BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK(32)

 

ZECHÁRJÁ ben  IDÓ

         A HOMÁLYOS LÁTOMÁSOK PRÓFÉTÁJA

 

              „Dárius uralkodásának második évében, a nyolcadik hónapban (chesván), az Örökkévaló szava Zechárjá prófétához, aki Berechja fia, és Idó unokája volt, ilyképpen:

 

     Nagyon megharagudott az Örökkévaló őseitekre .Mondd meg nekik, így szólt az Örökkévaló, a Seregek Ura: Térjetek vissza hozzám, és én is visszatérek hozzátok! Ne legyetek olyanok, mint őseitek, akiket a korabeli  próféták figyelmeztettek: Ezt mondja a Seregek ura: Hagyjatok fel rossz viselkedésetekkel és rossz cselekedeteitekből; de azok nem hallgattak és nem figyeltek rám – mondja az Örökkévaló.

 

     Nos, hol vannak elődeitek? – (kérdezi a próféta a népet, és az válaszol:) És a próféták talán örökké élnek?

 

 (Igen ám, mondja a próféta az Örökkévaló nevében), de szavaim és rendelkezéseim, amiket a próféták által parancsoltam nektek, utolértek benneteket, úgyhogy azok (őseitek) belátták: azt tette velünk a Seregek Ura, amit akart, érdemeink szerint (ami járt nekünk) járt el velünk.” (Zechárjá 1,1–6)

           

         Vitán felüli, hogy Zechárjá(magyarul Zakariás) kortársa volt Chágájnak, egy időben működtek és egyfajta munkabeosztás volt közöttük. Chágáj a szentélyépítést propagálta, míg Zechárjá amellett kardoskodott, hogy érdemeljék ki az isteni kegyet, térjenek meg és viselkedjenek úgy, ahogy jó zsidókhoz illik. Jonatán, Rási és Kimchi szerint ez egy párbeszéd a próféta és a hallgatóság között. Az utóbbiak cinikus válasza az, hogy őseink ugyan meghaltak a száműzetésben, de a próféták sem élnek örökké...

 

* * *

 

      A nehéz gazdasági helyzetben a próféta kemény fába vágja fejszéjét, amikor megtérésről beszél. Közben már megkezdték – illetve folytatták a félbehagyott munkát –, és lefektették a második Szentély alapjait (lásd Chágáj könyvében), de a nép nem lelkesedik. Zechárjá nem beszél konkrét vétkekről, nem említ bálványimádást; de Ezra könyvéből tudjuk, hogy az elharapódzó vegyes házasságokról van szó, amely a legelőkelőbb papi családokban is előfordult. Ez létében veszélyeztette a kis létszámú hazatérteket, és aláásta ellenálló képességét a köröskörül leselkedő veszélyekkel szemben.

 

     Zechárjá  könyve a legnagyobb a kispróféták könyvei között (tizennégy fejezettel, amivel csak Hóseá vetekedhet); főleg homályos látomásokat ír le, amelyek többnyire érthetetlenek, s nem csak a ma embere számára. Nyolc ilyen látomás foglaltatik – többek között – Zechárjá könyvében s Rási és Ibn Ezra, a két középkori nagy exegéta bevezetőjükben ehhez a könyvhöz előrebocsátják ezt az érthetetlenséget. Rási írja:

 

     „Zechárjá próféciája igen homályos, mivel vannak benne olyan látomások, amelyek álomra hasonlítanak, amit nem tudunk igazából megfejteni, amíg el nem jön az igaz tanító –, ez alatt Rási Élijáhu prófétát érti, aki a Messiás hírnöke lesz –, amennyire tőlem telik, igyekszem megfejteni őket, a Psát(*) szerint és Jonatán  forditása alapján.”

 

        Ibn Ezra hasonlóképpen viszonyul Zechárjá látomásaihoz:

 

      „A galut(*) előtt – mondja – nem volt szükséges erőfeszítéseket tenni a próféciák magyarázatára, mivel azok érthetőek voltak. Utána, a galutban ezek víziókká és látomásokká alakulnak, és szükség van megfejtésükre, ugyanúgy, mint Dániel látomásainál, amelyeket – ha az angyal meg nem magyarázza neki – nem értett volna maga Dániel sem; hát még mások. Így van ez Zechárjá látomásaival is, amit szintén egy angyal magyarázott meg neki (lásd a továbbiakban), mivel ezek a látomások homályosak és misztikusak. Ha találnánk napjainkban egy ősrégi könyvet, amely leírja ismeretlen háborúk (háttér)történetét, azt mondhatnánk, hogy erről beszél a próféta látomása. Most azonban (hogy nincs ilyen könyv), nincs mire hagyatkoznunk.”

 

   Megjegyzendő, hogy ellentétben az első prófétákkal, Zechárjá legtöbb próféciáját nem „első kézből”, egyenesen az Örökkévaló szájából hallotta, hanem egy közvetítő – angyal – által. Ha a prófétálásnak fokozatai vannak (vagy voltak), meglehet, hogy ez alacsonyabb rangot jelez, mint az előző nagy prófétáké lett volna. Maga az Írás nem osztályozza és nem minősíti a prófétákat: csak Mózesről mondja, hogy ő volt a legnagyobb (5Móz 34,10).

 

LOVAS VÖRÖS LOVON

 

        Zechárjá nagyapja, Idó szintén próféta volt, mint ő, de nem hagyott maga után könyvet. Ezránál úgy is nevezik, Zechárjá bar Idó. Első próféciájában – melynek pontos dátumát megadja az Írás – Dárius uralkodásának második évében (tegyük mi hozzá, hogy ez időszámítás előtt 520-ban volt), Zechárjá visszaugrik hetven évet, és megmagyarázza a népnek, miért volt a Churbán, a nagy pusztulás, melynek az első Szentély is áldozatul esett. „Atyáitok viselkedése volt az oka, de ti térjetek meg, és akkor Isten is visszatér hozzátok.”

            Zechárjá volt az, aki először használta az „első próféták” fogalmát, szemben Chágájjal és Máláchival, akik az „utolsó próféták” elnevezést kapták, mivel a második Szentély idejében működtek, ellentétben az elsőkkel, akik alatt a többi prófétát értjük. Ezzel a hárommal – akik a kispróféták gyűjteményében az utolsó három helyet foglalják el – végződött a próféták korszaka, de a Talmud szerint még létezett az „Égi hang”, a Bát-Kol, amitől isteni eligazítást kaphattak szükség esetén. Ez már csak azért is volt fontos, mert a második Szentélyben már nem működött az Urim Vetumim(*) mechanizmusa.

 

     A megtérés (visszatérés) gondolata több prófétánál felmerült, és így nem Zechárjá „találmánya”. Logikája ezen a téren kézenfekvő és érthető. Még nagyon közel volt a pusztulás ahhoz, hogy a nép ne vegye észre az ok és okozat közötti kapcsolatot.

 

        „Dárius uralkodásának második évében, a tizenegyedik hónap (Svát) huszonnegyedikén így szólt az Örökkévaló szava Zechárjá prófétához, Berechja fiához, Idó unokájához, mondván:

 

      Az éjjel (látomást) láttam, és íme, egy ember lovagol vörös lovon, és megáll a mirtuszfák között a völgyben. Mögötte vörös, fakó (mások szerint bordó, tarka vagy fekete) és fehér lovak. És megszólaltam: Mik ezek, Uram?

 

  És egy angyal, aki velem beszélt, azt mondta: én megmagyarázom (megmutatom) neked, mik ezek. Ekkor megszólalt az, aki a mirtuszfák között állott, és ezt mondta: Ezek azok, akiket az Örökkévaló küldött, hogy bejárják a földet! Azok meg azt válaszolták Isten angyalának, aki a mirtuszok között áll, és azt mondták: Bejártuk a földet, és az nyugodt és békés. Erre megszólalt az Örökkévaló angyala, és azt mondta: Seregek Ura! Mikor könyörülsz már (vagy meddig nem könyörülsz meg) Jeruzsálemen és Jehuda városain, hiszen már hetven éve, hogy haragszol rájuk!?

 

     Az Örökkévaló válaszolt a velem beszélő angyalnak, és mondott neki jó és vigasztaló szavakat. A velem beszélő angyal pedig ezt mondta nekem: Hirdesd, hogy így szólt az Örökkévaló, a Seregek Ura: Féltékeny szeretettel szeretem Jeruzsálemet és Ciont. És nagyon haragszom az elbizakodott népekre, mert amikor én kevésbé haragudtam (Izraelre), ők a romlást segítették elő.

 

Ennélfogva azt mondja az Örökkévaló: Visszatérek Jeruzsálembe nagy irgalommal, házam  felépül benne – mondja a Seregek Ura –, és mérőzsinórt feszítenek ki a városban (ami az intenzív építkezést jelképezi). Hirdesd még azt is: Így szól az Örökkévaló, a Seregek Ura: Városaim bővelkedni fognak minden jóban ; megvigasztalja az Örökkévaló Ciont, és újfent kiválasztja Jeruzsálemet, (hogy dicsfénye benne honoljon). (Zechárjá 1,7–17)

 

* * *

         Ez volt Zechárjá első látomása. Mit jelképez, mit akar mondani? Már idéztük Rásit, aki itt  elutasítja a Midrás által ajánlott megoldást, és azt mondja, hogy a próféta a látomás alapján az isteni büntetést jövendöli a pogány népeknek. Ibn Ezra példázata egy királyról szól, aki trónján ül. és elküldi embereit, kit gyalog, kit lovon, hogy teljesítsék küldetését. A vörös talán a vér(ontás)t jelképezi, de Ibn Ezra szerint a részletek nem érdekesek.

 

    Mit láttak a küldöncök, akik bejárták a földet? Azt, hogy a nagy Perzsa birodalomban béke honol, nincsenek lázadások, felkelések – és nem látszik sehol a megváltás reménye. Málbim valamivel konkrétabb: a jövendölés macedóniai Nagy Sándorról szól, aki majd legyőzi Dáriust, és megveti a görögök uralmának alapját a térségben, így Izraelben is. A nagy harag a népekre – Málbim szerint Perzsiára és Médiára – vonatkozik, akik eddig akadályozták a második Szentély építését. Ők majd megkapják a magukét, és ezt várják Júdea lakosai; de mindenütt csend van, az ájult béke csendje.

 

   A látomás végén vigasztaló jövendölés Jeruzsálemnek címezve. Nem biztos, hogy itt is „az idők végéről” van szó, lehet, hogy Zechárjának látomásában valami közelebbit mutattak. Tény és való, hogy maga az Írás tanúsítja: Zechárjá próféciája mindössze két évet fog át: Dárius második évétől (520) a negyedikig (518). A valóságban a Szentély felépítése utáni időszak, melyben Ezra és Nechemjá végrehajtották a vallási reorganizációt, és véget vetettek az elharapózott vegyes házasságoknak, a zsidó függetlenséghez vezető utat taposta ki: előbb vallási autonómia a perzsák, majd a görögök uralma alatt, később politikai függetlenség is, a  Hasmóneusok és utódaik által.

 

SZARVAK ÉS KOVÁCSOK

 

       „(Ennek utána) felemeltem tekintetemet, és négy szarvat  láttam. Kérdeztem a velem beszélő angyaltól: Mik ezek? Ő pedig azt felelte: Ezek azok a szarvak, amelyek szétszórták (szétverték) Jehudát és Jeruzsálemet!

       

     És az Örökkévaló mutatott nekem négy kovácsmestert. És én mondtam , mit akarnak ezek csinálni? A válasz: Ezek a szarvak  úgy szétszórták Júdeát, hogy még a fejét sem merte felemelni senki. Most jönnek ezek a kovácsmesterek, és megrémítik (a népeket), és letörik szarvukat, amelyekkel Júdeát szétszórták.” (uo. 2,1–4)

 

   Tudjuk, hogy az ókor háborúiban a faltörő kosok voltak a városok ostromainak fő instrumentumai. Ezekkel próbálta az ellenség a város falait lerombolni, s így ezek jelképpé váltak, az ostrom, az ellenség jelképeivé. Az ellenpólus a kovács, aki képes a vasból készült faltörő kost – amely hasonlít egy bika szarvas fejére is – szétfűrészelni, szétszedni, megsemmisíteni.

 

      A négy kovácsot a talmudi aggáda a maga módján megszemélyesíti, azonosítja, s így egy pillanatra a példázat a valóság arcát ölti: „Ezek, mondja rabbi Simon Chaszida, nem mások, mint a két Messiás, Ben Dávid és (az előtte jövő) Ben Joszéf, Élijáhu és a „szent pap” , vagyis Sém, Noé fia. (Szukká 52b). A pillanat elmúltával ez a „valóság” is talánnyá válik, mivel a négy közül csak kettő (volt) élő, hús-vér ember (Élijáhu és Sém), míg a másik kettő virtuális, talányos lény; nem tudjuk, kik, amíg meg nem érkeznek.

 

             Értelemszerüen, a "kovácsok" azok a hatalmak amelyek leverték és „szétszórták” a perzsa nagyhatalmat, ily módon Isten ujja szerepét töltötték be, amely a paralel büntetési elv alkalmazásával („kölcsönkenyér visszajár”) büntette Izrael ellenségeit. Ez az ismert elv (Midá köneged midá) biztosítja, hogy a vétkes elnyerje méltó büntetését.

 

* * *

 

   Szélesebb értelemben vett felosztás Zechárjá könyvében két fő tömböt feltételez: az elejétől a 9. fejezetig, majd a 9.-fől a 14.-ig terjedő fejezetek, amelyek külön rész képeznek. Az első nyolc fejezetben vannak az említett látomások, amelyek fő célja biztatni és támogatni a két vezetőt, Zerubávelt és Jehósuát, a főpapot, valamint nem kevésbé a népet, amely sokat szenvedett a múltban, és most – úgy tűnik – van reménye kievickélni a bajból, és restaurálni, amennyire csak lehet, a legyőzött zsidó államot. Felépíteni Szentélyét – bár az idegen hatalom engedélyével –, és visszaadni a népnek öntudatát és önbecsülését.  

 

 

A MÉRŐZSINÓR, ÉS JERUZSÁLEM NYÍLT VÁROS

 

          Itt maga a szöveg kínálja a rejtély megoldását, a szolgálattevő angyal által, aki  a narrátor szerepét tölti be. Gyakran így sem értjük – nem a példázatot, hanem az összefüggést, a mondanivaló tanulságát –ebben segitségünkre vannak a régi és a modern kommentátorok.

 

           „Azután felemeltem tekintetemet, és láttam egy férfit mérőzsinórral a kezében. Mondtam neki: Hová mégy? Ő azt válaszolta nekem, hogy megyek lemérni (föltérképezni) Jeruzsálemet, hogy lássam, milyen széles és milyen hosszú. Ekkor előlépett a velem beszélő angyal (akinek kezében a mérőzsinór volt – Rási), és egy másik angyal lépett elébe. Ennek azt mondta: Szaladj, és mondd meg ennek az ifjúnak, hogy nyílt város (falak nélküli) lesz Jeruzsálem, olyan sok ember és állat lesz benne. Én magam fogom oltalmazni – mondja az Örökkévaló –, mint egy tűz (tüzes) fal, és én leszek a dicsősége.” (Zechárjá 2,5–9)

 

    Rási szerint azért kellett szaladni, mert az Örökkévaló tanácskozott udvartartásával, és úgy döntött, hogy nem kell felmérni Jeruzsálem területét, mivel a város területe nem lesz megszabva, terjeszkedni fog és nyílt város lesz, falak nélkül. D. M. szerint  a „szaladj” a prófétának szól – szaladjon, és mondja el mindenkinek a jó hírt –hiszen miért szaladjon az angyal, amikor Zechárjá egy helyben állt? Az „ifjú” alatt kétségtelenül Zechárját kell érteni, aki akkor nagyon fiatal lehetett (Sámuel is nagyon korán kezdte a prófétálás – lásd cimszavánál.).

 

Ez a jövendölés, amit Zechárjá álmában, vagy önkívületi állapotban látott, nem szorul különösebb magyarázatra. A városfalak helyett – melyek védelme meglehetősen gyenge lábakon áll –, az Örökkévaló azt ígéri, hogy ő maga lesz tüzes fal a szent város védelmére. (Mint tudjuk, Nechemjá korában mégis felépítették a város falait, lásd Naftali Kraus: az Ősi Forrás (12) Ezra és Nechemjá. Az őscionizmus története, Budapest, 2003, PolgART Kiadó.)

 

     A következő passzus nem jelenés és nem látomás. Itt Zechárjá közbevet egy felhívást a diaszpórában lévő zsidókhoz, hogy alijázzanak. Mint tudjuk, az első aliják idején, miután Cirus az engedélyt megadta, nagyon kevesen éltek az engedéllyel ; a babilóniai diaszpórának csak kis töredéke. Most, hogy már épül a Szentély, a próféta ismételten felhívja a külföldön élő hitsorsosokat, jöjjenek, segítsenek, ne maradjanak  száműzetésben.

 

* * *

       „Jaj! Jaj! Fussatok (meneküljetek) az északi országból – mondja az Örökkévaló –, mert a négy égtájról (ahová szétszórtalak benneteket) terellek össze – mondja az Örökkévaló. Jaj, Cion, menekülj, te, aki Babilóniában laksz. Mert így szólt az Örökkévaló, a Seregek Ura, aki dicsőségére küldött engem a népekhez, akik kifosztanak titeket: aki titeket bánt, olyan, mintha a saját szemét piszkálná! Mert én felemelem kezemet ellenük, és saját szolgáik zsákmányává lesznek! Akkor tudni fogjátok, hogy a Seregek Ura küldött engem!”(uo. 2,10–13)

 

      A próféta által említett „északi ország” vagy Babilónia – földrajzi fogalom. Ott ez időben a perzsák az urak; de a köznyelvben marad Bábel a galut országának elnevezése. Van, aki azt mondja, hogy ezt az elővigyázatosság diktálja a prófétának: nem akarja Perzsiát említeni politikai okokból, és ezért inkább a rég letűnt Bábelt emlegeti. A felhívás nem járt nagy eredménnyel.

 

 

     A továbbiakban Zechárjá folytatja vigasztaló próféciáját, és megrajzolja az ideális képet, amit a zsidó nép és az Örökkévaló „kibékülése” fog előidézni. Megismétli az egyik előbbi verset („tudni fogjátok, hogy a Seregek Ura küldött engem”), ami arra utalhat, hogy voltak a nép közt szép számmal olyanok, akik kishitűségükben nem nagyon hittek abban, hogy belátható időn belül megvalósulnak a próféta biztató szavai.

                            

        „Örvendj és ujjongj, Cion lánya, mert jövök már, és  köztetek fogok lakozni – mondja az Örökkévaló. Sok nép is csatlakozni fog az Örökkévalóhoz azon a napon, és az Ő népévé lesznek; (de) én köztetek fogok lakozni. Akkor majd megtudjátok, hogy a Seregek Ura küldött el hozzátok. Az Örökkévaló birtokolja majd Júdeát mint birtokát, és a továbbiakban is Jeruzsálemet választja. Némuljon el mindenki az Örökkévaló színe előtt, mert felserkent és elindul szent hajlékából.” (hogy bosszút álljon a babilóniaiakon –Mecudot)! (uo. 2,14–17)

     

                                                    

A FŐPAP ÉS A SÁTÁN

 

    A következő látomás célpontja Jehósuá, a főpap, aki ez idáig a háttérben volt, és csak a neve említődik Zechárjá kortársa és elődje, Chágáj által, mint a hazatért nép második számú vezetőjéé Zerubável után.

    

          Itt is az angyal a narrátor, mint eddig is. Jehósuát a Sátánnal állítja szembe a próféta, és szemére veti, hogy „ruhái piszkosak”, ami valamilyen ismeretlen vétekre utal. A jelenés egészen egyedi, párját ritkítja a Bibliában. Jellemző és elgondolkoztató, hogy az Örökkévaló angyala veszi védelmébe Jósuát a Sátán ellen. Lássuk most a próféta szavait:

 

        „Ennek utána megmutatta nekem (az angyal-narrátor) Jósuát, a főpapot, amint ott áll az Örökkévaló angyala előtt, és a Sátán jobbján áll, hogy vádolja őt. Az Örökkévaló  meg ezt mondta a Sátánnak: Megdorgál téged  az Örökkévaló, megdorgál téged az, aki Jeruzsálemet választotta. (Mit akarsz Jehósuától?) hiszen ez egy tűzből kimentett üszkös zsarátnok?! Jósuá pedig piszkos ruhákba öltözve állt az angyal előtt.

 

      Ezután ezt mondta (az Örökkévaló vagy az angyal) az előtte állóknak: Vegyétek le róla a piszkos ruhát! Neki (Jehósuának) meg ezt mondta: Lásd, levettem rólad vétkedet, most pedig ölts díszes ruhákat. És mondta : Tegyenek a fejére tiszta süveget! És rátették a fejére a tiszta süveget, majd felöltöztették (tiszta) ruhákba, miközben az Örökkévaló angyala ott állt.

     

     Majd az Örökkévaló angyala ezt mondta  Jehósuának: Ha utamon haladsz, és megtartod törvényeimet (a kohaniták kötelességeit), te fogod vezetni a házamat, és őrizni annak intézményeit – ebben az esetben megengedem neked, hogy az itt járók (angyalok) közé tartozzál (szó szerint: járkálhatsz).” (Zechárjá 3,1–7)

 

       A jelenés, amit Zechárja valószínűleg álmában, vagy az önkívület más stádiumában látott, amennyire érthető, annyira érthetetlen is. Mit jelképez Jehósuá piszkos  ruhája? Miért védi meg Jehósuát Isten angyala, ha az első kérdésre a válasz az, hogy a foltos ruha vétket takar; miben és mennyiben volt a főpap „tűzből kimentett zsarátnok”?

 

    Ezra könyvéből tudjuk, hogy Jehósuá fiai idegen (nem zsidó) nőket vettek feleségül (Ezra 10,18) és ezt rótták fel neki, mivel nem nevelte fiait úgy, ahogyan kellett volna. Itt Jonatán, arameus fordításában ezt arra enyhíti, hogy „Jósuá fiai olyan nőket vettek el, akik nem feleltek meg a kohanita feleségektől elvárt követelményeknek” (vagyis zsidókat, de elvált vagy betért nőket, akiket tilos egy kohanitának elvenni).

 

  A Sátán fogalmáról a zsidóságban Jóbról írott könyvünkben értekeztünk hosszasan (lásd ott: Naftali Kraus, Az Ősi Forrás (11) Jób szenvedései, Budapest, 2002, PolgART kiadó). Itt elégedjünk meg annyival, hogy a Sátán a zsidó felfogás szerint nem egy önálló entitás, hanem legfeljebb egy angyal a sok közül, aki a közvádló szerepében tetszeleg, illetve jár el, és az isteni igazságszolgáltatásban a szigorú törvénykezést (Midát Hádin(*) szorgalmazza, illetve kéri számon az irgalmas ítélkezéssel (Midát Háráchámin(*) szemben. Ezt maga az Örökkévaló vagy egy általa megbízott angyal képviseli. A Talmud ismert megállapítása arról, hogy „a Sátán, a rossz ösztön és a halál angyala egy és ugyanaz” (Bava Batra 16,a) is arra mutat, hogy a Sátán nem egy önálló „valaki”, hanem az isteni akarat kifejezője. A prágai Lőw rabbi (Máhárál(*) szerint a három egy: a világban lévő rossz kifejezési formái, vagyis „egyrészt ő a rossz, ami az emberek lelkében van (ez a rossz ösztön), valamint ő a szigorú bíráló, aki vádolja a vétkeseket (Sátán), és ugyancsak ő a rossz, a destruktív valami, ami tönkreteszi az életet (a halál angyala)”. Egy szó, mint száz: ez nem egy emberi alakot öltő ördögfigura, vasvillával a kezében, ahogyan a primitív képzeletben él, hanem egy szellemi fogalom.

 

    Zechárjá jelen látomásában-álmában a Sátán jelen van, vádolja Jehósuát, de maga az Örökkévaló (mások szerint angyala által) dorgálja meg, mivel Jósuát érdemei védik.

* * *      

          Mik Jehósuá érdemei?

          Mit jelentsen az, hogy Jehósua „egy tűzből kimentett üszkös zsarátnok”?

 

   A szövegből ez nem tünik ki, míg az aggáda egy érdekes történetet hoz, amit sok exegéta elfogad. A racionálisták  azt tartják, hogy ha Jehósuá megmenekült a Szentély-pusztulás korabeli Soától – ami egy tűzvészhez hasonlítható –, és később sikerült alijáznia, és most az új szentélyszolgálatot vezeti, akkor biztos nagy érdemei vannak, és nem szabad bántani őt. Ellenkezőleg: le kell venni róla a „piszkos ruhát” és rátenni a tiszta süveget, (mivel talán nem annyira hibás abban, amit fiai tesznek). Ez egyébként a fent említett  irgalmas ítélkezés szellemében történik.

     

 A Talmudban lejegyzett történet Jehósuát két álpróféta sorstársává teszi, akiket Nebukodnecár tűzpróba alá vetett, miután erkölcstelen üzelmeiket az Örökkévaló nevében tették. A Jeruzsálemet elfoglaló és a Szentélyt elpusztító nagy király azt mondta: Én tudom, hogy hazudtok, mert a zsidók Istene utálja a frivol paráználkodást. Nosza, tüzes kemencébe vetlek benneteket, és kipróbállak, mint Hananját, Misáélt és Azárját (ők három zsidó fiatal, akik túszként voltak Bábelben, és nem voltak hajlandók fejet hajtani Nebukodnecár bálványa előtt. Erre az tűzbe vettette őket, és csodálatos módon megmenekültek.)

     Nos, mondta Nebukodnecár: Ha a zsidók Istene megment titeket, mint azt a hármat, akkor igazat mondtok, és szabadon engedlek benneteket. De azok hárman voltak, mi meg csak ketten – válaszolta a két megszeppent imposztor. Válasszatok magatoknak egy harmadik zsidót – mondta Nebukodnecár. Azok Jehósuát, a főpapot választották, abban a reményben, hogy az ő érdemei által megmenekülnek. Ebben azonban tévedtek: ők elégtek, és Jósuá megmenekült, csak a ruhája perzselődött meg. ( Szánhedrin 93,a)

 

        Dáát Mikrá, aki itt (is) a Psátot(*) képviseli, nem elégszik meg azzal, hogy Jósuá megmenekült a Churbán-Soától, hanem ezt megerősíti és részletezi egy másik  aggádával: „Nyolcvanezer (!!) fiatal kohanita kadét menekült a pusztulás idején a Szentély földalatti üregeibe, és mind ott égett; az egyetlen, aki megmenekült, az Jósuá, a főpap, volt.” (Talmud Jerusálmi, Táánit 4, 5). A nyolcvanezres szám nyilvánvaló túlzás, de maga a történet valószínűbbé teszi Jósuá megmenekülését a tűztől.

 

     Egyébként a Zohár Jósuát igaz jámbornak tartja. A Midrás szerint apja is főpap volt (Sir rábbá 5,5).

* * *

 

          „Hallga, Jehósuá főpap, társaiddal együtt, akik előtted ülnek, akik alkalmasak arra, hogy csoda történjen velük (vagy általuk, szó szerint: akik csodálatos emberek), mikor is én elhozom szolgámat, a Sarjat. Mivel itt van egy kő, amit Jehósuá elé tettem. A kövön hét szem (csodálatos jel) van, én magam vésem (véstem) belé – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. (Ezzel) eltörlöm az ország vétkeit egy nap alatt. Így szól a Seregek Ura: Azon a napon (amikor megjelenik a Sarjadék: a Messiás), meghívja majd egyik ember a másikat szőlőjébe és fügefája alá (olyan jó lesz a világbéke idején, mint Salamon király korában volt).” (uo. 3,8–10)

 

A szőlőtőke és a fügefa alatt ülés a bibliai metaforában a békét jelképezi. Ez volt de facto Salamon király idejében, Izrael fénykorában (1Kir 5,5  valamint Micha próféciájában is (4,4).

 

    Itt, amikor ez a látomás zajlik, lehetséges, sőt valószínű, hogy Zerubável már meghalt, miután előzőleg a hatóságok visszarendelték Perzsiába, és Jósuá kezében összpontosult a zsidó autonómia hatalma. Immár ez egy autonóm teokrácia volt, amely a Szentély körül szerveződött, élt és fejlődött. Így volt ez addig, amíg Ezra, majd később Nechemjá megérkeztek. Az utóbbi megkapta a királytól a pasa címét és jogkörét, és ezzel ismét világi vezetője is lett a judeai közösségnek. (lásd erről az Ősi Forrás 12. kötetét).

 

AZ ARANY MENÓRA LÁTOMÁSA

 

            „Ezután visszatért az angyal, aki velem beszélt, és fölébresztett, ahogy álmából szokták felébreszteni az embert. Azt kérdezte tőlem: Mit látsz? Én meg válaszoltam: Egy színarany lámpát  látok, a tetején egy tál, meg hét mécses  és hét csövecske . Két olajfa van a menóra mellett, egyik a tál jobb, a másik a bal oldalon.

 

Megkérdeztem a velem beszélő angyaltól: Mik ezek, uram? Az angyal meg, aki beszél velem, azt mondta: Hát nem tudod, mik ezek? Mondom: Nem tudom! Erre válaszolva azt mondta nekem: Ez az Örökkévaló szava Zerubávelhez: Nem hatalommal (erővel) és nem erőszakkal, hanem szellememben (lehet és kell kormányozni) – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. (Hiszen) ki vagy te, a nagy hegy, aki síksággá fog változni Zerubável előtt; ő vette (vagy veszi) ki az alapkövet, (zárókövet) miközben mindenki kiáltja: Szép, szép, nagyszerű (vagy „áldás rá”)!” (Zechárjá 4,1–7)

 

     Ez is egyike a nehezen érthető – és fordítható – látomásoknak. A menóra még hagyján, ez érthető. Talán az is, hogy az olaj szelíd lángja képviseli az elvet, hogy „nem erővel és erőszakkal”; de azt már nem értjük, honnan veszi ki Zerubável az alapkövet (Even Hárosá), és azt sem tudjuk, mi az pontosan. Nem lehet, hogy a Szentély lerakott alapkövéről lenne szó, hiszen miközben az építkezés folyik, nem lehet az alapkövet kivenni – és miért is vennék ki? Dáát Mikrá szerint az előző fejezetben említett „nagy kő”-ről lenne szó, amelyre a hét szemet rajzolták-vésték. Vannak, akik zárókőnek fordítják, és Kassutto-Hartom(*) szerint ez arra utal, hogy Zerubável fogja a Szentély építését befejezni. Eszerint az épület tetejére tették a „zárókövet”.

 

    Minden exegéta és fordító „olajfák”-ról beszél, csak Dáát Mikrá értelmezi olajbogyóknak; és később (a 11–12.) versben ezt meg is magyarázza. Innen folyt az olaj a csészékbe.

 

   Eddig és a további hét versben, úgy tűnik, hogy Zerubável beiktatásáról van szó a látomásban. Ő az, aki felemeli (kiveszi) a nagy és nehéz követ, aki előtt a hegy síksággá válik – ő a dezignált Messiás.

 

* * *

     A látomás folyik tovább. A fejezet végéig úgy tűnik, hogy a dolgok nagy része ismétlődik, illetve az angyal folytatja a magyarázatot az „értetlen” prófétának.

 

          „Ezek után így szólt hozzám az Örökkévaló: Zerubável keze rakta le ennek a háznak (Szentélynek) az alapjait, és az ő keze fogja befejezni (az építkezést). Akkor megtudjátok, hogy az Örökkévaló, a Seregek Ura, küldött engem hozzátok. Azok is, akik gúnyolódtak a kezdeti kis napokon, örülni fognak, ha meglátják Zerubável kezében a zárókövet (vagy a mérőónt). A hét mécses pedig az Örökkévaló szemeit jelenti, amelyek átfogják (áttekintik) az egész földet.

 

   Ekkor én megszólaltam és mondtam (kérdeztem) tőle: Mi ez a két olajfa a menóra jobbján és balján? (Miután nem válaszolt) újra kérdeztem: Mi ez a két olaj(bogyó)fürt (vagy ág), amelyből két aranycsövön keresztül folyik az arany(színű) olaj?

 

Az angyal erre azt mondta nekem: Hát nem tudod, mik ezek? És én mondtam: Nem, uram!

 

       Az angyal nem mondja meg, ránk bízva a rejtvény megfejtését.

 

A REPÜLŐ TEKERCS LÁTOMÁSA

      

         A sorban következő látomás egy repülő tekercs; ebben egy morális prédikáció van elrejtve látomás formájában, amely látomás nem sokkal érthetőbb, mint az előzőek.

 

    „Ismét fölemeltem tekintetemet, és egy repülő tekercset láttam. És kérdezte tőlem (a narrátor angyal): Mit látsz? Mondtam: Egy repülő tekercset. Hossza húszkönyöknyi és szélessége tíz könyök.

  

       És mondta nekem: Ez az az átok, amely kihat az egész országra, mert ezáltal fog megbűnhődni minden tolvaj, és aki (hamisan) esküdözik. Kibocsátottam az átkot – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura –, és az behatol a tolvaj házába, és annak a házába, aki az én nevemre hamisan esküszik. Megtelepedik (az átok) házukban, és elpusztítja azt, gerendáival és köveivel együtt.” (Zechárjá 5,1–4)

 

      Úgy tűnik, itt az egyes emberek köztörvényes vétkeit ostorozza a próféta, nem a közösség közös bűneit. Miért éppen a tolvajokat és a hamisan esküdözőket szemelte ki Zechárjá? Senki sem tudja, kivéve a Dáát Mikrá eredeti gondolkodású kommentátorát. Mordecháj Zér-Kávod rámutat arra, hogy azokról a tolvajokról van szó, akik lopkodták az épülő Szentély építőanyagait, és ezzel hátráltatták, akadályozták az építkezést. Azokról beszél, akiket Júdea ellenségei (a szamaritánusok) küldtek, hogy akadályozzák a Szentély építését, azáltal, hogy lopják a felhalmozott anyagot, ahogy ezt látjuk Ezra könyvében (4,5) írja D. M. Ezeket az átok utoléri, „felkeresi házaikban” és megbünteti őket.

 

        A tekercs méretéről, azt mondják a kommentátorok, hogy ez azonos a szentélybeli Templom egyik termének (Ulám) nagyságával.

 

* * *

          „(Ekkor) Megjelent a velem beszélő angyal (aki előbb eltűnt), és azt mondta nekem: Emeld fel a tekintetedet és lásd, mi az, ami itt megjelenik előtted! És kérdeztem: Mi az? Ő meg így válaszolt: Egy véka (Éjfá) közeledik itt. Majd folytatta: Ebben a vékában látszik (szemmel van tartva) az egész ország vétke. (Észrevettem, és íme) egy ólomfedő emelkedett fel, és egy nő ült a vékában. Mondta erre (az angyal): Ez maga a gonoszság (megnyilvánulása)! Majd visszalökte a nőt a vékába, és az ólomfödelet rádobta a véka szájára.

 

Ismét csak felemeltem a tekintetemet (mondja Zechárjá), és mit látok? Két asszony (angyalok, nőalakban) közeledik a szelek szárnyán. Olyanok a szárnyaik, mint a gólyáknak; és fölemelték a vékát az ég és a föld közé. Én meg azt mondtam az angyalnak, aki beszélt velem: Hová viszik ők a vékát? Ő így válaszolt: Sineár (Bábel) földjére; ott házat építenek neki. Emelvényt csinálnak (csináltak), és elhelyezik rajta.” (uo. 5,5–11)

 

   Míg az előbb a privát, köztörvényes vétkekről beszélt a próféta, itt „az ország vétke” került terítékre. Dáát Mikrá szerint itt nem a zsidókról beszél, hanem az ellenséges, idegen elemekről, akik ellenezték, hogy a száműzött zsidók visszatérjenek az országba és felépítsék a Szentélyt. Ezek, mint már mondtuk, a betelepedett szamaritánusok voltak, akik zsidóknak adták ki magukat (lásd Ezra könyvében).

 

A vékában ülő asszonyság az eredendő rosszat jeleníti meg. Erre a prófétai versre épít a Talmud egy ezoterikus tanmesét, amelyben Izrael bölcsei megpróbálták a rossz ösztönt (itt a bálványimádás hajlamát értik ez alatt), „elfogni”, annullálni és megsemmisíteni, vagy legalábbis kalitkába zárni – mérsékelt sikerrel.

 

   Lássuk a történetet:

 

      Miután imádkoztak és könyörögtek, sikerült a bölcseknek semlegesíteni – úgy látszik, a második Szentély idejének elején – a bálványimádás „rossz ösztönét” azáltal, hogy elfogták, és egy próféta (Rási: Zechárja ben Idó) tanácsára ólomüstbe zárták, itteni versünk alapján. És miért ólomüstbe? Mert az ólom hangszigetelő; hogy ne hallják kiáltozását...

 

     „A sikeren felbuzdulva azt mondták (a Bölcsek), nosza, könyörögjünk, hogy a kezűnkbe adják a nemi ösztönt is (ami – gondolták – a sok elferdülés, fajtalankodás okozója). Imádkoztak, és a kezükbe adták. Mondta nekik (az említett próféta, Zechárjá): Tudjátok meg, hogy ha megölitek, itt a világ vége! (Rási: mivel nem lesz szaporodás). Bezárták három napra. Utána kerestek egy friss tojást (egy betegnek), és nem találtak egész Erec Jiszráélban (mivel a tyúkok sem tojtak többé – Rási.) Újból tanácskoztak: mi a teendő? Megsemmisíteni – akkor vége a világnak. Könyörögni, imádkozni, hogy a felére csökkenjen ereje-hatása – ezt sem lehet, mivel az égből nem adnak fél ajándékot: vagy egész, vagy semmi. A végén megvakították, és magára hagyták.” A Talmud hozzáteszi, hogy annyiból használt az ima, hogy a nemi ösztön nem hat a családon belül, rokonok között. (Jóma 69b és Szánhedrin 64a)

        Steinsalz rabbi Talmudjában idéz középkori zsidó filozófusokat, akik érthetően,mint allegóriát értelmezik a tanmesét. Rabbi Jonatán Eibschütz írja, hogy a Nagy Szinódus (Knésziá Gdolá) napjaiban „Izrael bölcsei több fontos rendelkezést hoztak, hogy megszüntessék az első Szentély idejének vége felé elharapódzott súlyos vétkeket. A bálványimádás vonatkozásában ez sikerrel is járt, mégpedig azáltal, hogy a Tóra intenzív oktatása csökkentette, vagy meg is szüntette a pogány idolok iránti vonzódást, rokonszenvet. A fajtalankodás és a szemérem ellen elkövetett vétkek terén az eredmény nem volt ennyire szembeötlő, azonban – a bevezetett rendeletek segítségével, amelyek a nők viselkedése, öltözete terén hoztak – csökkentették legalább a családokon belüli szabadosságot”. (Jáárot Dvás)

 

        Miért láttatja a prófécia a rossz megtestesítőjét női alakban? Nem tudjuk.

 

      Miért vitték – deportálták – a vékát és benne a rosszat Sineárba (Babilóniába)? Mivel onnan származott, oda kell, hogy visszamenjen, az illetőségi helyére. D. M. szerint azért, mert onnan jönnek Izrael ellenségei, akik megpróbálták akadályozni a Szentély építését, mivel elutasitották felajánlkozásukat. Vagy: a babilóniai bálványimádók szokása volt „házat” (Szentélyt) építeni bálványaiknak (SLG).

 

* * *

     A következő látomás – a „négy fogat” –, amelyről Kassutto-Hartom azt mondja, hogy „nem világos, mire utalnak, és az egész látomás nagyon homályos” – csak szó szerinti fordításban jöhet számításba. Vannak, akik azt találgatják, hogy ez a négy akkori nagyhatalomra – Bábel, Perzsia, Egyiptom és Hellász –

utal, amelyek  – majd – elnyerik büntetésüket, amiért sanyargatták a zsidókat. Mások szerint ezek a fogatok (kocsik, szekerek) jelképezik Izrael összegyűjtését a galutból.

 

      „Ismét föltekintettem, és láttam, hogy négy fogat (kocsi) jön ki két hegy közül. Ezek a hegyek érchegyek voltak. Az első kocsiba vörös lovak voltak fogva, a második kocsiba fekete lovak, a harmadikba fehér lovak, míg a negyedikbe szürke (hamuszínű) lovak. Megszólaltam, és azt kérdezem a velem beszélő angyaltól: Mire valók ezek, uram? Az angyal pedig ezt felelte nekem: Ezek most indulnak a négy égtáj felé, miután előzőleg a világ ura előtt álltak. A fekete lovak észak irányába mennek, a fehérek utánuk, és a fehérek dél felé mennek. A hamuszínűek pedig indulnak, hogy bejárják a földet. És mondta nekik az angyal: Menjetek, járjátok be a földet! Be is járták a földet. Majd odakiáltott nekem (az angyal): Látod azokat, amelyek észak felé mentek? Ezek megnyugtattak engem.” (Zechárjá 6,1–8)

 

     Vannak, akik azt mondják, hogy a látomásokat Zechárjá Babilóniában látta, a száműzöttek körében. Ennek ellentmond a következő passzus, amelyben a próféta a  diaszpora küldötteitől a küldött adományt Jeruzsálemben átveszi. Utána felteszik a koronát Jósuá fejére, amely egyben hivatalos beiktatását jelenti az eddig de facto betöltött főpapi méltóságba.

 

KELL-E MÉG GYÁSZOLNI ÉS BÖJTÖLNI?

 

         „Az Örökkévaló szava szólt hozzám, mondván: Vedd át a fogságban maradtak adományát Cheldájtól, Toviától és Jedajától, akik Babilóniából jöttek. (Itt részletezi a kérést) Menj el még ma Jósijának, Cefánjá fiának házához, és ott vedd át az ezüstöt és aranyat, csináltass két koronát (egyet Jósuának és egyet Zerubávelnek); azt (vagyis az egyiket) tedd fel Jósuá ben Jehocádák főpap fejére. És mondd neki: Így szól az Örökkévaló, a Seregek Ura: Van egy férfi, akinek Sarj (Cemách) a neve, akiből a Messiás sarjad ki majd, és az felépíti (befejezi) az Örökkévaló Szentélyét, és nagy méltóságra emelkedik, trónra lép és uralkodik. És együtt lesz vele a főpap is, mellette a trónon, és békés egyetértés honol közöttük. A koronák pedig ott lesznek emlékül az Örökkévaló templomának csarnokában, hogy emlékeztessenek Chélemre (Cheldájára), Toviára, Jedájára, Cefánjá fiára. És messziről is jönnek majd (zsidók), hogy építsék és tökéletesítsék az Örökkévaló templomát, és (ebből) tudni fogjátok, hogy az Örökkévaló küldött  engem hozzátok. Így lesz, ha engedelmesen hallgattok az Örökkévaló Istenetek szavára!” (Zechárjá 6,9–15)

 

          Ahány ház (exegéta), annyi értelmezés. Két koronát csináltattak az adománypénzből. Van, aki azt mondja, hogy az egyik koronát aranyból készítették, míg a másikat ezüstből. Az ezüstöt kapta Jósuá, az aranyat majd Cemách kapja, akiben mindenki megegyezik, hogy ez Zerubável, csak nem tudni, hogy megkoronázták-e, hogy egyáltalán itt volt-e még, vagy hogy él-e még, miután visszarendelték Babilóniába.

 

A két koronát a Misna is említi (Midot 3,8), mint amelyek mintegy dísznek szolgáltak a Szentélyben, hiszen Zerubávelt a végén nem koronázták meg, és a  Tóra által előírt főpapi öltözetben nem korona szerepelt, hanem föveg. Rási elutasítja a Zerubável messiásságával kapcsolatos magyarázatokat, mondván, hogy itt a második Szentélyről van szó, és akkor nem volt Messiás, akire a mai napig várunk.

 

Kimchi szerint az, hogy a koronák emlékül szolgáltak a Szentélyben annak a négy embernek, akik az adományt hozták vagy adták – a gyakorlatban azt jelenti, hogy a Szentélyben nevük feljegyeztetett a koronák mellett, mint a ma szokásos emléktáblákon, amelyeken feltüntetik az adakozók neveit.

 

     Két megjegyzés – amelyek éppenséggel nem homályosak – érdemel itt említést. Az, hogy béke és egyetértés honol a két személyiség között, arra engedhet következtetni, hogy voltak nézeteltérések közöttük, ami legitim dolog, és érthető is. (SLG)

 

   Valamint figyelemre méltó, hogy itt is – immár másodszor – a próféta megjegyzi, hogy majd megtudjátok, hogy az Örökkévaló küldött hozzátok. Ez minden próféta nagy problémája: hogy higgyenek neki, hogy ő Isten küldötte. Ki nagyobb, mint Mózes mesterünk, aki isteni jelet (csodát) kért, hogy a nép elhiggye, hogy (a Korách afférben) nem magától tette, amit tett. (Lásd 4Móz 16,28.)

 

* * *

           „Dárius király uralkodásának negyedik évében így szólt az Örökkévaló szava Zechárjához a kilencedik hónap (kiszlév) negyedikén; amikor küldöttség jött (Bábelből); Sárecer, Even-Melech és embereik, hogy imádkozzanak a Szentélyben, és kérdést intézzenek a kohanitákhoz és a prófétákhoz, akik az Örökkévalónak, a Seregek Urának házában vannak, mondván: Sírjunk-e az ötödik hónapban, sanyargassuk magunkat, ahogy ezt évek óta tesszük?!

 

   Így szólt hozzám az Örökkévaló szava: Mondd az egész ország népének és a kohanitáknak: Amikor böjtöltetek és gyászoltatok az elmúlt hetven év alatt, nekem böjtöltetek (vagy: az én kedvemért böjtöltetek)? És amikor esztek és isztok, nem magatoknak esztek és isztok? (Ezzel szemben) amit kértem az első próféták által, amikor Jeruzsálem békében élt, valamint külvárosai és a Negev, valamint az alföld, az ez volt:

 

     (Itt részletezi az Örökkévaló által elvárt dolgokat egy újabb prófétai bekezdéssel)

  

És szólt az Örökkévaló szava Zechárjához. Így szólt az Örökkévaló, a Seregek Ura, mondván: Igazságos ítéletet hozzatok, szeretettel és irgalommal legyetek egymással! Özvegyet és árvát ne zsákmányoljatok ki, és ne forraljatok rosszat egymás ellen szívetekben (gondolatban) sem.” (Zechárja 7,1–10)

 

      Miután a „hivatalos” fordítás nehézkes, mondjuk el saját szavainkkal, mi történik itt.

 

    A száműzetés óta, kb. hetven éve, gyász- és böjtnapokat tartottak az ötödik hónapban (Áv), amikor az első Szentély elpusztult. Most jött egy küldöttség Babilóniából, amelynek feladata volt kérdést intézni a kohanitákhoz és prófétákhoz, vagyis a szellemi elithez, kell-e még sírni, gyászolni és böjtölni, amikor a második Szentély épül (két év múlva készen is lesz), a nép egy része hazatért, a Szentélyszolgálat zavartalanul folyik stb.

 

A válaszból az derül ki, hogy az Örökkévaló nem kérte a böjtöket és nem parancsolta meg a gyászt. Neki erre nincs szüksége. Ez nektek kell, ezt magatoknak csináljátok, éppen úgy, amikor esztek és isztok. Ezzel szemben a próféta elmondja, mit kér az Örökkévaló: igazságot, irgalmat, szeretetet. Teljesen mindegy, kik a küldöttség tagjai, és pontosan ki küldte őket, a kérdést az egész zsidó nép nevében tették fel. A válasz is kollektív; a próféta ritkán szól egyénekhez.

 

          Itt Zechárjá elkalandozik, kiterjeszti a választ múltra és jövőre, de a konkrét választ a kérdésre csak a következő fejezetben adja meg.

 

      „Azonban ők (az atyák) nem akartak figyelni, hátat fordítottak (szó szerint talán vállukat vonogatták) és befogták fülüket, hogy ne hallják (szavaimat). Szívüket megkeményítették, mint a gyémánt, hogy ne hallják a Tóra szavát és azokat az igéket, amiket az Örökkévaló küldött nekik szellemében első prófétái által. Emiatt aztán nagyon megharagudott az Örökkévaló, a Seregek Ura (és azt mondta): Ahogy szóltam (kiáltottam), és nem hallgattak rám, úgy amikor ők kiáltanak hozzám, nem fogom meghallani. (Ennélfogva) szétszórom őket a népek között, amelyeket nem ismertek, és az ország puszta lesz, senki nem jön, és nem megy. Így tették pusztasággá ezt a gyönyörű országot.” (Zechárjá 7,11–14)

 

      A következő – nyolcadik – fejezetben, amely az előző szerves része és egyenes folytatása, a próféta már nem haragszik, hanem vigasztal. Szavai itt Jesájá vigaszaira emlékeztetnek: az Örökkévaló visszatér Cionba, a felépült Szentélybe, és féltő gonddal ügyel Cionra és a maradék népre, amely majd visszatér a világ minden részéről és Isten népe lesz, „hűségben és igazságban”.

 

IDILLIKUS KÉP JERUZSÁLEMRŐL

 

           „Az Örökkévaló, a Seregek Urának szava ez, így szólt az Örökkévaló, a Seregek Ura: Féltékeny gonddal féltem Ciont, és nagy haragra gerjedtem miatta. Így szólt az Örökkévaló: Visszatérek Cionba, és Jeruzsálemben fogok lakni, és Jeruzsálemet az igazság városának hívják, és a Seregek Urának hegye (a Templomhegy) szent hegy lesz.

 

 Így szólt az Örökkévaló, a Seregek Ura: Fognak még aggastyánok és idős asszonyok üldögélni Jeruzsálem terein, bottal a kezükben. Tele lesznek az utcák játszadozó kisfiúkkal és kislányokkal.

 

    Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: Bár lehetetlennek tűnik a maradék nép szemében, hogy így lesz abban az időben, az én számomra nem lehetetlen! –mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura.

 Mert így szól az Örökkévaló, a Seregek Ura:

 

       (Lám) Kiszabadítom népemet napkelet földjéről és napnyugat földjéről! Hazahozom őket, és Jeruzsálemben fognak lakni; a népem lesznek, és én leszek az Istenük, hűségben és igazságban.” (Zechárjá 8,1–8)

 

   Ez a legszebb ígéret, amit az Örökkévaló adhat népének. A Sivát Cion (hazatérés) folyamatának folytatása, hiszen hiába épült fel már a Szentély, a nép kis része jött csak haza Babilóniából, a Talmud szerint az alacsonyabb néprétegek, míg az elit, a gazdagok és az előkelőek ott maradtak( akárcsak úgy, mint napjainkban), és időnként adományokat küldtek.

 

 A Jeruzsálemről festett kép annyira idillikus, annyira szép, hogy – ahogy mondják –, nem is lehet igaz. Ezért tartja Zechárjá szükségesnek az Örökkévaló nevében megjegyezni, hogy bár illuzórikusnak is tűnik a ti szemetekben, az én számomra nincsen lehetetlen. Zér-Kávod (Dáát Mikrá) meg is jegyzi, hogy ezt a kételkedőknek, a szkeptikusoknak mondja Zechárjá.

 

    Ő az egyetlen próféta, aki igen sokszor használja a „Seregek Ura” kifejezést, ami talán arra utal, hogy nem annyira magabiztos, mint a többi próféta, vagy talán hallgatósága hitetlenebb, szofisztikáltabb, és ezért az állandó fogódzó: nem én mondom ezt, én csak a Seregek Ura szavait tolmácsolom...

 

* * *

        Addig is, amíg mindez bekövetkezik, mondja Zechárjá,

 

   „Legyetek erősek (a Tóra és a parancsolatok megtartásában), ahogy ezt a prófétáktól hallottátok, mióta letették a Szentély alapjait, hogy felépítsék a Templomot. Azelőtt ugyanis eredménytelen volt az ember munkája, és az állatok által végzett munka. Nem volt biztonságban senki az ellenségtől, és maguk az emberek egymással hajba kaptak (vagy: egymásra szabadítottam az embereket). Most azonban már nem leszek olyan, mint azelőtt voltam, a maradék néppel szemben – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. Mert a maradék magja (vagy vetése) békességben lesz; a szőlő megadja gyümölcsét és a föld termését, az ég harmatát, és ezt mind megadom a nép maradékának. És ahogy átkozottak voltatok a népek között, Jehuda háza és Izrael háza, úgy megsegítelek benneteket, és áldottak lesztek. Ne féljetek, legyetek erősek!” (uo. 8,9–13)

 

     Vigasztaló szavak ezek, amelyek, úgy látszik, ráfértek a népre. A próféták alatt Zechárjá önmagát és elődjét, Chágájt érti, akivel együttműködött, együtt csináltak propagandát a Szentély építésére, és most, hogy Chágáj, (aki idősebb volt) valószínűleg már meghalt, Zechárjá folytatja a biztató, ösztökélő tevékenységet. Legyetek erősek, és ne féljetek!

 

Kitől, mitől féltek?

 

Valószínű, hogy a környező, ellenséges népektől. Nem volt állam, nem volt hadsereg, úgy látszik, már Zerubável sem volt helyén, a vallási autonómia is labilis volt, és a szamaritánusok valamint az edomiták állandóan bosszantották őket, próbáltak belekontárkodni a Szentély építésébe, azzal, hogy abban nekik is részük van. (Mindez részletesen Ezra, Nechemjá könyvében található – Ősi Forrás 12. kötet.)

 

 Az „átkozottak voltatok a népek között”, mondja Kimchi, a középkori, máig tartó  száműzetésre rímel: Ha valami nem volt rendben valahol, ha éhínség tört ki, azonnal azt mondták, hogy „ez a zsidók miatt van, akik közöttünk élnek” (Kimchiről lásd a Kislexikonban).

    

A BÖJTÖKBŐL ÜNNEPEK LESZNEK

 

        Vannak itt fogalmak és kifejezések, amelyekkel már találkoztunk Zechárjá első fejezetében is, sőt vannak fogalmak és idiómák, amelyeket lehetséges, hogy más prófétáktól lesett el Zechárjá.

 Azt is ajánlatos figyelembe venni, hogy nincsenek „jó próféták” és „rossz próféták”, ahogy azt egyes izraeli királyok elképzelték  Az igaz próféta – ellentétben a hamis, álprófétával – azt mondja, amit az Örökkévaló sugallata a szájába ad. A prófétának nincsenek „érdekei”, nem politizál, nincs politikai véleménye vagy orientációja (Ahogy ezt majd Jeremiásnál látni fogjuk, a 2. kötetben). Közös nevező minden prófétánál – és itt is észrevehető –, hogy a vigasztaló, szebb és jobb jövőt ígérő próféciák kivétel nélkül feltételhez vannak kötve. A feltétel: a Szövetség tiszteletben tartása, a Tóra törvényeinek tartása és az igazságos, tisztességes életmód, amelyben nincsenek elnyomottak és kizsákmányoltak. Ebben az értelemben folytatja itt Zechárjá:

 

      „Így szól az Örökkévaló, a Seregek Ura:

 

          Amint elhatároztam (annak idején), hogy rosszul bánok veletek, mert atyáitok megharagítottak engem – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura – és nem is bántam meg, úgy most, ezekben a napokban, úgy határoztam, hogy jót teszek Jeruzsálemmel és Júdea házával, ne féljetek!      

                                          

   Hanem ezt tegyétek: Mondjatok igazat egymásnak, hozzatok igaz és békét okozó ítéletet kapuitokban (ez a bíróság eufemizmusa), ne forraljatok rosszat egymás ellen (szívetekben), és ne szeressétek a hamis esküt, mivel mindezt gyűlölöm én – mondja az Örökkévaló.

 

       És szólott hozzám az Örökkévaló, a Seregek Urának, szava. Így szól a Seregek Ura:

 

     A negyedik, ötödik, hetedik és tizedik hónap böjtjei, vidám, örömteli ünnepekké lesznek Jehuda házának (a megváltáskor, a Messiás által), csak szeressétek az igazságot és a békességet!” (uo. 8,14–19)

                                                              

      Itt kapjuk meg a választ a korábban feltett kérdésre: gyászoljunk-e az ötödik (Áv) hónapban a Szentély pusztulása felett? A gyász velejárója a böjt: ezek azok a böjtök, amelyeket máig is tartanak a hagyományhű zsidók. Itt Zechárjá mind a négy böjtöt felsorolja, amelyek a Szentély pusztulásával függnek össze.

 

      Az első: a negyedik hónapban (Támuz 9.), mert akkor törték át az ostromlók Jeruzsálem falait. A második: az ötödik hónapban (Áv kilencedike), Jeruzsálem elestének és a Szentély pusztulásának napja, amely érdekes módon több mint négyszáz évvel később, a második Szentély esetében is arra a napra esett. Ez a Tis'á Beáv, a nagy nemzeti gyásznap.

 

A harmadik: a hetedik hónapban (Tisré 3.) Gedáljá meggyilkolásának napja. Gedálját a megszálló babilóniaiak nevezték ki helyi képviselőjüknek, és szélsőséges nacionalisták által történt meggyilkolása véget vetett a zsidó jelenlét maradékának is, és így további szerencsétlenségnek számított. A negyedik, a tizedik hónap tizedikén (Ászárá Bötévét), amikor Jeruzsálem ostroma elkezdődött.

 

   Biztosan észrevettük: Két böjtöt nem említ Zechárjá, Jom Kipurt és Eszter böjtjét. Ezek egyrészt nem tartoznak a Szentélygyász kategóriájába, másrészt Jom Kipurt a Tóra teszi kötelezővé, míg Eszter böjtje ekkor még nem is volt, mivel a susáni eset később történt. (Erről lásd Naftali Kraus Az Ősi Forrás (6) Az öt tekercs, Göncöl Kiadó, Budapest, 1998.)

 

Mi a próféta válasza a feltett halachikus(*) kérdésre? Az, hogy tovább kell gyászolni és böjtölni, mert a jelenlegi helyzet nem megváltás, a nép többsége még száműzetésben van (akárcsak most), és majd, amikor eljön az igazi megváltás a Messiás által, akkor örömünnepekké válnak a böjtök és gyásznapok.

 

    A feltétel: szeressétek az igazságot és békességet!

        

* * *

    A gyakorlatias válasz után jön egy utópisztikusnak tűnő jövendölés, ami lett légyen szívmelegítő és önérzetdagasztó, de nyilvánvalóan az említett messiási korszakra datálódik. Antiszemita, Sóá-tagadó világunkban hinni abban, hogy eljön az idő, amikor a népek zsidóvá akarnak lenni, mert belátják a tiszta monoteizmus igazát és felsőbbrendűségét – ez nem kis dolog.

 

Így szól a próféta az Örökkévaló szájából:

 

„Így szól az Örökkévaló, a Seregek Ura: Eljönnek még ide (Jeruzsálembe) a népek, és sok város lakosai. És az egyik város lakói elmennek a másikhoz, és mondják: Gyertek, menjünk és imádkozzunk az Örökkévaló, a Seregek Urának színe előtt. Én is megyek! Nagy népek és erős nemzetek jönnek Jeruzsálembe, hogy a Seregek Urához folyamodjanak, és az Örökkévalóhoz könyörögjenek.

 

Ezt mondja majd a Seregek Ura: Azokban a napokban egy júdeai zsidó ruhája szegélyét tíz különböző nemzetiségű (nyelvű) ember fogja meg, és kéri: Hadd tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!” (Zechárjá  8,20–23)

 

 Utópia, utópia, de erre várunk több mint kétezer éve.

 

PRÓFÉCIA A KÖRNYEZŐ NÉPEKRE

 

          Vannak, akik Zechárjá könyvét két fő részre osztják. Eddig az első rész, amely többek között a víziókat, látomásokat foglalta magában, és itt kezdődik a második rész, amely pozitív próféciákat tartalmaz Izrael számára.

 

      „Szózat (vagy jövendölés) az Örökkévalótól, Chadrách földjén, és Damaszkuszban lesz nyugvóhelye. Az emberek (népek) szemei az Örökkévaló felé tekintenek, akárcsak Izrael minden törzse. A közeli Chámát is, valamint Cor és Cidon hiába okoskodnak. (Hiába) épített Cor erődítményeket, és gyűjtött annyi ezüstöt, mint a por, és annyi színaranyat, mint a sár. Most azonban az Örökkévaló szegénnyé teszi, tengerbe dönti várfalát, és a várost tűz pusztítja el. Meglátja ezt Askelon, és megijed; Gáza is reszketni fog nagyon. Ekron csalódni fog (a Cortól remélt segítségben), nem lesz király Gázában, és Askelon lakatlan marad. Asdódban korcs nép (szó szerint fattyúfajzat) fog lakni, és megtöröm a filiszteusok gőgjét. Kiveszem szájukból a véres húst, és fogaik közül a förtelmes eledelt (itt a pogány bálványoknak bemutatott áldozatokra céloz). Ami megmarad belőlük, Istenünké lesz (vagyis elismeri az Örökkévaló fennhatóságát), és olyanná lesznek, mint Jehuda nagyjai, és Ekron olyan lesz, mint Jevusz (Jeruzsálemben). Tábort ütök majd Házam védelmére, az arra kószálok ellen, és nem támadja meg őket többé elnyomó, mert mostantól magam tartom szemmel!” (Zechárjá 9,1–8)

 

   Nagyjában-egészében a prófécia azt közli a hallgatósággal, hogy előbb-utóbb a környező népek is elfogadják a zsidó hitet. Legtöbbjük eltűnik, letöröltetik a térképről; a maradék csatlakozik Júdeához és elfogadja a monoteizmust. Mivel az említett népek egytől-egyig csak bajt okoztak a zsidóknak – lehet a szavakban vigasztaló próféciát látni az épülő, fejlődő Júdeának.

 

 Az első mondat – Chadrách–Damaszkusz – annyira homályos, hogy a Midrás-bölcsek sem értették. Erre mutat az a vita, amit rabbi Jehuda és rabbi Joszi között látunk. Az első azt mondta: Chadrách – ez a Messiás. Mivel szerinte ez egy összetett szó – Chad és Rách  – vagyis éles, (kemény) és puha. Tehát a Messiás kemény lesz a népekhez és puha, elnéző Izraelhez. Mondá neki rabbi Joszi (aki damaszkuszi származású volt): Jehuda! Meddig ferdíted el nekünk az Írásverseket?!  Én damaszkuszi vagyok, és mint ilyen, az eget és a földet hívom tanúnak, hogy van ott egy hely, melynek neve Chadrách!! Kérdi őt rabbi Jehuda: Akkor szerinted mit jelent az, hogy „Damaszkuszban lesz a nyugvóhelye” (az Örökkévalónak)? Válasza: Ez azt jelenti, hogy a jövőben (a messiási időkben) Jeruzsálem Damaszkuszig fog érni... (Szifré, Dvárim 1, Jálkut, Pszikta 20,7).

 

Ez persze Drus(*), aminek az értelemszerű magyarázathoz semmi köze. Dáát Mikrá szerint volt egy ilyen város Damaszkusz közelében, amely az ókori háborúkban gyakran cserélt gazdát. Kimchi szerint a próféta akkor hallatta ezt a szózatot, amikor úton voltak a visszatérők Bábelből Júdeába. Ezek aztán igazán rászorultak a vigaszra, és Zechárjá megemlíti azokat a szomszédos népeket, akikre még emlékeztek az idősek (a filiszteus városállamok, Cor és Szidon), amelyek állandóan keserítették a zsidók életét. Vagy eltűnnek, vagy elfogadják Mózes hitét és „kiveszik szájukból az idoláldozatok döghúsát” –mondja itt Zechárjá.

 

     A „fattyúfajzat” alatt azt kell érteni – mondja Ibn Ezra –, hogy a fattyúkat, vagyis  törvénytelen gyerekeket, akik tiltott házasságból születtek, kizárták Jeruzsálemből, mint annak idején a poklosokat, és elkülönítetten éltek Asdodban. Nemcsak ők, hanem más alávaló aljaemberek is velük vannak kiközösítve. Kimchi hozzáteszi, hogy majd jön Élijáhu, a próféta az idők végén, és „tisztába teszi” a fattyúkat.

Rási szerint „idegen zsidók” éltek Asdodban, olyanok, akik közé idegenek keveredtek (vegyes házasok). Jonatán fordításában Asdod egy idegen város, amelyben zsidók is élnek.

 

ÉS A MESSIÁSRA, AKI SZAMÁRHÁTON JÖN

 

       Zechárjá folytatja a vigasztaló próféciát. Az eljövendő királyról beszél, akiben a zsidó hagyomány a Messiást látja, aki „szegény, és szamárháton fog jönni”. A Psát  ( Ibn Kászpi) Zerubávelt teszi meg a jövendő királynak. Van, aki Jehudára, a Makkabeusra tippel, aki kiverte a szír-görögöket Jeruzsálemből. Rási – aki ebben a könyvben nagyon visszafogott, és majdnem minden jövendölést a második Szentély idejére tesz – itt azt mondja, hogy „nem lehet másként magyarázni, csak a jövendőbeli Messiásra”, mert a második Szentély idején nem volt Izraelnek ilyen (itt leírt) uralkodója.

 

     „Örvendj nagyon, Cion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Íme, királyod jön hozzád, igaz ember és diadalmas, szerény, alázatos, és szamáron jön, szamárcsikó hátán. Kiirtja a harci kocsit Efrájimból, a lovakat Jeruzsálemből; széttöri a harci íjakat, és békét hirdet a népeknek; uralkodik tengertől tengerig, a folyamtól a föld végéig.

     

               A veled kötött szövetség vére érdemében (a körülmetélés), szabadon engedem foglyaidat a gödörből, amelyben nincs víz. (Kihirdeti:) Térjetek vissza a fellegvárba (Cionba), reménykedő foglyok! Kimondom ma is: Kétszeres kárpótlást adok neked. Kifeszítem Jehudát, mint egy íjat, Efrájimot nyílnak használom; felbuzdítom Ciont, a görögök (fiai) ellen, és olyanná teszlek, mint a hős kardja! Ekkor megjelenik felettük az Örökkévaló, repül nyila, mint a villám, és az Örökkévaló Isten megfújja a kürtöt, és halad a dél fergetegében. A Seregek Ura oltalmazza népét; »megeszik« az Örökkévaló parittyakövei (az ellenséget), az örömtől zúgnak, mint a borissza részegek; minden eltelik (az ellenség vérével), mint az áldozati kehely, mint az oltár szarvai. Aznap az Örökkévaló Istenük megsegíti őket, pásztorolja nyáját (népét). Mint a korona drágakövei ragyognak földjén. Milyen nagy az ő jósága, milyen nagy az ő szépsége; gabonát ad az ifjaknak, mustot a szüzeknek!” (uo. 9,9–17)

 

       Mint már mondtuk, teljesen nyilvánvaló, hogy az említett király nem más, mint a Messiás, aki majd egyszer eljön. Aki mégis  szövegszerü értelmezést (Psátot) keres, és a jelenre vagy a közeljövőre akarja időzíteni, megtalálja Ibn Ezránál, aki hoz egy véleményt, miszerint ez nem más, mint Nechemiás, a pasa, míg ő maga azt mondja, hogy ez Jehuda, a Makkabeus, aki valóban a szír-görögök ellen harcolt, és kiverte őket Jeruzsálemből. Ő ugyan nem volt király, de megalapította a Hasmóneus dinasztiát.

 

 

Az említett görögök Dáát Mikrá szerint nem a Hasmóneusok ellenségei – mivel ez a szembenállás jóval később volt –, hanem görög rabszolga-kereskedők, akik megvették rabszolgának a zsidó foglyok és száműzöttek nagy részét.

 

* * *

      A zsidó hagyomány fő vonulatát itt hidegen hagyja a  szövegszerü magyarázat, és inkább a Messiás személye és ismertetőjelei köré koncentrálódik. A Talmudban felvetették a kérdést: hogy lehet az, hogy itt a Messiásról mint szegény emberről beszél Zechárjá, aki szamárháton jön, holott Dániel könyvében azt találjuk, hogy az „ég felhőin jön” (a Messiás), vagyis gyorsan, pillanatok alatt (Dániel 7,13). Az eredeti válasz: Így is, és úgy is”. Ha a zsidók érdemesnek találtatnak erre, akkor gyorsan, „a felhők szárnyain”, ha pedig nem érdemlik, akkor szamaragol, és lassan jön” (Szánhedrin 98,a).  Ugyanebben a látszólagos ellentétben, egy másik Írásversre hivatkozva a Talmud úgy fejezi ki magát, hogy „ha érdemesek a zsidók, rendesen, zsidó módra viselkednek – akkor előrehozza, sietteti az Örökkévaló a megváltást. Ha nem, akkor „idejében” történik meg ez.

  

      Csakhogy senki nem tudja, mikor van itt az ideje; és a Talmud szerint számításokat sem szabad végezni ez ügyben, mert az csak csalódást okozhat.

 

ROSSZ PÁSZTOROK – SZERENCSÉTLEN NYÁJ

 

     Az utolsó néhány fejezetre hivatkozva, a nem zsidó bibliakritikusok (és nyomukban a zsidók is) két Zechárjáról beszélnek. Szerintük más a stílus, más a miliő, más a korszak. Aki héber eredetiben olvassa a tizenkét kispróféta közül az utolsó előtti prófétát – nem érti, miről beszélnek. A klasszikus exegétáknak ilyen eszükbe sem jut, míg korunk modern, de hagyományhű kommentátorai kétségbeesett erőfeszítéseket tesznek az egységes Zechárjá mellett, ahogyan ezt majd Jesájánál is látni fogjuk.

 

     A tizedik fejezetben Zechárjá a hazatérés dalát zengi. Elmondja, milyen jó az Örökkévaló, mindent megad népének, ha kérik esőt, termést, bort, búzát, békességet. Ezzel szembeállítja a bálványokat, a „szent” szobrokat, a kuruzslókat, a hazug álmok terjesztőit és „megfejtőit”. Bírálja a „pásztorokat” (az idegen uralkodókat), és vigasztalja Izraelt, ami a próféta fő feladata amellett, hogy szidja és ostorozza a vétkeseket.

 

          „Kérjetek esőt az Örökkévalótól a tavaszi esőzés idején! Az Örökkévaló alkotja a felhőket (vagy: villámokat és mennydörgést), ő ad záporesőt; (kenyeret és bort) ad az embereknek, és takarmányt a jószágnak.

(Ezzel szemben) a házibálványok megtévesztenek, a jósok hamis látomást beszélnek el, az álomfejtők hazug álmokat hirdetnek, és vigaszuk mit sem ér.

  

     Ezért széledt el népem, mint egy nyáj, (a kérdésre, hogy miért, a válasz): mert nincs (valamirevaló) pásztoruk. Fellángolt haragom a pásztorok ellen, megbüntetem a nyáj élén járókat, (de) gondja lesz az Örökkévalónak nyájára, Jehuda házára, fölékesíti, mint egy harci paripát. Tőle (Júdeától) ered a szegletkő, a sátorcövek, tőle az íj a csatában, tőle származik minden vezető. Olyanok, mint a hősök, az utca sarába tapodják az ellenséget. Harcolnak, mert velük van az Örökkévaló, még az (idegen) lovasokat is megszégyenítik. Hősökké teszem Jehuda házát, és József házát megsegítem, hazahozom őket, mert könyörülök rajtuk, és olyanok lesznek, mintha nem is vetettem volna el őket. Mivel én, az Örökkévaló vagyok az ő Istenük, és meghallgatom őket. Efrájim (maradványa) is hős lesz, szíve vidám, mintha borozott volna. Látják ezt fiai és örülnek, vigad szívük az Örökkévalóban. Sípolok nekik, és összegyűjtöm őket, mert megváltottam őket, és olyan sokan lesznek, mint régen. Bár szétszórtam őket a népek között, ők a távolban is gondolnak rám, és fiaik visszatérnek (a galutból). Hazahozom őket Egyiptomból és Asszíriából is begyűjtöm őket, elviszem őket Gileád és Libanon földjére, de ez nem lesz nekik elég. Átkelnek a tengeren, de az Örökkévaló megveri a tenger hullámait (amelyek szétválnak, mint az egyiptomi kivonulás idején); kiszáradnak a Nílus forrásai; megtörik Asszíria gőgje, és vége lesz Egyiptom hatalmának. És megerősítem őket az Örökkévalóban (a benne való hitben), nevében bíznak és haladnak – mondja az Örökkévaló.” (Zechárjá 10,1–12)

 

   A rövid fejezet hozzávetőlegesen érthető. A próféta reményeket kelt, és ígér minden jót. Nem lesznek többé idegen „pásztorok”, minden tisztségviselő zsidó lesz, a szétszórt deportáltak hazatérnek. Az egyetlen kérdés, ki és mi „Efrájim”, akiről itt Zechárjá beszél. Hiszen Efrájim jelképezi Izraelt, a Tíz Törzs országát, amely még Júdea előtt pusztult el (133 évvel az első Szentély pusztulása előtt), népét deportálták és nyoma veszett. Hogyan kerülnek ők ide?

 

     Hartom-Cassutto szerint itt Efrájim maradékairól van szó, akiket nem deportáltak, az országban maradtak, és most csatlakoztak a visszatérőkhöz. Mások szerint itt is a ködbe vesző „idők végén”-ről beszél a próféta, amikor a Messiás összegyűjti a nép minden részét a világ minden sarkából. A Talmud szerint Jeremiás próféta Jósijáhu király uralkodása idején „ment, és visszahozta az országba az Asszíriába deportált tíz törzs tagjainak egy részét vagy nagy részét”. (Megilla 14,b)

                                       ***

           A következő, 11. fejezetbe beletörik a fogunk. Több kommentátor (Hartom-Cassutto, Dáát Mikrá és mások) előrebocsátják, hogy „az egész fejezet homályos és érthetetlen”.

Mi megpróbáljuk értelmesen lefordítani, utána idézni és összefoglalni egyes hagyományos exegétákat, akik megpróbálják értelmezni az első ránézésre érthetetlent.

 

            „Tárd ki, Libanon, kapuidat, eméssze cédrusaidat a tűz! Gyászolj, (jajgass) ciprusfa, mert ledőltek a cédrusok, elpusztultak a hatalmas fák! Jajgassatok, Básán tölgyei, mert ledőlt a hatalmas erdő. Pásztorok jajgatása hallik, mert elpusztult pompás legelőjük; oroszlánkölykök ordítása hallik, mert elpusztult a Jordán bozótja!

 

    Ezt mondta az Örökkévaló, az én Istenem: Legeltesd a levágandó juhokat. Azok, akik megvásárolták, büntetlenül öldösik őket, eladóik pedig azt mondják: Áldott legyen az Örökkévaló, mert meggazdagodtam! Pásztoraik sem szánják (a juhokat). Így én sem fogom megszánni az ország lakóit – mondja az Örökkévaló. Kiszolgáltatom az embereket egymásnak és a királynak. Feldúlják az országot, és én nem mentem meg őket kezeikből.

 

Legeltettem tehát a levágásra ítélt juhokat a juhkereskedők számára; két botot vittem magammal; egyiküket elneveztem a kellem botjának, míg a másikat kárt okozó botnak, és velük pásztoroltam a nyájat. Eltávolítottam három pásztort egy hónap alatt; elfogyott a türelmem irántuk, de ők is megvetettek engem. És mondtam (a nyájnak): Nem legeltetlek benneteket többé! Haljon meg, aki halálra való, pusztuljon, aki pusztulásra való, a megmaradtak  pedig falják fel egymást!

 

   Fogtam a kellem nevű botomat és széttörtem, hogy ezzel vége szakadjon a szövetségnek, amelyet a népekkel kötöttem. Fel is bomlott (a szövetség) azon a napon, és a juhkereskedők, akik őrizték lépteimet, megtudták, hogy az Örökkévaló akarata ez.

 

És én azt mondtam (a kereskedőknek): Ha jónak látjátok, adjátok ki béremet, ha nem, sebaj! Erre kifizették a béremet – harminc ezüstöt. Az Örökkévaló pedig ezt mondta nekem: Dobd be a kincstárba ezt a becses értékű fizetést, amennyit én érek nekik! Fogtam tehát a harminc ezüstöt, és bedobtam az Örökkévaló házának kincstárába. Utána eltörtem a másik botot is, amit kárt okozónak neveztem, és ezzel felbontottam a testvéri viszont Júdea és Izrael között.

 

És mondta nekem az Örökkévaló: Még egyszer végy magadnak pásztorfelszerelést (botot, tarisznyát), olyat, mint az esztelen pásztoré. Mert olyan pásztort (vezetőt) fogok támasztani az országban, aki az elveszettekkel nem törődik, az elkóboroltakat nem keresi meg, a sérülteket nem gyógyítja, a fáradtaknak nem viseli gondját, de a kövérek húsát megeszi, és körmeiket letépdesi.

 

  Jaj a mihaszna pásztornak, aki elhagyja a nyájat! Fegyver járja át karját és jobb szemét! Karja leszárad, és szeme megvakul (vagy, mint átok: száradjon el a karja, és szeme vakuljon meg!).” (Zechárjá 11,1–17)

 

                                                             * * *

   Itt a próféta egy pásztort „alakít”, aki elhanyagolja a nyájat, ahogyan Izrael királyai elhanyagolják a népet, semmibe veszik az ország érdekeit, és azt romlásba döntik. 

 

Kik ezek a „pásztorkirályok”? Itt a találgatás szabad, és egyik verzió éppen olyan logikus, mint a másik. Van, aki visszafelé halad, és a pusztulás előtti királyokat említi, retroaktíve (Jehojakim, Cidkijáhu) mások meg előre datálják Zechárjá szavait, és a következő évszázadok uralkodóit tűzik tollhegyre, (a vétkes Hasmóneus királyokat, Heródest, Agrippát). Ibn Ezra szerint a népek királyairól (pásztorairól) van szó. Eszerint a „három pásztor” nem más, mint Cirus és két fia. Voltak királyok, akik eladták a kezükben lévő fogoly zsidókat rabszolgának, mint Ahasvéros, aki eladta birodalma zsidóit Hámánnak, tízezer ezüst ellenében. És voltak, akik csak gyilkolták őket kedvtelésükre.

 

Ez a fejezet is, akárcsak Zechárjá egész könyve, két véglet között őrlődik. Egyrészt a Midrások egymástól független versekre bontják a könyvet, kísérlet sincs a történelmi háttér megrajzolására. Példa? A Midrás szerint a „három pásztor”, akik egy hónap alatt lettek eltávolítva, nem mások, mint Mózes, Áron és Mirjám. (Táánit 9 és Jálkut Zechárjá), másrészt a bibliakritika, amely az egy Zechárjából – két prófétát kreál.

 

      Rási, Jonatán fordítása nyomán, retrospektív: szerinte a próféta Ácháv, Áchijá és Jéhu korára vetíti mondanivalóját. Kimchi Jósijáhu fiaira, míg mások (főleg a „kritikusok”) későbbre, a Hasmóneus korszakra. Dáát Mikrá, aki összefoglalja ezt, Abarbanel nyomán, Cirus fiairól beszél, akik apjuk korától Ahasvérosig uralkodtak.

 

                     

JERUZSÁLEM OSTROMA ÉS FELSZABADULÁSA

 

        „Jövendölés: az Örökkévaló szava Izraelről. Így szólt az Örökkévaló, aki az eget fölénk borította (kifeszítette), a földnek alapot vetett, aki lelket ad az embernek. Íme, én méregpohárrá (vagy: mérgezett küszöbbé – Septuaginta) teszem Jeruzsálemet a körülötte lévő népek számára; Júdeára is rákerül a sor, amikor ostromolják Jeruzsálemet. Azon a napon súlyos kővé változtatom Jeruzsálemet minden nép számára; aki föl akarja emelni – beleszakad, amikor összefog ellene a föld minden népe. Azon a napon – mondja az Örökkévaló –  (azzal verem meg az ellenséget, hogy) a lovak mind megrémülnek, és a lovasok elvesztik a fejüket, de Jehuda házát ébren őrzöm, míg a népek lovait vaksággal verem meg. Jehuda törzsfői ezt mondják majd magukban: Jeruzsálem lakóinak ereje Istenükben, a Seregek Urában van! Azon a napon olyanokká teszem Jehuda törzsfőit, mint a tüzes serpenyőt a fahasábok között, és amilyen a fáklya a kévék között: jobbra-balra (égetik) a körülöttük lévő népeket, de Jeruzsálem (lakosai) békében ülnek helyükön (Jeruzsálemben).” (Zechárjá 12,1–6)

 

       Fölösleges mondani, hogy itt sem világos, mire gondol, mire céloz a próféta. Abarbanel általános irányvonala szerint minél később élt egy próféta – annál homályosabbak szavai. Mivel Zechárjá az utolsó előtti próféta volt, ez a tény érthetővé teheti szavai – főleg az utolsó fejezetekben – sokértelműségét.

 

    Miről is lehet itt szó – és főleg mikor? Rási szerint Bábel a célpont, vagyis a próféta retroaktíve beszél arról, ami – volt. Ibn Ezra az első Messiásról beszél (Ben Joszéf), aki megelőzi és bevezeti az „igazi” Messiást (Ben Dávid). Van, aki az apokaliptikus Góg–Magóg háborúról beszél, ami közvetlenül az „idők vége” előtt lesz. A fejezet hőse Jeruzsálem, amibe a népeknek beletörik a foga. Már említettük, hogy a nehézségek hatására a bibliakritika „elhatározta”, hogy két Zechárjá volt, illetve hogy az utolsó fejezeteket valaki más írta. Még a zsidó Családi Biblia (Dr. Frenkel Bernát szerkesztésében) is azt írja Zechárját összefoglaló zárszavában, hogy „...e könyvnek a kilencedik fejezettől terjedő része, a bibliai tudomány mai álláspontja szerint, nem Zechárjától származik,  hanem gyűjteménye régi és új prófétai beszédeknek, amelyek főleg a messiási időkről szólnak”. S. L. Gordon, ezen „tudományos” álláspont alapján és idegen exegéták nyomán, főleg a Hasmóneus korszakra vetíti ezeket a próféciákat.

 

     Itt a próféta Izraelről beszél, de Júdeát érti ezalatt, mivel Izrael állama már korábban megszűnt és lakosait deportálták. Innen kezdve Júdea képviseli a zsidóságot, vagyis a két megmaradt törzs, Jehuda és Benjámin, míg a tíz törzs országa, a volt Szamária (vagyis Izrael), már több mint száz évvel korábban megszűnt, és népe eltűnt, felszívódott a galutban (a Talmud szerint a legendás Számbátjon folyó mögött). Napjainkban feltűnnek itt-ott, Afrikában és Ázsiában, olyan töredéktörzsek, amelyek a Tíz Törzs leszármazottainak tekintik magukat, és ennek alapján kérnek bebocsáttatást Izraelbe.

 

                                                                 * * *

          A „méregpohár” vagy mérgezett küszöb egyfajta csapda, amelybe azok a népek esnek, amelyek Jeruzsálemre kezet mernek emelni. Száncheriv esetében ez egyszer bevált, de Nebukodnecár és Titusz, az első és második Pusztulás idején elvitték szárazon, és mindkettejüknek sikerült a szent várost elfoglalni, romba dönteni, és a zsidókat száműzni.

 

   A fejezet második, utolsó részében Zechárjá a saját nyomdokain halad.

 

            „Először Jehuda (városait) segíti meg az Örökkévaló, hogy ne dicsekedjék Dávid háza, és ne dicsekedjenek Jeruzsálem lakosai Júdeával (a vidékiekkel) szemben. Azon a napon (de később) az Örökkévaló megoltalmazza Jeruzsálem lakosait, és olyan lesz közöttük azon a napon még a botladozó is, mint (a hős) Dávid, és Dávid háza (a királyi család leszármazottai) isteni lesz, olyan, mint az Örökkévaló angyala.

 

    Azon a napon megsemmisítem azokat a népeket, amelyek Jeruzsálemre támadnak. Dávid házára és Jeruzsálem lakosaira árasztom a könyörgés (vagy jóindulat) és könyörület szellemét, (könyörögnek, imádkoznak és kegyet találnak szememben – Rási) és rátekintenek arra, akit leszúrtak, és úgy gyászolják, mint az egyetlen gyereket, és úgy keseregnek rajta, ahogy az elsőszülöttön szokásos. Azon a napon olyan lesz a gyász Jeruzsálemben, mint Hádádrimon gyásza Meggidó völgyében. Gyászolni fog az ország, külön-külön minden nemzetség: Dávid háza külön és asszonyaik külön; külön Nátán háza és külön asszonyai; külön Lévi házának nemzetsége és külön asszonyaik; külön Si'mi nemzetsége és külön annak nőtagjai. Az összes többi nemzetség is külön-külön és asszonyaik külön.” (Zechárjá 12,7–14)

 

          Kit szúrtak le – nem tudjuk. Talán akkor tudták, és ennélfogva a próféta nem részletezte. Bölcseink szerint az első Messiásról van szó, Ben-Joszéfról, akit meggyilkolnak az idők végén. És ki az a Hádádrimon, akit annyira gyászoltak Meggidó völgyében, mint egy egyetlen gyermeket? „Egy nagy ember, aki ismert volt a próféta idejében” – mondja Ibn Ezra és nyomában Dáát Mikrá. Jonatán fordítása két konkrét, történelmi gyászról beszél: az Ácháv király után tartott nemzeti gyász, akit Hádádrimon ölt meg, és  Jósijáhu ben Ámon, akit a „sánta Fáraó” ölt meg. Ez a két eset megrázta az egész népet: az első Izrael országát, míg a második Júdeát.        

       

   A négy említett család, az akkori társadalom krémje lehetett (Dáát Mikrá). Vannak találgatások kilétüket illetően, de ezzel nem leszünk kisegítve. Végül is abból, hogy férfiak és nők külön-külön gyászoltak, Bölcseink messzemenő  halachikus következtetést vonnak le: tilos – még gyász esetén is, hogy férfiak és nők együtt üljenek, mert ez ellenkezik az elemi zsidó szemérmesség szokásaival

 

SZELLEMI TISZTOGATÁS JERUZSÁLEMBEN

 

       A következő, rövid fejezet (kilenc vers mindössze) elején a próféta megjövendöli a bálványimádás és a hamis próféták kiiktatását az országból, majd megismétli, amit már elmondott az előbbiekben, a rossz pásztorról és a veszendő nyájról.

 

      „Azon a napon (az idők végén) forrás fakad Dávid háza és Jeruzsálem lakói számára, hogy lemossa a vétket és a szennyet. Azon a napon – így szól az Örökkévaló, a Seregek Ura – eltörlöm a bálványok nevét az országból, nem is említik őket többé; úgyszintén a (hamis) prófétákat és a tisztátalanság szellemét is eltávolítom az országból. És ha valaki mégis prófétálni merne (mint hamis próféta), apja és anyja mondják ki rá: Ne élj, mivel hazudtál az Örökkévaló nevében! És leszúrják őt édesapja és szülőanyja, amikor prófétál (a bálvány nevében).

 

És azon a napon, a(z  ál)próféták szégyent vallanak látomásuk miatt, amiről prófétálnak, és nem öltenek szőrös ködmönt (mint Élijáhu), hogy általa hazudozzanak (prófétának adják ki magukat). És akkor majd azt mondja (az álpróféta): Nem vagyok én próféta, földműves vagyok én, a földből élek (vagy: földem van) ifjúkorom óta. És ha megkérdezik tőle: Mik ezek a sebek testeden? Azt mondja, hogy barátaim (szeretőim) házában vertek meg engem!” (Zechárjá 13,1–6)

 

   Az előbbiekben Jeruzsálem fizikai jólétéről esik szó, míg itt látjuk a jövendő szellemi tisztogatást. Külön forrás lesz (mikve), ami lemossa a szennyet és eltörli a vétkek nyomát. Az exegéták a Vörös Tehén hamujáról szólnak, amely megtisztítja a tisztátalanokat. Kitisztítják a várost a bálványkultusz minden megnyilvánulásától, és könyörtelenül elbánnak a hamis prófétákkal, akik a Tóra szerint halálbüntetést érdemelnek. Akárcsak a „garázda fiú” esetében, (lásd  5Móz 21, 19) itt is a szülők kötelessége kezdeményezni az álprófétának felcsapó fiuk megbüntetését.

 

  Az, akit leszúrtak nem egy konkrét személy, hanem egy metafora: kivégzik. A Septuaginta úgy fordította, hogy lecsukják. Dáát Mikrá említi Élijáhut, aki kard általi halállal sújtotta Ácháv pogány Báál-prófétát (lásd Élijáhu címszavában). Zechárjá szavaiból kitűnik, hogy az álprófétákat annyira üldözték (vagy üldözni fogják), hogy ők szégyellik magukat, rejtőzködnek és nem viselik a próféták ködmönét, ami egyfajta ismertető jel, „egyenruha” volt, hanem földművesnek adják ki magukat.

 

                                                                        * * *

       Milyen sebekről beszélt itt a próféta, amiket az álpróféta testén látott? És hol szerezte azokat a szenvedő alany?  Barátai (szeretői?) házában? Mi ez, és mit keresett ott az illető?

   

 Dáát Mikrá szerint ezt a nyomozó kérdezi a gyanúsítottól, miután azt hiszi, hogy a sebek a pogány praktikától erednek (ugyanis a Báál prófétái szokták extázisban vagdosni magukat – lásd 1Kir 18,28), az meg cáfolja, és azt mondja, hogy otthon, szüleitől kapta a „figyelmeztető” sebeket, vagy barátaitól, vagy szeretői házában (a héber Mááhév egyik értelme a szerető), amit D. M. egy kétes hírű házként aposztrofál (vagyis a vádlott hajlandó vállalni, hogy rossz hírét keltsék, csak ne gondolják, hogy ő álpróféta.

 

„Kard! Támadj pásztoromra, bizalmas emberemre (emberére) – így szól az Örökkévaló, a Seregek ura – üsd-vágd a pásztort, széledjen el a nyáj! Még a bojtárokra is kezet emelek. Úgy jár az ország – mondja az Örökkévaló –, hogy kétharmad részét kiirtják és elpusztul, és egyharmada megmarad. Ezt a harmadrészt tűzben tisztítom meg, ahogy az ezüstöt kiégetik, ahogy az aranyat próbálják. Ő a nevemen fog hívni (segítségül), én pedig meghallgatom őt. Azt mondom: Népem ő, és ő meg azt: Örökkévaló Istenem!” (uo. 13,7–9)

 

Vannak, akik azt mondják, hogy a hetedik vers a fenti (11,17) pásztor-jövendölés befejezése. Dáát Mikrá egyetért, mivel itt is érvényes az elv, hogy nincs kötelező kronológia a Tórában és a Biblia többi részében sem.

 

Ibn Ezra szerint itt a pásztor az idegen királyokat példázza. Rási Babilónia királyára (melyikre?) konkretizálja ezt. A két utolsó versben Zechárjá utal az eljövendő Góg–Magóg háborúra, amely az utolsó nagy háború lesz a világban. Ennek során az emberiség két harmada elpusztul, míg a maradék egyharmad elfogadja a monoteizmust és az Örökkévalót a nevén nevezi. Ezek Rási szerint a prozeliták, akiket majd megvizsgál a tisztítótűz, mennyiben volt komoly a betérési szándékuk.

 

   Ez az elgondolás a következő, utolsó (14.) fejezetben is dominál. Ez a fejezet négy részből áll:

1) „Isten napja” és annak csodálatos, természetfeletti eseményei.

2) A Jeruzsálemet ostromló népek látványos veresége.

3) Akik megmaradnak a népek közül, azok elismerik az Örökkévalót, mint a világ Istenét, királyát.

4) Jeruzsálem és Jehuda szentsége.

 

VILÁGOS LESZ ESTE IS...

 

     „Eljön majd az Örökkévaló napja, amikor osztozkodnak a tőled elrabolt zsákmányon. (Ezt megelőzően) összegyűjtök minden népet, harcra Jeruzsálem ellen; ezek elfoglalják a várost, kifosztják a házakat és megerőszakolják a nőket; a város lakosainak fele fogságba megy, de a maradék népet nem űzik ki a városból.

(Ekkor) az Örökkévaló harcba száll azokkal a népekkel, ahogy harcolt egykor (a Vörös-tengernél, vagy ahogy szokás, háború idején). Azon a napon megveti a lábát az Olajfák hegyén, amely Jeruzsálemtől keletre van. Az Olajfák hegye pedig középen kettéhasad: kelet-nyugati irányban egy nagy völgy lesz, mivel a hegy egyik fele északra, a másik meg délre mozdul el. Akkor meneküljetek a hegyek szakadékaiba; mert a völgy Ácálig ér. Úgy szaladjatok, ahogy annak idején menekültetek a földrengés elől, Uzijáhu Júdea királyának idejében. Az Örökkévaló jön és vele szentjei (az angyalok).” (Zechárjá 14,1–5)

 

Sok exegéta Zechárjá utolsó fejezetét – legalábbis az elejét – az Ítélet Napja jelenésének tartja, ami egyúttal az ún. „Isten Napja” is. Ezután jön a Messiás, az igazi. Dávid sarja és a világbéke.

 

 

Az Olajfák központi szerepe Jeruzsálembe teszi az esemény fókuszát: ezt akarják a népek elfoglalni, itt a nagy földrengés, a nép menekül, és az Örökkévaló úgy harcol, mint valamikor (Rási, Jonatán alapján: mint egykor a Vörös-tengernél). A nagy földrengést több próféta említi, ez nagyon élénkén jelen volt a nép képzeletében.

 

                                                                 * * *

   „Azon a napon – folytatja Zechárjá – nem lesz sem hőség, sem hideg, sem fagy. Azon a napon – ami ismert lesz, mint az Örökkévaló napja – nem lesz sem nappal, sem éjjel, de estefelé (hirtelen) világosság lesz. Azon a napon folyóvíz fakad Jeruzsálemből; egyik ága a keleti tenger (a Holt Tenger – Dáát Mikrá) felé folyik, míg a másik ága a nyugati tenger felé; így lesz ez télen és nyáron egyaránt. Azon a napon az Örökkévaló lesz az uralkodó (szó szerint a király) a világon (vagyis, azon a napon az Örökkévaló lesz az egyetlen – mindenki által elismert – Isten a földön) és neve is egyetlenegy!

 

Az egész terület (Jeruzsálem körül) síksággá változik Gevától Rimonig, Jeruzsálemtől délre; Jeruzsálem pedig kimagaslik és teljesen lakott lesz (D. M.); a Benjámin-kaputól addig, ahol a régi kapu volt a Szeglet-kapuig, és Hananél tornyától a királyi borpincékig.

 

     Lakni fognak benne (békében), és háborús pusztítás nem lesz benne; Jeruzsálem biztonságban lesz.

 

    (Ezzel szemben) ilyen csapással fogja sújtani az Örökkévaló mindazon népeket, amelyek felvonulnak Jeruzsálem ellen: hirtelen megrothad (szétmállik) a testük, ugyanígy a szemük gödrében és nyelvük szájukban.

  Azon a napon nagy zűrzavart támaszt az Örökkévaló közöttük; az emberek (az idegen katonák) egymásra kezet emelnek. A júdeaiak is harcolnak Jeruzsálemben és egybegyűjtik az ellenséges népek (hadseregek) kincseit, aranyat, ezüstöt és nagyon sok ruhát. Ugyanaz a csapás (rothadás) éri majd az (ellenséges) lovakat, öszvéreket, tevéket és szamarakat és minden más állatot a(z ellenséges) táborban, ami a katonákat érte. (Zechárja 14,6–15)

 

        A csodával határos katonai vereség után, ami az ellenséges invázió hadait éri Jeruzsálem falai alatt – amelyet először itt részletez a próféta – a következőkben megtudjuk, hogy mit jelent az „Isten Napja”. Egy sor rendhagyó természeti jelenség (földrengés, folyóvíz Jeruzsálemben stb.), a klíma változása, a Jeruzsálem körüli hegyek síksággá változnak, hogy ez kiemelje a főváros magasságát és „fensőbbségét”. A Jeruzsálemben említett történelmi helyek (kapuk) egy részét Nechemjá is említi könyvében, a városfal építése során, a többieket ma nem ismerjük.

 

   Az ellenség katonai veresége – isteni csoda. Ennek a mechanizmusa rendszerint  a zűrzavar, amit az Örökkévaló az ellenség soraiban kelt, akik meglepetésükben egymásnak esnek, és ők maguk végzik el a „munkát”, amit a számszerűleg sokkal kevesebb zsidók nem képesek elvégezni. (Példákat erre nézve lásd ebben a könyvben, Gideonnál, Debóránál, majd Elisa fejezetében, a négy poklos esetét Somron ostrománál, ahol a várost körülvevő arameus katonák „hangokat hallottak” – és elmenekültek.)

 

      Nehézséget itt csak az a vers támaszt, amelyben azt mondja Zechárjá, hogy „a júdeaiak is harcolnak Jeruzsálemben”. Ki ellen harcolnak? Ha az ellenség ellen – ez magától értetődő. Ha az ellenség soraiban harcolnak testvéreik ellen – hogy lehet ez? Rási szerint „kényszerítve vannak harcolni a testvéreik ellen”. Ibn Ezra azt írja, hogy a Jeruzsálemen kívül élő zsidók is csatlakoznak a harchoz, míg Kimchi arra az álláspontra helyezkedik, hogy ezek zsidók, akik az ellenséggel jöttek mint segédcsapatok, amikor látják a zűrzavart és a csapást, amit az Örökkévaló mért a gojokra, átállnak és ők is az ellenség felé fordítják fegyvereiket. Körülbelül ezt mondja Mecudot is.

 

Az ellenség megsemmisül, legalábbis nagy része. Mi történik a megmaradottakkal? Erre mondja a próféta könyve végén:

 

     

„(Ennek utána) mindazok, akik megmaradnak azon népek közül, akik Jeruzsálemre támadtak, (ezentúl) évről évre elmennek (szó szerint: felmennek Jeruzsálembe) és leborulnak a Király, az Örökkévaló, a Seregek Ura előtt, és megünneplik a sátoros ünnepet (Szukkot). Ha pedig a világ népei közül valamelyik nem megy (f)el Jeruzsálembe, hogy ott leboruljon a Király (vagyis) az Örökkévaló, a Seregek Ura előtt, az nem kap esőt! Ha (például) Egyiptom népe nem jön el, és nem megy (Jeruzsálembe), ők sem kapnak (csapadékot), hanem ugyanaz a csapás éri őket, mint a többi népet, akik nem jönnek ünnepelni a sátoros ünnepet. Ez lesz Egyiptom és a többi nép büntetése, akik nem mennek fel (Jeruzsálembe) megülni a sátoros ünnepet.

 

Azon a napon a lovak csengettyűjére (is) lesz írva: Szent az Örökkévalónak. Az Örökkévaló házában még a fazekak is olyan szentek lesznek, mint az oltárnál használt kelyhek;. és jönnek majd az áldozók és vesznek belőlük, és főznek bennük, és nem lesz többé kalmár az Örökkévaló házában.” (Zechárjá 14,16–21)

 

        

    A nagy vereség után, az ellenséges népek maradéka – azok is, akik otthon maradtak és nem szolgáltak a hadseregben – megtér és betér, majd évente eljönnek áldozni Jeruzsálembe, és megünneplik a harmadik zarándokünnepet, a Szukottot. Miért éppen a sátoros ünnepet? Azért – mondja Dáát Mikrá –, mert ezen az ünnepen döntenek az égben az évi csapadékmennyiségről; erre emlékeztet a Szentélyben tartott vízöntés szertartása is. Bölcseink szerint Szukkot hét napján összesen hetven ökröt áldoztak, az akkor ismert hetven náció javára és jólétük biztosítására, hogy engesztelést nyerjenek. Flavius is tudja, hogy a második Szentély idejében az istenfélő gojok el szoktak zarándokolni Szukkot ünnepén Jeruzsálembe. (A zsidók története 14, 7,2)

 

AKIK FELRUGJÁK AZ ÜNNEPI SÁTRAT...

 

További kapcsolatot a népek és a sátoros ünnep között Rási említ a Talmud nyomán, ahol egy aggádikus történet így világítja ezt meg:

 

  „Az idők végén az Örökkévaló kezében a Tórával fogadja a népeket, mondván: Aki foglalkozott a Tórával (tanulmányozta és aszerint élt), jöjjön és megkapja jutalmát…;  azok meg azzal érvelnek, hogy nem nekik adták a Tórát, hanem a zsidóknak, és így, mit akarnak tőlük? A végén, miután minden nép, a perzsák, a rómaiak stb. előadták érveiket és az Örökkévaló elutasította  azt (ezt és ezt csináltuk, csak hogy a zsidók nyugodtan tanulhassanak Tórát), azt mondja nekik a Teremtő: Jó, hogy ne gondoljátok, hogy megrövidítelek benneteket, és elfogult vagyok a zsidók javára, íme van egy könnyű micvám, amit úgy hívnak, hogy Szukká (ünnepi sátor), menjetek és csináljatok egy ilyen sátrat!

 

  Erre szaladnak és mindegyikük felállít egy ilyen sátrat háza tetején. Azonban, amikor a nap erősen süt, mint forró nyáron, akkor a derék népek mindegyike felrúgja sátrát és otthagyja ...” (Ávodá Zárá 3,a alapján)

 

                                                              * * *

         A csapadék megvonása mint büntetés – teljesen érthető, de miért említi Zechárjá Egyiptomot külön? Azért – mondják a klasszikus exegéták –, mert Egyiptomban nem esik az eső, hanem a Nílus öntözi az országot, egy fejlett csatornázási rendszer által. Így Egyiptom büntetése az lesz, hogy a Nílus vize csökken, elapad.

 

     A lovak csöngettyűjére írott jelszó – „Szent az Örökkévalónak” (ugyanaz, mint ami a főpap homlokdíszére volt írva) – jelképes: azt jelzi, hogy Jeruzsálemben most minden szent, még az egyszerű fazekak is a Szentélyben. Nem lesz kereskedő (kalmár) a Szentély körül, mert nem lesz szükség rá. A kalmároktól szokták vásárolni az áldozatra szánt állatokat, valamint a Szentélyben használatos edényeket. Most mindebből annyi lesz, hogy nem lesz kalmár (Dáát Mikrá). Málbim eredeti magyarázata szerint a lovak említése és a „Szent az Örökkévalónak” azt jelzi, hogy az újkori Jeruzsálem kiterjed, sokkal nagyobb lesz, és a Szentélytől több mint egynapi járóföldre lesz, és a szentség addig terjed, ameddig egy lovagoló ember egy nap alatt elér, ha a ló vágtat...