CHAJIM HALÉVI DONIN:ZSIDÓNAK LENNI

 

A SZOMBAT: AZ IDŐ SZIGETE

 

 

"Hat napon át dolgozzál, és végezd el minden munkádat, a hetedik nap azonban szombat az Örökkévalónak, a te Istenednek; ne végezz semmi munkát... azért áldotta meg az Örökkévaló a szombat napját, és megszentelte azt." (2Mózes 20:9-11.)

A Tízparancsolatnak ez a szakasza önmagában nem tárja fel azt az abszolút meghatározó szerepet, amelyet a szombat játszott a zsidó életben az egész történelem folyamán, és játszik napjainkban is. De egyértelműen kiderül belőle, hogy a tíz közül ez az egyetlen parancsolat, amely egyértelműen vallási előírással foglakozik, s hogy maga a Mindenható nyilvánította ki elsődlegességét az összes, Isten és az ember viszonyára vonatkozó parancsolat közt.

Az Istentől eredő elsődlegességhez társul az a nyomaték, amelyet maguk a zsidók helyeztek rá. A vallásos zsidók a sok parancsolat közepette különleges szeretettel viseltetnek a szombat iránt. Az egész judaizmusban nincs még egy parancsolat vagy vallási előírás, amely iránt annyi érzelem, odaadás, rajongás fejeződnék ki, mint a szombat iránt. Ez az egyetlen előírás, amely az imák költészetében megszemélyesítve van jelen: gyengéden Szombat menyasszonynak nevezik. A zsidók számára olyan a szombat, mint a sugárzó szépségű menyasszony, a báj és tisztaság költői jelképe, a szerelem és ragaszkodás tárgya. Szombat királynőnek, Sábbát HáMálkának is hívják, mert a költők és misztikusok képzeletében a királynő is a fenségesség, szépség és báj szimbóluma, és ilyen a szombat is a zsidók számára. A szombattartó zsidók teljességgel átérzik ezeket a költői megközelítéseket.

A külső szemlélő számára, legyen az zsidó vagy keresztény, a szombat korlátozásnak tűnhet. Szabályainak felületes áttekintése alapján azt lehetne hinni, hogy szigorított fegyelmi előírásai által ezen a napon nélkülöznünk kell az örömöt és jókedvet. De belülről átélve éppen a fordítottját lehet tapasztalni: magasztos légkörében elszakadunk a hétköznapok terheitől, a megszokott napirendtől, és felüdülésre is szolgál. A lélek megnyugvását, a bensőséges örömöt és szellemi fölemelkedést kíséri ének és vidámság ezen a napon.

Ha megkísérelnénk leírni azt az érzést, amely szombaton eltölt bennünket, olyan, mintha gyönyörű naplementét próbálnánk meg közvetíteni egy vak ember számára. A leggazdagabb szókincs sem lenne elég, hogy leírjuk a mámort, amit ekkora szépség láttán érezni: a legnagyobb költő sem tudná soha tökéletesen visszaadni a látványt. Aki kívülről szemléli a szombatot, az olyan, mint a süket ember egy bálteremben, ahol láthatatlan zenekar játszik: miután nem hallja a zenét, azt hiheti a táncolókról, hogy egy csapat őrültet lát. Természetesen ő az, aki nem érzékeli a hangokat, ezért érthetetlen számára az ütemesen ringó testek látványa. Így hiheti a szombatot korlátozások tömkelegének a külső szemlélő, míg el nem jön az alkalom, hogy maga is átélje. Csak akkor tapasztalhatja, hogy mindaz, amiről azt gondolta, hogy terhes és kényelmetlen, valójában élvezetes és kívánatos. Nem véletlen, hogy a Midrás az örök Paradicsomról, az eljövendő világról mint hosszantartó, végtelen, örökös szombatról, "jom sekulo sábbátról" ír, és nem véletlenül vált a szombat gyönyörűségének bibliai eredetű kifejezése, az "oneg sábbát" (Ézsaiás 58:13.), mára közkeletű – és sokszor félreértett – kifejezéssé.

Másutt a Midrás így írja le Isten szavait: "...Gyönyörű ajándékot tartogatok kincsesházamban, amelyet Izraelnak akarok adni. Szombat a neve..." Egyetlen szombattartó zsidó sem vitatja ezt: ha egyáltalán hozzátesz valamit, azt mondja, hogy ez magától értetődő.

Kár, hogy századunkban annyi zsidó lemondott erről a gyönyörű kincsről. Néhányan szándékosan és tudatosan tették ezt a judaizmus elleni általános ideológiai forradalom hatására, és ateista, világi ideológiákban keresik a maguk és az emberiség üdvét. Mások nem tudatosan, a diaszpóra nem zsidó társadalmi környezetének befolyására tettek így, mert ahol élnek, ott a vasárnap a nemzeti pihenőnap. Bár a zsidók között is volt, aki ellenállt a szombat elvesztésével járó gazdasági kényszernek, a többség lelki ereje nem volt ennyire erős.

Ám míg a szombattól elfordultak első generációja még őrizte a szombat emlékét, gyermekeik és unokáik, a második és harmadik generáció tagjai felnőttek úgy, hogy csak a legfelületesebb ismereteik voltak a szombatról és szelleméről. Hogy folytassuk a metaforát: hagyták, hogy az új nemzedékek süketen forduljanak a zene, és vakon a szombat szépsége felé.

Nemcsak a szombat jelentősége csökken. A judaizmus ismerete is kezdett lehanyatlani, és ennek következtében az egész zsidó életé. Mert a szombat az egész judaizmus kulcspontja. Ahol a szombattól elfordulnak, ott a zsinagóga kiürül. És ha ez megtörténik, a zsidó nevelés legjava tűnik el. Nem titok, hogy a zsidó nevelés a legtöbb nyugati zsidónál ma megreked az alapszinten [hogy Kelet-Európáról ne is szóljunk... A fordító.], ha vannak is köztük olyanok, akik öt-hat éven át vallásoktatásra jártak. Aki elérte azt a szintet, ami nagyjából megfelel nyolcévi zsidó tanulásnak, azt a közösség már Talmud-tudósnak tekinti.

Ha a szombatot és a templomba járást semmibe veszik, a Tóra és a Próféták sem számítanak többé napi vagy heti normának, hiszen még a rabbik beszédeit sem hallgatják meg, amikből némi ismeretet szerezhetnének. A Talmud ezt így fejezi ki: "Izrael azért kapta a szombatot, hogy Tórát tanulhasson." A szombat és a zsinagógai istentisztelet nélkül a gyerekek vallásos és zsidó tanulmányok iránti érdeklődése minimumra csökken, és ez a nevelés hatékonyságát is csökkenti. Egy-két generáción belül a szombat elhagyása a judaista ismeretek elkorcsosulásához, ezen keresztül az egyéb vallási előírások elvetéséhez, végül a judaizmus erkölcsi értékeinek szertefoszlásához vezet.

Herman Wouk megállapította, hogy "a szombat a hagyományokkal való szakítás töréspontja, de az a pont is, ahol sok zsidó visszatér a judaizmushoz."1

A zsidó szombat visszafelé és előre is messzire terjed az időben. A fejlett nyugati társadalmakban nem ütközik nehézségekbe megtartása, és a mai embernek nagy szüksége is van rá a társadalmi hajsza, a rohanó életmód közepette. A csodálatos görög kultúra, amely Platónt és Arisztotelészt adta az emberiségnek, és lerakta a nyugati civilizáció és tudomány alapjait, annak idején megvetette a zsidókat, mert hetente egy napig nem dolgoznak. A zsidókat lustának és semmirekellőnek tartották, nemcsak a barbárok, de az a nép is, amelynek alkotásait azóta a világ minden egyetemén tanulmányozzák. Így gondolkodott az egész civilizált világ egészen az utóbbi évszázadokig, amikor kezdték felismerni a pihenőnap értékét, és a hatnapos munkahét vált a társadalmi rend alapjábá.

Még sok évszázadig eltarthat, míg a világ elkezdi sejteni a szombat jelentőségét. Még a korai amerikai puritánok – akik a vasárnap megtartásával valamelyest közelebb voltak a szombathoz – sem kerültek közel a zsidó szombat szelleméhez. Az ő "szombatjuk" saját hitük szerint komor, mélabús nap volt. Számunkra az öröm, a gyönyörűség napja.

Gyakran gondolják, hogy a szombat mindössze egy pihenőnap, amelyen nem szabad dolgozni. Ez csak részben igaz: a szombat célja, hogy szent nap legyen, jom kádos, különbözzék a többi naptól. Nem a lustálkodás napja, hanem a hét csúcspontja, amely köré a többi nap csoportosul. Ha ez az a nap, amelyen függetleníteni próbáljuk magunkat a világtól, akkor ez az a nap is, amelyet megpróbálunk szellemi jelentőséggel és értelemmel felruházni. Ha ez a nap a test felüdülését szolgálja, ez szolgálja a lélek felüdülését is. A szombati "pihenés" teljességgel mást jelent a szombattartó zsidó számára, mint puszta feloldódást.

A Tóra a szombatnak két indítékát adja meg. Az egyik szerint a szombat "a világ teremtésének emlékműve".

"...hat napon alkotta az Örökkévaló az eget és a földet, a tengert és mindazt, ami benne van, és megpihent a hetedik napon; ezért áldotta meg az Örökkévaló a szombat napját, és megszentelte azt."
(2Mózes 20:11.)

"Köztem és Izrael fiai közt jel az mindörökre; mivelhogy hat napon át alkotta az Örökkévaló az eget és a földet, és a hetedik napon szünetelt és megpihent."
(2Mózes 31:17.)

A második indíték szerint a szombat "az Egyiptomból való kivonulás emlékműve".

"És emlékezzél meg arról, hogy rabszolga voltál Egyiptom országában, és az Örökkévaló, a te Istened kivezetett téged onnan erős kézzel és kinyújtott karral..."
(5Mózes 5:15.)

A szombat mint a világ teremtésének emlékműve

Milyen tanulsága lehet egy ilyen emlékműnek? És mit akar mondani a Tóra azzal, hogy "Isten megpihent"? Talán emberi lény, aki belefárad a munkába, és emberi szükségletei támadnak? Nem: azt tanítja, hogy ugyanúgy, ahogy Isten abbahagyta a fizikai dolgok teremtését a hetedik nepon, az embernek is abba kell hagynia a dolgok létrehozását ezen a napon. Hagynia kell, hogy minden menjen tovább magától. Ezzel nemcsak tanúságot tesz Isten létéről, hanem követi is példáját.

Azzal, hogy a hetedik napon abbahagyjuk a munkát, kinyilvánítjuk, hogy a világ nem a miénk, azaz nem mi, hanem Isten a világ Teremtője. A halak és az állatok, amelyeket nem vágunk le, a növények és virágok, amelyeket nem szakítunk le, a dolgok, amiket nem szabunk ki és nem vagdosunk szét – mindezek tanúsítják, hogy az Örökkévaló rendelkezik ezek fölött a dolgok fölött. Másrészt minden tevékenység, amellyel az ember változást hoz létre a fizikai világban, alkotómunka. Ennek az alapvető felismerésnek a fényében magyarázatot nyer sok szombati törvény. Ezért van, hogy még azok a tevékenységek is, amelyek nem járnak különösebb erőfeszítéssel – egy virág leszakítása vagy egy gyufaszál kettétörése –, munkának számítanak.

Samson Raphael Hirsch Horeb című monumentális művében így foglalja össze a szombat jelentőségét:

Mindenekelőtt hogyan mutatja ki az ember, hogy ő az első a földön? Azzal, hogy mindent átalakít saját céljaira: a földet lakóhellyé, az állatokat és növényeket eledellé és ruházattá. Mindent az emberi célok szolgálatába állít. Hat napon át Isten akaratából uralkodhat a földön. A hetedik napon tilos átalakítania bármit is saját céljaira. Így megtudja, hogy nem rendelkezik tulajdonosi jogokkal a világ fölött. Semmi sem történhet az ember kénye-kedve szerint, mert a Teremtő Isten tette az embert úrrá a földön. Minden szombaton a világ visszatér Isten tulajdonába, és ezáltal az ember mindenki előtt kinyilvánítja, hogy csak használati jogot kapott rá.

Ezért még a legkisebb, szombaton végzett munka is tagadása a ténynek, hogy Isten a világ Teremtője és Gazdája: saját gazdánkkal való pökhendi szembeszegülés. Tagadása annak, hogy a zsidó embernek nincs más feladata a világgal kapcsolatban, mint biztosítani Isten akarata szerinti működését. A munkától való tartózkodás viszont igazolja a tényt, hogy Isten a világ Teremtője és Gazdája, Ő a Törvényalkotó; kinyilvánítjuk általa, hogy jól végezzük a zsidó emberre kirótt feladatot.

Ezért a szombati nem dolgozás ot, , jelkép minden időben. A szombat azt az igazságot fejezi ki, hogy az Egyetlen Isten minden ember Teremtője és Gazdája, és hogy az ember az Egyetlen Isten szolgálatára van rendelve. Moéd – időintézmény –, a többi naptól elkülönített nap. Kodes – szent – idő: ha a hat munkanap alatt az ember elfelejtené, hogy a Mindenható Isten minden dolgok Forrása és minden Törvény Alkotója, a szombat ráébreszti arra, hogy újra Teremtője felé kell fordulnia. Brit – szövetség –, az Isten és a zsidók közötti egyetlen szerződés, az összes viszony meghatározója. Ha a világot és magunkat Isten tulajdonába tartozónak tekintjük, és földi hatalmunkat Isten által adottnak, aki azért adta azt nekünk, hogy teljesítsük feladatunkat az életben, akkor a Tóra szerint élünk. De ha gazdájának képzeljük magunkat, megszegjük a szerződést, és sportnak tekintjük a Tórát. Végül pedig bráchá – áldás –: ha minden szombaton megújítjuk szerződésünket Istennel, és szolgálatára ajánljuk magunkat, akkor Isten minden szombaton újra megújítja képességeinket, hogy teljesítsük ezt a szolgálatot. Így felismerhetjük, hogy Isten valóban az emelkedettség állapotába juttat bennünket, és ez az állapot különösen szombaton érzékelhető. Bölcseink ezt úgy fejezik ki, hogy a szombat "külön lelket" vagy "szuperlelket" ad a zsidóknak.

A szombaton tiltott meláchát így lehet pontosabban meghatározni: az ember értelmes célt szolgáló gyakorlati tevékenysége. Vagy általánosabban: egy emberi célokat szolgáló tárgy elkészítése, megalkotása, átalakítása, nem elsősorban fizikai erővel. Még el is fáradhatunk estére, bár nem készítettünk semmit a meláchá kifejezés értelmében: míg a tevékenység nem volt a gondolkodás alkotó végrehajtása, addig nem valósítottuk meg a meláchát vagy a munkát. Viszont ha – akár a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül – létrehozunk valamit, ha csak egy picinyke változtatást is teszünk egy emberi célokat szolgáló tárgyon, akkor megszentségtelenítjük a szombatot, megsértjük Istent, és nem érdemeljük meg a zsidó nevezetet. A testi erő – természetünk állati oldala – a technikai ismeretekkel együtt teszi képessé szellemünket, hogy vezesse a világot, és mint emberi lényeknek ezt kell szombaton alárendelnünk Istennek. (Folyt.köv.)