Hol a magyar zsidóság (ha egyáltalán)?!

 

MIKOR FOG AZ OROSZLÁN

SZALMÁT RÁGCSÁLNI?

Irta: Seres Attila (*

 

Magyarországon nincs olyan, közös tulajdonságokkal, érdekekkel, értékekkel, vagy bármi mással jól körülhatárolható közösség, amelyet úgy általában zsidóságnak nevezhetnénk. A közbeszédben a vallásos zsidók és a zsidó származású/identitású magyar állampolgárok halmazát értik alatta. Szociológiai felmérések, kárpótlási adatok, adózási, népszámlálási, meg kitudja még milyen statisztikák alapján, de leginkább politikai célszerűség okán e virtuális halmaz méretét százezer főre becsülik. Ez a tömeg azonban annyira heterogén, nagy része annyira mélyen integrálódott a többségi társadalomba, hogy talán még rossznéven is venné, ha jövőjét a zsidó közösségek sorsához kötnénk

A zsidóság, mint olyan helyett ezért inkább néhány, általam többé-kevésbé ismert zsidó közösség, szellemi áramlat esélyeit próbálom latolgatni. Nem a véletlen műve, hogy a vallási identitás szempontjait helyezem előtérbe. Természetesen tudom, és belátom, hogy másfajta önmeghatározás alapján is szerveződhetnek közösségek, de én hosszabb távon – a galutban legalábbis – a judaizmus közösségmegtartó erejében hiszek.

A neológia süllyedő hajó.

 

Pedig még ma is a neológ zsidóké a legnépesebb közösség, ám a háromezer körüli „jom kippuri” (újabban „pészahi”) zsidó mellett a rendszeres zsinagógalátogatók száma már csak néhány százra tehető*.  A papíron három tucatnál is több neológ hitközség/körzet jórésze csak vegetál, a minjenek száma évről-évre csökken. A rabbitestület munkája puszta formalitás: döntvények, nemzetközi kapcsolatok, stratégia híján a rabbik elszabadult hajóágyúként, a saját szakállukra paszkenolnak, ha egyáltalán. A közpénzekből jól felszerelt oktatási intézményeket évről-évre kevesebb zsidó fiatal látogatja, a mikvéről már nem is beszélve. Kezdő zsidók számára a neológia kézenfekvő, de hosszabb távon nem túl vonzó irányzat, mivel a szigorú, Sulchán Aruch-ra épített hitelvek éles ellentétben állnak a képmutató vallásgyakorlással. Gyermekek csak elvétve tévednek a zsinagógákba, a közösség lassan, de biztosan elöregszik. Az utóbbi időben, főként fiatal középkorúak körében beindult betérítési láz is inkább csak elmélyíti, mintsem megállítaná a szellemi és demográfiai hanyatlást. A betérőket ugyanis többnyire nem tájékoztatják arról, hogy bérletük csak a neológ járatra érvényes, az új felszállókat emiatt (is) gyakran csalódás éri. Ha nem ma, akkor holnap. A hajótörött neológ zsidók azonban várhatóan nem fogják elhagyni a vallást, hanem több, korszerű menekülési útvonalat is mérlegelhetnek majd.

 Két reform közösség is működik Magyarországon (Szim Salom, Bét Orim), pár százra tehető, lassan, de biztosan növekvő holdudvarral, saját rabbikkal. Az ő szellemi teljesítményüktől függ majd, hogy képesek lesznek-e friss, tengerentúli levegőt fújni a neológ vákuumba. A legkényelmesebb mentőcsónak ugyanis elvileg a reform hajóra vinne, ahol a neológiában megszokott, „kreatív” micvatartáshoz adekvát, kreatív hitelvek társulnak. Bár a neológ zsidó egyelőre inkább kikéri magának, hogy csak úgy megengedjék neki mindazt, amit amúgy is csinál, a kipás nőkről már nem is beszélve, de ez nem lesz mindig így.

 

A maszorti jó ötlet lenne, hiszen a konzervatívnak is becézett irányzat egy tőről fakad a neológiával. Tulajdonképpen – kissé leegyszerűsítve –, csak a Sulchán Aruchot kell kihagyni a kötelező irodalomból, a nőket meg bevenni a minjenbe, és kész is lehetne az maszorti-konform poszt-neológia. Mivel azonban ezt az irányzatot hazánkban jelenleg leginkább hobbi szinten gyakorolják, rabbija nincs, csak hosszabb távon lehet benne potenciál. Talán majd a harmadik felvonásban, ha tömegesen megjelennek azok a hajótöröttek, akikre a reform gúnya túl bőnek, a modern ortodox meg túl szűknek bizonyul, és egy női rabbitól se kapnak már feltétlenül kultúrsokkot.

A modern ortodoxia hiteles, de kényelmetlen.

A „borotvált” ortodoxok hajóján – a reformmal ellentétben –, pont a micvatartáson kellene igazítani, a neológ hitelvek változatlanul hagyásával. A modern ortodoxiának van hiteles előzménye (Pesti Súl), iskolája és rabbija, a tagsága viszont elenyésző. Érdekes viszont, hogy személyes, távolról sem reprezentatív közvéleménykutatásom neológ alanyainak többsége legszívesebben a modern ortodox mentőövbe kapaszkodna. Attól tartok azonban, elcsodálkoznak majd, ha szembesülnek a mindennapok szigorúan kérlelhetetlen elvárásaival.

A hardcore ortodoxia autentikus, de nem kompatibilis.

Bár a „kaftános-pajeszos” körben legmagasabb az egy főre jutó rabbik, hitközségek, és jesivák száma, tényleges beágyazottságuk a magyar zsidók körében csekély. Az igazsághoz tartozik, hogy a Tikva és a Chabad nyitottságára, fiatalos lendületére, jó minőségű szolgáltatásaira egyre növekvő kereslet mutatkozik, elsősorban kezdő zsidók, illetve itt élő izraeliek körében. Ennek ellenére az ortodox életformát csak kevesen választják. Ráadásul e kevés új felszálló jó része is pár év után abbahagyja, vagy külföldön folytatja a mostoha hazai környezetben megpróbáltatásokkal teli életmódját.

Chabad-EMIH: Köves Slomó rabbi. Mögötte: Shmuél Raskin rabbi

Az ifjú cionisták számos szervezete főként iskoláskorúak körében ér el évek óta kitartóan pár százas tagságot, mely a korosztályi sajátosságok miatt ráadásul folyamatosan frissül. Mivel a vallásos szervezetek ebben a korcsoportban teljesen impotensek, gyakorlatilag a teljes közösségi utánpótlás útja a cionista cserkészélet akolmelegén át vezet. Bár a „szarvasviselt” ifjak jó része a húszas éveire lemorzsolódik, - vélhetően inkább egzisztenciateremtéssel vannak elfoglalva -, de kapcsolati hálójuk, elkötelezettségük később sokakat átvezet a trendi, és/vagy mainstream vallásos közösségekhez. A felnőttkori cionizmus hatása Magyarországon elhanyagolható.

 Trendiék még a spájzban vannak.

Sajátosan hippis, a Mazsihiszbe felnőni nem akaró, underground szubkultúra képében bukkannak elő valahol harminc tájékán a „trendi”, avagy alterzsidók, főként zsidónegyedbeli romkocsmák, mint alternatív kultúrközpontok környékén. Közösségük (Marom/Sirály) leginkább informálisnak tekinthető.  Sokan közülük komoly külföldi tapasztalatokkal, korszerű vallási háttérrel rendelkeznek. Politikailag a ma (még?) kevéssé mainstream zöld, öko-mozgalmakkal keresik a kapcsolatot, páran ebben a kontextusban próbálják (újra)értelmezni, hasznosítani a judaizmus tanításait. Bár hatótávolságuk csak pár tucat főre terjed ki, felkészültségük és homogén generációs szerveződésük miatt könnyen lehet, hogy ebből a társaságból fognak kikerülni azok a közösségi vezetők, akik majd egyszer felveszik a Mazsihisz elejtett kasszakulcsát.

 

Bámilyen irányzatot választunk is, a zsinagóga szolgáltatásait előbb-utóbb azoknak kell megfizetniük, akik igénybe veszik. Le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy a nagyszüleink vérével beszennyezett, közpénzzé avanzsált örökségre jövőt lehet építeni. A potyázós, mutyizós, „etető zsidóság” kontraszelekcióhoz vezet, teljesítményromboló hatású, ráadásul megfoszt bennünket a személyes részvétel, felelősségvállalás sikerélményétől.  Közpénzeket legfeljebb rászorulók megsegítésére, valamint azokra a szolgáltatásokra költsünk, melyeket nem érné meg minden közösségnek külön-külön fenntartani (pl. mikve, iskola, kórház, temető). Ezeknek a működtetését bízzuk egy központi szervezetre, kézenfekvően a Mazsihiszre, vagy jogutódjára. Mely persze a közösség békéjének érdekében önként lemond kizárólagos képviseleti jogáról, és átruházza a minden(?!) legitim zsidó hitközséget magába foglaló, felekezeti kerekasztalra. Arra a közös platformra, mely az állam és felekezet kapcsolatát érintő kérdésekben egyeztetett álláspontot alakít ki.

”A farkas a báránnyal együtt legel, és az oroszlán szalmát rágcsál, mint a marha, és a kígyónak por lesz az eledele” (Jesája 65,8 25)

 

(*Alábbi, tanulmánynak beillő cikkel, amely a Szombatban látott napvilágot,  világos és logikus fejtegetéseivel igen, de konklúzióival nem mindenben vagyunk egy hullámhosszon. Mivel mások ,szokásuk szerint ,elhallgatják, mi leadjuk – olvassa el mindenki aki  Szombatban nem látta. A szerk.