A jánoshalmi zsidó emlékhelyek felszámolása

TORONYI ZSUZSANNA(*

 

Geniza a SZEMÉTDOMBON

Épül, és persze szépül is az ország, lebontják a régit, és „ezerrel" készül az új, a modern. Közben zengazének: „a múúúúúltat végképp eltöröööölni, rabszolgahad induuuulj velünk..." Vagy mégsem. Persze eltöröljük, átépítjük, de nem azé', nem úgy, és különben is...

   

    Amikor legjobban harsogott azének, 1951-ben Scheiber Sándornak, az Országos Rabbiképző Intézet igazgatójának javaslatára a jánoshalmi hevra kadisa (zsidó temetkezési szentegylet) 1803 és 1930 között vezetett jegyzőkönyvét a megmaradt helyi zsidó közösség elküldte a Magyar Zsidó Múzeumnak. Mára - kis túlzással - a közösségnek ez maradhat az egyetlen kézzelfogható emléke, illetve áll még a zsinagóga a Petőfi utca sarkán. 1850-1860 körüli építésétől kezdve a közösség igényeinek és a szokásoknak megfelelően, annak telkén épült fel a zsidó közösségi „infrastruktúra" szinte minden intézménye: iskola, mikve (rituális fürdő), kóser mészárszék, valamint a rabbi háza is. A magas falak mögött már csak a 2000-ben felújított zsinagóga és a rabbi otthona maradt meg. A zsinagógában csak ritkán imádkoznak, a kevés megmaradt jánoshalmi zsidó elköltözött a településről. A mártírokra való megemlékezésekre még visszajárnak, tisztelegve az 1944-ben deportáltak emléke előtt. A korábban eladott zsinagógát a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Ma­zsi­hisz) visszavásárolta, de a telken még álló másik épület, a rabbiház magántulajdonban maradt.

A kicsi, de nem jelentéktelen korabeli jánoshalmi zsidó közösség több olyan jeles személlyel is büszkélkedhetett, akiket a tágabb környezet is elismerésre méltónak talált. Egyikük, Ágai Adolf indította a Gründerzeit legnépszerűbb élclapját, a Borsszem Jankót. Ágai volt Porzó, a modern tárcairodalom megteremtője, valamint Forgó bácsi is a gyerekek számára. Egy generációval később élt Nemes Marcell, a XX. század első évtizedeinek legjelentősebb műgyűjtője.

                                                                                                               ****

Mindketten a zsinagóga szomszédságában születtek. Nemes Marcell egy aprócska, nádfedeles szülőháza tűnt el hamarabb, 1931-ben - városképi érdekekre hivatkozva - lebontották. Ágai Adolfé - egy hatalmas saroképület - a XIX. század közepétől a városi olvasókörnek, a kaszinónak, majd a művelődési háznak - ekképp a városka kulturális életének - is otthont adott, egészen bontásáig. A ház falán 2008 januárjában emléktáblát helyezett el a város, az avatáson jelen volt mindenki, tout Paris. Alig egy év múlva, 2009 januárjában azonban már nyilvánvaló volt, hogy a város vezetése az épületet le szeretné bontani. Ekkor egymástól függetlenül a „Hósana Jánoshalmi Zsidók Egyesülete", valamint a zsidó kulturális örökség felmérésére és védelmére létrehozott Naményi Ernő Társaság (NET) az épület ideiglenes műemléki védelmét kérte a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) vezetőjétől, Mezős Tamástól. A kérésre válasz nem érkezett, ezért a NET februárban elküldte a levelet a védési osztály munkatársainak is. Ők azonnali intézkedést ígértek (- - - Mint közben kiderült, a házat azóta már le is bontották. A szerk.)

 

     Ugyanebben az időszakban, nem messze a rombolástól, másik bontás-építés is zajlik Jánoshalmán. A műemlék zsinagóga telkén lévő rabbi­ház­ban ugyan törvény szerint (de láthatóan ez senkit nem érdekel) csak a zsinagóga tulajdonosának tájékoztatásával lehetne változtatni, de megy az anélkül is. S ami történik, arról jobb, ha nem tud senki. Az ablakcserék után a tulajdonos az egyik belső falat is megbontotta, s ekkor jött a meglepetés: elfalazott tárgyakra és könyvekre bukkantak. Nem gyakori az ilyesmi, de nem is példátlan: 1998-ban a gyöngyösi ferences rendházban találtak több ezer régi könyvet, iratot, tárgyat, melyet a ferences barátok a kommunista rendszer elől rejtettek el. Sárbogárdon a hajdani zsinagóga (ma használtruha-bolt) padlásán találtak könyveket, iratokat helyi fiatalok.

 A „leleteket" megismerték, feldolgozták, kiállítás keretében bemutatták a kisváros lakosságának. A városi könyvtárban rendezett bemutató vetítéssel kísért kiállításmegnyitón több mint százan vettek részt, termékeny diskurzussal kísérve a látottakat. Nem lehet tudni, mi került elő Jánoshalmán. A sitt közé kiszórt imakönyvtöredékek, héber feliratos táblák és egy Biber kalap alapján sejthető, hogy a rabbiházat hajdan lakó zsidó tulajdonos megmenteni remélt tárgyai bukkantak felszínre - hatvanöt évvel deportálása után. Mivel a házat lezárták, talán nem alaptalan a feltételezés, hogy a „lelet" többi része azoknak is érték, akiket nem érdekel a judaizmus kultúrtörténete. A részletekről nincs információ.

                                                                     ****

    Mik lehetnek ezek a leletek? A szemétbe dobott részletek alapján csupa olyasmi, ami hajdan a zsinagóga vagy esetleg a zsidó iskola berendezéséhez tartozhatott. Miért rejthették, falazhatták el? Nyilván remélték, hogy a zsidótörvények, gettósítás, deportálás után olyan korszak is jöhet még, amikor az elfalazott kulturális értékek újra betölthetik funkciójukat. (Hiszen, mint tudjuk, a magyar zsidó tömegek semmit sem tudtak Auschwitzról és a deportálás valós céljairól.) De azért is, mert a zsidó vallási törvények előírják, hogy a szentséggel bíró tárgyakat el kell temetni, hogy megelőzzék ezzel esetleges megszentségtelenítésüket. Ezeknek a tárgyaknak a körét a Talmud (BT Megilla 26b) definiálta elsőként, s elsősorban a Tórával kapcsolatos, vagy a tóratekercsekkel közvetlenül érintkező tárgyakat sorolja ebbe a kategóriába. Igaz, ebben az esetben nem szokás elfalazni a tárgyakat, elég, ha a temetésig biztonságos helyen őrzik őket (geniza). Elfalazni, földbe ásni a „kincseket", különleges értékeket szokás. Nem volt ez másként 1944-ben sem. Számos visszaemlékezés számol be arról, hogy a gettókban a csendőrök külön feladata volt az elrejtett értékek felkutatása. Tették ezt a legmegalázóbb testi motozással, az értékek rejtekhe­lyét brutális verésekkel, kínzásokkal próbálták erőszakkal „kiszedni" a gettóba zártaktól. Van olyan korabeli beszámoló, mely szerint a gettó házaiban a csendőrök felásták a kerteket, udvarokat és felszedték a házak padlózatát is elrejtett értékek után kutatva. Sokat persze megtaláltak, és nyilván nagyon sok elrejtett értéket nem. Ma is kerülhetnek elő olyan könyvek, iratok és tárgyak, melyek a hajdani zsidó közösségek kulturális örökségének részei, és „megérdemelnék", hogy ennek megfelelő védelmet kapjanak.

Az utóbbi évtized kulturális életében számos jó példát láthattunk arra, hogy a domináns, a mainstream kulturális életet meghatározó és alakító csoportok egyre nagyobb figyelmet fordítanak a kisközösségek szakrális és kulturális értékeinek védelmére. A kilencvenes évek végén Osnabrückben egy zsinagóga padlásán megégett tóratekercseket és tórapólyákat találtak. Valamennyi égett foszlányt restaurálták, majd kiállították. A nyolcvanas évek végén a frankfurti városi vízművek építésekor előkerültek a középkori frankfurti zsidónegyed romjai. A város visszatemette volna, de a civilek ellenállása miatt ez lehetetlen volt: a romok ma a Vízművek földszintjének átlátszó padlózata alatt láthatóak (Museum Judengasse). Ezekben az esetekben a kulturális vezetés felismerte, hogy a kisebbségi csoportok szakrális és kulturális örökségének is jár a méltányos bánásmód, még akkor is, ha ezek a tárgyak és leletek eredetileg nem részei a többségi kulturális narratíváknak.

                                                                                ****

A jánoshalmi genizában (pontosabban annak kertbe - cementzsákok alá - kidobott sittjében) volt egy nyúlszőr, Biber márkájú kalap. Budapesten készült a Gizella út 44-ben. Mellette sok imakönyvtöredék, természetesen héberül, gót betűs német fordítással. Voltak Talmud-lapok, egy vilnai kiadású Sulhan Aruh-kötet szakadozott címlapja, rabbinikus művek töredékei. Kartonlapokon valamennyi tórai heti szakasz címe, gyönyörű, szerkesztett héber betűkkel. Feltehetően ezeket cserélgették abban a táblában, mely azt mutatta, hogy Mózes öt könyvének melyik fejezetét fogják azon a héten felolvasni a zsinagógában. Egy-két pálmaág, melyeket feltehetően egy zsinagóga körmeneten lengettek. Mellette egy nyugta, melyet 1929-ben dr. Klein Ármin, a hitközség elnöke írt alá. Őt a szegények orvosaként ismerték a városban. 1944 nyarán a bácsalmási gettóból visszaszállították Jánoshalmára, és agyonverték.

Mi ez a kupac? Az építési vállalkozónak nyilvánvalóan sitt, ezért kidobta. A hagyományos zsidó vallásjog szerint mivel szent szövegek részleteit tartalmazzák, ezért a darabokat el kell temetni. A közösség megmaradt tagjainak ugyanakkor emléket hordozó tárgyak, melyet nem eltemetni, hanem megőrizni kell, s megismerni a tárgyak által hordozott emlékeket, értékeket. Akár múzeumba vinni. A sittben talált tárgyak nem tűnnek sem ritkának, sem esztétikailag értékesnek, de emlékei egy közösség sorsának. Történetük van, mely ugyan a zsidó vallási kultúra rétegeibe nyúlik, de tulajdonképpen csak a befalazáskor kezdődik. Akkor, amikor valaki elrejtette őket, hogy ne történjen velük gyalázat, hogy a szent szövegek részletei (akárhogy is: Isten szava) ne jussanak arra a sorsra, amire a közösség.

 E könyvfoszlányok történeti tanúi a magyarok és a zsidók 1940-es években rettenetessé vált kapcsolatának. De a történet nem fejeződött be ekkor. Társadalomról, magyar-zsidó együttélésről legalább annyit elmesél az is, hogy mi történik velük manapság. Hogy a „Másik" kulturális emlékei a sittre kerülnek. Nem kiállításba, oktatási anyagba, mint máshol, Európában, például Sárbogárdon.

 

Ahol megértették a jelentőségét a hétköznapi tárgyak meséjének, s bemutatták az egész közösségnek. Az egykori áldozatoknak, tetteseknek, segítőknek, és a csendes többségnek. Két okos és érzékeny egyetemistának köszönhetően egy párbeszéd elkezdését segítették a hasonló foszlányok. Ott sem találtak különleges, ritka vagy esztétikailag kiemelkedő dolgokat. Annyi csak a különbség, hogy Sárbogárdon felismerték, hogy az elrejtett kincs nem a megtaláló magántulajdona, hanem a közé, amit senkinek sincs joga magánkincsként kisajátítani. Amíg ez a szemlélet nem általános, be kellene vezetni a magyar műemlékvédelemben a „védett geniza" fogalmát, mely a régészeti leletekhez hasonló módon óvná mindazt, ami ily módon előkerül. Padlásról, pincéből, falból, szilvafa mellett elásott fazékból. Kérdés persze, hogy mekkora visszatartó ereje van egy törvénynek ott, ahol nem sikerül érett kincskereső korára mindenkiben kialakítani a köz- és a magántulajdon stabil fogalomkészletét, vagy  a „ne lopj!" imperativusát elfogadni.

                                                                                                            ****

A magyar nemzet kulturális emlékezetének egyik fellegvárában, a Magyar Országos Levéltárban nem dobnak, selejteznek ki semmit, ami 1867 előtti, legyen az dokumentum, bizonyítvány, színházjegy vagy bármi egyéb apróság. Minél korábbra ásunk vissza, annál ritkábbak eleink életének emlékei, ezért minden kis forrás hasznos és tanulságos lehet múltunk, örökségünk megismeréséhez. A magyarországi zsidó történelem sajátosságai miatt sajnos ez az egész 1945 előtti for­rás­anyagra igaz. A közlevéltárak iratai­ból megismerhetjük egy-egy település vagy család „hivatalos" életének részleteit, de hétköznapjait, valós közegét csak akkor, ha találunk valami közelebbit is. Például egy kalapot, melynek címkéjéből kiderül, hogy Zuglóban készült, barna, nyúlszőr és kicsit már kopottas. Vagy olyan ritkaságokat, melyek nélkül hiányos a tudásunk a kisvárosi zsinagóga­berendezésekről, például kézzel írt heti szakasz táblákat. Kár, hogy a felelőtlenség és a hozzá nem értés megfosztotta a magyar közgyűjteményeket egy ilyen unikumtól!

 

Mi lehetett a többi? Mi lehetett még elfalazva, amit nem dobtak ki, aminek nemcsak etnográfiai, történeti, hanem esetleg pénzben közvetlenül kifejezhető értéke is van. A sittre dobott tárgyakat továbbgondolva lehettek ép imakönyvek, rabbinikus könyvek, talán imaköpenyek, zsinagógai textilek, terítők, tóraszekrény-függönyök. Esetleg ezüst tóradíszek is? Vagy a kis jánoshalmi közösségnek csak rézre, alpakkára vagy bádogra futotta? Félek, ha így megy tovább, ha nem tesznek sürgős lépéseket az ezzel hivatalból, érdeklődésből és szeretetből foglalkozó civilek, nem marad semmi, amiből rekonstruálható lenne egy kisvárosi közösség vizuális arca és tárgykultúrája.

Ma Magyarországon a zsidó közösségek emlékanyaga nem említésre, megóvásra való érték. Nem az az erre hivatott szervezeteknek, nem az a politikának. Érték a civileknek, akik felismerték, hogy a múltból nem lehet utólagosan kiiktatni egy-egy eseményt, népcsoportot, vallási közösséget, építészeti emléket és tárgyegyüttest, s vele mindazt az emléket, ami ezek által volt jelen..

 

A holokauszt célja az volt, hogy kiirtsa a zsidó népet, majd kiirtsa emlékét is az alsóbbrendűnek tartott kultúrának. Borzasztó a gondolat, hogy a majdnem sikeres első fázis után ma éljük a másodikat.

 

^{(* A cikk irója a budapesti Zsidó Levéltár igazgatója. A cikk az Élet és Irodalomban látott napvilágot}