EGYEDÜLÁLLÓ VÁLLALKOZÁS

 

VENDÉGOLDAL

Ortodoxia és neológia a magyar történetírásban

         Szalai Miklós / Szombat

 

Köves Slomó: Zsidó szakadás – Hamburgtól Nagymihályig. Noran Libro kiadó, 2009.

 Frojimovics Kinga: Szétszakadt történelem. Balassi kiadó, 2008.

 

Érdekes és alapos recenzió látott napvilágot a napokban, on line, a Szombatban, két – évekkel ezelőtt megjelent -  könyvről. Mindkét könyv és a róluk irott recenzió, nagyobb nyilvánosságot érdemel, mint amit a Szombat bizosit számukra. Ennélfogva közöljük a cikket, amelynek nem minden megállapitásával értünk egyet.

 

A SZERK.

 

Az ortodox-neológ szakadás és az ortodoxia története sajnálatos módon némileg elhanyagolt részét alkotják a magyar zsidó önszemléletnek és történetírásnak. Ennek az okai nyilvánvalóak. A magyar-zsidó történetírást elsősorban a világi műveltséggel rendelkező neológ történészek űzték, akik a neológ liberális-asszimilációs ideológia „prizmáján” át szemlélték a magyar zsidóság történelmét. Ebből a nézőpontból pedig a neológia jelent meg úgy, mint a zsidóság „fontosabb” része, hiszen a neológia választotta azt az utat, amelyen keresztül a magyar zsidóság megjelenhetett a magyarság kultúrájában és közéletében és saját érdekeit is artikulálhatta. Örvendetes tehát, hogy az elmúlt években a helyzet Magyarországon és Izraelben egyaránt már változóban van: mindenekelőtt Jakov Katz – az ortodox hátterű, ámde szociológiai tanulmányokat végzett, Mannheim iskolájába járt izraeli történész (1904-1998) – munkássága nyomán megszaporodtak az ortodoxiával foglalkozó munkák. Örvendetes azért, mert a világortodoxiának a magyar ortodoxia fontos része, mert a magyar rabbik – mindenekelőtt a Chatam Szófér – munkássága a modern ortodox ideológia kialakításában döntő szerepet játszott. De azért is, mert az ortodox zsidóság – sajnos azt kell mondanunk, hogy nem annyira az élménye, mint inkább az emléke – része a magyar nemzeti identitásnak is, mert a magyar nép évszázadokon át együtt élt ezekkel a különös, „kívülről” nehezen érthető kultúrájú, szokásrendszerű emberekkel, s a maguk módján egy-egy magyar tájegység – például a Hegyalja – jellegzetes arculatának kiformálásában ők is részt vettek.

Az általam ismertetni kívánt két könyv – Köves Slomó és Frojmovics Kinga munkája – egyaránt fontos „fehér foltokat” törölt le a magyar zsidóság történelemképéről, ámde megközelítésmódjuk teljesen más.

Köves Slomó „Zsidó szakadás – Hamburgtól Nagymihályig” c. munkája bízvást nevezhető egyedülálló vállalkozásnak a magyar zsidó történetírásban. Tudomásom szerint ugyanis most először vállalkozott ortodox történész magyar nyelven arra , hogy egyszerre kívülről és belülről láttassa a magyar zsidóság kettészakadását – és az ezen belül döntő szerepet játszó 1865-ös nagymihályi zsinatot. Ez azért nagyon fontos, mert az ortodoxia szellemi világa a kívülállónak szinte érthetetlen. Egyrészt olyan hagyományról van szó, amely a külvilágból jövő szellemi áramlatokkal (beleértve a zsidóságon belüli más irányzatokat is) nemigen folytat érdemi párbeszédet. Másrészt ennek a hagyománynak a belső szerkezete sem axiómák és azokból egyenesen levezetett további tételek rendjét követi, hanem az alaptételek és a belőlük levont következtetések – például a nagymihályi zsinat döntései – közötti viszony is nagyon komplex, nem mindig egyértelmű, és igazából csak az ideológiában hívő, légkörében benne élő ember számára követhető. A responzum-irodalom sajátos stílusa, a sok bibliai és talmudi utalás és célzás, a sajátos értelmezési technikák miatt a szöveg magyarra fordítva is szinte érthetetlen volna – ha Köves nem értelmezné számunkra.

Köves Slomó arra vállalkozott, hogy egy fontos történelmi szöveget szociológiai és történelmi kontextusba helyezzen. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ezt bravúrosan oldotta meg. A határozat szövegének értelmezésén kívül külön kiemelném a könyvben az aláíró rabbik családi, mester-tanítványi és baráti kapcsolatainak és működési helyének alapos feltérképezését. Ebből nyilvánvalóvá válik, hogy a nagymihályi zsinat nem is a haszidokat, hanem a kelet-magyarországi ortodox rabbik egy szoros személyi szálakkal összefűzött csoportját reprezentálta. (347. o.).

 

Világosan kidomborodik Köves könyvéből a modern ortodox zsidó identitás egy alapvető vonása. Az tudniillik, hogy az ortodox zsidóság nem a Felvilágosodás és az emancipáció előtti zsidó vallás egyszerű változatlan folytatása (akkor sem, ha maguk az ortodox ideológusok ezt sokszor így látják és láttatják), hanem a zsidó hagyomány újradefiniálása a modernitással szemben. Jól tükröződik ez például a nagymihályi döntések gyenge halachikus megalapozottságában… A hagyománynak a fenyegető külső veszélyekkel szembeni megmerevítése paradox módon tehát újításokat is szükségessé tett a rendszeren belül.

Hiányos azonban az események zsidóságon kívüli eszmetörténeti kontextusának a bemutatása. A Felvilágosodás, mint eszmeáramlat bemutatása ugyancsak „elnagyoltra” sikeredett. A Felvilágosodásnak – pontosan Köves témája vonatkozásában – egyáltalán nem csak a Köves által ismertetett eszmei trendek („racionalizmus”, új fizikai világkép és a társadalmi szerződéselméletek) voltak a forrásai, hanem a Biblia kritikai, filológiai módszerekkel való kutatása is - - - -  Senki nem várhatja az ortodox rabbi Kövestől, hogy a bibliakritikát elfogadja, de eszmetörténeti fejtegetései során mindenképpen legalább szólnia kellene róla. 

       (Folyt.köv. Frojmovits Kinga könyvéről – holnap)

*