HOGY-HOGY NE KIVÁND MEG?

  A heti szakasz (2) JITRÓ

 VENDÉGOLDAL

 Irja: Smuel Glitsensten, rabbi

 

A Tízparancsolat szép, és egyszerű, mint a - tízparancsolat. Sorban haladva olvashatjuk: Tedd! Ne tedd! Tenni vagy nem tenni? Ez a kérdés, és a válasz minden pontban egyértelmű. Az utolsó, a tizedik parancsolat azonban kilóg a sorból, és olyat kér tőlünk, ami kicsit talán furcsa.

 

„Ne kívánd meg felebarátod házát! Ne kívánd meg felebarátod feleségét, szolgáját, szolgálóját, ökrét, szamarát, semmit se, ami felebarátodé."

Ne kívánd meg…

Megkívánni észrevétlenül történik a szívben, de hogyan is lehetne parancsolni a szívnek?

A zsidó bölcsek sokat beszélnek erről, és két szép magyarázat is van a kérdéssel kapcsolatban.

Ibn Ezra  azt tanítja, hogy az ember csak azt kívánja meg, amit van esélye megkapni. Olyasmit, ami elég közel van hozzá, hogy felébressze az irigységet a szívében. Például nagyon kevesen szomorkodnak azon, hogy El-Al lal utaznak, és nem lehet magánrepülőjük. Ha valami elég távolinak és elérhetetlennek tűnik, kevésbé kívánjuk. Ugyanakkor, aki közel áll Istenhez, és erős a hite, tudja, hogy Isten nem egyformán oszt az emberek között, hanem saját terve szerint, egyiknek ezt ad, másiknak mást ad. Az ilyen ember bízik az Örökkévaló döntésében, és nem irigyli a másét, mert biztos benne, hogy Isten jobban tudja nála, miért kapta Ő ezt a dolgot, házat, asszonyt, a másik ember pedig a magáét.

   Az szenved az irigységtől, aki távolabb van hitében az Örökkévalótól, és csak azt látja, hogy a szomszéd füve zöldebb. Miért nem ekkora az én házam is? Miért nem inkább az enyém az az autó? Miért legyen másé az a lány, ha én jobban szeretném inkább magamnak? Szívünk békéjének kulcsa tehát hinni, hogy a Jóistennél a döntés, okkal van minden így elrendezve.

A Kabbala pedig azt mondja nekünk, hogy „Tele pohárba nem lehet önteni semmit" A férfi szíve, ha tele van az Örökkévaló nevével, és az iránta táplált szeretettel, nem marad benne hely semmi másnak. Ez az ember boldog lesz és megelégedett mindazzal, amit kap, és érzékei fel sem fogják a környezetében mutatkozó túlkínálatot. Ahogyan a tele pohárban nincs helye már egyetlen csepp víznek sem, a teli szívben sincs helye a vágyakozásnak.

 (Forrás: Emberbarát,

Y

Y

ב״ה

A NAGYFUVAROS UTCAI TEMPLOMKÖRZET HETILAPJA

 

CHAJIM HALÉVI DONIN:ZSIDÓNAK LENNI(8)

Az étkezés törvényei: a lélek eledele (b)

  A NEM-KÓSER KONYHA ELŐSEGITI AZ ASSZIMILÁCIÓT

Nyilvánvaló, hogy a kásrut elvetése együtt jár a vegyes házasságok és az asszimiláció elterjedésével. A kóser háztartásra való berendezkedés szinte lehetetlen például az olyan fiatalok számára, akik hosszabb-rövidebb időre elhagyják otthonukat, s ezalatt olyan zsidókkal kerülnek közelebbi kapcsolatba, akik nem tartják szükségesnek ezt. Vagyis ha nem a zsidóság normatívái határozzák meg a mindennapi életet, automatikusan kialakulnak az asszimilációnak kedvező feltételek.
A kásrut szigorú megtartása valójában nem akadályozza meg a más népekkel és vallásokkal való jó viszony fenntartását, Izrael viszont talán éppen ezáltal képes megőrizni saját arculatát. Egy kis népnek, amely fenn akar maradni, s amely állandó küzdelmet folytat a beolvadás és az asszimiláció ellen, ebben a harcban segítségére lehet minden előírás és szabály, amely akadályt állít a megsemmisüléshez vezető útba.
A kásrut olyan, mint egy ház alapja. Az alap önmagában még nem ház. Nem lehet lakni benne. De az alapozás nélküli vagy gyenge alapokon álló ház a legkisebb érintésre összeomolhat. A kásrut önmagában nem a zsidó otthon, nem is a zsidó élet, még csak nem is a felmagasztosulás, amely pedig elsődleges célja. De épületet emelni kásrut nélkül: annyi, mint gyenge épületet emelni. A szombat, az ünnepek, a családi élet – házunk falai, teteje, bútorzata stb. – együttese ingatag lesz, összedőléssel fenyeget, ha nem építjük szilárd alapra.
A gyerekek vallásos nevelése és szellemi fejlődése sem lehet eredményes kásrut nélkül. A nem kóser szülőnek – aki hazavárja gyermekét a zsidó iskolából, ahol az megtanult bráchát, áldást mondani az ételre – eszébe sem jut, hogy a gyermek azért az ételért ad hálát Istennek, amelynek fogyasztását Ő maga tiltotta meg. Ha ez a következetlenség, ez a paradoxon nem zavarja a szülőt, a gyermek hamarosan maga fogja észrevenni az ellentmondást, és többnyire nem a tiltott ételekről fog lemondani, hanem az áldásmondással hagy fel. A vallásos szellemű nevelés, amelyről a szülők kezdettől gondoskodni akartak, értelmét veszti.
A – szintén sok zsidó családban szokásos – kettős nevelés sem alkalmas a kásrut útján elérhető célok megközelítésére. A "kóser háztartás" sajnos ma már nem azonos a "kóser otthonnal". Otthon zsidóként, házon kívül pedig goj módon étkezni nevetséges: így viselkednek azok a zsidók, akik igencsak megnézik, mi kerül otthon a tányérjukra, de hogy mi kerül a gyomrukba, azt nem annyira. Nem csoda, ha gyermekei azt hiszik, hogy az élet egyéb területein is más követelményeknek kell megfelelniük odahaza, mint házon kívül. Nem szándékozom az ilyesmit képmutatásnak bélyegezni: fogjuk fel úgy, hogy legalább valamit megpróbálnak betartani – hiszen a kevés is több, mint semmi –, de az ilyenfajta "kettős könyvelés", a csak otthoni kóserság, nem vezet el a kásrut céljához.
Összefoglalásul: a kásrut magában és magától nem magasztosít fel, de elválaszthatatlan eleme annak a rendszernek, amely a teljes zsidó életet alkotja, s amelyben a szombat és az ünnepek, az etikai és erkölcsi normák, a szexualitás elvei és gyakorlata mellett a kásrut megtartása is nélkülözhetetlen szerepet játszik.

A tiltott ételek

Mózes harmadik könyvének 11. fejezete és Mózes ötödik könyvének 14:2–21. szakaszai felsorolják azokat az állatokat, halakat és szárnyasokat, amelyeket szabad enni, és azokat, amelyeket tilos.

* Csak azokat az állatokat szabad enni, amelyeknek 1. hasított patájuk van, és amelyek 2. kérődznek. Az összes többit tilos.
Nem elég, ha az állat csak az egyik kritériumnak felel meg. A csak hasított patájúak és a csak kérődzők mint tiltottak név szerint fel vannak sorolva. Ezek között szerepel a teve, a disznó, a nyúl és a szirti borz. Azok az állatok, amelyek megfelelnek a "tisztaság" jellemzőinek, a következők: a birka, a marha, a kecske és a szarvas.
* Csak azokat a halfajtákat szabad enni, amelyeknek uszonyuk és pikkelyük van. Az összes többit tilos. A tengeri állatok többsége a tiltottak közé tartozik, például a homár, az osztriga, a garnélarák, a kagylók és a rákok. Vannak olyan állatok, amelyeknek besorolása vitatható: nem egyértelműen pikkelyesek például a tokhal és a kardhal, ezért a legutóbbi idők szaktekintélyeinek állásfoglalása ellenük szól.
* A szárnyasok közül, miután nincsenek közös jellemzők, amelyek alapján megengedett vagy tiltott kategóriába lehetne sorolni őket, a Tóra megadja a tiltottakat, helyesebben név és fajta szerint felsorol összesen huszonnégyet. Ebből a felsorolásból állította össze a Talmud a tiltott szárnyasok jellemzőit. Ezek többnyire ragadozók, vagy ragadozók módjára táplálkoznak: keselyű-, holló-, sólyom-, bagoly-, strucc-, pelikán-, gólya-, gémfajták stb. Megengedett szárnyasok a hagyomány szerint a tyúk-, pulyka-, liba-, kacsa- és galambfélék.
* A kétéltűek és a rovarok tiltottak, mint olyan élőlények, amelyek "hasukon" csúsznak-másznak (a kígyó kategóriájába tartoznak), "szárnyas rovarok" vagy a rágcsálók és a gyíkfélék közé sorolhatók. "...utálatosak... ne tegyétek magatokat tisztátalanná velük..." (3Mózes 11:42–43.) Az olyan "ínyencfalatokat", mint az angolna, csiga, csörgőkígyó, hangya és a különböző bogarak, a Tóra tiltja.
* Minden élőlényt szabad enni, ami a Tóra szerint táhor, vagyis tiszta. Ezek kóserok, ami azt jelenti, hogy a törvénynek megfelelően fogyasztásra alkalmasak. A tiltott élőlények támé-tisztátalan, szennyes – dolgok; sékecként, utálatosságként és toéváként is szerepelnek. Ezek nem kóserok. A köznyelvben a tréfá ("tréfli") kifejezést használják rájuk, és minden olyan ételre, amely nem felel meg a zsidó törvények rituális étkezési szabályainak. Nem lehet őket kóserítani sem.*
* A nem kóser élőlények termékei sem kóserok. Tilos a nem kóser szárnyasok tojását enni, a nem kóser állatok tejét inni, nem kóser halból származó olajat használni. Az egyetlen kivétel a méz, amelynek fogyasztását a Tóra megengedi, talán azért, mert a méhek a virágok nektárjából állítják elő.
* A zsidó vallási törvények tartalmaznak egyértelműen higiéniai szabályokat is. Az egészségre ártalmas ételek fogyasztása akkor is tilos, ha megfelelnek a kóserság feltételeinek. Ezeket az ételeket a rabbik azon az alapon tiltják, hogy az egészséget veszélyeztető dolgok – szákáná – kategóriájába tartoznak, amiről a Biblia így ír: "Nagyon vigyázzatok azért magatokra!" (5Mózes 4:l5.)

===Lábjegyzet ==
* A zöldségekből készült, mesterséges festékkel vagy fűszerekkel színezett ennivalókat, amelyek külsőre a tiltott ételekre hasonlítanak, sok helyütt árulják. Bár ezek az ételek kóserok, véleményem szerint mégis helytelen, hogy "Kóser szalonna" vagy "Kóser rák" felirattal látják el őket. Maga a kifejezés ellentmondásos, mivel a szalonnát vagy a rákot semmi módon nem lehet kóserrá tenni.

A kóser vágás – a schitá – követelménye

* A Tóra tiltja minden "tiszta" élőlény (állat) fogyasztását, amely természetes módon elpusztult, vagy nem rituális vágás – schitá – útján ölték meg. "Nem szabad megennetek semmiféle döglöt állatot..." (5Mózes 14:21.) Az ilyen tetemeket nvelának vagy tréfának hívják. "...levághatsz marhádból és aprójószágodból... úgy, amint parancsoltam néked, és egyél..." (5Mózes 14:21.) Amit ezeknek a rendelkezéseknek megfelelően vágtak le, az ehető; amit nem, az tiltott.
* A vágás jóváhagyott módjait, a sehitát a Szóbeli Tóra részletezi. Csak az eszerint vágott állatok nem veszítik el kóserságukat.
* A rituális vágás szabályai csak a négylábúakra és a szárnyasokra vonatkoznak, a halakra nem. A Tóra kifejezetten különbséget tesz, amikor így ír: "...juhot és szarvasmarhát vágni nekik ... gyűjteni a tenger minden halát..." (4Mózes 11:22.)
* A rituális vágásnak az a célja, hogy minél kevesebb szenvedést okozzanak az állatnak, és minél több vért távolítsanak el belőle. A nyak gyors oda-vissza mozdulattal történő átmetszéséhez megfelelő hosszúságú, tökéletesen éles, hibátlan pengéjű kést használnak. A kés a másodperc törtrésze alatt elmetszi a légcsövet, nyelőcsövet, a bolygóidegeket, a nyaki verőeret és vénát. Az eszméletvesztés majdnem azonnal, két másodpercen belül fájdalommentesen bekövetkezik, így a vágás már nem okoz szenvedést: gondoljunk csak arra, hogy ha borotválkozás közben megvágjuk magunkat, nem abban a pillanatban érezzük a fájdalmat, és a vér is csak később serken ki. A világ legjobb fiziológusai, patológusai és egyéb tudósai abszolút humánusnak ismerik el ezt a módszert.
Az elkábítás, amit az állatvédők javasolnak a szenvedés csökkentésére, tréflivé teszi az állatot. A nem kóser vágás kegyetlen és fájdalmas módszereivel mindegy, hogy kapott-e bódítószert az állat, de a kóser metszés maga is egyfajta elkábítás, mert azonnali érzéketlenséget okoz.
A sechitá, azonkívül hogy humánus, még valamiben különbözik minden más módszertől: lehetővé teszi a vér teljes és azonnali eltávolítását, amely így nem tud a húsba beszívódni. Ezzel eleget tesz a vérevés tilalmának, és a higiéniai követelményeknek is.
A sochét ("sajhet") nem egyszerűen egy zsidó böllér. Istenfélő, hívő embernek kell lennie, ismernie kell a Sulchán Áruchnak a sehitára vonatkozó szabályait és az állat fiziológiáját; szigorú vizsgán kell keresztülmennie, és megfelelő rabbinátusi bizonyítvánnyal kell rendelkeznie. Jámborsága és nagy tudása miatt – különösen a kisebb közösségekben – gyakran tölt be egyéb hitközségi funkciót is. Mindezek a szabályozások a bibliai hagyomány alapján állnak (5Mózes 12:21.). Részleteik kidolgozása a Talmudban található meg (Chulin 1–2==.), kodifikációjuk pedig a Sulchán Áruchban (Joré Déá 1–28.).

A hús kóserítása

A vér tilalma

* A Tóra tiltja a vér fogyasztását, még a kóser állatok véréét is. Ez nem vonatkozik a hal vérére. "Semmi vért ne egyetek a ti lakhelyeiteken, sem madárét, sem baromét. Az a személy, aki vért eszik, irtassék ki népe közül." (3Mózes 7:26–27., 17:10–14.)
* E tilalom betartása érdekében a vért el kell távolítani a húsból, az alábbi két módszer valamelyikével:
– a "kisózás" – áztatás és sózás – módszerével, amelyet általában "kóserításnak" neveznek,
– nyílt lángon, elektromos sütőben vagy roston való kisütéssel: ezzel a módszerrel a láng vagy az elektromos tűz hatására a vér kicsöpög.
* A kisütés vagy a kisózás mindenképpen szükséges. A megfelelően vágott állatokat is kóserítani kell.
* Ha a húst – még a kóser módon vágott kóser húst is – a vér eltávolítása nélkül készítjük el, tréflivé, nem kóserrá válik. Főzés közben a húsban maradt vér kiszivárog, ezáltal a hús az annyira tiltott vérben puhul meg, s így minden, ami az edényben van, tréfá lesz.

Kóserítás kisütéssel

* A kisütést nem szabad edényben végezni, csak rostélyon, hogy a vér elfolyhasson.
* A rostélyt vagy a nyársat, amelyen a nem kóser húst kisütjük, nem szabad már kóserított húshoz használni.
* A nyers húst alaposan meg kell mosni, és a tűz fölött kicsit meg kell sózni.
* Ha a hús már majdnem elkészült, hideg vízben le kell mosni róla a külsején összegyűlt vért. Ezzel eleget tettünk a kóserítás követelményeinek. Ezután meg lehet főzni, vagy tovább lehet sütni, természetesen másik rostélyon vagy nyárson, amelyet csak kóserított húshoz használunk.
* A májat, amely rengeteg vért tartalmaz, csakis kisütéssel lehet kóserítani. A kisózás nem alkalmas a máj megtisztítására.

Kóserítás kisózással

* A húst mindenekelőtt alaposan meg kell mosni hideg folyó víz alatt, azután fél órára beáztatni annyi hideg vízbe, amennyi ellepi. Ez a hús felpuhítására szolgál.
* A mélyhűtött húst csak akkor szabad besózni, ha fölengedett.
* A félórás áztatás után a hús egész felületét – a szárnyasokat belül is – be kell szórni közepes finomságú sóval. Amerikában "kóser só" néven lehet kapni ilyent. A rendes asztali só túl finom erre a célra, mert könnyen feloldódik, és beszívódik a húsba, ahelyett hogy kiszívná belőle a vért.
* A megsózott húst lejtős felületű vagy lejtősre kitámasztott, sima táblára kell fektetni, amelyről a vér lecsoroghat. Ha perforált vagy rácsos szárítótálcára tesszük, nem kell lejtenie.
* A húsnak egy órán át kell a sóban állnia. Rendkívüli állapot esetén is legalább tizennyolc percig legyen benne.
* Az óra elteltével a sót folyó víz alatt gondosan le kell mosni a húsról. A húst ezután el lehet készíteni, persze csak a kóserított húshoz való edényben, rostélyon vagy nyárson.
* Azt a tálat vagy edényt, amelyben a húst áztatjuk, nem szabad másra használni.
* A kisózást a hús megvásárlása után, amint lehet, el kell végezni. Semmiképpen nem szabad a vágástól vagy az utolsó öblítéstől (l. alább) számított hetvenkét óránál tovább kisózatlanul hagyni. Ha ez elkerülhetetlen, a hetvenkét óra lejárta előtt alaposan meg kell mosni hideg vízben, hogy a benne lévő vér meg ne alvadjon, mert különben a kisózás hatástalan.
* Ha valami okból hetvenkét órán belül nem kóserítottuk vagy legalább mostuk meg a húst, már csak kisütéssel kóseríthatjuk, kisózással nem.
* A tyúk belsejében talált tojáskezdeményt is ki kell sózni. Megsózás után külön kell a csöpögtetőtálca felső végére tenni. Ennek ellenére az ilyen tojás nem számít párvénak, és nem lehet tejeshez enni.
* A kisütés vagy kisózás után nincs többé fölösleges vér a húsban. (Ami kevés benne maradt, azt a hús levének lehet tekinteni.) Meg lehet főzni, ki lehet rántani, nyársra lehet húzni, hirtelensültet vagy pecsenyét lehet készíteni belőle.
* Az utóbbi években Amerikában, Izraelban és még több országban új szolgáltatást vezettek be: a vásárló kívánságára a hentesüzletben kóserítják – kisózzák – a húst. Ez nagy könnyebbséget jelent a háziasszonynak, amiért néhány helyen fizetni kell, de általában ingyenes szolgáltatásnak tekintik. A húst azonban mindenképpen kóserítani kell: ha az üzletben nincs ilyen szolgáltatás, akkor otthon kell elvégezni ezt a teendőt.
* A kóser csomagolású mélyhűtött húsok már ki vannak sózva, és a csomagolásra írt utasítás szerint kell elkészíteni őket.
* Tanácsos a húst kisózni, mielőtt későbbi felhasználásra a mélyhűtőbe tesszük. Amikor el akarjuk készíteni, csak addig kell várnunk, míg fölenged. Ha kóserítás nélkül tettük a mélyhűtőbe, a fölengedés után kisütéssel kell kóserítani.
* A darált húst darálás előtt kóserítani kell. Ha kisózás előtt daráljuk meg, nem számít kósernak, és az edény, amelyben elkészítettük, szintén tréflivé válik.
* Tilos olyan tojást használni, amelyben vércsepp van, ezért a nyers tojást felhasználás előtt gondosan meg kell vizsgálni.

A sochét és a kóser hentes szerepe

* Nemcsak a vágásnak kell kóser módon történnie, hanem más mozzanatokat is figyelembe kell venni, hogy a tőkehús megfeleljen az előírásoknak. Ezért kell a sohetnak és az őt felügyelő rabbinak alaposan tisztában lennie a törvényekkel.
* A sochétnak vágás után gondosan meg kell vizsgálnia az állat tüdejét és belső szerveit, különösen, ha gyanakszik, hogy valamiért nem felelnek meg a zsidó törvények előírásainak. A fakóság, beteges szín, belső sérülések, törött végtagok általában azt jelentik, hogy az állat a zsidó törvények szerint tréfli.
Bár minden államban vannak élelmiszerszabványok és előírások, amelyeknek a kóserul vágott húsnak is meg kell felelnie, előfordulhat, hogy az állami szabvány kritériumait kielégítő hús zsidó szempontból nem kóser.
* A kóser mészárosnak is alapos szakismeretekkel kell rendelkeznie, és tudnia kell, hogy milyen előírásoknak kell megfelelnie a kóser húsnak.
A friss húst például, amelyet a vágástól számított hetvenkét órán belül nem sóztak ki, a hetvenkét óra leteltével meg kell mosni, és ezt minden további hetvenkét órában meg kell ismételni. Erre azért van szükség, hogy a vér meg ne alvadjon, különben nem lehet kisózással kóserítani.
Ha a hús ezen az időn belül került a hentesüzletbe, a mészárosnak kell erről gondoskodnia. Szakmájához tartozik a szennyeződések eltávolítása a húsról, tudnia kell, mit lehet megtisztítani, és mit kell kidobni: mindezt a kóserítás előtt kell elvégeznie. Nemcsak ügyesnek, hanem tisztességesnek is kell lennie.
Fontos, hogy a vásárló biztos legyen abban, hogy a mészárszék megbízható rabbisági felügyelet alatt áll, ezért érdemes kifüggeszteni az ezt tanúsító okiratot.
* A mélyhűtött vagy más módon előkészített kóser húst olyan üzletekben árulják, amelyek nem állnak rabbisági felügyelet alatt. Ezért ilyent csak akkor vásároljunk, ha csomagolása teljesen ép, és a kóserság igazolására jogosult rabbi tanúsítványa rajta van.

 

 

MIT MOND A HALACHA(*:A  fejkendőről  és a parókáról?

   

Zsidó emberek egyik külső ismertetőjele, hogy a férfiak, valamint a férjes asszonyok valamiféle fejfedőt viselnek. Ez lehet kipá (kissapka, jármulke), kalap , fez vagy turbán a férfiaknál és fejkendő, kalap, sapka, turbán, nem átlátszó hajháló  - vagy p a r ó k a – a nöknél.

 

     A férfiaknál a fedett fej a vallásosság külső jele, ámbár a Halacha szempontjából sokkal kisebb jelentőségü mint a nőknél, vagy mint az egyéb vallási kötelezettségek, parancsolatok. Sokan azok közül akik kipát viselnek, nem tudják hogy a szakáll eltávolitása beretvával, sokkal nagyobb vétek (D’orájjtá) mint a fedetlen fej, ami nem egyéb mint beidegződés, illetve meggyökerezett szokás..

 

Más a helyzet a zsidó nőknél, vagyis férjes  asszonyoknál. A rájuk érvényben lévő talmudi kód szerint egy férjes asszonynak tilos az utcára kimenni fedetlen fejjel. Ennek a Kódnak a neve „Dát Jehudit”. (Ktubot, 72a, a Misnában),  ami talán zsidó erkölcstannak forditható és ami nem egyéb mint  a zsidó nőkre vonatkozó, erkölcs-morális szokások gyüjteménye.  Mig a „Dát Móse” (uo), vagyis „Mózes  vallása” (Tana), a Tórában gyökerező tilalmakat hangsulyozza, addig a Dát Jehudit, egy szokásjog gyüjtemény). Ez, több, a női szemérmességre vonatkozo utasitások mellett, főleg azt emeli ki, hogy tilos egy férjezett nőnek az utcára kimenni fedetlen fejjel. Ez a fogalom helyenként és időnként változott és ide is érvényes a Talmud azon megállapitása, hogy „Minden a helyi szokás szerint” (Hákol köminhág hemödiná – Pszáchim 119a, stb).

 

     A tilalom  gyökerei -  nőnek közterületen fedetlen fejjel mutatkozni, ámbár  ez csak szokás –   a Tórában találhatok. Az un. „vizpróba” során, amikor a házasságtöréssel gyanusitott nőt, a Szentélyben vizsgálat alá vették (4. Mózes, 5, 11 –31), a kohanita felfedte az asszony fejét, illetve haját, ami eddig fedve volt, hogy „megszégyenitse” és presszionálja, higy vallja be amivel gyanusitják (lásd erről részletesen: Naftali Kraus: Az Ősi Forrás (1),  Mózes öt könyve;a heti szidrák, 2. kiadás (Ulpius Ház), 2001, Nászó szakasza, 225-226 ol’) .

 

     Innen a konklúzió, hogy „zsidó asszonyok nem járnak fedetlen fejjel” (Rabbi Jismáél iskolája, Ktubot 72). Hasonlóképpen vélekedik a Szifré is. Voltak akik ki akarták terjeszteni ezt a szokás-tilalmat a ház udvarára is, de a Talmud elutasitja ezt, mondván. Hogy „ez esetben nem hagysz egy férjezett  zsidó nőt („Ábrahám ősapánk lányát”)  sem férje mellett”, mivel a „Dát Jehudit” szerint a férj köteles elválni feleségétől, ha az fedetlen fejjel jár. Bent a házban is fedett fejjel járni – ez egy haszid szokás, ami nem kötelező még a szokásjog szerint sem.

 

    A  Talmud elmond egy történetet egy Kimchit nevü asszonyról, akinek nagyon sikerült fiai voltak, köztük főpapok, és amikor kérdezték tőle, mi az érdeme, hogy ilyen  szerencse érte, illetve milyen jó tett érdemében kapta ezt a privilégiumot – azt mondta hogy „soha, még házam gerendái sem látták egy hajszálamat sem”. A Talmud erre szarkasztikusan megjegyzi, hogy „sokan voltak akik igy viselkedtek, de ez nem használt nekik” (Joma 47,a).

 

     PARÓKA A  TALMUDBAN

 

      A FEDETT FEJ  ÉS  AKÖZÖTT, HOGY EGY SZÁL HAJ  SE LÁTSZON KI – MEGLEHETŐS TÁVOLSÁG VAN. Ide tartozik a Talmud azon megállapitása is, hogy egy arasznyi fedetlen rész a női testben, valamint  a női haj, akárcsak a női hang, egyfajta szexuális stimulátor, („Széár böisá – ervá” – Bráchot, 24, a) és ennélfogva tilos áldást, vagy bármilyen más szent szöveget mondani egy olyan férjezett zsidó nő jelenlétében, aki  nem  öltözik szemérmesen vagy nem fedi be a fejét. Mose Feinstein (zc”l) responzumában ezt arra korlátozza, ha az egész fej fedetlen, illetve az egész haj kilátszik (Igrot-Mose, Even Háezer, 1, 48) de ha nem, ha csak a haj egy része fedetlen, akkor nem számit a Dát Jehudit megszegésének és a nő nem veszti el a házasságlevelében (Ktubá) neki biztositott jogokat.

 

  Korábbi kodifikátorok szigorubbak voltak. Maimonidés szerint  „egy asszony aki nyilvános helyen fedetlen fejjel jár – megszegi a Dát Jehudit szokásjog-parancsát és ez erkölcstelenségnek (Ervát-Dávár) számit”, ami válóók. (Rámbám: Hájád Hecházáka, Hilchot Isut, 24, 11). R’ Joszéf Káró  a Sulchán Áruchban (Even Háezer, 21, 2) megtiltja a férjes asszonyoknak, hogy fedetlen hajjal járjanak „a piacon” (vagyis nyilvános helyen), de nem számitja ezt válóoknak (uo, 115, 1).

 

     Ez a háttere annak a többszáz éves erőfeszitésnek, amit a zsidó nők tettek, hogy  esztétikus megjelenésüket megőrizve, eleget tegyen a Halacha követelményeinek. Bölcseink nagy sulyt helyeztek a női esztétikára, sok mindent megengedve, hogy  „a feleségek tetszenek férjeiknek” (Sábbát 64,b;  Jóma 78 b; Ktubot 65, b)stb. Eszerint megengedték hogy a feleség menstruációja ideje alatt is piperészkedjen és cicomázza magát, nehogy elhanyagoltnak  tünjön férje szemében. Hol fátyol, hol vállkendő, hol fejkendő, vagy kalap, tette lehetővé, hogy a kecske is jóllakjon és a Halachán (itt konkréte a Dát Jehudit –on ne essen csorba.

 

   Ősidők óta a legnépszerübb eszköz erre a paróka volt, amit már a Talmud is emlit. Sábbát traktátusában (64,b), ahol  Rási azt mondja hogy a paróka (Péá Nochrit) egy fonott hajkoszorú, amit a nő a saját hajára tesz, hogy az többnek látszon. Ha ez tökéletesen fedi az asszony haját – vagy akár ha csak egy kevés haj kilátszik – akkor ez elég a ma már Halachává vált szokás szempontjából.

 

 Voltak és vannak ma is olyan rabbinikus tekintélyek, akik ellenzik és tiltják a parókát . Szerintük a nő fejfedés célja és értelme hogy messziről is észrevehető legyen, hogy itt egy férjes asszonyról van szó és a  paróka erre messzemenően nem alkalmas, hiszem ma vannak olyan parókák, amelyek szebbek mint a legjobb fodrász által adjusztált „saját” haj. A szefárdi (keleti) vallásos zsidók körében a fejkendő illetve az olyan kalap az elfogadott, amely egy szál hajat sem hagy szabadon. Igy vélekedik Ovádjá Joszéf, a volt izraeli ortodox főrabbi is, aki hiveinek megtiltja a paróka viseletét. Ugyancsak fejkendőt vagy zárt kalapféleséget hordanak az izraeli telepesek (Mitnáchálim) feleségei is, akik egyfajta neo-ortodoxiát képviselnek.

 

    Ezzel szemben a (néhai) lubavitsi rebbe, r’ Menachem Schnéurson, kizárólag a parókat tartotta elfogadhatónak, mivel azt egy vallásos nő semmiképpen nem veti le, „még ha akár Kennedy elnök is lép be hirtelen  a szobába”, mig egy kendőt vagy kalapot, ami alatt rendezett frizura  van, pillanat alatt el lehett tüntetni.

 

     A mai kompetens rabbi tekintélyek többsége Izraelben és világszerte megengedi a parókát, ha az nem túl hosszú és nem túl feltünő. Igy az ultra-ortodoxia asszonyai parókát viselnek, mig a „csak” vallásosak kalapot hordanak házon kivül. Vizsnitzi, belzi és egyéb haszidok feleségei a kisméretü parókára kalapot vagy tüll-fátylat erősitenek, ami egyértelmüvé tesz a haj paróka jellegét. Jeruzsálemi szokás a (magyarszámazásu) ultra-ortodoxia körében, hogy a menyasszony fejét, esküvője napján kopaszra borotválják, amin aztán egész életében egy szorosra megkötött fekete kendőt visel. Ez ugyan a Talmud  nem kultiválja, (Názir 28,b) mivel a férj tiltakozhat ellene,  mondván: degusztáló számomra, hogy  feleségem kopasz legyen. Ha az asszony idevonatkozó fogadalmat tesz – férje ezt érvénytelenitheti.

 

   Dédanyáink Magyarországon (és másutt is) rövidre nyirott hajukra valami olyan anyagból készült szines hajimitációt tettek (Spicl), ami a kendő alől kikandikálva egy paróka benyomását kelthette. A mai modern ortodox menyecske órákat tölt egy exkluziv szalónban, hogy az egyéniségének megfelelő paróka költeményt tehesse a fejére. Izraelben egy ilyen modern, emberi hajból készült paróka több mint ezer dollárba is belekerülhet, mig a szintétikusak sokkalta olcsóbbak.

 

 (* Részlet Naftali  hasonló cimü könyvéből).

A ZSIDÓ NEVELÉSI SZISZTÉMA

 Az atyák bölcs tanitásai(83)

 Ugyancsak Ő, Jehuda ben Téma mondotta: ,,5 éves korban kezd a gyerek Bibliát tanulni, 10 éves korban Misnát, 13 éves korban köteles a parancsolatokat betartani [bár micvá], 15 évesen a Talmudot tanulja, 18 évesen nősül, 20 évesen meglett ember, 30 évesen ereje teljében van, 40 évesen az értelem embere, 50 éves korában már képes okos tanácsot adni, 60 az öregedés kora, 70 a jó öregségé, 80 az aggkoré. A 90 éves görnyedve jár, és a 100 éves mintha már nem is élne..." (Atyák, 5,21).

  Bartinora szerint az, hogy 5 éves korban kezd a gyerek Bibliát tanulni, azt JBT az orla gyümölcs (fiatal fa gyümölcse az első három évben) élvezetének tilalmából vezeti le. Az apa a gyereket 4 éves korban tanítja meg a betűvetésre, így 5 évesen már folyékonyan olvas, és képes megtanulni és megérteni a Bibliát. A tanaita - magyarázza továbbá Bartinora - 5 éves periódusokat állít fel, hiszen az ősi pedagógiai felfogás is azt vallja, ha egy tanuló 5 éven át nem mutat semmiféle előrehaladást, akkor hiába minden erőfeszítés. Ezt viszont a leviták gyakorlatából vezették le, akik 25 éves korban kezdték a szolgálat bonyolult ellátását tanulni, és 30 éves korukban léphettek be a Szentély-szolgálatba, ha megfelelőnek bizonyultak rá.

 

A 13. év a nagykorúság, a bár micvá éve (lányoknál a 12.). Tiferet Jiszráél szerint ez a törvény a "Színáj hegyén adatott át Mózesnek" (Halacha L'Mose Miszináj).

 

Házasságkötés 18 éves korban.

 

 Bartinora megszámolta, hogy a Biblia Börésit szakaszában 19-szer fordul elő az "ember" (Ádám) szó addig, amíg az Örökkévaló asszonyt faragott neki az oldalbordájából.

 

   Tiferet Jiszráél magyarázata ennél prózaibb. Szerinte ez az a kor, amikor valaki nemileg érett a házasságra. 20 éves korában meglett ember (, ami azt jelenti, hogy már alkalmas egy család eltartására. Más magyarázat azt emeli ki (Máchzor Vitri és Tiferet Jiszráél), hogy ebben az életkorban már hadköteles. (A hadkötelezettség már a bibliai korban is 20 év volt.) De ez az a kor is, amikor egyre inkább be kell tartani a parancsolatokat, mert Bölcseink szerint "az égi bíróság nem büntet 20 éven alul".

 

 30 évesen az ember ereje teljében van.

 

A 40 év - állítja a tanaita - az értelem kora, amikor az ember már megérti azt is, miként függnek össze az életben a dolgok. A Misna klasszikusai a 40 éves korban elért értelmi szintet Mózes azon mondásából vezetik le, miszerint: "Ez idáig nem adott neked az Örökkévaló értelmes szívet, látó szemet és halló füleket" - amiből következik, hogy most már igen.

Ezt Mózes a pusztabeli vándorlás 40. évében mondta.

 

Az 50 év a tanácsadás kora, vagyis az 50 éves ember már képes tanácsot adni. Bartinora a leviták gyakorlatára utal, ugyanis náluk a Szentélyszolgálat 30 éves koruktól 50 éves korukig tartott, majd ezután - a Tóra előírása szerint - "testvéreiket szolgálták", azaz hasznos tanácsokat adtak utódjaiknak a szolgálatban.

 

Meiri szerint a jó tanács két dolgon alapszik: az ember eszén és a tapasztalatán, ezért képes az 50 éves, aki még javában szellemi képességei birtokában van, tapasztalatait megosztani másokkal.

 

Smuel Ozida rabbi - a Midrás Smuél szerzője - magyarázatában arra int, hogy igyekezni kell az idősebbek tanácsát kikérni, nehogy Rechávám, Salamon király fiának sorsára jussunk, aki a korosztályabeliekre hallgatott, amire végül ráment fele királysága.

 

A 60 év az öregedés kora. "Ez a kor az - mondja Rási -, amikor az ember kezd öregedni, illetve a haja fehéredni. " Régen, amikor az emberek többsége még a 60 évet sem érte meg, azt mondták, hogy aki ezt a kort túlélte, az biztos lehet abban, hogy nem égi büntetésként távozik el ebből a világból. Ráv Joszéf, a neves Talmud-bölcs, amikor betöltötte ezt a kort, ünnepséget rendezett annak örömére, hogy elkerülte az isteni halálbüntetést. (Kárét)

 

   Miután a tárgyaltak kizárólag a férfiakra vonatkoznak, felvetődik a kérdés, mikor kezd egy nő öregedni? A Talmud erre azt mondja, hogy "akkor, amikor már nem haragszik, ha öregasszonynak hívják". (Nidá, 9).

 

 A 70 év a jó öregség (az ősz haj) kora. Ebben a korban minden hajszál fehér (Rási), és ez a gyengeség jele. Valamikor ez a kor már igen magasnak számított. Dávid királyról, aki 70 évesen halt meg, mondja az Írás, hogy "jó öregségben halt meg". Tiferet Jiszráél azt mondja, hogy az ilyen korú embernek mindenki köteles átadni a helyet.

A 80 év az aggkor, a 90 éves görnyedve jár...

 

   Tiferet Jiszráél szerint ebben a korban, amikor már a testi vágyak megszűnnek, a zsidó ember minden nehézség nélkül a Tóra tanulásának és betartás ának szentelheti magát.

 

A 90 évesről azt tartják, hogy görnyedve jár - az évek súlyától, a feledékenységtől, de főleg az életösztön csökkenésétől. Mondják, sokat beszél, folyton ismétli magát, hiszen feledékeny...

 A 100 éves, mintha nem is élne...

  Tiferet Jiszráél úgy véli, ebben a korban az ember már csaknem tisztán szellemi lény, aki mintha máris az égben lenne. A Talmud is leírja az öregember fogyatékosságait: az esze megváltozik, ajkai kicserepesednek, fülei nagyot hallanak, és a legkisebb dombocska is magas hegynek tűnik neki. (Sábbát, 152) (Lásd N. Kraus: Öt Megilla, Kohelet könyve).

                                     ****

 A mai napig érvényben lévő oktatási rendszert Jósua ben Gámlá főpap vezette be, még jóval a második Szentély pusztulása előtt. Ennek az ősi hagyománynak köszönhető, hogy a zsidóság fenntartotta kulturális arculatát, és képes volt tudását magas szinten tartani.

                                    ****

 Egy talmudi forrás - korhatár megjelölése nélkül - vallási aspektusból foglalkozik a gyerekneveléssel. "Bölcseink azt tanították: kisgyerek, aki már tudja rázni a lulávot - köteles áldást mondani a lulávra (Szukkotkor);

aki fel tudja venni a tálitot - köteles a cicit parancsolatát betartani; aki képes a tfillint rendben tartani - annak az apja vesz neki tfillint. Aki tud beszélni, azt apja a Tórára és a Smá Jiszráélra tanítja." (Szukká, 42,a)

 

 

CHAJIM HALÉVI DONIN:ZSIDÓNAK LENNI(7)

Az étkezés törvényei: a lélek eledele (a)

 

Kásrut: ez a héber szó foglalja össze a zsidó étkezési szokásokat. Alapalakja a "megfelelő", "alkalmas", "a vallási előírásokkal összhangban álló" jelentésű koser (kásér). Minden élelem, amely megfelel a zsidó szabályoknak, fogyasztásra alkalmas, vagyis kóser. A "kóser módra" kifejezés megtévesztő, félrevezető. A "kóser" nem egy nemzeti konyha ételeinek speciális elkészítési módjára vagy sepciális ízeire vonatkozik, hanem pontosan körülhatárolt jelentéssel bíró rituális kifejezés. A vallás előírásai határozzák meg, hogy mire alkalmazhatjuk ezt a szót. Akár kóser az élelmiszer, akár nem, a "kóser módra" jelzés egyértelműen tudtunkra adja, hogy az így kínált zsidó ételkülönlegességek nem kóserok.
A "kóser" szó egyébként a vallási irodalomban olyan tárgyak jelzőjeként is szerepel, amelyek a háláchá előírásainak megfelelően vannak elkészítve. Az olyan kifejezésekben, mint "kóser Tóra", "kóser tfillin", "kóser mezuzá", "kóser tálit", azt jelenti, hogy ezek a tárgyak előírásosan készültek, megfelelnek a zsidó törvények szabályainak, rituális használatra alkalmasak. Az az ember, aki minden tekintetben a vallás tanításai szerint él, kóser ember (ádám kásér). A szó köznyelvi jelentései – "helyes", "megfelelő" – igen közel állnak a héber eredetiéhez. Leginkább mégis az étkezéssel kapcsolatban használják a "kóser" kifejezést, és mi is ebben az értelemben élünk vele. Ugyanígy a tréfá (vagy "magyarul" tréfli")szóval jelölünk mindent, ami nem kóser (noha a zsidó törvények szerint ez a szó kifejezetten a beteg vagy fertőzött állatokra, illetve tetemükre vonatkozik).
A zsidó étkezési törvények nemcsak a test étrendjét szabályozzák, hanem a lélekéét is: nemcsak a test, hanem a lélek épülését is szolgálják.
A hithű zsidó, aki betartja a kásrut előírásait, nem azért teszi ezt, mert aprólékosan feltárta minden részletkérdés minden összetevőjét; nem azért, mert ez örömöt okoz neki; nem azért, mert úgy véli, hogy használ az egészségének; nem azért, mert a Biblia határozottan és közérthetően utasítja erre – hanem azért, mert isteni parancsolatoknak tekinti azokat, ő pedig köteles saját akaratát alárendelni az isteni akaratnak: engedelmeskedik, mert erre kötelezi a hit.
Bölcseink szavaival: "Helytelen azt mondanod: Nem kívánom megenni a disznóhúst (mert nem szeretem). Így helyes: Szeretném ezt és ezt tenni(vagy enni), de Mennyei Atyám másként rendelkezett." Habár "az Isten sok felfoghatatlan törvényéből eredő haszon gyakorlásukban, nem pedig az okok megértésében van"1, a zsidók mégis fáradhatatlanul kutatják a Tóra titkait, és megpróbálják feltárni Isten törvényeinek okait. A hívő ember biztos abban, hogy az isteni rendelkezéseknek megvannak a maguk okai, még ha őelőle rejtve maradtak is.
Mielőtt tovább vizsgálnánk ezt a kérdést, vegyük szemügyre azt a közkeletű tévhitet, miszerint a kásrut törvényei mindössze valamiféle ősi egészségügyi szabályok. Valószínűleg ebből a hitből ered a fordításokban a "tiszta" és "tisztátalan" kifejezések használata, amelyekkel az ehető, illetve a nem ehető élőlényeket illetik. Aki a Tórát fordításban olvassa, a "tiszta" és "tisztátalan" alatt fizikai tisztaságot, illetve tisztátalanságot érthet, és gondolkodás nélkül a higiénia témakörébe sorolja ezeket a fogalmakat. Tény, hogy a sertéshez, ehhez az általánosan fogyasztott háziállathoz – amelytől a zsidók különösen undorodnak – általában a sárban hentergést, a trichinózis (féregfertőzés) terjesztését társítják, s ez is hozzájárul a tévhit szívósságához. A sertés iránti különleges undor azonban történelmi okokra vezethető vissza: ez volt ugyanis az a nem kóser állat, amelynek elfogyasztására az elnyomók többnyire rá akarták kényszeríteni a zsidókat, akik számára ez a hit megtagadását jelentette. Történelmünk számos alakja szenvedett mártírhalált emiatt. Nem lehet pusztán higiéniai magyarázatot adni a teve, a ló vagy a vadnyúl fogyasztásának tilalmára, hiszen ezeket a világ különböző részeiben ehetőeknek tartják, és semmivel sem piszkosabb állatok, mint a marha vagy a kecske. Sőt, a Tóra megengedi a baromfifélék (csirke stb.) fogyasztását, holott ezek sem sokat adnak a tisztaságra.
A héber nyelv a "tiszta" és "tisztátalan" állatok megjelölésére a táhor és támé kifejezéseket használja. Ezek a szavak azonban nem fizikai tisztaságot vagy tisztátalanságot jelentenek: inkább szellemi, illetve erkölcsi állapot leírására szolgálnak. A támé szót például csak az ember lelkét és jellemét beszennyező erkölcsi és vallási hiányosságokkal – különösen a vérfertőzéssel vagy a bálványimádással – kapcsolatban használják, és így jellemzik a rituális tisztálkodás szabályait megszegőket is. Gyakran "megszentségtelenítésnek" is fordítják ezt a szót. A támé élőlényeket nemcsak étkezési, hanem áldozati célra is tilos használni. A "tiszta" és a "tisztátalan" szavak tehát szellemi-rituális értelemben "erkölcsös", illetve "erkölcsileg szennyes" jelentéssel bírnak. A "tiszta kéz", "mocskos száj" vagy "piszkos fantázia" kifejezések bizonyítják, hogy a "tiszta" és "tisztátalan" a mai nyelvben is használatos ebben az erkölcsi-szellemi értelemben. A táhor és támé héber szavak – amelyeket a kásrut szabályaiban következetesen használnak – csakis ezt a jelentést hordozzák.
A kóserság szabályozásának bizonyos szakaszaiban szó esik fertőzésről és sérült szervekről – amelyek miatt az állat tréfának tekintendő –, s ennek nyilvánvalóan higiéniai, illetve egészségügyi okai is vannak. A zsidók azonban sohasem kutatták, hogy az étkezési törvények használnak-e az egészségnek – hiszen az Örökkévaló parancsolatai csakis hasznosak lehetnek az ember számára, mind fizikai, mind szellemi értelemben –, tehát a higiéniai vagy egészségügyi szempontot nem tekintették a kásrut elsődleges céljának. Tegyük még hozá, hogy sem az ehető élőlények körének meghatározása, sem a rituális vágás követelményei, sem a vér kifolyatása, sem a húsos és tejes ételek elkülönítése, sem a többi előírás nem támasztja alá az "ősi egészségügyi szabály" elméletét.

Az egyetlen nyom, amelyen eljuthatunk ezeknek a szabályoknak a magyarázatához, magában a Biblia szövegében található: majdnem mindenütt, ahol a Tóra az étkezési törvényeket említi, utalást találunk a szentségre is. Mózes harmadik könyve 11. fejezetében például, amely felsorolja az ehető és nem ehető négylábúakat és szárnyasokat, összefoglalásul ez áll: "Mert Én, az Örökkévaló vagyok a ti Istenetek, mutassátok hát meg, hogy szentek vagytok! Legyetek szentek legyetek, mert Én szent vagyok!" (3Mózes 11:44.) Másutt ezt olvassuk: "...te az Örökkévalónak, a te Istenednek szent népe vagy! Ne főzz gödölyét anyja tejében!" (5Mózes 14:21.) "Legyetek szentek előttem! A mezőn széttépett állat húsát ne egyétek meg..." (2Mózes 22:30.) Az utóbbi előírás egyenesen olyan szakaszban fordul elő, amely a méltányossággal és igazságszolgáltatással foglalkozik, és ezeknek célja szintén a nép felmagasztosítása.
A szentség gondolatát támasztják alá a Tórának azok a törvényei is, amelyek a fertőzöttségtől (a szent dolgok beszennyeződésétől) való tartózkodást írják elő. Ugyanis nemcsak a tiltott élőlény lehet támé: maga Izrael is folyvást intést kap, hogy ne szennyezze be magát vele, ne váljék maga is támévá általa (3Mózes 11:43 44.)
A szentség hangsúlyozására – mint a kásrut szabályainak okára és céljára – érdemes kicsit több figyelmet fordítani, mert elválaszthatatatlan része a zsidóságról alkotott teljes képnek, és számtalan elágazása van.
A különbségtétel "az állat között, amelyet szabad enni és az állat között, amelyet nem szabad enni" (3Mózes 11:47.) része annak a magasabb követelménynek, hogy Izrael tanuljon meg "különbséget tenni tisztátalan és tiszta között" nemcsak az étkezésben, hanem az élet összes területén: a szexuális, erkölcsi etikai, szellemi életben is. A kásrut szabályai beletartoznak azoknak a szándékoknak, céloknak és követelményeknek a rendszerébe, amelyek a zsidóság teljes képét meghatározzák. A kásrut önmagában való vizsgálata torz és téves eredményre vezethet.
A zsidóság számára a szentség nem aszketikus, önmegartóztató életet jelent. A szentség nem követeli meg a lélek örömeitől való elfordulást, sem a test ösztöneinek elfojtását, de elítéli a gyönyörhajhászást. Falánkság és iszákosság jellemzi a konok, engedetlen, fegyelmezhetetlen fiút (5Mózes 21:18 21.) Ezek a tulajdonságok szentségtörőknek számítottak. Az önfegyelem hiánya és a szükségletek kielégítésére való törekvés – függetlenül attól, hogy azok megalapozottak, helyénvalók vagy törvényesek-e – lelki erőtlenségre és erkölcsi gyengeségre vall. A szentség a szenvedélyek fölötti uralkodást jelentette és jelenti, vagyis azt, hogy magunk irányítjuk szenvedélyeinket, nem pedig ők bennünket.
Aki hozzászokott, hogy ellenálljon a tiltott élelmiszerek csábításának, az le tudja gyűrni a tiltott szexuális kapcsolatok iránti vágyat is, és képes etikus magatartást tanúsítani olyan helyzetekben, amelyekben a tilalom megszegése anyagi vagy egyéb előnyökkel kecsegtet. Ez a vallási fegyelem nem feltétlenül érvényesül más területeken, de mindenképpen megalapozza a képességet, amellyel ösztöneinken és vágyainkon uralkodni tudunk.
A Biblia szentségre motiváló szemléletét tükrözi az is, hogy az alapvető szükségletek kielégítését – az evés, az ivás, a nem élet öszöneiét, amelyek az embert éppúgy jellemzik, mint bármely állatot – a judaizmus magasabb, emberhez méltó szinten igyekszik megvalósíttatni. A kásrut jól megvilágítja, hogy a judaizmus még a legvilágibb dolgokat, a leggyakorlatiasabb tevékenységeket is vallásos tartalommal tölti meg. Még a konyhai tevékenységre, erre a nem különösebben magasztos munkára is olyan aprólékos figyelmet fordít, hogy az éhség csillapítását, ezt a merőben testi dolgot szellemi magasságokba emeli – azáltal, hog a mindenütt jelen lévő Isten és az Ő mindenkori szolgálatának kötelezettségére emlékeztet.
A terített asztalt a hagyományos zsidó gondolkodás a templomi oltár képzetéhez társítja. "A Templom idejében engesztelő áldozatok árán kapott feloldozást az ember, most asztala hoz bűnbocsánatot" – magyarázza a Talmud egyik bölcse (Chágigá 27a.) (Ez az rokonítás a magyarázata annak, hogy a zsidók sohasem ülnek asztalra, s annak is, hogy az első falat kenyeret megsózzák, ahogyan az ősi időkben az áldozattal tették; ezért veszik le a késeket az asztalról az asztali ima elmondása előtt, hiszen a harc és erőszak jelképeit, kést és kardot tilos volt az oltárra, a béke szimbólumára helyezni; sőt ez az egyik indoka az étkezés előtti rituális mosdásnak is, ami nem csupán a tisztaságot szolgálja, hanem az áldozatot bemutató papok előírásos megtisztulását is szimbolizálja.) Az étkezés alatt csak magas szintű, az asztal szentségéhez illő társalgást szabad folytatni. "Ha hárman étkeznek az asztalnál, és nem beszélgetnek a Tóra igéiről, olyan ez, mintha bálvány áldozatából lakmároztak volna... De ha étkeznek hárman egy asztalnál, és a Tóra igéivel foglalkoznak, ez olyan, mintha az Isten asztalánál étkeztek volna..." (Ávot 2:4.) A birkát hámázon, az étkezés utáni áldásmondás valamelyest ennek a követelménynek is eleget tesz. De az étkezés előtti és utáni imádság valójában azt hangsúlyozza, hogy az asztal egyértelműen az oltár jelképe, maga a táplálkozás pedig az Istennek való áldozás.
A zsidó gondolkodás szerint az asztal felmagasztosul a mellette elmondott áldások és imák által, s magának az embernek is az Örökkévalóval szembeni kötelezettségét, a neki való hűséges szolgálatot kell teljesítenie a táplálkozással. Ahogyan tilos bizonyos állatokat az oltárra helyezni, ugyanúgy tilos ezeket az asztalra tenni, vagyis enni őket. A kásrut törvényei világítják meg, hogyan értelmezi a judaizmus a "Minden utadon gondolj rá!" (Példabeszédek 3:6.) tanítását.

Mindez azonban nem elegendő magyarázat arra, hogy bizonyos dolgok miért esnek tiltás alá, míg mások nem. Puszta szeszélyből döntött volna úgy Isten, hogy ezt engedélyezi, azt meg tiltja? A Tóra-tudósok megpróbálták feltárni ezeknek az eltérő szabályozásoknak a jelentőségét. Némelyikük a gyakorlati, egészségügyi indokot találta meghatározónak, mások viszont kizárólag magasabb erkölcsi indokokban látták a szabályozások eltérésének okát, azt hangsúlyozva, hogy a különbségtevés által valósul meg a felmagasztosulás. Az utóbbiak úgy értelmezik a vér fogyasztásának, a húsos és tejes ételek vegyítésének tilalmát, hogy ezek a vérontástól való irtózásra és az élet tiszteletben tartására nevelnek. Mi mással lenne magyarázható például, hogy nem szabad ugyanazon a napon levágni az állatot és kölykét (3Mózes 22:28.)? Haonlóképpen az erkölcsi értékek emlékezetbe vésését szolgálná "a csúszó-mászó lények" fogyasztásának tilalma is.

Dr. Samuel Belkin The Philosophy of Purpose (A cél filozófiája) című tanulmányában megállapítja, hogy "a célok vallásfilozófiai megközelítése azt tanítja, hogy bizonyos élelmiszerek fogyasztása nem elsősorban egészségügyi vagy higiéniai okokból tilos (bár ilyen szempontból való tanulmányozásuk sem haszontalan), hanem magasabb erkölcsi indokok alapján".
"A tisztátalan ételek kalodába zárják a lelket, nem engedik erkölcsi és szellemi magaslatokra jutni" – kommentálja Sforno a Tóra tanítását (3Mózes 11:22.)
A kásrutot bíráló szemlélet azzal érvel, hogy "nem az számít, ami bemegy a szájon, hanem az, ami kijön rajta". Nos, erre csak azt mondhatjuk: ami "kijön", annak minőségét elsősorban az határozza meg, hogy mi "ment be". Egy nép tagjainak étkezési szokásai, az ételek, amelyeket fogyasztanak – vagy még inkább, amelyeknek fogyasztásától tartózkodnak –, hosszú távon nagymértékben befolyásolják az illető nép jellemét, értékeit, erkölcsi-etikai érzékét.
A zsidó bírálók, különösen a reformirányzat hívei, akik az egyéb halachikus előírásokkal együtt a kásrutot is elutasítják, azzal az indokkal vetik el a hagyományokat, hogy azok falként emelkednek köztünk és más népek, illetve más vallások között, mert megnehezítik a társadalmi érintkezést. Ha a kásrutot – egyéb céljaitól eltekintve – csak ebből a szempontból vizsgáljuk, akkor is arra a nyilvánvaló eredményre jutunk, hogy ez a Mindenható szándéka szerint van: a nem zsidó társadalmi környezetbe való beilleszkedés lehetősége – akárcsak a vegyes házasságoké és az asszimilációé – ütközik ezáltal áthághatatlan akadályba.

Az elkülönülés és a kásrut közötti kapcsolatot fogalmazza meg az alábbi szakasz is: "Én, az Örökkévaló, vagyok a ti Istenetek, aki elkülönítettelek a népektől. Tegyetek azért különbséget a tiszta és a tisztátalan állatok között, a tisztátalan és tiszta madarak között..." (3Mózes 20:24 25.)(Folyt-köv-)

 

KÉT MORÁL ÜTKÖZÉSE

Az atyák bölcs tanitásai (82)

 

    Aki az alábbi három jó tulajdonsággal rendelkezik, az Ábrahám ősapánk tanítványának mondhatja magát. Akiben viszont három más [rossz] tulajdonság van, az a gonosz Bileám [Bálám] tanítványa.

 

   Jóindulat,  alázatos szellem, szerény lélek - a jó tulajdonságok.

Rosszhiszemüség [rosszindulat], fennhéjázás, kevély lélek - ezek a rossz tulajdonságok.

 

 További különbség: Ábrahám tanítványai élvezik az e világot, és öröklik a túlvilágot... a bileámiták a poklot öröklik, és alászállnak az enyészetbe... (Atyák, 5, 19).

 

 Ábrahám és Bileám szembeállítása, a személyes példamutatáson alapuló szerénység, a tiszta erkölcs bemutatása a pogány amoralitással szemben.

Ezért - jegyzi meg Tiferet Jiszráél -, aki sikerrel "utánozza" Ábrahámot,

az tanítványának vallhatja magát. És ez nemcsak a zsidókra, hanem a Föld minden emberére vonatkozik, mert ő mindenki számára követhető példa.

 

                                     ****

 

    A neves exegéta, Cofnát Pánéách felteszi a kérdést, vajon mit jelent az, hogy "Ábrahám tanítványai élvezik az e világot", amikor köztudott, hogy azok szűkölködnek a leginkább?

 

    Ábrahám tanítványai, lévén igen szerények, megelégszenek azzal, ami jut nekik, és szegénységük ellenére is boldogok. Bileám tanítványai viszont nagyravágyók, mindig elégedetlenek, sosem elég, amijük van, így egész életük pokol...

 A két ellentétes erkölcsi és életfelfogás kihat az ember életének minden történésére, sőt az ember éveinek számára is. Ezért halt meg Bileám is fiatalon.

                                                                              ****

 Bileám, aki próféta volt, visszaélt a belé helyezett bizalommal. Bálák moabita királynak azzal akart segíteni, hogy kiátkozza a zsidó népet. Az átok visszájára fordult, és áldássá változott, és ekkor azzal próbálkozott, hogy Moáb és Midján erkölcstelen lányai révén bűnbe vigye a zsidókat. Ez viszont 24 ezer zsidó életébe került.

 

                       POKOLRA VALÓ SZEMTELENSÉG

 

Jehuda ben Téma mondotta: "Légy bátor, mint a párduc, könnyű, mint a sas; gyors, mint a szarvas, erős, mint az oroszlán, amikor tenned kell Mennyei Atyád akaratát". Ugyancsak ő mondta: "A szemtelen ember a pokolba, a szégyenlős a mennyországba való".

"Legyen a Te akaratod Istenünk és őseink Istene, hogy a Szentély felépüljön mielőbb, napjainkban, és nekünk legyen részünk szent Tórádban!" (Atyák, 5, 20)

   Jehuda ben Téma neve a Misnában csak e helyütt fordul elő, a Talmudban több alkalommal. Személyéről semmi közelebbit nem tudni, és csak feltételezni lehet, hogy a Szentély pusztulása után élt, amire abból lehet következtetni, amit itt mond a Szentély közeli felépítéséről.

 Egy talmudi mondás szerint "Jehuda és társai - a Misna támasztékai".

(Chágiga, 14). Ben Téma fenti mondása az idők folyamán klasszikussá vált, és mottóként szerepel sok helyütt, ahol a zsidó állhatatosságról és meg nem alkuvásról esik szó. A Sulchán Áruch elején is ez a mondás áll.

 A legtöbb kommentátor az állatokat allegorikus értelemben szerepelteti.

Így: a "párduc bátorsága" - Bartenora szerint - azt jelenti, hogy a tanítvány ne szégyellje tanítóját megkérdezni, ha nem ért valamit, míg Toszfot Jom Tov jó tanácsként kezeli arra az esetre, ha valakit a parancsolatok betartása miatt csúfolnak.

 

A "sas könnyűsége" arra hívja fel a figyelmet, hogy a tanultakat minél többször, könnyedén ismételgessék (Bartinora).

Báál Háturim viszont azt érti ezalatt, hogy valaki a sas könnyedségévei utasítsa el a bűn kísértését.

 

A "szarvas gyorsasága" alatt az értendő, hogy gyorsan kell a micvák után szaladni.

 

Az "oroszlán ereje" arra szükségeltetik, hogy az ember elnyomja magában Rossz Ösztönét, és uralkodni tudjon saját magán.

  Rabbi Nátán Ávotjában további jó tanácsok olvashatók Ben Témától. Például: "Szeresd az égieket [a Jóistent], légy istenfélő, és örömmel teljesítsd a parancsolatokat. Ha egy felebarátodnak egy csekély rosszat tettél, tűnjön ez neked soknak. Ha viszont nagy szívességet tettél, legyen szemedben csekélység..."(Ádrán, 41).

  A Misnát a tanaita imával fejezi be. Tiferet Jiszráél megítélése szerint ennek különleges jelentősége van. Ezt azzal magyarázza, hogy mivel a Talmud szerint a messiási időkben a pimaszság növekedni fog, ő azért imádkozik, hogy majd akkor ne szenvedjünk túlságosan az emberi arcátlanságtól.

                                    ****

Az állathasonlatok jelentős szerepet játszanak a zsidó folklórban. Jákob is  állatokhoz hasonlította fiait, nevezetesen: Jehuda - oroszlán; Jiszahár - szamár; József - ökör; Benjámin - farkas stb.

 

[A Máchzor Witry, ill. a Rabbi Nátán Atyák (2. verzió, 45) szerint ezzel véget ér az Atyák traktátusa, ami ezután jön, már csak toldalék.]

  A haszid folklór is felhasználja ezeket az állathasonlatokat, és vallja, hogy az oroszlán ereje a Rossz Ösztön leküzdésére szolgál. A szellemességéről közismert ropsitzi rebbe, reb Naftali mesélte, hogy fiatalkorában meglátogatta a Rossz Ösztön, azon hajnali órában, amikor fel akart kelni, hogy imádkozzék, és le akarta beszélni róla, hogy felkeljen, hiszen milyen jó dolog is ilyenkor aludni. "Elkergettem őt - mesélte -, és azt mondtam neki, menj, hagyjál békén, te már fenn vagy és dolgozol, nekem meg azt tanácsolod, hogy még aludjak...?!"

    Saul Brách kassai rabbi írja: A szarvas futás közben mindig hátranéz.

Ebből azt a tanulságot lehet levonni, hogy miközben az ember "szalad" micvákat gyakorolni, időnként nézzen hátra, és figyeljen, hogy a fiai a nyomdokaiban haladnak-e...

 

A kocki rebbe szerint az, hogy "a szemtelen a pokolba, a szégyenlős a mennyországba" jut, természetes, mivel a szégyenlős másutt létezni sem tudna, de a szemtelen még a pokolban is megél...

 

A lublini Cádok Hákohen szokta mondani:

A vétkes ember szégyenérzete valóságos pokoli szenvedés, de ennek révén meg is szabadul vétkétől, és egyenesen a mennyországba jut. Erre mondják Bölcseink: "ha valaki vétkezik, de szégyelli vétkét, akkor bocsánatot nyer".

 

A HETI SZIDRA –CHASZID SZEMSZÖGBŐL – JITRÓ

 

        AMIKOR LÁTJÁK A HANGOKAT

 

   "Látják a hallhatót és hallják a láthatót" (Rási, 2. Mózes, 20, 15).

 

   Amikor az Örökkévaló leereszkedett a Szináj hegyre és adta a zsidó népnek a Tórát, egy olyan dolog történt amit a Tóra ezekkel a szavakkak aposztrofál: "És az egész nép látta a hangokat"(uo). Rabbi Akiba ezt úgy értelmezi hogy "látták a hallhatót és hallották a láthatót" (Méchiltá).

 

   Azonnal felmerül a kérdés: miért kellett az Örökkévalónak egy ilyen hatalmas és rendhagyó csodát tenni? Mi hasznuk volt belőle Izrael fiainak hogy látták a hallhatót és hallották a láthatót?

 

    Van kilátásunk a dolgok megértésre, ha felfogjuk hogy mit jelentenek valóban, a maguk mélységében, a "látás" és a "hallás" fogalmai.

 

A kettő – látni és hallani – két eszköz melyek segitségével az ember kommunikál és információt kap környezetétől- Az ember tudomást szerezhet valamiről,azáltal hogy látja a dolgot a saját szemével és/vagy azáltal, hogy hall a dologról valakitől.

 

    Azonban nagy különbség van van a kettő között.

 

         LÁTÁS – ÉS HALLÁS

 

      A látás az amely a látott dolgot  minden kétségen felül igazolja. Egy ember aki látott valamit a saját szemeivel – nincs szüksége több magyarázatra és bizonyitékra, hiszen saját maga látta a dolgot. Ő meg van győződve a dolog igaz voltáról.

 

   Ezzel szemben a hallás – hallomásnak nincs ilyen meggyőző ereje. Itt még marad hely a kétségeknek  és az ingadozásnak. (Egyébként ez az oka annak a talmudi utasitásnak hogy "a tanu nem lehet biró"(Ros Hásáná 26 a) mivel a biró kell hogy képes legyen  a vádlottat jó szemmel nézni és a javára dönteni, mig a tanu aki saját szemmel látta amit látott – erre nem lehet képes).

 

    Másrészt viszont a látás mint cselekmény és a látvány maga -  csupán a fizikai lét jelenségeit fogja fel és "regisztrálja", de  nincs lehetősége felfogni és "meglátni" szellemi-elvi jelenségeket. Ezen a pontos nagy előnye van a hallásnak, amelynek nincsenek fizikai korlátai. Tény hogy az ember képes hallani – és "meghallani" – szellemi dolgokat is, hajszálfinom (zenei) hangokat és ideológiai okfejtéseket.

 

     MIT KELL BIZONYITANI?

 

        Mindennapi világunkban a fizikai valóság "látszik" és annyira látható és érzékelhető, hogy nem szorul bizonyitásra. Senkire nem vár a feladat hogy a mindennapit "bizonyitsa". Ez magától értetődik, hiszen látjuk a saját szemünkkel.

 

Ezzel szemben a szellemi "valóság" csak ,vagy alig, "hallatszik" – ez egy elvont fogalom – amely bizonyitékot igényel. Hogy felismerjük – és elismerjük – az elvont szellemi fogalmat , szükségünk van arra, hogy gondolkodjunk és belegondoljunk a dolgok mélyébe. Még mindezek után sincs az eredménynek az a meggyőző ereje ami a fizikai valóságnak van. Minden gondolkodás után is marad a  dolog, mint amiről hallottunk ugyan valamit - de nem láttuk a saját szemünkkel.

 

Ez volt tehát a Tóraadás aktusának forradalmi ujdonsága: "Látták a hallhatót és hallották a láthatót" – vagyis a szellemi valóság (a hallható) olyan érzékelhetővé vált mint a "látható", mig a fizikai valóság (a "látható" elvesztette abszolút igaz voltát és megkérdőjeleződött, vagyis felvette  a "hallomás" kritériumát.

 

     Ez nem volt egy különleges, magában álló csoda – mondja a rebbe – hanem ebben jutott kifejezésre az isteni reveláció a Szinai hegyen. Amikor az Örökkévaló megjelent a Szináj hegyen, hogy a Tórát adja népének- az isteni Lét és jelenlét a világ legmagától értetőbb dolga lett, mig a fizikai világ elvesztette magábanálló létét, jelentőségét – és létezését – migcsak felmerült a kérdés: létezik-e ez a világ egyáltalán...

 

    A  MESSIÁSI IDŐK EGYÉRTELMÜSÉGE

 

          A Szináji reveláció idején ez egy egyszeri állapot volt, ami utána felhagyott és a világ visszatért szokott kerékvágásába. A reveláció végeztével a fizikai lét ismét "láthatóvá" vált, mig a szellemi – csak "hallható".

 

Miért?

 

Azért mert akkor még a világ annyira anyagias volt, annyira nem képes a szellemi médium befogadására, hogy nem volt lehetőség arra, hogy a reveláció és annak konklúziói – örökre elfogadtassanak.

 

     Ezzel szemben a Messiás korszakában az a különleges helyzet, különleges szellemiség, fog uralkodni a világban, ami a szináji reveláció idején volt, ahogy a próféta mondja "megjelenik az Örökkévaló dicsősége, és látni fogja minden hús-vér ember egyaránt---" (Jesája, 40,5).Ekkor olyan nagy erővel jelenik meg az isteni igazság, hogy a hús-vér ember is látni és érzékelni fogja.

 

 Akkor nem lesz szükség "bizonyiték"okra az isteni Lét vonatkozásában, mivel az isteni erő olyan egyértelmüen fog látszani, ahogy  ma látunk fizikai dolgokat.

 

     (Likuté Szichot, 6. kötet, 119 oldal)

   

   A CHASZIDIZMUS TÖRTÉNETE MAGYARORSZÁGON(5)

Kossuth legenda Újhelyen 

Hogy milyen hatása volt Friesenhausen támadásának Magyarorzágon – nem tudjuk. De az kétségtelenül megállapítható, hogy magában Sátoraljaújhelyben, ahol a dájjon működött, támadó fellépése erős hatást váltott ki, amelynek következményei csak a rabbi Móse Teitelbaum elhalálozása után mutatkoztak meg a gyakorlatban. Mert utódjául unokáját: a később ugyancsak nagy hírnévre szert tett Rabbi Jekutiél Juda Teitelbaumot választották volt meg, de már a következő feltételek, s kikötések mellett:

1. A rabbinak tilos a pulpitus előtt Muszáf-ot előimádkozni. 

2. Semmiképp sem szabad neki káméá-kat adni, akár ingyen, akár pénzért. 

3. Senkinek sem szabad írásos varázsiratot (kvittliket) kiszolgáltatni. 

4. A hitszónoklatban senkit sem szabad átkozni, vagy sértegetni.

Az új rabbi azonban nem tartotta be ezeket a feltételeket, s ennek következtében nagy háborúskodások támadtak az újhelyi hitközségben. A perpatvar végre a kormány elé került, aminek aztán az lett a következménye, hogy Teitelbaum rabbi kénytelen volt Újhely városát elhagyni.

Rabbi Móse Teitelbaum neve különben nagy tiszteletnek örvendett még nem zsidó körökben is. Jellemző erre nézve egy általánosan ismert, nagyon bájos és kedves legenda:

Nagy hazánkfia, Kossuth Lajos anyja, aki zsenge korú gyermekében máris feltűnő képességek jeleit vélte fölfedezni, egyszer elhatározta, hogy nagy titokban elmegy az újhelyi cáddikhoz, s esedezni fog, hogy áldja meg a fiát. – Aznap a cáddik egyre említette a környezete előtt: „vegyétek tudomásul, hogy ma nagy vendég lesz a házamban.”

 Az emberei kíváncsian várták, s találgatták: ki is légyen ez a cáddik által előre bejelentett előkelő vendég, honnan jöhet, micsoda egyéniség is az? – Végre, úgy estefelé, jelentik a cáddiknak, hogy egy keresztény nő vár az előszobában egy kisfiúval, s bebocsáttatást kér. A cáddik parancsot adott, hogy az asszony csak várjon a külső nagy teremben, a gyermeket ellenben azonnal hozzák elébe. Amint behozták a gyermeket, a szent rabbi ünnepélyesen fölemelkedett a székéből, s azt mondotta: „Bárúch hábbá!” – (Áldott legyen az érkezett!) – Aztán ölébe vette a gyermeket, jól megnézte néhány percig, s hangosan recitálta a Zsoltár 60:6. versét:

„Tisztelőidnek zászlót adál, melyet felemeljenek az Igazság kedvéért, széláh!” Folytatólag hozzátette még: „Nagy ember váljék belőled, ne légy soha ellensége Izráelnek!”

A körülállók nagyon elcsodálkoztak a cáddik talányszerű szavain... Ekkor így szólott a környezetéhez: „Ez a gyermek valaha nagy és híres ember lesz, amilyen nem nagyon gyakran születik, s biztos vagyok abban, hogy nemesen fog gondolkodni, s nem lesz soha zsidógyűlölő, ezért is jött hajlékom árnyékába.”

S az újhelyi cáddik eme jóslata később aztán be is vált.

Magyarázatul még csak azt kívánjuk hozzáfűzni ehhez a bájos Kossuth-legendához, hogy az újhelyi cáddik által a Kossuth fejére olvasott zsoltárversben előforduló „koset” szó héber betűelemei a magyar Kossuth-szó mással-hangzóival teljesen egyeznek.

                                                                                  ***

Még rabbi Teitelbaum Mózes életében hívták meg rabbi Spira Cvi Elimélechet Libits-ből Munkácsra. Ez híres rabbi volt, világhírű szent cáddikok nemzetségéből származott, s a nagy lublini és rymanowi rebbék kedvenc tanítványa volt. Eleinte nagy tiszteletnek örvendett Munkácson, s békésen működött ott, de a béke és nyugalom napjai nem sokáig tartottak, csakhamar zajos civakodások váltották föl azokat.

Akkor, 1830-ban ugyanis, nagy egyenetlenségek törtek ki Magyarországon a chászidok között, a különböző cáddikok egymástól sokszor lényegesen eltérő irányaik miatt.

Ez volt a sorsa a Máramarosszigeten székelő rabbi Teitelbaum Elázár Niszon-nak is. Az ő hívei, s a kossówi cáddik máramarosi követői között ugyanis elkeseredett harc tört ki, amelynek következményeképp a szigeti rabbi kényszerült helyét otthagyni. Ugyancsak így járt a munkácsi cáddik is. Az első időben örült nagyon odajövetelének, s zavartalan békés működést remélt. De alig múlt el néhány esztendő, ő neki is meg kellett kóstolnia a szenvedést.(fOLYT-KÖV-)

 

Mit mond a halacha?(* A SZERENCSEJÁTÉKOKRÓL

 

A Bibliában nem találkozunk a klasszikus szerencsejátékok egyik formájával sem és a Tóra nem tiltja azt. Ha a fogalmakat rokonitani lehet, van a Bibliában szó, nem is egyszer,  sorsvetésről; legyen az a Jom Kippuri bünbak esetében, vagy a Igéret Földjének felosztásakor a törzsek között, vagy Hámán sorsvetése, mikor a "legreálisabb" kiirtani a zsidókat. Azonban alapvető különbség a sorsolás és a szerencsejátékok között, hogy az előbbiben nincs nyertes és vesztes.

 

    Ami mégis van a Bibliában az a fogadás amit Sámson ajánlott filiszteus vőfélyeinek (Lásd a Birák könyve 14. fejezetében), de a fogadás ezen formája nem tartozik a hazárdjátékok közé

 

  Ha a Bibliában nem, a Talmudban annál inkább megtaláljuk a szerencsejátékos nem szimpatikus arcát. Az azonnali szankciót már a Misnában találjuk: "Aki kockázik (Möszáchék bökubijá") nem lehet tanu egy birósági tárgyaláson. Ez egy olyan szankció volt annak idején, amelyet a társadalom söpredéke mondhatott magáénak. Ugyanott mondja ki a Misna ugyanezt a szankciót – ami talán több is mint egyszerü tilalom – hogy ugyanez vonatkozik azokra is akik galambversenyt rendeznek (a mai lóversenyek mintájára), vagyis kiképeznek galambokat a gyors repülésre (más vélemény szerint arról van szó, hogy kiképeznek galambokat, hogy azok csaljanak el, illetve vonzanak maguk után galambokat idegen ducokból) (Misna Ros hasana 1:8 és Szanhedrin, 3:3).

 

   A dolognak utóbbi formája közönséges rablás – mondja a Talmud.

 

   A talmudban megvitatják az idézett Misnát és két vélemény alakul ki: az egyik szerint (Rami bar Hama) akkor is érvényes a szankció, ha nem üzletszerüen, hanem csak alkalomadtán, foglalkozik valaki ezzel. Szerinte ez egyfajta lopás, mivel valóban nem gondolja hogy ő veszithet és akivel játszik – nyerhet.

 

       Ezzel szemben Ráv Séset (mindketten ismert és neves babilóniai amoriták) vitába száll ezzel a véleménnyel. (Szánhedrin,  24b). Szerinte csak azt lehet diszkvalifikálni, aki ebből él, nincs más becsületes foglalkozása, munkája, mert az ilyen nem segiti a teremtőt a világ fenntartásában. Maimonidés, Misna magyarázatában, r' Séset enyhébb hozzáállását fogadja el.

 

Érdekes hogy a Halacha nem foglalkozik magával a szerencsejáték jellegével és nem mondja, hogy az önmagában véve immorális, hanem kizárólag azokra korlátozza állásfoglalását, aki ezzel üzletszerüen foglalkozik. Kivételt képeznek ez alól az olyfajta szerencsejátékok, fogadások stb, amelyek állatkinzással vannak egybekötve, például a bikaviadalok, vagy kutyák egymásra uszitása. Itt a tilalom főleg az állatkinzás miatt van. (Lásd "Mit mond a halacha az állatkinzásról").

 

 Szerencsejáték (kártya) Hanukakor

 

    A Talmud által emlitett kockázáson és hasonló játékokon kivül, kétségtelen hogy minden más hazárd-"játék" is ebbe a kategóriába tartozik. Legyen az kártya,  rulett, vagy a kaszinók többféle raffinált palifogó csalogatója – minden olyan játék, ahol nincs szükség a játékos eszére vagy kézügyességére,  hanem kizárólag a szerencsére, ami  végeredményben mindig a "bank" szolgálatában áll. A halacha nem helyezi törvénykivül ezeket a machinációkat és  - mint mondottuk – nem tiltja magát a "játékot" – hanem kizárólag az azzal foglalkozókat diszkvalifikálja.

 

    Mindenki, aki  valaha jesivában tanult,  tudja hogy a bócherok a legszigorubban vallásos jesivákban is szoktak Hanukakor és Purimkor, esetleg ujkoldkor, kártyázni (főleg a 21-est kultiválták) és senki nem látott ebben semmi kivetnivalót, ha csak nem azt, hogy  drága időt rabol el a Tóra tanulástól (Bitul Tóra). Fölösleges emliteni a pörgettyüzést (Trenderli), amit szintén Hanukakor űznek, szintén pénzben – mivel ez egy ártatlan családi társasjáték, a Fény ünnepének tiszteletére.

 

     Ha valaki nem pénzben kártyázik, hanem csak merő szórakozásból – és itt nem áll fenn  a Bölcsek által emlitett "rablás" – akkor szintén csak az időpocsékolás az, ami a Halacha álláspontja szerint megkérdőjelezhető. Itt kell megjegyeznünk, hogy  nehéz összeegyeztetni a Halacha hozzáállását a ma divatos "szabad-idő kultura" megnyilvánulásaival, mivel a Tórát "éjjel-nappal" kell tanulmányozni. Érdekes, hogy ugyanez érvényes akkor is, ha valaki sakkozik, mégis a Halacha megengedi a sakkozást – szombaton is.

 

      Sorsjegyet mindig és mindenütt vettek vallásos zsidók és ha nyertek – abban isteni adományt láttak. Senki nem kifogásolta ezt, talán azért, mert itt nem állt fenn a lehetőség, hogy felebarátja pénzét veszélyezteti. Ha a sorsolást egy szervezet rendezi – nagyon valószinü hogy nem fizet rá, akkor sem ha x.y. nyer egy nagyobb összeget. Ha állami sorsjegyről van, akár toto, akár lotto, vagy bárhogy is hivják – ez hatványozott mértékben áll. Voltak és vannak manapság is haszid közösségek, akik sorsolást rendeznek és a pénz jótékony célra megy. New-Yorkban vannak lubavitsi haszidok, akik rendszeresen vesznek állami sorsjegyet, mivel egyszer a rebbe valakinek ezt tanácsolta...

 

          A Halacha figyelme mindenre kiterjed: azt is megállapitja, miként érhetik el az érintettek, akiket diszkvalifikálnak a tanuságtételtől, mivel szerencsejátékokkal foglalkoznak – hogy visszanyerjék a biróság bizalmát? Úgy hogy megtérnek, összetörik (megsemmisitik) kockáikat (és a kártyákat) és megfogadják hogy többé nem játszanak, még ingyen sem. (Sulchán Áruch, Chósen Mispát, 34, 30). Ro"s (Rabbénu Áser) hozzáteszi responsumában, hogy vissza kell fizetnie a nyert pénzeket. (Piszké Haro"s, Sanhedrin,  3:10).

 

     A Sulchán Áruch (uo. Hilchot Gözélá = a rablás törvényei), 370, 1-2-3), idézi Iszerlist, aki megállapitja, hogy ha egy olyan valaki kockázik (vagy bármi más, hasonló szerencsejátékot játszik, akár dominózik, vagy az ismert arab eredetü ses-best játsza (pénzben), akinek van becsületes foglalkozása – ez nem lesz diszkvalifikálva a tanuságtételtől, mivel ez nem fér be a "rablás" kategóriájába. "Már elterjedt ez a szokás és nincs kivetnivaló benne, hacsak nem foglalkozásszerüen űzi ezt" – pászkenolja Iszerlis(Remá).

 

     Rabbi Jair Bacharach ("Chavot Jáir") a középkori német-zsidó  halachista (1639 – 1702) megengedi a sorsjátékot, tombolát és abban eszközt lát, hogy az isteni gondoskodás lehetővé tegye valakinek hogy nyerjen. Ehhez idézi a Példabeszédekből (16,33) az idevágó verset: "Az ember veti a sorsot – de a döntés az Istené" (Chavot Jáir, responsa 61).

 

    Eddig a dolog legalisztikus része. Azonban, ha a törvény nem is tiltja, zsidó moralisták a középkorban élesen kikeltek azok ellen, akik belesülyedtek a szerencsejátékok mocsarába, ami arra mutat hogy az illetőnek megrendült a hite Istenben és nem átallja családját tönkretenni a gyors meggazdagodás reményében (Jakob ben Simson Anatuli -1194-1256 és mások.) Voltak nagy közösségek Európában ahol kiközösitették a kártyázókat, mint  Velence, a fénykorában.

   Annak ellenére hogy a rabbik ismerték és elismerték hogy a megrögzött szerencsejátékos nehezen tud szabadulni szenvedélyétől  - nem sajnálták őt, mivel erkölcsi halottnak tekintették. "Ne sajnáld a szerencsejátékost, aki kéri, könyörüljenek rajta és legyenek tekintettel szenvedélyére - - - szégyelje magát!" – mondja rabbi Jehuda Hechaszid, Széfer Haszidim cimü művében, aki hozzáteszi hogy ha a szerencsejátékos elveszitette pénzét, nem szabad őt a karitás(Cödokó) pénzből támogatni vagy kártalanitani.

    

    Középkori  responsumokban gyakran találkozunk olyan családokkal, amelyet a szerencsejátékos férj tönkretett; feleségek kértek válólevelet és a gyerekek nevelése is megsinylette apjuk szenvedélyét. Rasb"t (Áderet) responsáiban sorolja a szankciókat: a szerencsejátékosok követeléseit nem lehetett a Bét-Din (zsidó biróság által behajtani; nem hivták fel őket a Tórához, volt ahol megtagadták temetésüket, megtiltották, hogy esküvőjüket a templom udvarán tartsák, stb. Olaszországban, a 16. században elterjedt a zsidók között a tenisz, de nem sportból játszottak, hanem magas tétekkel. Ugyanez áll a sakkra is.

 

 

     Napjainkban a tanuságtételtől való diszkvalifikálás nem nagyon hat visszatartó erővel a megrögzőtt szerencsejátékosokra. Azonban a társadalom – a nemzsidó társadalom is – rossz szemmel nézi, ha nem is tiltja ezt. A Halacha – paradox módon – a játékosokat bünteti, de a játékot magát nem tiltja egyértelmüen.

 

(*Naftali Kraus hasonló cimü könyvéből)