni, olyan szép és virágzó akart lenni, mint ti, tervei voltak, anya akart lenni, családfő akart lenni, és a gyűlölet nevében elpusztították. Ilyen üzeneteket szeretnék közvetíteni. A túlélőket is azért szeretném bevonni, mert azt várnám tőlük, hogy a tanárokkal megértessék, hogy azt a rettenetes utat, amit ők megjártak, miképpen lehet megakadályozni. Mert valahol ez mindig az emberek megbélyegzésével kezdődik - és ez sajnos most is folyik.

(Forrás: origo, Sofár)

 

 

A TALMUD BÖLCSEI(*)

Ráv, az első és utolsó

 

Ábá bár Ájvu, rövidített nevén Ráv, összekötô kapocs volt a tanaiták utolsó és az amoriták elsô nemzedéke között. "Tiszteletbeli" tanaitának számított, a legkésôbbi generáció utolsó tagjának, de valójában az elsô amorita volt. Gazdag egyénisége és mérhetetlen tudása révén a babilóniai zsidóság világító fáklyája volt egy nem mindennapian nehéz idôszakban.

Ahogyan Jehudá fejedelem Erec Jiszráélban egyszerűen Rabbi néven volt ismeretes, ôt is csaknem kizárólag "kódolt" nevén, Rávként említették. Ha azt mondjuk, "Ráv", minden jesivánövendék azonnal tudja, kirôl van szó, míg "Ábá bár Ájvuval" nem egészen ez a helyzet...
Hyman egészen elragadtatva mutatja be Rávot. Neki szenteli talán a legterjedelmesebb és leglelkesebb hangú életrajzi fejezetet az összes Talmud-bölcs közül, és minden lehetséges jósággal, szépséggel, okossággal, tudással, gazdagsággal felruházza.
A háttér ismeretéhez tudni kell, hogy a fejedelmek, fôként Jehudá korában állandó összekötôk cirkáltak Erec Jiszráél és a határain kívül élô zsidó közösségek között. Többek között a Rábbá bár Bár Chonéról szóló fejezetben is olvashatunk az utazó bölcsekrôl, akik hozták-vitték a Tóra-magyarázatokat. Babilóniából érkeztek a legtöbben: köztük volt fiaival Chijá, rabbi Chániná, Lévi, Jonátán és Ráv is, majd ôk vagy mások visszautaztak, és vitték Cion tanait az idegen ország zsidóságának...

* * *

Ráv elôkelô család tagja volt, amely Dávid házából, pontosabban Simitôl, Dávid király testvérétôl származott. Apja, Ájvu, rabbi Chijá testvére volt. Amikor Chijá és fiai hazatértek Erec Jiszráélba, magukkal vitték a fiatal Ábát, aki nagybátyja házában nevelkedett. A fejedelem jesivájában kitűnt tehetségével és szorgalmával. A kor többi nagy tudósától is tanult, például Szümchosztól és Eleázár ben Simontól. Chijá cipori jesivájának is növendéke volt: egy idôben nagybátyja személyi titkáraként tevékenykedett, s titkos iratait is kezelte (Sábát 6.). Rabbi Chijá megtanította ôt a klálé HáTorá tudományára, vagyis a Tóra-tanulás fortélyaira és az összes halachikus törvényre, amelyet Babilóniában dolgoztak ki (Jeruzsálemi Talmud, Kilájim 9:4. és Brésit Rábá 33.).

Chiját példaképének tekintette, és igyekezett utánozni. Nemegyszer volt hivatalos a fejedelem asztalához, ahol az uralkodói allűröket leste el. Egyhamar a legtehetségesebb tanítványok egyike lett. Jochánán, aki késôbb az Erec Jiszráél-i zsidóság szellemi vezetôjévé vált, elmondja, hogy bizony a jesivában egy szót sem értettek Ráv és Jehudá beszélgetésébôl... (Chulin 137.)
Szorgalma határtalan volt: szinte éjjel-nappal tanult, méghozzá mindent, ami csak megtanulható. Szavajárása volt: "Az ember soha ne mulasszon akár csak egy órát se a tanházból!" (Sábát 83.) Tanulmányozta a természeti jelenségeket és a gyógyászatot is: nem érezte rangján alulinak, hogy egyszerű emberekkel, marhapásztorokkal és vadászokkal társalogva ismerje meg a különbözô betegségeket és természetes gyógymódjukat (Szánhedrin 5.). Okkult tudományokkal, a kábálá titkos tanaival, a teremtéstörténet misztériumaival és az Istenség ismeretével, a máásze merkává területével is foglalkozott (Chágigá 12.).
Tanulmányainak utolsó éveiben Erec Jiszráélban már mindenki elismerte a fiatal Ráv nagyságát, és a fejedelem körül kialakult tudóskollégium teljes jogú tagja lett. Az volt a feladata, hogy a próféták könyveibôl felolvasson (Jomá 87.). Ebben az idôben lett a legfelsôbb bírói testület tagja is: ô volt a legfiatalabb, ezért mindig neki kellett elsôként kifejtenie véleményét, hogy az idôsebb, tapasztaltabb tudósok állásfoglalása ne befolyásolhassa.

* * *

Azzal az eltökélt szándékkal ment Izraelbe tanulni, hogy Babilóniába visszatérve magas színvonalra emelje a Tóra-oktatást. Chijá, aki nagyra értékelte szorgalmát, "Bár Páchténak" becézte: ez olyasmit jelent, mint "nagy emberek fia", "tudósok ivadéka", "fejedelmi család sarja" (Áruch). Gyakran nevezte "nôvérem fiának". Ezzel bölcsességére utalt, az ěrás-vers alapján: "Mondd a bölcsességnek, hogy a nôvéred..." (Példabeszédek 7:4.)
Elôször ideiglenesen ment vissza Babilóniába, valószínűleg azért, hogy megházasodjék. Ekkor történt, hogy nagybátyja, rabbi Chijá -- ahogyan a róla szóló fejezetben is olvashatjuk --, így vett búcsút tôle: "Isten ôrizzen meg attól, ami a halálnál is rosszabb!" A Talmud meg is magyarázza a fura áldást: a bölcs a rossz asszonyra célzott. (Jevámot 63.) A "prófécia", mint látni fogjuk, beteljesedett...

Az exilarcha börtönében

Ráv tehát hazament Babilóniába, ahol -- Hyman szerint -- valószínűleg ebben az idôben haltak meg a szülei. Elutazása elôtt rabbi Chijá kérte meg Jehudá fejedelmet, hogy adjon szmichát unokaöccsének: jogosítsa pászkenolásra, a "tilos" és a "szabad" -- iszur v'hetér -- dolgok fölötti döntésre, magánjogi ítélkezésre és az elsôszülött állatok ügyeiben való törvénykezésre.
Tudni kell, hogy a háláchá alapján álló zsidó jogalkalmazásban ezek a területek külön-külön kategóriát képeznek. Az állatok elsôszülött, b'chor ivadékairól azt kell eldönteni, hogy fölmenthetôk-e kötelezô föláldozás alól, például valamilyen betegség, hiba, fogyatékosság alapján.
Ráv nem kapta meg az elsôszülött állatok fölötti döntés jogát rabbi Jehudától (Szánhedrin 5.). A Talmud csodálkozik ezen, hiszen, mint írja, Ráv tizennyolc hónapon át tanulta egy marhapásztortól az állatok betegségeinek, fogyatékosságainak felismerését. A Jeruzsálemi Talmud magyarázata szerint Jehudá éppen e "túlképzettsége" miatt tagadta meg tôle a b'chor fölmentésének jogát: ha annyira ért hozzá, elôfordulhat, hogy olyan fogyatékosság alapján is fölmenti az állatot, amire más föl sem figyel, és ebbôl bonyodalmak származhatnak... (Chágigá 1:5.)
A modern történészek szerint rabbi Jehudá nemigen támogatta, hogy a Rávhoz hasonló nagyságú tudósok Babilóniába menjenek, mert féltette az Erec Jiszráél-i Tóra-központ elsôbbségét. Késôbb, Jehudá halála után Ráv kérte Gámliélt, hogy egészítse ki hatáskörét, de hiába. "Nem tehetek hozzá ahhoz, amit apám adott neked..." -- mondta az új fejedelem.(Uo.)

* * *

Módszeresen készült vállalt szerepére, a babilóniai zsidó közösség szellemi vezetésére. Mindent megtanult, ami csak a látókörébe került: földrajzi, orvosi, természettudományos ismeretei lenyűgözôek voltak. Kiválóan beszélte a perzsa és a görög nyelvet, irodalmi szinten tudott arámiul (Sábát 152.). Jól ismerte a nem zsidó ünnepeket, és a kereskedelemben is járatos volt: hasznos üzleti tanácsokat adott a fiának.
A történészek között élénk vita folyik arról, hogy Ráv mikor települt véglegesen Babilóniába: egy vélemény szerint még rabbi Jehudá unokájának idején is Erec Jiszráélban volt. Megérkezése fordulópontot jelentett a babilóniai zsidóság történetében. Elôször Nehárdéára ment, ahol elôbbi útja idején is élt, most azonban több nehézséggel kellett szembenéznie. A város bírái -- dájánjai -- Smuél és Kárná voltak, a jesivá vezetôje rabbi Silo, az egzilarkhát, a zsidó közösség világi vezetôjét pedig Már Ukvának hívták. Egyikük sem ismerte ôt, nem is hallottak róla, és eleve gyanakvással fogadták.
A jesivában sem volt sikeres a bemutatkozása. Rabbi Silo elôadást tartott, de nem volt ott a "tolmács", akinek az lett volna a feladata, hogy a beszédet közérthetô nyelvre fordítsa. Ráv vállalkozott erre, de Silo elégedetlen volt vele. Egyre-másra kifogásolta mondatait, amikor pedig megtudta, hogy kivel van dolga, fölmentette a feladat alól (Jomá 20.).

Ráv tiszteletben tartotta a helyi szokásokat, és nem bírálta rabbi Silo elôadásainak színvonalát, holott egyáltalán nem nyerték el a tetszését (Szánhedrin 44.). Csak akkor javasolta Smuélnak, akivel idôközben barátok lettek, hogy lépjenek fel Silo ellen, amikor az egy alapvetô dologban tévedett. Smuél igazságos akart lenni, és megkérdezte Silót, tudja-e, hogy hibásan pászkenolt. Kiderült, hogy a mester már rájött a tévedésre, és vissza is vonta döntését... (Jevámot 121.)
Látván, hogy a jesivában problémák vannak, Ráv állást vállalt Nehárdéán. Az egzilarkha kinevezte ôt "gazdásznak" -- ami azt jelentette, hogy a város piacán ellenôrizte a súlyokat és mérôedényeket --, ám amikor hatásköri vitába keveredett vele, egyszerűen lecsukatta. Kárná közbenjárására szabadlábra helyezték (Jeruzsálemi Talmud, Bává Bátrá 5:5.), de az állást otthagyta. Serfôzdét nyitott (Peszáchim 107.), azonban az üzlet nem ment valami jól. Ráv kénytelen volt félünnepen dolgozni -- és dolgoztatni --, mert "nem volt mit ennie" (Moéd Kátán 12.).
Valószínűleg ekkor határozta el, hogy jesivát nyit, mégpedig nem Nehárdéán, mert ott Smuélé működött. Elment a szülôvárosa melletti Szurába, és ott nyitotta meg tanházát. Ebben az idôben hunyt el rabbi Silo, és Babilónia egyes vidékein igen alacsony színvonalú volt a Tóra-oktatás.
Ráv szurái jesivája a babilóniai diaszpóra egyik világítótornya lett. Egy betért zsidó a tanházra hagyta vagyonát, a bölcs pedig szép, kertes iskolaépületet csináltatott az örökségbôl. A serfôzde idôközben fellendült, s a mellette terménykereskedéssel is foglalkozó Ráv meggazdagodott. A jesivának híre ment, és nemsokára nagy tudású talmudisták gyülekezôhelye lett: a mester kedvenc tanítványai között volt Káháná, Ászi, Jirmijá bár Ábá is. Egy idôben 1200 körül járt a tanítványok száma. Ettôl kezdve két központi tanháza volt a babilóniai zsidóságnak: a Ráv vezetése alatt működô szurái és a Smuél vezette nehárdéái. Mindkettô az Erec Jiszráél-i jesivák mintájára épült föl.

Az áldott rossz asszony

Ráv sokoldalúságán kívül jó tulajdonságairól is nevezetes volt. Megvolt benne a tíz chászid vonás, amely az igazán nemes lelkületű zsidókat jellemzi. A talmudi értelmezés szerint ugyanis chászid az, aki túlteljesíti kötelességét, s a törvény korlátait -- lifnim misurát hádin -- kiterjeszti olyasmire is, amire nem lenne köteles.
A mester nem járkált fölvetett fôvel (tehát nem volt kivagyi), sohasem volt hajadonfôtt (ez a Talmud szerint az istenfélelem jele), minden szombaton megtartotta az elôírásos három étkezést, nagy áhítattal imádkozott, nem bámészkodott menet közben az utcán, inkább került egyet, csak hogy ne zavarjon másokat, nem vett részt hivatalos összejöveteleken, ha megbántották, ô kért bocsánatot, és naphosszat tálitban és tfilinben járt.
Arról is híres volt, hogy nem beszélt fölöslegesen, vagyis nem volt fecsegô természetű. Ő mondta, hogy az égi bíróság elôtt mindenki köteles elszámolni még a feleségével folytatott üres csevegéssel is (Chágigá 5.). Mindig tartotta magát ahhoz, amit mondott: nem másította meg a véleményét, és sohasem visszakozott, ha egyszer megígért valamit. Azt a tanácsot adta tanítványának, Káhánának: "Inkább légy dögszállító, mint hogy megváltoztasd a szavadat!" (Peszáchim 113.)

* * *

Már utaltunk rá, hogy Ráv életét megkeserítette a felesége, aki mindent megtett, nehogy békesség uralkodjék a házban. A Talmud leírja: ha Ráv arra kérte, hogy fôzzön lencsét, azért is sóskát fôzött; ha sóskát kért a férje, juszt is lencsét kapott. Amikor a fiuk, Chijá nagyobb lett, és látta, mi a helyzet, megpróbált segíteni. Ha apja lencsét szeretett volna enni, azt mondta az anyjának, hogy sóskát kér -- vagy fordítva --, így az asszony tudtán kívül férje kedve szerint fôzött. Ráv naivul örvendezett a fordulaton. A fiú fölvilágosította, hogy ez neki köszönhetô, s ô megállapította, hogy igaz a mondás: "Gyermeked oktat téged!" Mégis figyelmeztette Chiját, hogy ne folyamodjék túl gyakran effajta turpisságokhoz, mert ez is hazugságnak számít... (Jevámot 63.)

Érdemes megjegyezni, hogy a házsártos, rossz asszony családi vonás lehetett Ráv rokonságánál. A Talmud azt is elmondja, hogy nagybátyja, rabbi Chijá, aki figyelmeztette a rossz házasság veszélyeire, szintén sokat szenvedett feleségétôl (Uo.).

Talán ezért foglalkoztatta Rávot a kérdés: mi lehet az az érdem, aminek fejében a zsidóság oly magas piedesztálra emeli az asszonyokat, azokat, akikrôl Salamon király az éset chájil himnuszát énekli (Példabeszédek 31.)? Egyszer meg is kérdezte nagybátyját, mivel érdemlik ki a nôk, hogy fel legyenek mentve az idôhöz kötött parancsolatok teljesítése alól.
Hyman itt zárójelben megjegyzi: a jámbor Ráv bizonyára azt gondolta, a lehetô legjobb házasságban él, s úgy a rendjénvaló, hogy a feleség megkeserítse a férje életét. Mindössze arra volt kíváncsi, mi biztosít a zsidóságban különleges helyet a nôi nem mint olyan számára...
Chijá azt felelte, hogy a zsidó asszonyok otthon szereznek érdemeket: biztosítják a nyugodt, szolid légkört, nevelik a gyermekeket, iskolába viszik ôket, elküldik férjüket a tanházba, és türelemmel várják, hogy hazatérjen onnan vagy a zsinagógából (Bráchot 17.).

Rávnak két fia és három lánya született. Chijá, aki cselesen békét teremtett szülei között, jól tanult: apja legjobb tanítványai oktatták Tórára. Az ô fia, Simi lett Ráv kedvenc unokája. Másik fiának, Ájvunak nem fűlt a foga a tanuláshoz: inkább általános és kereskedelmi jártasságot szerzett, s késôbb ô vette át a serfôzde vezetését (Peszáchim 113.). Mind a három lány a kor nagy talmudistáihoz ment feleségül.

* * *

Rengeteg tanítványa országszerte terjesztette a tôle tanultakat. Legjobb növendéke Jehudá volt, aki az ô halála után Smuél iskolájában folytatta tanulmányait, s a legautentikusabban adta tovább tanításait. Rávot "az egész diaszpóra fejének" nevezték, s növendékei "nagy rabbinak" titulálták. Ahogyan rabbi Jehudá, akit egyszerűen Rabbinak hívtak, Izrael fejedelme volt, a hasonló jelentésű Ráv név viselôje is gyakorlatilag ezt a feladatot látta el Babilóniában, bár hivatalosan "mindössze" jesivávezetô volt, és nem viselt hivatalos méltóságot.

Több imát szerkesztett, például az ůjhold beköszöntét üdvözlô J'hi rácont, amely így fejezôdik be: "...Ráv imája érdeméül..." Az ô nevéhez fűzôdnek a Ros HáSáná-i muszáf ima betétjei, köztük a naponta háromszor mondott Álénu is.

Halachikus tevékenységén kívül sokat foglalkozott az ággádával is. Kedvence Dávid király volt, akirôl azt tartotta, hogy az egész világ az ô kedvéért teremtetett (Szánhedrin 98.). Jehudá fejedelmet mestereként tisztelte, "szent Rabbinknak" nevezte, és úgy tartotta: "Ha a Messiás azok közül kerülne ki, akik ma köztünk élnek, akkor Rabbi lenne az..." (Uo.)

Az volt a véleménye: "A parancsolatok arra valók, hogy megnemesítsék az embereket", hiszen különben mit érdekelné az Örökkévalót, hogy az állatot elölrôl vagy hátulról vágják le... (Brésit Rábá 44:1. és Tánchumá, Smini 8.)

A legrosszabb tulajdonságnak, minden rossz kútforrásának a pletykálkodást tartotta. Szavajárása volt: "Ha Dávid király nem hallgat a pletykára [amelyet Civá terjesztett Mefibosetról, Saul fiáról], akkor a királyság nem szakad ketté [Jeroveám miatt], Izrael fiai nem kezdenek bálványokat imádni, és nem következik be a gálut!" (Sábát 56.) Azt is gyakran mondta, hogy sokan követnek el vétkeket embertársuk vagyona ellen, kevesebben vétkeznek az erkölcs ellen, de kivétel nélkül mindenki elmarasztalható a láson hárá, a rossznyelvűség vétkében... (Bává Bátrá 165.) Ezzel szembeállítja a Tóra-tanulást, ami önmagában hordja jutalmát: még az is, aki eleinte érdekbôl -- a "rabbi" titulusért vagy anyagi megfontolásokból -- csinálja, végül önmagáért, a micvá kedvéért folytatja (Szotá 22.). Azt mondta: "A Tóra-tanulás nagyobb még a Szentély építésénél is!" (Megilá 16.)
Ráv magas, vállas, jó hangú, szép ember volt. Amikor kilencvenéves korában elhunyt, barátja, Smuél, tizenkét ruhát szaggatott meg gyászában, s tanítványai egyéves gyászt hirdettek. Szülôvárosában, Káfriban, a családi sírboltban temették el.

 

(*)  FEJEZET NAFTALI KRAUS AZONOS CIMŰ KÖNYVÉBŐL, AMELY MEGJELENT BUDAPESTEN 1993-BAN, MINT AZ ŐSI FORRÁS SOROZAT HARMADIK KÖTETE.