K a r d o s  Péter főrabbi beszéde

(a teljes szöveg) a  pesti gettó felszabadulásának  68. jórcájtján

 

(Mielőtt elkezdeném a beszédet, néhány szó mintegy előzetesként. Az elkövetkező percekben 1945. január 18-áról, az azt megelőző eseményekről és napjaink közbeszédének ezzel kapcsolatos felfogásáról szeretnék szólni.

Fontosnak tartom, hogy hangsúlyozzam: az akkori, ismétlem, az AKKORI életérzésünknek kívánok hangot adni, mert amit az utóbbi két évtizedben megtudtunk gulágról, málenkij robotról, erőszakról, megszállásról, Wallenberg elhurcolásáról – mindezt visszavetíteni arra a napra szerintem legalábbis történelmietlen lenne…

És még valami. Igyekezni fogok egyértelműen fogalmazni,

 elkerülendő, hogy később azzal kelljen védekeznem,

 félreértelmezték mondanivalómat. Ennyit előszóként.)

                                                                   * * *      

Drága Testvéreim!

Kedves Vendégeink!

Azért jöttünk ma össze, hogy megemlékezzünk arról a pillanatról, amikor felszabadult a budapesti gettó.

S mivel – körülnézve a zsinagógában – többségében olyanokat látok, akik szerencsére nem éltek még akkor, nekik most olyat mondok, ami az utóbbi két és fél évtizedben ritkán hangzott el. Tehát.

Azért jöttünk ma össze, hogy megemlékezzünk arról a pillanatról, amikor a szovjet Vörös Hadsereg felszabadította a budapesti gettót.

De az eseményről majd később.

1945. január 18-áról ugorjunk most vissza néhány hónapot. 69 évvel ezelőtt tele voltunk kérdésekkel, választ kerestünk sok mindenre.

Nem találtunk.

Válasz csak logikus, megmagyarázható események láncolatából lenne lehetséges. Az embertelenségnek is kellett volna hogy legyen valamiféle rendszere.

Miért hittük volna el, amiket korábban hallottunk?

Például a korfui és a görög zsidóság tragédiáját. Adolf Eichmann megnyugtató szavai után miért hittük volna el, hogy az ottani szerencsétlenekkel megvetették a vonatjegyüket Treblinkába, s az utazást ugyanaz az iroda szervezte, amelyik a társasutazásokat hirdette. Sőt! Négyszáz főn túl ún. charterkedvezményt reklámozott azzal, hogy 4 éven aluli gyermekek ingyen utazhatnak. A jegyet természetesen csak ODA kellett megvenni…

Mire várunk választ egy ilyen világból?

Csak a kérdés marad: miért hittük volna el?

69 esztendeje mindennek. Három emberöltő. Évről évre halványul emlékük. Alig vagyunk már, akik személyesen ismertük őket.

S mindezek ellenére maradtak olyan túlélők, akik továbbra is azt vallották és vallják: ÁDAJNAJ, HU HOELAJHIM! az Örökkévaló! – Ő az Isten!!

Hogy miért bíztak továbbra is töretlenül? Ismét egy kérdés. Ha meghallgatjátok a három rövid történetet – talán választ kaptok rá.

Az első.

Meisels prágai rabbi jegyzi a történetet, amely arról szól, hogy a gettóban egy édesapa döbbenten látja egyetlen gyermekét az aznapra összeállított halálmenetben. Már éppen indulna a csoport utolsó földi útjára, amikor odalép a felügyelőhöz, és kétségbeesetten kéri, hogy engedje el gyermekét.

– Nem tehetem! Nekem a létszámra vigyáznom kell! De ha hozol egy másik gyereket, akkor elviheted a tiedet…

Nincs idő hosszú gondolkodásra. Beszél a rabbival, majd úgy dönt: csendben maradok, nem vállalom, hogy egy másik apa öltsön gyászt a gyerekéért.

A második történet.

A Nobel-békedíjas író, a holokauszt legnagyobb krónikása egy nem dokumentum, hanem irodalmi jellegű művében egy táborbeli szimchász tajróról ír.

Az egyik barakkban több száz zsidó gyűlt össze a szimchász tajró megünneplésére.

Az árnyak árnyékában??? Igen – még ott is.

A gázkamrák küszöbén??? Igen – még ott is.

De mivel nem volt náluk széfer tóra, hogyan hajtsák végre a körmenet micváját? Ahogy a probléma megoldásán töprengtek, egy öregember – vajon valóban öreg volt? e szó értelmét vesztette ott – észrevett egy fiatal fiút, aki olyan, de olyan öreg volt, s aki álmodozva állt ott.

– Emlékszel arra, amit a chéderben tanultál? – kérdezte a férfi.

– Igen, emlékszem – válaszolta a kisfiú.

– Igazán? Igazán emlékszel a Sömá Jiszroélra? – kérdezte.

– Még sokkal többre is emlékszem – jött a válasz.

– A Sömá Jiszroél elég! – mondta az öregember.

Ezzel felemelte a fiúcskát, erősen a karjába szorította, és táncolni kezdett vele, mintha ő maga volna a Tóra. És a többiek követték őt. Vele énekeltek, táncoltak és sírtak, zokogtak, de olyan szenvedélyes odaadással énekeltek, amilyennel soha azelőtt egyetlen szimchász tajró ünnepen sem.

S végül a harmadik történet.

Ez már a negyvenes évek végén esett meg, amikor Lengyelország még jó kapcsolatokat ápolt Izraellel.

Heshel rabbi egyik barátja, Srágáj a Joint képviseletében Varsóba utazott. Missziója a koncentrációs táborok zsidó túlélői alijázásának megszervezése volt. Munkája végeztével Varsóban vonatra ült, és Párizs felé folytatta útját. VIP-esként a vonaton külön fülkét bocsátottak a rendelkezésére.

A folyósón észrevett egy toprongyos, csupa csont és bőr zsidót, aki nem talált ülőhelyet magának a zsúfolt vonaton. Srágáj meghívta őt a fülkéjébe. A szegény ördög belépett az elegáns, kényelmes fülkébe, s batyuját maga mellé téve leült.

Barátunk beszélgetést kezdeményezett vele, de a másik nem válaszolt. Amikor beesteledett, Srágáj, aki vallásos zsidó volt, elimádkozta a márivot, míg társa egy szót sem szólt.

Másnap reggel Srágáj elővette a tfilinjét és a táliszát, és sáchriszt imádkozott – szánalmasan boldogtalan és komor külsejű útitársa nem nyitotta imára száját, csak hallgatott.

Végül a nap vége felé mégis elkezdtek beszélgetni. „Soha többet nem fogok imádkozni amiatt, ami Auschwitzban történt velünk! – mondta a férfi. – Hogy is tudnék még valaha is imádkozni?”

A hosszú vonatúton a másnap reggel is együtt találta kettejüket.

A szegény zsidó hirtelen kinyitotta ócska batyuját, táliszt és tfilint vett ki belőle, és imádkozni kezdett. Srágáj később megkérdezte tőle: „Mi indított, hogy megváltoztasd elhatározásodat?”

A másik így felelt: „Egyszerre csak belém hasított, hogy milyen magányos lehet Isten, nézd, hányan maradtunk meg Neki. Megsajnáltam.”

Három történet – egyetlen tanulság: az Istenbe vetett hit mindenekfelettisége. Végül az utolsó kérdés, de az első, amire van válasz.

Mit viszünk magunkkal mi, túlélők?

A gyászt, a fájdalmat, az indokolt vagy indokolatlan üldözöttségi érzést. De magunkkal visszük majd az igazi örömöt, az igazi vigaszt, az igazi kárpótlást.

A gyermek, az unoka, a dédunoka világszemléletét. Nekik a vagon szó semmit sem jelent. A gáz a fiatalok szlengje: baj van – gáz van… A tábor: az Szarvas! És amikor a falon megjelenik a jel, nem érzik, hogy menni kell…

                                             * * *

De térjünk most vissza a gettó körüli eseményekhez.

Néhány évvel ezelőtt olvastam egy verset, amelynek két sora megmaradt bennem, ma már tudom, miért.

„Élünk, míg élünk,

De gyermekkorunk az Istennél is halhatatlanabb” –

 így szól a két sor, amely magyarázat is arra, hogy miért emlékszem sok mindenre, amit gyermekként a gettóban láttam és hallottam.

Emlékszem a féltve őrzött levelezőlapokra, amelyeket elhurcolt hozzátartozóink küldtek Waldseeból: Jól vagyunk, egészségesek vagyunk – szólt az egyenszöveg.

Dehogyis tudtuk, hogy a rejtélyes Waldsee Auschwitzot jelenti… S a szöveg felülről diktált volt… hogy megnyugodjunk, ne aggódjunk – ha a feladó addigra már el is szállt a füstbe…

Hogy miért nem szólok a gettó mindennapjairól? Erről annyit: első gettó-beszédemet a 20. évfordulón tartottam. Amikor egy olyasféle dolgot mondtam, hogy „emlékeztek, amikor megfogadtuk, ha egy kancsó vizünk és egy darab kenyerünk lesz, nem kívánunk többet mást?” – ránézve hallgatóimra láttam, sokan bólogattak.

Egy évtizeddel később egy hasonló mondatnál már csak a fele tette ezt.

Ma, itt és most nem tehetem, és már soha nem tehetem fel ezt a kérdést. Hát persze! Látva a fiatal és középkorú arcokat, tudomásul kell vennem: nincsenek közös emlékeink!

Elmondhatnám, mit láttam 45 telén a Klauzál téren. Nem teszem.

Elmondhatnám, miket hallottam a pincében, az óvóhelyen – századmagammal. Nem teszem.

De azt elmondom, hogy esténként az égboltot figyeltük. Nem azért, mert a zsoltárhoz hasonlító mondat jutott volna eszünkbe: az Ég felé emelem tekintetem, onnan jön az én segítségem…

Nem!

Mi az éjszakai égbolton az ostromló fegyverek torkolattüzéből, a szüntelen ágyúdörgésből próbáltunk következtetni, milyen távolságra lehetnek tőlünk.

Hogy kik?

Mi akkor a Szovjetunió Vörös Hadseregét vártuk.

Mert már kevés volt az élelem és sok volt a halott. És éktelen hideg volt.

68 éve, hogy megjöttek.

                                            * * *

Én nem láttam, hogyan döntötte le az első tank a deszkapalánkot. De láttam a tankot, a ledöntött kerítést, és hallottam egy katonaruhás, csapzott, véres arcú tisztet, aki azt kiáltotta be a pincébe: FÁSISZTI KÁPUT! Majd mindjárt utána ékes magyar nyelven: Zsidó testvéreim, szabadok vagytok! Később tudtam meg, Illés Bélának hívták… Beregszászról jött.

Fásiszti káput! Hiszem és tudom, a szovjet tiszt és mi is akkor ezt örökre szóló, végleges érvényű kijelentésnek gondoltuk…

Közben hátraintett, és nyomában egy másik katona jött be. Egyik kezében fegyver, a másikban kenyér volt. Sötétbarna, kemény, alig ehető, de KENYÉR!

Fásiszti káput!

Gondoljátok el, drága testvéreim, hét évtizeddel ezek után milyen szép lenne, ha kormányunk a 2/3 birtokában valami olyat tenne, ami után mi, magyar zsidók azt kiálthatnánk a világ felé: MAGYARORSZÁGON FÁSISZTI KÁPUT!

Igaz, akkor nem lenne kiktől megvédeni bennünket…

Befejezésül a nagy angol államférfi mondását idézem: Az oroszok a szabadságot nem hozhatták el, mert az nekik sem volt…

Mi pedig kiegészítjük azzal, hogy viszont elhozták az ÉLETET!

SZLÁVÁ GEROJÁM – ZICHRAJNOM LIVRÓCHÓ. Legyen áldás a mártírok és az érettünk elesett felszabadítók emlékén!

Úgy legyen!

Ámen.

     (Forrás: Facebook