MIT MOND A HALACHA

BŰNÖZŐK KIADÁSÁRÓL(*   Első látásra azt hihetnők, hogy a kérdés csak egy önálló állami entitás esetében merülhet fel, amikor az egyik állam kéri-követeli egy másik államtól, egy területére menekült bűnöző kiszolgáltatását. Azonban, mint látni fogjuk a Halacha véleménye adott volt, akkor is, amikor nem volt önálló zsidó állam.    A Tórában a kérdés negatív formában jelentkezik: nem kiadni gazdájának a szökött rabszolgát, aki Izrael országába menekül, és ott remél menedéket találni. A hasonlatosság nem egyértelmű, mivel a nemzsidó rabszolga a gazda "tulajdona", és annak szemében bizonyára bűnösnek minősül, miután engedély nélkül távozott. Azonban ő nem bűnös a Tóra szemében, mivel minden ember szabadnak született, Isten képmására. Így a Tóra tiltja a szökevény kiadását és előírja, hogy biztos menedéket és megélhetési lehetőséget kell biztosítani neki. Ez a Tóra 582. és 583. micvája. Amiről cikkünkben szó van az egy vétkes ember kikérése és kiadása, egy olyan emberé, aki vétett az emberi morál törvényei ellen és menedéket talált külföldön. Vagy fordítva: külföldön vétkezett és Izraelbe menekült. Izrael Állam megalakulása óta több ilyen eset fordult elő, amikor Izrael - az érvényben lévő kiadatási egyezmények értelmében - kiszolgáltatott idegen államoknak zsidókat, akiket bűncselekményekkel vádoltak. Itt több halachikus kérdés merül fel és a kiadatás erős emocionális ellenállásra talál. A legnyomósabb halachikus ellenérv: a gójok nem a Tóra alapján fogják (el)ítélni a vétkest, még ha vétke bizonyítást is nyer. Az oltár sem ad menedéket A Tórában két ellentétes hozzáállás található. Egyrészt, mint láttuk, a szökött rabszolgát tilos kiadni - mivel szemünkben ő nem vétkes. Másrészt, ha egy kriminális bűnözőről van szó - aki megölt valakit - annak még az oltár sem ad menedéket és még ha a Szentélybe menekül, akkor sem kerüli el a halálbüntetést. Ha valaki véletlenül, nem szándékosan, oltotta ki egy ember életét - annak az egyik ún. "menedékváros" állt ott rendelkezésére; oda kellett mennie, ahol biztonságban volt a vérbosszútól. Azonban "ha valaki szándékosan tör embertársára, hogy megölje őt fondorlattal - oltárom mellől vidd el, hogy meghaljon" (2.Mózes, 21, 14). A Mechilta szerint, még ha egy kohanita is az illető és éppen áldozatot mutat be - akkor sem nyújt neki az oltár immunitást, és lakolnia kell a gyilkosságért. Az ókorban általános gyakorlat volt, hogy vádlottak, akiket halálbüntetés fenyegetett, "megfogták az oltár szarvát" és így reméltek megmenekülni, mivel azt hitték, hogy az oltár immunitást ad. Lásd ebben az ügyben Joáv esetét, akit Salamon kivégeztetett - apja, Dávid, végrendeletére támaszkodva - annak ellenére, hogy "megfogta az oltár szarvát", vagyis menedéket keresett a Szentélyben (lásd. 1. Kir . 2, 28-34). Ezt megelőzően Adonijáhu, Salamon féltestvére, aki pártot ütött, mert király akart lenni (és akit Joáv támogatott) szintén az oltárnál keresett menedéket (lásd uo. 1, 50-53). Ez arra mutat, hogy a Tóra álláspontja világos: amikor bűnözőről van szó, aki kapitális vétket követett el, és akinek a Tóra törvénye szerint kapitális büntetés jár - nincs menedékjog és még az oltár is "kiadja" őt. A kérdés csak hogy - kinek? Maimonidés ezt, ha lehet, még egyértelműbben fejezi ki, a Tévelygők Útmutatójában (3. 39): Miután megtárgyalja és értékeli a szökött rabszolga nem-kiadásának micváját, áttér annak az ellenpólusára: "ezzel szemben, ha az elvetemült gonosztevő kéri védelmünket, azt megtagadjuk tőle, nem könyörülünk rajta és nem vesszük le vállairól a felelősséget tettéért. Még ha a legnagyobb ember védelmét kéri (akkor sem), és amit mondtak (a Bölcsek), hogy "az oltáromtól vegyétek el", (ez azt jelenti, hogy), ez az ember isteni menedéket kért, és kezét tette arra (az oltárra) ami az Ő nevéhez fűződik, de Isten nem ad menedéket neki, hanem megparancsolta, hogy adják át annak akinek dolga az igazságtétel, aki elől elmenekült. Annál inkább, ha egy embertől kér menedéket, nem kell megadni neki, és nem szabad könyörülni rajta (a gyilkoson) mivel könyörület a gonoszokra, az annyi, mint kegyetlenség az emberiséggel szemben..." Bibliai precedensek A Bibliában két esetet találunk, mindkettő a Bírák könyvében, amelyek kérték emberek kiszolgáltatását, akik vétettek a fennálló rend ellen. Az első esetben egy külső entitás követelte egy zsidó - Sámson a hős bíró - kiadását a filiszteusoknak, mivel felégette búzatábláikat és olajbogyó ültetvényeiket. Jehuda törzsének vénei, akik filiszteus uralom alatt éltek, kénytelenek voltak a kérést teljesíteni (lásd Birák, 15, 1-18), de Sámson kiszabadult és elverte a port a filiszteusokon. A másik eset zsidó "belügy" volt, amikor Izrael törzsei kérték a benjaminitáktól, adják ki nekik a gazembereket, akik a Givában az undorító gaztettet elkövették. Ezt majdhogynem polgárháborúhoz és Benjámin törzsének kiveszéséhez vezetett (uo. 20, 12-13). Az ókori Görögországban napirenden volt szökött bűnözők, fegyencek, kikérése és kiadása, de a dolog nem volt törvénybe iktatva. Aki a bűnözőt kiadta, az vagy udvariasságból tette ezt, vagy attól való félelmében, hogy ellenkező esetben retorzióval kell számolnia. Az első nemzetközi egyezményt Franciaország és a Szavolyai hercegség között 1376-ban írták alá, míg kb. 300 évvel később (1612) Spanyolország, Franciaország és Ausztria között. A 19. század elejétől általánossá vált a kiadatási gyakorlat, főleg gyilkosság. okirat-hamisítás és csalárd módon elért csőd esetében. Napjainkban a kiadatást az egyes országok törvényei szabályozzák, a nemzetközi jog elismeri ezt, de nem kötelezi az országokat, amelyek nem csatlakoznak. Izrael Állama "örökölte" a mandatárius törvényt 1926-ból, de azt felcserélte 1954-ben. Azóta Izrael aláirt kölcsönös kiadatási egyezményt sok állammal. Probléma eddig csak akkor merült fel, amikor a kiadatási kérelmet lehet faji gyűlölet vagy antiszemitizmus eredményeként felfogni. Izraelben a törvény úgy működik, hogy miután megjött a kiadatási kérelem, a bíróság megállapítja, hogy az illető megfelel a törvény követelményeinek és ennélfogva "kiadható" (bár hászgára) és utána a gyakorlati döntés az igazságügy-miniszter kezében van. Mondhatnók: a Tórában elméleti törvényekről van szó, amelyek nem mérettek meg a gyakorlatban, azonban mit mond a Halacha amikor a valós életben kell egy zsidó bűnözőt kiadni - idegen, gój hatóságoknak - vagy nem segédkezni elrejtésében, és így szabadkezet adni egy bűnügyi eljárásnak, ami nem a Tóra törvényei szerint ítélkezik? Sajnos napjainkban a kérdés nem pontosan ebben a formában merül fel, miután Izrael állam törvényei sem a Tóra alapján állnak. Ezért, ma, abban az esetben, ha kiadatási egyezmény van két ország között, a kardinális kérdés az, nincs-e a kiadatást kérő országban halálbüntetés - ami Izraelben nincs - és így a kiadott bűnöző hátrányos helyzetbe kerülhet. Ez a problémát rendszerint úgy oldják meg, hogy kikötik: a kiadott bűnöző nem kaphat súlyosabb büntetést, mint amit a kiadó országban kapna. Ezt egyébként az érvényben lévő kiadatási törvény eleve biztosítja. Így is több rabbi pászkenol a kiadatás ellen és az a véleménye, hogy a vétkest Izraelben kell bíróság elé állítani. (lásd rabbi Saul Jiszráéli, a jeruzsálemi "Merkáz Háráv" jesiva néhai vezetője és a rabbinikus felsőbíróság tagja, a Tchumin 8. számában, 287-296 oldalak, valamint (uo.) rabbi Jehuda David Bleich, a New-Yorki Jichak Elchanan jesiva egyik vezetője). A Talmud bölcsei között eltérő véleményeket lehet találni - ami a gyilkossággal gyanúsított zsidó kiadását illeti, illetve aktív segítséget elrejtésében. Voltak esetek, amikor a (római) bíróságok felkértek ismert és neves rabbikat, legyenek a törvény segítségére zsidó bűnözők kézrekerítésében. R' Tarfon nem rejteget gyilkost A Bar-Kochba lázadás leverése után, a rómaiak kinevezték Elázárt, rabbi Simon (a legendás Rásbi) fiát, hogy fogjon el tolvajokat és adja át őket a hatóságoknak. Elázár, aki a második század második felében élt, komolyan vette feladatát, sőt elméletet dolgozott ki, arra nézve, hogyan lehet a tolvajokat felismerni. Egyszer találkozott rabbi Jehosuá ben Korchával (aki állítólag rabbi Akiba fia volt) és az alaposan lehordta őt tevékenységéért, mondván neki: "te borfia ecet, meddig adod még át Istenünk népét a (rómaiaknak), hogy azok megöljék őket?" A megszeppent Elázár válasza az volt, hogy ő csak "töviseket gyomlál ki a gyümölcsösből". Mire rabbi Jehosua közölte vele hogy ez nem az ő dolga: "Jöjjön a gyümölcsös gazdája (az Örökkévaló) és gyomlálja ő töviseit!"(Bava Mecia 83,b). Úgy látszik, hogy akkoriban, a római törvények szerint a tolvajokat halállal büntették. A továbbiakban elmondja a Talmud, hogy rabbi Jismáél ben Joszi, az ismert tanaita, szintén hasonló utasatást-kinevezést kapott a rómaiaktól. Nála Élijáhu (Illés) a próféta jelent meg és szegezte neki ugyanazt a kérdést: Meddig adja át Isten népét a gójoknak - halálra? R' Jismáél válasza kényszerhelyzetre utal: "Mit tegyek? - mondta - ez a hatóságok egyértelmű utasítása. Élijáhu azt tanácsolta, hogy szökjön meg, vagyis változtassa meg lakhelyét, de ne tegye, amit kérnek tőle, mert ez besúgás (meszirá), ami tilos. S valóban erre a helyzetre mondja ki, mind a Sulchán Áruch, mind Maimonidés, hogy "tilos egy zsidót átadni (beárulni, mószerolni) a gójoknak, akár fizikai mivoltában, akár vagyonát illetően, még akkor sem, ha az illető egy vétkes, rossz ember - és aki ezt teszi, nincs része a túlvilági üdvösségben"! (Sulchán Áruch, Chósen Mispát, 388, 9 és Maimonidés, Jád, Háchovél umázik (Aki árt és kárt okoz) fejezet, 8, 9). Egy másik talmudi történet (Niddá, 61,a) hőse a tanaita rabbi Tarfon, akihez eljött Jávneba két galileai zsidó, akikről az a hír járta, hogy megöltek valakit. Kérésükre Tarfon nemet mondott és nem volt hajlandó elbujtatni őket, mivel - ha a vád igaz - akkor jár nekik a büntetés (Rási) vagy Tarfon maga veszélyezteti magát azáltal, hogy segédkezet nyújt a gyilkosoknak, megmenekülni a törvény kezéből (Toszfot, Ráv Ácháj gáon alapján). Tarfon úgy vágta el a gordiuszi csomót, hogy azt mondta nekik: "menjetek és bújjatok el", vagyis nem jelentette fel őket és nem adta rendőrkézre, de nem is segített nekik elbújni. További hasonló esetet a jeruzsálemi Talmudból ismerünk (Trumot, 8, 10): Ula bár-Kósev (nem tudjuk pontosan ki volt, valószínűleg egy zsidó bandita, vagy "partizán") akit a romai hatóságok kerestek, menedéket kért Luddon rabbi Josua ben Lévinél. A hatóságok súlyos retorzióval fenyegettek, ha nem szolgáltatják ki a körözött zsidót. Rabbi Jósua meggyőzte Ulát, hogy adja fel magát, és ne veszélyeztesse a luddi közösséget. Ez meg is történt és utána Élijáhu, a próféta, szokása ellenére, nem jelent meg Jósuánál. Az sokat böjtölt és könyörgött, míg végül is jött a próféta és azt mondta neki: "Hát besúgókkal ("mószerok") találkozok én"?! Rabbi Jósua mentegetőzött, hogy egy érvényben lévő Misna szerint járt el ("ha gójok követelik egy bizonyos zsidó kiadását, és ha nem - megölik mindannyijukat - ki kell adni azt, aki követelnek" (Trumot. Uo.). Élijáhu azt mondta, hogy ez nem a haszidok Misnája, vagyis olyan kaliberű jámbor zsidóknak, mint r' Jósua - másképp kell viselkedni). Mint látjuk, mindhárom esetnek közös nevezője a kényszerhelyzet és a retorziótól (életveszély) való félelem. Máhársá"l (rabbi Slomó Lurja, a lengyelországi halacha nagyság a 16. században) azt írja, hogy "tilos a gyilkosoknak segédkezet nyújtani, hogy megmeneküljenek a büntetéstől, még azután sem hogy már nem ítélkezünk (mi, zsidók) élet-halál kérdésében (Diné Nefásot) semmiképpen sem szabad, hanem így vesszenek el az Örökkévaló ellenségei - de a mi kezünk ne legyen a dologban ". Szerinte a Talmudban említett konkrét esetben szabad lett volna Tarfonnak menteni, mert ott csak "hír járta", de a gyilkosság ténye nem volt bizonyított és kétes esetekben, amikor halálbüntetésről van szó - inkább a könnyítés felé hajlunk ("Száfék nöfásot löhákél") és azt mondjuk, hogy az az ember biztos nem ölt..." "Inkább mindenki haljon meg...?" A talmudban említett esetek csak indikátorok lehetnek, de nem lehet belőlük a releváns halachát kifejteni, mivel ott nem egy szuverén zsidó államról van szó, amelytől egy másik szuverén állam kikér egy bűncselekményekkel vádolt zsidót. Mindenesetre, a Midrás szerint, amikor Nebuchadnecár felvonult Jeruzsálem ellen, kiment elibe a nagy Syhedrion és megkérdezték tőle: le akarod rombolni a Szentélyt? Azt mondta: nem. Csak adjátok ki nekem a királyt, Jehojakimot, aki megszegte esküjét és fellázadt ellenem. Adjátok őt ki és elvonulok Jeruzsálem alól. Mentek és mondták ezt Jehojakimnak. Az vitatkozott, tiltakozott, azt mondta, hogy ez nem járja, stb., még azt a bibliai verset is idézte, hogy "ne add ki a rabszolgát, aki megszökött urától", mintha ő lenne az említett rabszolga. Emlékeztették őt Sevá ben Bichri esetére, akit Dávid megöletett, mint lázadót. Nem volt hajlandó önként megadni magát - erre átadták Nebuchadnecárnak... (Brésit rábbá, 94 fejezet). Itt egy látszatra független vazallus állam adta ki törvényes királyát egy ellenséges hatalomnak, hogy legalább ideig-óráig megmentsék Jeruzsálemet és a Szentélyt. Ha viszont egy csoport terrorista megtámad egy zsidó karavánt és követeli, adjanak ki maguk közül egyet, hogy megöljék - és ha nem megölik mindnyájukat - inkább haljanak meg mindnyájan, de ne adjanak ki önként valakit közülük. Azonban, ha név szerint kérnek valakit - akkor adják ki, és ne haljanak meg mindnyájan (Tószefta, Trumot, 7, 20 és az említett jerusálmi Trumot, 8,10). Az indok itt is az említett Sevá ben Bichri, aki fellázadt Dávid ellen majd a végén bevette magát egy megerősített városba (Ávél Bét Mááchá). Joáv, a hadsereg parancsnoka ostrom alá vette a várost, de egy "okos asszony" tanácsára a város vénei megölték és kiszolgáltatták Ben-Bichri tetemét, és ezzel megmentették a várost (2. Smuél, 20. fejezet). Itt is vita van a talmud-bölcsek között, helyesen tettek-e a vének vagy sem. Rés Lákis szerint, csak akkor (és azért) tettek helyesen, mert Ben-Bichri amúgy is halál fia volt, mint lázadó. Rabbi Jochanán szerint, még ha nem is járt neki halálbüntetés helyesen tették, hogy kiszolgáltatták, és ezzel megmentették a város lakósait. A középkorban a rabbik mindig és mindenütt a körülményeknek megfelelően pászkenoltak. Volt, amikor kiadták a vétkest a hatóságoknak (pl. amikor pénzhamisítással vádolták a zsidókat, azt mondták, hogy csak ez az egy, bizonyos, foglalkozott ezzel. Voltak vádak, amelyek a keresztény szentségek gyalázásával vádoltak egy-egy zsidót. Itt többek között felmerült a kollektív felelősség és a vérvád veszélye is. A Halacha művelői nagyon nehéz körülmények között lavíroztak és gyakran borotvaélen táncoltak, hogy a (gój) kecske is jóllakjon és a (zsidó) káposzta is megmaradjon. Egy ilyen esettel kapcsolatosan állapított meg R' Joél Szirkisz, a "Bájit Chádás" (Bá"ch) nevű responsum szerzője (1561 - 1640) bizonyos alapelveket egy zsidó kiszolgáltatására vonatkozóan: 1) Ha az illetőnek halálbüntetés jár a Tóra szerint (mint az említett Ben-Bichrinek) - akkor eleve szabad kiszolgáltatni őt (kérésükre). 2) Ha a Tóra szerint nem jár neki halálbüntetés, de a gój törvények szerint halál fia és ki akarják végezni - nem haszid viselkedési norma kiadni őt és eleve nem döntenek kiadására. 3) Ha kiadását követelik de nem tudni, hogy ki akarják-e végezni vagy sem, ha törvényeik szerint kötelesek kiadni őt - akkor kiadhatják őt, eleve. Ezek az alapelvek csak akkor érvényesek - írja Sirkis rabbi - amikor vannak, kvázi bizonyítékok a bűncselekmény elkövetésére. az által, akinek kiadását a hatóságok kérik. Ha feltehető hogy csak antiszemita kitaláció az egész, akkor nem kötelező kiadni őt, de nagyon kell ügyelni, hogy az eset ne veszélyeztesse a közösséget. Más Tóra nagyságok a középkorban tekintetbe vették a Diná dömálchuta (az állam törvényei - lásd a szócikket) álláspontját, ami - legalábbis külföldön - kötelezi a zsidókat is. Ennek alapján gyakran eltekintettek a besúgás (Möszirá) súlyos tilalmától. Mások ezzel próbálták a "rosszat kiiktatni a közösségből", mivel ha nekünk nincs lehetőségünk a gyilkosokat megfelelő módon megbüntetni, a szükséges kompetencia híján - tegyék ezt a népek és királyaik, hatáskörük alapján. mivel "a Tóra által előirt négyféle halálbüntetés nem szűnt meg,", még ha nincs is módunkban azt a halacha feltételei alapján kivitelezni (Rabbi Jákov Emdin, a "Söilát Jáávec" című responzumában. Emdin a 18. század egyik nagy Tóra autoritása volt Németországban) Emdin éles szavakkal rója meg azt a rabbit, aki megmentett egy zsidó gyilkost, azáltal hogy megengedte neki, hogy hamisan esküdjön és megmeneküljön a rá váró halálbüntetéstől. Rabbi Slomó Kluger (19. század Galicia), "Tuv Táám vádáát " nevű responzumában, csak akkor engedi meg, hogy egy zsidó bűnöst kiadjanak a gójoknak, ha az "bűnös a zsidó törvények szerint is", vagy pedig ha az illető fellázadt a király ellen. Még ebben az esetben is azt mondja, hogy "ez a törvény, de ezt nem mondják ki", nem pászkenolnak így a gyakorlatban. A héber formula azt mondja, hogy "Háláchá vöéjn morin kén". Egy másik esetben azonban rs"k azt írja (a Sulchán Áruchra írott kommentárjában = "Chochmát Slomó", a Jore Déá 157 a fejezetére), hogy egy zsidó gyilkost nem szabad, vagy legalábbis nem kötelező rejtegetni és a (fent említett) rabbi Tárfon esetet hozza bizonyítékul. Az "águná" problémája Az egyik halachikus meggondolás a kiadatási kérelem elbírálásánál, számításba veszi, hogy a kiadandó zsidó - nős- e. Ha igen, akkor ellenzik a kiadatást, vagy azt megpróbálják elhalasztani, amíg az illető válólevelet nem ad feleségének, hogy az ne maradjon "águná" (lásd a szócikket), ha férjét esetleg külföldön életfogytigra vagy hosszú börtönbüntetésre ítélik. (Amikor ezen sorokat írom, határozta el a jeruzsálemi járásbíróság egy francia állampolgárságú zsidó kiadatását, akit Párizsban 13 év fegyházra ítéltek (mert erőszakot követett el 6 éves kislányon), de ő Izraelbe szökött. Az illető kérte, hadd tölthesse ki büntetését Izraelben, de kérést a bíróság elutasította.) Érdekes és jellemző módon a halacha autentikus művelői az elmúlt hatvan évben igen keveset foglalkoztak a kiadatás problematikájával, ami egyrészt kényesnek tűnt, másrészt, amíg konkrét fel nem merült - "nem volt aktuális". Mivel egy szuverén állam esetében nem lehet kényszerhelyzetről beszélni; mivel az Államot senki nem kényszeríti, hogy kiadatási egyezményeket írjon alá; mivel szakértők szerint ezek az egyezmények az állam és a zsidóság ("a köz") javát (is) szolgálják (mivel lehetővé teszik, hogy Izrael kikérjen antiszemita bűnözőket, akik izraeli állampolgárokat támadtak meg külföldön) és nem utolsó sorban, mivel az izraeli bíróságok sem a Tóra törvényei alapján ítélkeznek - a Halacha itt majdhogynem "hallgat", talán azon talmudi elv alapján, hogy "inkább vétkezzenek tudatlanul (tévedésből) mint készakarva" (Sábbát, 148b). * * * A fellelhető szakirodalomból - amennyire a kezem elért - kitűnik, hogy a legalaposabb és a legszélesebb talmudi precedenseken alapuló szakcikket a témáról, Menáchem Élon professzor, az izraeli felsőbíróság vallásos tagja írta, egy konkrét kiadatási esettel kapcsolatban (lásd a továbbiakban). A főbíró szerint, aki maga vallásos életmódot folytat, de nem rabbi és így véleménye nem "Pszák Háláchá" - a zsidó törvény megengedi "napjainkban", zsidó bűnözők kiadatását, mivel a gój bíróságok objektív, igazságos ítéleteket hoznak, és nem lehet őket antiszemitizmussal gyanúsítani, és mivel az egyezmények önkéntesek és kölcsönösek. Élon főbíró döntvénye és annak indokai megtalálhatók a Felsőbírósági Döntvénytárban, 41. kötet, második rész, 65-99 oldalak, valamint Tchumin 8. 259-286 oldalak. A főbíró cikkben foglalt véleményére azonnal reagált (uo.) két rabbi, akik a halacha nevében elutasították Élon fejtegetését és arra a konklúzióra jutottak, hogy tilos zsidókat gój bíróságok kezére juttatni, és azokat Izraelben kell perbe fogni. A két rabbi, a már említett Jiszráéli és Bleich, Élon bizonyítékait igyekszik megdönteni. A főbíró a Tchumin  ugyanazon számában válaszol bírálóinak, de az akadémikus vitából nem lehet a halacha álláspontját kihámozni. Eliezer Valdinberg rabbi, a jeruzsálemi rabbinikus felsőbíróság tagja, korunk egyik neves responzere, könyvében ("Cic Eliezer", 18. rész, 2), hozza a rabbi levelét egyik kollegájához, aki a témával foglalkozott. Ebben, 1987-ben, körülírja a problémát, idézi a talmudi és középkori precedenseket, majd, többek között azt írja, hogy"ha nem halálbüntetésről van szó, hanem csak fogházról, - még ha ez nem is egészen biztos - akkor - a kiadatási egyezmény alapján - szabad kiszolgáltatni egy zsidót, "a köz érdekében", pláne hogy ha a vád igaz". Ennek igazolására Valdinberg rabbi idéz egy sor neves halacha autoritást. * * * Az idézett levél egy konkrét esettel kapcsolatos, amelyben a jeruzsálemi rabbinikus járásbíróság hármas tanácsa, ideiglenesen letiltotta egy gyilkossággal vádolt zsidó kiadását Franciaországnak, amíg felesége nem kap tőle válólevelet (get) hogy ne legyen águná. Az illetőt, William Nákást, Párizsban, egy arab meggyilkolásával vádolták. A hármas rabbi-tanács feje, Ezra Bácri bíró-rabbi, a halasztó ítélet indokolásában kimondja hogy "a halacha szerint egy kiadatási egyezmény, amit az államok egymás között kötnek, bűnözők kiadására, halachikus érvénnyel bír, azon talmudi elv alapján miszerint"az állam törvénye - törvény" ("Diná dömálchutá - Diná"); ebből az következik, hogy általában egy kiadatási egyezmény, amit Izrael állama aláirt - érvényes a halacha szempontjából. A kormányzat érdeke hogy ne legyen Izrael állama izraeli bűnözők menedékhelye, valamint hogy más országokban lévő bűnözőket, megbüntethessünk Izraelben...". Az ítéletet 1987 október 5-én hozta a Bét Din, azt Bácri rabbinikus bíró fogalmazta és a két másik rabbi-bíró (Mátitjáhu Srim és Silo Rafael) csatlakozott hozzá. A jeruzsálemi rabbinikus bíróság említett döntvényét, mint Ezra Bácri rabbi cikkét, a Tchumin 9. kötetében (63-67 oldalakon) találjuk. Összegezve: a Halacha elismeri az állam jogát (diná dömálchuta) egyezményeket aláírni idegen államokkal, bűnözők kölcsönös kiadatásáról, "a köz érdekében", ha valószínű, hogy elkövették a vétket, amivel vádolják őket, és nem fenyegeti őket az idegenben halálbüntetés. Vannak rabbik, akik ellenkező véleményen vannak. (* Izrael Állama az elmult hetekben több  kérést kapott, Izraelben lakó vagy menedéket találó bűnözők kiadatására, köztük a hirhedt amerikai Ku Klux Klan egyik tagja. Ez adja most ezen cikk aktualitását, amely Naftali Kraus Mit mond a halacha? cimü könyvében látott napvilágot.(Ősi Forrás 13, Budapest, 2004). HALACHA a zsidó vallás törvényeinek összefoglaló neve. Ismert döntvénytárai Joszef Káró Sulchán Áruchja, a Remá megjegyzéseivel, valamint Maimonidés Jád Hácházáká (14 kötetes) törvénytára. A Responsum irodalom évszázadok óta kíséri és bővíti, aktualizálja a Halachát, hogy az a modern kor minden kérdésére választ adjon.

 

 

A TALMUD B0LCSEI

RABBI NÁTÁN A BABILÓNIAI

 

Rabbi Nátán a negyedik tanaita nemzedék tagja, Méir kortársa és kollégája Usában és Jehudá fejedelem egyik mestere volt. A babilóniai exilarcha fia, aki álijázott, és már a jávnei tanházban a kor nagyjaitól tanult. Eliézertől, Tárfontól és rabbi Jismáéltól idéz. A hadrianusi üldözések idején, amelyeket egyébként költői szavakkal ecsetelt (Mechiltá, Jitró 6), kénytelen volt elhagyni az országot, és visszamenni Babilóniába.

Itt később segítségére volt az ereci bölcseknek, akik azon igyekeztek, hogy Chánánjától, rabbi Josuá unokaöccsétől, visszaszerezzék Erec Jiszráél prioritását a szökőévek beiktatásában és az ünnepek dátumának megállapításában. Ennek köszönhette - no meg nagy tudásának és apja méltóságának -, hogy amikor visszatért Erec Jiszráélba, hogy elfoglalja helyét az újonnan megalakult usái hierarchiában, rögtön kinevezték a második Simeon ben Gámliél mellett a felső bíróság elnökének.

Méir volt a "cháchám", a triumvirátus harmadik tagja. Lehet, hogy Nátánnak eleve voltak fejedelmi ambíciói, de az is lehet, hogy Méir és Nátán csak megsértődtek Simeon úrhatnám viselkedése miatt - ami által úgy tűnt, hogy kettejüknek kevesebb megbecsülés jár -, mindenesetre tény, hogy egy időben Simeon "elcsapását" tervezték, az emlékezetes jávnei palotaforradalmat modellként véve.

Ez meghiúsult (lásd a második Simeon ben Gámliélról és a Méirről szóló fejezetet), és a fejedelem keserű szemrehányással illette Nátánt: "
Jó, hogy apádnak ezüst öve volt [ez volt az exilarcha hivatali jelvénye], és erre föl a felsőbíróság elnöke lettél. De ez arra is jogosít, hogy fejedelem légy?!" (Horájot 13.)

Rabbi Nátán később bocsánatot kért Simeon ben Gámliéltól. Sok helyen úgy idézi őt a Talmud, hogy "vannak, akik így mondják", mert Simeon azzal büntette őt és renitens társát, Méirt - aki még bocsánatot sem kért -, hogy nevük ne említtessék (uo.).

* * *

Nátánt rabbi Jehudával együtt említi a Talmud mint a Misná szerkesztőjét (Bává Meciá 86). Jehudá Nátán tanítványa volt, de sokszor vitába szállt vele, mégpedig igen éles stílusban. Évekkel később rabbi Jehudá megbánta ezt, és mentegetőzve mondta: ".. . gyerekes módon voltam szemtelen a babilóniai Nátánnal szemben. . ." (Bává Bátrá 131).

Nátán egy egyedülálló, aggadikus, de egyben moralizáló mü szerzőjeként is ismeretes: ez Az atyák bölcs mondásainak másik változata, melyet úgy neveznek, hogy Rabbi Nátán Ávotja. Ez párhuzamos az eredeti Atyákkal, amely a Misná szerves része, de csak bölcs mondásokat tartalmaz, a legendás betétek nélkül.

Nátán maga is szerkesztett bizonyos Misná-szövegeket (Kohelet Rábba 5,8), de ezek később beolvadtak a Jehudá által szerkesztett és kodifikált általános Misnába.

Sokat utazott, és élményeiről itt-ott beszámol a Talmud. Egyszer, mesélte, a tengerentúlon járt, és elébe jött egy asszony a csecsemőjével, aki elmondta, hogy első fia meghalt, amikor körülmetélték, és ugyanígy járt a második fia is. "Amikor a harmadik csecsemőt elibém hozták - mesélte Nátán -, láttam, hogy piros a teste. Mondtam anyjának, várjanak a körülmetéléssel, amíg a vére leülepszik. Így is történt. Aztán körülmetélték, életben maradt, és elnevezték rólam Nátánnak. . ."

Más alkalommal Kappadókiában járt - meséli Nátán -, ott meg egy "zöld" gyereket látott (aki bizonyára "besárgult", mint az újszülötteknél előfordul), és ayt mondta az anyjának, várjon a brittel. így is lett, és ezt a gyereket is Nátánnak nevezték el (Chulin 47).

* * *

Nátán a magánjog szakértője volt, és mint dáján, vagyis bíró, igen jó nevet szerzett. Az volt fő tevékenysége, hogy bizonyos Írás-versek elemzéséből vezette le a háláchát. Például: honnan tudjuk, hogy nem szabad harapós kutyát tartani, vagy azt, hogy nem szabad rozoga, létrát kéznél hagyni?
Mert írva van: "Ne szennyezd be házadat vérontással. . ." [(5 Mózes 22,8.) Ktubot 41.) ÉS azt honnan tudjuk, hogy nem adhatunk egy pohár bort egy názirnak, aki megfogadta, hogy nem iszik bort? Mert írva van: "Vak elé ne vess gáncsot!" (P'száchim 22.) A Misnában mindössze kétszer szerepel, de a brájtákban, a nem kodifikált Misnában, igen sokszor.

Vannak, akik neki tulajdonítják a "negyvenkilenc tulajdonság" brájtáját, egy morális mondásokat, illetve szabályokat tartalmazó gyűjteményt, amely elveszett, és csak itt-ott lehet találkozni egy-egy belőle származó idézettel, Rásinál, Ibn Ezránál, a Rosnál és másokná1.

Az elfogadott véleménnyel ellentétben azt mondta, hogy nem egyszer egy évben, Ros HáSáná előtt ítélkeznek az ember felett, hanem naponta, sőt óránként (Ros HáSáná 16). Azt is mondta, hogy minden apró micvának megvan a jutalma ezen a világon is, nemcsak a túlvilágon (M'náchot 44).

"A magad hibáját ne ródd fel másnak!" (Bává Meciá 59) - szokta mondani'. Nem bírta elviselni, ha hízelegtek valakinek, vagy érdemtelenül dicsérték. Mélységesen elítélte azokat, akik hízelegtek Agrippa királynak, a római vazallusnak, akinek zsidó származásával bajok voltak, amikor megjelent A Szentélyben: "Abban a pillanatban megértek a pusztulásra" - mondta. (Szotá 41.)

Ez is a szavajárása volt: "Nincs olyan szeretet, mint a Tóra szeretete, nincs olyan bölcsesség, mint Erec Jiszráél bölcsessége, és nincs még olyan szépség, mint Jeruzsálem szépsége." (Ávot d'Rábi Nátán 28.) Mindenki tudja, hogy életmentés céljából szabad a szombatot megszegni. Rabbi Nátán ezt egy igen logikusan indokolta meg: "Szegjél meg érte egy szombatot, hogy megtartson sok szombatot!" (M'chiltá, Ki Tiszá.)

Sok hasonló nevű Talmud-bölcs volt, főleg amoriták. Az első és legnagyobb volt köztük rabbi Nátán, a babilóniai.
 

 

 

KI ROMBOLTA LE AZ ELSŐ SZENTÉLYT?

Dr. Feldmájer Péter, a MAZSIHISZ elnöke üzenete(*

 az Áv hó 9-i gyász-böjtnap alkalmából

---

    Tis' á   Beáv, alkalmával a Mazsihisz ma közzétette Feldmajer Elnök úr nyilatkozatát, amit az alábbiakban szószerint közlünk:

Nincs még egy olyan szomorú nap a zsidó hitben, amely közös történelmünk fájdalmaira emlékeztet. Mint a történelem minden népét, a zsidó népet is tragédiák sújtották, de az Áv hó 9.-i tragédiák nem csak a fizikai pusztításba jelentek meg, hanem egyben a zsidóság szellemi intézményére is iszonyú csapást mértek.

Ezen a napon a Szentélyt a perzsa hódítók rombolták le, de a babiloni fogság után sikerült azt újra felépíteni, és a Második Szentély csodájára járt az egész világ.

Több száz év telt el, amikor Áv hó 9.-én a római csapatok ismét elfoglalták a Templomhegyet, és tették az egészet a földdel egyenlővé.

Hihetetlen túlerő mellett a bukásban igen nagy szerepet játszott a zsidó emberek széthúzása, az, hogy nem a közös ellenséggel törődtek, hanem az egymás közötti viták harcok foglalták le őket.

Akkor, amikor három héttel ezelőtt megkezdődött a gyászidőszak a „dreiwochen”, nemcsak a katonák szörnyű pusztítására emlékeztünk, nemcsak az anyák és gyermekek meggyilkolására, hanem arra is, hogy saját gyengeségeink is mindig hozzájárulnak a bukásainkhoz.

Majd két évezred telt el a Szentély lerombolása óta, de évenként visszatérően siratjuk a világunkban eltűnt „hajlékot”, amely az Örökkévaló szellemének épült a Földön.

Nincs még egy ilyen szigorú gyásznapunk, hiszen nemcsak a testünket sanyargatjuk, böjtölünk, hanem még zsinagógáinkat is megfosztjuk díszeitől, és saruinkat levéve a földöm mondjuk el újra, és újra Jeremiás siralmait.

Mély hittel hiszünk abban, hogy ismét eljön az idő, amikor felépül Jeruzsálemben a Szentély, a harmadik, és megvalósulnak álmaink. Nem tudjuk, hogy ez mikor lesz, talán holnap, talán csak jövőre, vagy az elképzelhetetlenül távoli jövőben, de egyszer el fog jönni az a nap is, amikor nem kell majd mély gyásszal viselnünk többé Áv hó 9.-én.

 

(* Kis gyári hibával, amit valószinüleg az elnök úr egyik "rabbi" tanácsadója  követett el. Ugyanis: az első Szentélyt nem a "perzsák" hanem Nebuchadnecár Babilónia királya foglalta el és döntötte romba.  A szerk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A MAGYAR HELYZET A NÉMET SAJTÓBAN

 

 

Heil Hitler, Tamás úr, hogy van?'

Magyarországon nincs társadalmi konszenzus a szélsőjobboldallal szemben. Miközben a szélsőségesek és a konzervatív többség között elmosódnak a határok, az ország egyre mélyebbre süllyed. Az államcsőddel fenyegető helyzet közepette az egyre hangosabb szélsőjobb "cigányokat, zsidókat és idegenszívűeket" támad meg - olvasható a Die Zeit című tekintélyes hamburgi hetilap legújabb számában megjelent egész kolumnás riportban.

"A fasiszták zászlaja alatt" című írás szerzője a magyarországi helyzetet a többi között azzal a történettel jellemzi, amikor a Tamás Gáspár Miklóst, a jól ismert zsidó származású értelmiségit a Magyar Gárda egyik felvonuló egysége élén masírozó szakaszvezető ordítva úgy köszöntötte az utcán: Heil Hitler, Tamás úr. Hogy van?
A Die Zeit cikkét jegyző Christian Schmidt-Häuer szerint a német közvéleményben élő Magyarország legendákból (értsd gulyásszocializmus és 1989-es határnyitás) mára semmi sem maradt. A szélsőjobboldal társadalmi előretörésének okai azonban nemcsak az államcsőddel fenyegető helyzetben és a gazdasági visszaesésben keresendőek.
A történelmi manipuláció is komoly szerepet játszik, amely a lakosság jelentős részét az első világháborút követő korszak hamis mítoszaiba vezeti vissza. A Horthy-korszakban, a trianoni traumát követően alakult ki a népnemzeti magyarság ideológiája, a liberálisokat és a kommunistákat minden rossz okozóiként, a zsidókat pedig a magyar kultúra fő veszélyeztetőiként bélyegezték meg

- Németországban Esterházyt, Nádast és Dalost ismerik, tisztelik, ők azonban egy "lejárt kultúrához" tartoznak. Az etnikai legendák között élő mai generációk úgy gondolják, hogy Trianon tavaly történt és azért is a volt szocialista kormányfő, Gyurcsány Ferenc a felelős - idézi a Die Zeit az ismert közgazdászt, Lengyel Lászlót.
A riport szerint míg Nyugat-Európa legtöbb országában civil kezdeményezések és a törvényi szabályozások karanténban tartják a szélsőjobboldalt, Magyarországon nincsenek szervezett tüntetések és demokratikus konszenzus sem létezik. Miközben a szélsőjobboldal és a konzervatív többség között a nacionalista-rasszista mocsárban eltűnnek a határok, a következő választáson kétharmados parlamenti többségre számító populista ellenzéki vezető, Orbán Viktor az elmúlt években a polgárokat a parlament ellenében játszotta ki, hogy az utca segítségével jusson hatalomra.
Sok pap és lelkész is csatlakozott hozzá, ugyanakkor egyetlen törvény sem bünteti a gyűlöletbeszédet, mert az alkotmányban 1989 után a szólásszabadságot az emberi méltóság védelme fölé helyezték.
Példaként Schmidt-Häuer felidézi, hogy április 18-án, egy nappal a holokauszt-emléknap előtt a Magyar Gárda a budapesti német követséghez vonult, az egyik legnagyobb transzparensen az auschwitzi tábor kapujának hírhedt feliratát átíró "Az igazság szabaddá tesz!" felirat volt olvasható és a felolvasott petíció pedig arra futott ki, hogy a holokausztból semmi sem igaz.
A romákat Indiába visszaküldeni, a Trianonban elvesztett területeket visszaszerezni akaró Magyar Gárda még sok, alapjában idegenellenesen gondolkodó embert még visszariaszt, nekik viszont a gárda anyapártja, a Jobbik kínálja magát.
A Die Zeit olvasója megtudhatja, hogy a Jobbik EP-listavezetőjének érdi gyűlésén a Gój Motorosok vonultak fel, Morvai Krisztina - aki azt követően szítja az antiszemitizmust, hogy a szociálliberális kormány 2004-ben nem jelölte újra az ENSZ női jogokkal foglalkozó bizottságában - pedig a magyarságot a sátán megjelenéseivel szembeni küzdelemre buzdítja. Az is sokat mondó, hogy az Európai Parlamentbe igyekvő Jobbik aktivistái Horthy Miklós képét ábrázoló pólókat árusítanak.
Vásárhelyi Mária szociológus szerint sok magyar polgárjognak tekinti az idegenellenes beállítottságot, a szélsőséges megnyilvánulások pedig szalonképesek lettek. Miközben a szocialista párt az üzletben érdekelt szerencselovagok túsza lett, a Sarkozy, Berlusconi, Kaczynski és Horthy keverékeként jellemzett Orbán semmilyen eszköztől sem riad vissza.
A 2006-os önkormányzati választásokon a Fidesz a Jobbikkal indított közös jelölteket. Az egykori szabadgondolkodó újabban a szabadságnál magasabb rendre esküszik, s felelősségre vonással fenyegetette meg az országot romokba döntő szocialista politikusokat. Ugyanakkor hatalomra kerülve nem lenne más választása, mint a Bajnai-kormányéhoz hasonló takarékossági

programot végrehajtani

.
Ami a szélsőjobboldalt illeti, Orbán Horthyhoz hasonlóan két pofont osztana ki nekik, s haza küldené őket. - Bárcsak

Magyarország tragikus múltja és jelenét ilyen egyszerűen fel lehetne dolgozni - írja a cikk szerzője, felidézve, hogy a Horthy bukása után hatalomra került nyilaskeresztesek azon piros-fehér csíkos Árpád-sávos zászlók alatt deportáltak, illetve gyilkoltak

 

meg 437 ezer zsidót, amely lobogók ma a (szélső)jobb tüntetésein lobognak.

'Magyarországon semmi sem változott'

Magyarországon olyan gyakran gyorsan és könnyen ejtik ki a "hazaáruló" szót, mint a kapuccsínót. Korábban nem szívesen hallgattam meg, ha folyamatosan párhuzamokat vontak a mostani és az 1930-as ek közötti magyarországi állapotok között, de fokozatosan változik a véleményem - idézte Esterházy Pétert a Frankfurter Allgeimene Zeitung (FAZ) abban a budapesti riportban, amelyet április közepén közölt a napilap.
Az írásnak némi aktualitást ad újra, hogy a Magyar Hírlap az érettségit követő gyalázkodásának második részében címlapon hirdette, hogy Esterházy és Nádas Magyarországot kritizálta a tekintélyes konzervatív (!) lapban. A Spiró Györgyöt és Kertész Imrét is megtámadó Hírlap elfelejtette közölni, hogy mikor is jelent meg a kérdéses cikk (hetekkel az érettségi előtt). Berlini tudósítónk a tisztánlátás kedvéért most ismerteti a Bayer & Co. által kifogásolt írást.

A Németországban nagy elismertségnek örvendő író, Nádas Péter arról beszélt, hogy Magyarországon most bosszulják meg magukat az elmúlt húsz év mulasztásai. Magyarország a régi struktúrákban él, a pártok felett nincs semmilyen ellenőrzés, és nem létezik középosztály sem. Egyetlen felelősség létezik, hogy az ember minél többet összehozzon maga és a családja számára - mondja a "szétlopott intézmények országának" nevezett Magyarországról Nádas.
Esterházy a gazdasági nehézségek miatt megugrott, sok embert ellehetetlenítő devizahitel-törlesztési részletek kapcsán úgy fogalmazott: a magyarok nagyon tanulatlanok a pénzügyekben, nem látják vagy nem akarják látni a kockázatokat. Amikor pedig azt hallották, hogy Nyugaton a demokrácia helyett a pénz uralkodik, azt mondták: inkább a pénz, mint azok a disznók, akiket évtizedekig el kellett viselnünk.

A konzervatív lap úgy látja: Nádas sokkal pesszimistább Esterházynál, jobban aggasztják a szélsőjobboldal befolyása és a

Magyar Gárda fellépései. Esterházy a Magyar Gárdát riasztónak és nevetségesnek gondolja. Az újfasiszta jelszavaknál sokkal jobban felháborítja az, hogy Orbán Viktor nyilvánosan olyan emberek oldalán mutatkozik, akiknek beszédei és írásai a Der Stürmerre (1923-ban alapított náci szellemiségű antiszemita hetilap - a tud. megj.) emlékezetnek.
Gyurcsány Ferenc kormányfő lemondásában és utódlásában mindkét író a régi struktúrákat, az egykori MSZMP Politikai Bizottságára emlékeztető megoldásokat látja visszaköszönni. A magyarok változatlanul ellenségnek tekintik az államot és a kormányt, de ugyanakkor egy atyáskodó-gondoskodó és erős államra is vágynak. Egyre erőteljesebbek a rendet akaró hangok is, s ez egyáltalán nem vidám dolog - olvasható a FAZ cikkében.
    

 

 

Simon Jacobson/Tartalmas élet (8)

 

                                Az egészséges intimitás

Az egészséges intimitásnak két alkotóeleme van: a fegyelem és a megszentelés. Önkontrollt kell gyakorolnunk, és szentségként kell a szexualitásra tekintenünk.

A szexualitás szentségéhez olyan tisztelettel kell közelednünk, mint amikor a Szentek Szentjébe lépünk, ahol minden cselekedet számít, ahol semmiféle hiba nem nézhető el. A szexualitást megfelelő határok között, védett környezetben kell megélnünk. Ez nem tompítja a szerelem kifejeződését, hanem az erőteljes fizikai energiákat egészséges szenvedéllyé alakítja.

  A szexualitás a modern társadalomban gyakran olyan embereket vonz egymáshoz, akiket csak a maguk szükségleteinek kielégítése érdekel. A szexualitásnak azonban transzcendensnek kell lennie, és nem szabad hogy önös érdekeink kielégítését szolgálja. Lehetővé kell tennünk, hogy egy másik embert beengedjünk a lelkünkbe, hogy ketten együtt valami nagyobbat hozzunk létre. Férfi és nő csak úgy tud úrrá lenni önös vágyain, ha az Örökkévalót is bevonja ebbe a kapcsolatba, márpedig erre a házasság az egyetlen tökéletes környezet. Az intimitás minden más környezetben egészségtelen és ártalmas.

KÖZEL ÉS TÁVOL

Ennek ellenére hányszor válunk áldozataivá saját szexualitásunknak, hányszor hagyjuk, hogy korlátozatlan testi vágyaink és szükségleteink irányítsák a döntéseinket?
Az egészséges intimitás kulcsa az, hogy megállítjuk a vad szexualitás veszélyes körforgását, ugyanis minél inkább tápláljuk azt, annál éhesebb lesz. A fegyelem és a szemérmesség mindezt egészséges és lélekemelő élménnyé alakítja. Nem igaz az az állítás, miszerint a házasság csak akkor lehet sikeres, ha előtte kipróbáljuk, milyen együtt élni a jövendőbelivel. Ennek ugyanis nagy hátrányai is vannak: ha a szexualitást nem megfelelő módon éljük át, az csak akadályozza azt a képességünket, hogy a megfelelő időben megtapasztaljuk az igazi intimitást: ha közel vagyunk, amikor távol kellene lennünk, távol leszünk akkor, amikor közel kellene lennünk.
Ha azonban megfelelő módon éljük át az intimitást, olyan közelséget élünk meg, amely a természetes fizikai örömön túl egész életünket áthatja majd, és szentséget és egységet hoz minden cselekedetünkbe. Az intimitás szerves része az életünknek, nem lehet külön kezelni. Része az otthonteremtésnek, a családalapításnak, és egész létünknek.

Az egészséges intimitáshoz a szemérmesség is hozzátartozik. Maga az intimitás szó is azt jelenti: csöndes és diszkrét. A teremtéskor a férfi és a nő „az ember és az ő felesége, mindketten mezítelenek voltak, és nem ezt szégyellték". Olyan ártatlanok voltak, mint a gyerekek, a szexualitást csak az isteni teremtés egyik részének tekintették, amely egy megszentelt funkciót szolgál. Miután azonban megszegték a parancsot, és ettek a Tudás Fájáról, elvesztették az ártatlanságukat: „És mindkettőjük szemei megnyiltak, és észrevették, hogy mezítelenek." Szemérmességből fakadó egészséges szégyenérzet hatotta át őket, és elfedték testüket.

ÁRTATLANOK MINT A GYEREKEK

A mai társadalomban csak a gyerekeket nem feszélyezi a szexualitásuk, mivel a szemérmesség velünk született tulajdonság. Ezt a  szülőknek és tanároknak egyaránt életben kell tartaniuk, és táplálniuk kell. Ideális esetben mindannyian olyan ártatlanok lennénk, mint a gyerekek, és a szexualitás egészséges szellemből és lélekből fakadna. Egyszerűen abból tanulnánk meg, hogy mi is az egészséges intimitás, hogy egészséges szülők és nagyszülők mellett élnénk.

    A mai zavaros időkben azonban ez nem könnyű, és a szemérmesség fogalmát pontosabban meg kell határozni. A mai fiatalok a készségesnél is készségesebben hajlandók lennének a mai normáktól eltérő értékrendeket a magukévá tenni, de nagyon nagy erővel nehezedik rájuk kortársaik társadalmi nyomása. A tanárok, a szülők és általában a vezetők dolga, hogy megtanítsák, miben is áll a szexualitás szentsége.

Törekednünk kell tehát az igazi intimitás megvalósítására, a belülről sugárzó valódi emberi méltóságra. Miféle üzenetet küldhet valaki, aki provokatívan öltözködik, vagy kellő tisztelet nélkül beszél a szexualitásról? Az ilyen nyílt szexualitás csak ösztönzi a kirívó magatartásformákat, amely tovább torzítja azt a módot, ahogyan embertársainkat szemléljük. A valódi szépség, amely tiszteletet és szeretetet parancsol, a belső szépség.

Főleg a mai társadalmakban igaz, hogy az emberek nem akarják, hogy bárki is korlátok közé szorítsa nemi vágyaikat. De be kell látnunk, hogy a szexualitásnak nem minden formája fogadható el. A szexualitás szentsége nyilvánvalóan olyan magatartást kíván, amelyik betartja Teremtőnk isteni törvényeit. Ezek a törvények nem azt követelik tőlünk, hogy tagadjuk meg a szexualitásunkat, hanem azt, hogy olyan egészséges és intim formákban gyakoroljuk, amely hozzájárul az emberi fejlődéshez és haladáshoz, szétszakítja azokat a láncokat, amelyek az embert saját szenvedélye rabszolgájaként megkötik, és amely szenvedélyek végső fokon a társadalom hanyatlásához vezetnek.

   Az, hogy egy olyan társadalomban élünk, amely jó részt nincs tisztában az egészséges szexualitás fogalmával, nem változtat ezen az igazságon. Például, még ha egy bizonyos aberrált szexuális vágyat veleszületettnek, a gének által hordozottnak tartanak is, akkor sem kell azokat elfogadhatónak – sőt „szentnek" – nyilvánítani, mivel a puszta létünk is nagy részben attól függ, hogy mennyire vagyunk képesek megfelelő korlátok közt tartani természetes vágyainkat.
Mindennek ellenére különbséget kell tennünk az ember, és az ember viselkedése közt. Azzal, hogy megteremtünk egyfajta viselkedési normát, nem szabad egyszersmind semmibe venni azokat, akik nem ennek megfelelő életmódot folytatnak, mivel ezek a szilárd normák arra valók, hogy világos utat mutassanak nekünk, és hogy segítsenek javítani a magatartásunkon. Az emberi szexualitásra vonatkozó isteni norma az, ami mindannyiunk számára a legjobb, nekünk pedig nem szabad félnünk ezeknek az eszméknek a hangoztatásától és tanításától. Ugyanúgy, mint minden olyan esetben, amikor igazságokról van szó, ezt tapintatosan, őszinte szeretettel és aggodalommal szólva kell tennünk, ugyanakkor azonban fegyelmezetten, olyan módon és nyelvezettel, amely hangsúlyozza a pozitívumokat, és a fejlődéshez szükséges motívumokat.
A mai társadalomban a szexualitást körülvevő válságot tekintsük olyan lehetőségnek, amely alkalmad ad fontosságának feltérképezésére. Az utóbbi években egyértelműen kiderült, hogy a szemérmetlen szexuális magatartás nem használ a valódi intimitásnak, hanem csak tönkreteszi az egyén, az otthon és a család iránti tiszteletet. Ugyanakkor azonban egyfajta erősödő tudatosságnak is tanúi lehetünk, amely mind intellektuális, mind érzelmi téren erősebb hangsúlyt helyez a kommunikációra, mint a promiszkuózus szexuális magatartásra, és ez nyilvánvalóan egy lépés a helyes irányba.

Eljött az ideje, hogy visszaigényeljük szexualitásunkat és az intimitásunkat, hogy ezt is, azt is a házasság, az otthon és a család kontextusába helyezzük. Eljött az ideje, hogy ismét bevonjuk az Örökkévalót az intimszféránkba, hogy „egy testté" legyünk, és hogy térjünk vissza a Teremtőnkhöz való eredeti, meghitt kötődésünkhöz. Ha ezt megtesszük, akkor valódi szexuális forradalom részesei leszünk. Vegyük komolyan ezt a felelősséget. Egy egész világ a tét – de először is a mi saját apró világunk.

* * *

A Rebbének egyszer föltették a kérdést, hogy mi a véleménye arról, hogy az iskolában nemi felvilágosító előadásokat tartanak. – Egy ilyen témakör megtárgyalása segít megoldani egy problémát – felelte a Rebbe –, de ahogy bölcseink mondották, minél többet beszélünk a szexualitásról, annál inkább ösztönözzük. Következésképp nagyon óvatosan kell mozognunk ezen a területen. Az ilyesmit képzett oktatóknak kell tanítaniuk, akik tartózkodnak minden provokatív kifejezéstől és utalástól. Négyszemközt, vagy legfeljebb két-háromfős csoportokban kell megbeszélni a tanulókkal, külön a fiúkkal, és külön a lányokkal, hogy egyértelműen felrajzoljuk a határokat.

 

 

ראש הטופס

 

תחתית הטופס

 

HETI HAFTARA –VÁETCHÁNÁN - 2009

Kettős vétek, kettős vigasz Náchmu náchmu ámi ...   "Vigasztaljátok, vigasztalj átok népemet! - mondja Istenetek. - Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhödött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az Örökkévaló keze minden vétkéért."  (Jesájáhu 40:1-2.1)   A Tisá BeÁv gyásznapja utáni fejezet a vigasztalás háftárája. A szörnyű pusztulás, a földindulás után elérkezett a vigasz ideje. Letelt a rabság, "megbűnhődte már e nép a múltat" - ha a "jövendőt" nem is ... Ezzel a résszel kezdődnek Jesájáhu vigasztaló próféciái. Jeruzsálemhez intézett szavaiban szívhezszólóan festi a zsidóság jövőjét, felemelően ecse­teli azt a csodálatos regenerációs képességet, amely lehető vé teszi a zsidók számára a szellemi megújulást, a tönk széléről való visszakapaszkodást. A fogságban szenvedő zsidókhoz szóló beszédében, a 44. és 45. fejezetben név szerint megemlíti Kürosz perzsa királyt, aki később leigázta Babilóni­át, és a száműzött zsidóknak megengedte, hogy hazatérjenek, és felépítsék a Szentélyt. Ne feledjük, hogy Jesájáhu Chizkijáhu király idejében fejezte be földi pályafutását - egy ággádá szerint, mint már szó volt róla, Menássé király gyilkoltatta meg -, tehát körülbelül kétszáz évvel a zsidók hazatérése, a sivát Cion előtt halt meg! Kürosz néven nevezése és a diasz­pórában élőkhöz szóló vigasz tehát a szó klasszikus értelmében vett prófé­cia motívumai. * * * Akadtak, akik hihetetlennek találták Jesájáhu jövőbe látó képességét, és "tudományos" elméletet állítottak fel egy "második" Jesájáhuról, aki a 40. fejezettől kezdve a könyv második részét írta volna. Sőt olyan "kuta­tó" is van, aki egy "harmadik", illetve "negyedik" Jesájáhu létezését is feltételezi. Nem feladatunk az ateista "Biblia-kritika" álelméleteivel fog­lalkozni, és a bennük rejlő ellentmondásokat feltárni. Már Luzzatto kikelt a hitet aláásó nézetek ellen, amelyek az isteni prófétákat könyökvédős tisztviselőkként próbálják bemutatni. Az egyetemes, hagyományos zsidó szemlélet szerint Jesájáhu könyve egy és oszthatatlan: a Biblia egyik szellemóriása valóban kétszáz évvel a történtek előtt mondotta el vigasz­szavait, s látnoki erejével látta Küroszt, aki a babilóniai gálutból hazaen­gedte a zsidókat, és engedélyezte a Szentély felépítését. (Lásd az Ősi Forrás sorozat 17. kötetét, a Zsidó Jesája (Budapest, 2007), amelyben Naftali Kraus alátámasztja Jesája egységét  és megkérdőjelezi a prófétának az "utódvallások" által való kisajátitási kisérletét).   Ez a véleménye egyébként Josephus Flaviusnak is, aki A zsidók történe­tében leírja: "Kürosz olvasta egy korabeli könyvben, amit Jesájá próféta hagyott maga után. Ebben a próféta leírja, hogy Isten azt mondta neki titokban: azt akarom, hogy Kürosz küldessen népemhez és országomhoz, és építse fel Szentélyemet, miután uralkodóvá teszem nagy népek és orszá­gok fölött. Ezek a szavak, amelyeket a próféta hosszú idővel azelőtt írt le - teszi hozzá Flavius -, nagy hatással voltak Küroszra, aki megcsodálta az isteni bölcsességet és akaraterőt. Vágya támadt, hogy beteljesítse a prófécia szavait, és magához hívatta a zsidók előkelőit ... " (Flavius: A zsidók története. 11: 1.) J. H. Hertz úgy vélekedik, hogy" ... tulajdonképpen nem jóslásokról van szó, hanem politikai előrelátásról."   Ebben az értelemben írja Ámosz Cháchám a Dáát Mikrá Jesájáhu című kommentárjában, hogy Jesájáhu leírt egy sor próféciát, azután lepecsételte az írást, és átadta tanítványainak, akik azután nemzedékről nemzedékre adták, és adott pillanatban nyilvánosságra hozták. Ilyen volt ez a vigaszta­ló ciklus is, amely a babilóniai fogságban sínylődő zsidókhoz szól. Hogy Jesájáhu egy sokkal később felmerülő nevet említ, erre egy sor példát találni a Bibliában - no meg hát azért volt próféta ...

* * *

A Midrás ékes szavakkal részletezi a vigasztalás módját, és mindkét katasztrófára, az Első és a Második Szentély pusztulására is alkalmazza. Az élők és a holtak, a fentiek - az angyalok serege - és a lentiek, ezen a világon és a túlvilágon is vigasztalják a csaknem vigasztalhatatlant. Vigasztalnak a tíz törzs elvesztéséért - az első diaszpóra népéért, amely a mai napig nem tért haza -, vigasztalnak Jehudá és Binjámin törzséért, amely hazatért ugyan Babilóniából, de második gálutja még mindig fenn áll, hiszen a zsidóság nagy része ma is szét van szóródva a világ minden táj án (Jálkut).

 

* * *. Az ággádáirodalom és ennek alapján a kommentátorok egész sora párhuzamba állítja Jeremiás siralmait - az Échát - és Jesájáhu vigaszta­lásait. Jirmijáhu azt mondja: "Senki sem vigasztalja ... " (Jeremiás siral­mai 1:2.), Jesájáhu pedig ezt: " ... vigasztaljátok népemet!" Jeremiás azt mondja: "Sokat vétkezett Jeruzsálem, beszennyezte magát ... " (Uo. 8.) - azaz kétszeresen vétkezett -, Jesájáhu pedig ezt: "Vigasztaljátok, vigasztalj átok ... " - azaz kétszeresen vigasztaljátok a sokat szenvedett népet. Az azóta eltelt kétezer év története miatt a zsidóság még ennél is intenzívebb vigasztalásra szorult. Az isteni vigasz nyilvánult meg a Holo­caust churbánja után Izrael Állam létrejöttében. Fénycsóva gyúlt a sötét­ben: reménysugár, hogya megváltásról, a Messiás eljöveteléről szóló próféciák mielőbb megvalósulnak.

Heti szidra – VöETCHANAN - 2009

        MIÉRT AKART MÓZES

        OLYAN NAGYON ALLJÁZNI?

 

     Szakaszunk speciális jellegéről, mint a Vigasztalás Szombatjának (Sábát Náchmu) kötelező olvasmányáról – már szóltunk más alkalommal.. Nem mintha most kevésbé szorulnánk vigasztalásra, de vannak a szakasznak más, nem kevésbé érdekes és tanulságos témái is.

 

      Ime mindjárt a szakasz elején: Mózes imádkozik, söt – könyörög. Ebben nem lenne sok ujdonság, hiszen mióta kivezette a héber törzseket Egyiptomból – megállás nélkül imádkozik és könyörög – érettük. Amikor vétkeztek és aranyborjut csináltak – könyörgött hogy elháritsa a kapitális itéletet. Ugyanigy tett amikor kisértették Istent, panaszkodtak és zúgolódtak, vagy amikor a kémjelentés megkérdőjelezte az isteni jelenlétet és az Örökkévaló állandó segitségét. Mászá és Merivánál, a Pörlekedés Vizénél; a mérges kigyók esetében és a Korach lázadásnál, szintén imádkozik Mózes és imája meghallgatásra találva csökkenti az itélet sulyosságát. Még amikor személyében sérti meg Mirjám nővére, egy csunya pletykával (lásd Böháálotchá szakaszában) akkor is imádkozik érte és sikerül bocsánatot és büntetés enyhitést kieszközölni.

 

Az emlitett esetekben Mózes imádkozik – másokért, de nem önmagáért. Magának nem kér semmit. Mint egy villámháritó, vagy mint egy önkéntes tűzoltó, állandóan résen van, nehogy szeretett népe valami jóvátehetetlent kövessen el. Imái, nemcsak érzelmileg vannak megalapozva, hanem a logika is alátámasztja őket. Nem teheted ezt – mondja Istennek – mit fognak a népek szólni, ha mérged után mész és megsemmisited a népet, amelyet kiváltottál a rabszolgaságból? Nem látod előre az egyiptomi reakciót,  nem hallod a tegnapelőtti rabtartók sunyi nevetését, amikor majd azt mondják, hogy a zsidók istene nem volt képes betartani igéretét és ezért elveszejtette népét a pusztaságban? Nem gondolod milyen chilul hásém lesz ez?

 

Imái kivétel nélkül sikerrel járnak. Az Örökkévaló hallgat a szavára, megbocsát és nem semmisiti meg a vétkes népet. (Nem volt választása – mondja egy haszid bölcselő – ha megsemmisiti őket, nincs népe, nincs aki az Egyistenhitet tovább viszi, tovább adja. Ez a kvázi egymásrautaltság a  cement ami a zsidókat Istenükhöz köti és vica versa).

 

És nemcsak hallgat  kérlelő szavára; nemcsak "megijed" Mózes "fenyegetésétől" ("ha nem bocsátasz meg nekik, törölj engem könyvedből " – az aranyborju kapcsán, lásd 2.Mózes, 32, 32), de be is segit neki egy kicsit. Ugyanis, amikor az aranyborju botrány kirobbant, azt mondja az Örökkévaló Mózesnek:

"Most pedig hagyjál magamra (vagy hagyjál békén), hogy fellobbanhasson haragom és megsemmisitsem őket…" (uo. 32, 10). Ebből Mózes azt értette ki, hogy azonnal imádkozni és kérlelni kell az Örökkévalót és nem "békén hagynia", mert ez az egyetlen lehetőség a nép megmentésére (Midrás Tanchuma, Ki Tisza, 22).

 

                                                       * * *

      Egyetlen esetet ismerünk, amikor Mózes imája nem járt sikerrel (ha emberről lenne szó, mint az ima cimzettjéről, az mondanánk, hogy süket fülekre talált) – itt és most, amikor magáért könyörög. Sokan kérdezik, miért kérleli Mózes az Örökkévalót csak itt és most, hiszen már jóval előbb nyilvánvalóvá vált, hogy Jósuá viszi be a népet az országba?  Hiszen már a Pörlekedés Vizénél értesült erről Mózes és Áron. Akkor meg mit akar itt? Luzatto szerint itt Mózes kérése minimális volt,  ha nem mint vezér – hadd mehessen be az Országba mint magán ember.

 

A Midrás ezt kiszinezi: "Mózes könyörgésében odáig ment, hogy kérlelte az Őrökkévalót, hadd menjen be, éljen ott mint magánember 2-3 évet és azután nyugodtan meghal, abban a tudatban hogy befejezte küldetését és betetőzte azt. A nemleges válaszra ("de oda nem mész be!" – 5. Mózes,34, 4, ahol a dialógus röviden megismétlődik), Mózes tovább könyörgött és kérte, hadd menjen be mint egy madár, vagy mint egy hal, csakhogy láthassa az Oroszágot – a válasz erre is negativ volt, mivel az Örökkévaló nem akarta esküjét megszegni (Jálkut  821 és Ocár Hámidrásim (Eisenstein).

 

 A Midrás rábbá szerint Mózes kérte, irja ki az Örökkévaló a Tórában, miért a büntetés, miért nem mehet be az Országba (a Pörlekedés Vizénél tanusitott magatartása miatt, hogy ráütött a sziklára, ahelyett hogy szólt volna hozzá), "nehogy a nép azt higyje hogy Mózes meghamisitotta a Tórát" (Vájikrá rábbá, 31, 4).A Midrás azt is tudja hogy Mózes könyörgött, Elázárnak a papnak, majd a népnek – imádkozzanak érte, de azok elzárkóztak.

 

          Ha valaki figyelmesen olvassa a szakaszunk elején található néhány verset, lehetetlen hogy ne tegyen fel két kérdést:

 

1)     Miért akart Mózes olyan nagyon bemenni az Igéret Földjére? "Hát enni akart gyümölcseiből, vagy jóllakni javaiból"? – kérdezi a Talmud (Szótá, 14,a). Miért nem fogadta el beletörődően az isteni határozatot? Miért akart olyan nagyon "allijázni" (ami azóta sem jellemző zsidó vezetőkre)?

2)     Miért nem talált meghallgatásra imája. Miért zárkózott el az Örökkévaló leghűségesebb szolgájának egyetlen személyes kérése elől?

 

                                                                ***

     Az első kérdésre maga a Talmud ad (uo) egy aggádikus jellegü választ, Mózes szájából idézve. Eszerint Mózes azt mondta, hogy sok olyan micva van a Tórában, amelyek csak Izrael országában érvényesek (lásd erről részletesen Naftali Kraus, Az Ősi Forrás (13) A 613 parancsolat). Bemegyek és betartom ezeket a micvákat -  mondta Mózes, remélvén hogy az Örökkévaló egyetért vele, hiszen parancsolatai betartásáról van szó. Azonban az Örökkévaló azt mondta neki: A micvák jutalmát akarod? Megkapod, anélkül hogy gyakorlatilag ott lennél, mert olybá veszem mintha megtetted volna…(uo).

 

          Don Jichák Abarbanel is felteszi a kérdést. Válasza többrétü. Először is mint zsidó vezető (pénzügyminiszter Ferdinánd és Izabella kományában ), jól tudja hogy minden vezető álma-vágya betetőzve látni munkáját, Ő,  - Mózes - aki vezette a népet és tűrte el idegesitő, szemtelens és arrogáns viselkedését, nyelte le pimasz panaszait és kicsinyes okvetetlenkedéseit – megérdemli hogy ő vigye be őket az Országba. Ezért imádkozott, mert hitte hogy igaza van és ez "jár" neki.

 

Továbbá – folytatja Abarbanel okfejtését – a kémek megrágalmazták az országot és ellentétben Mózessel azt egy rossz, lakósait elemésztő, nehéz országnak titulálták. A nép hitt nekik és történt ami történt. Itt Mózes bizonyitani akarta, hogy nem a kémeknek volt igazuk, hanem neki: ime milyen jó az ország, tejjel mézzel folyó, ahogy ő ezt, az Örökkévaló nevében – megigérte. Ezt csak akkor és úgy tudja bizonyitani, ha ott van velük.

 

   Ebben az értelemben beszélnek a Midrások is. Szerintük, Mózes attól tartott hogy egy kalap alá veszik őt a kémekkel, illetve az általuk uszitott néppel: ahogy azok nem mennek be az Igéret Földjére, hanem meghalnak a pusztaságban – ugyanez a sorsa neki is. "Világ Ura! Hát mindenki egyforma? Egy a sorsa a jónak és a rossznak? Mind együtt pusztul?!" – adja Tanchumá Mózes szájába.

 

Azonban a válasz az hogy nem mindenki egyforma. A kémek és az általuk uszitott nép nem is láthatta az

Országot ("azok nem fogják látni az országot - -  mindazok akik engem káromoltak"  - 4. Mózes, 14, 23) . Ezzel szemben, mint látni fogjuk – Mózesnek megmutatta az országot.

 

                                                          ***

         "És megharagudott rám az Örökkévaló miattatok és azt mondta nekem az Örökkévaló: Elég! Ne beszélj velem többet erről a dologról…!" (5. Mózes, 3, 26).

 

Nachmanidés szerint ez a fejezet Mózes panasza Izrael ellen: miattatok van az egész. Miattatok kaptam ezt a büntetést. Amit nem érdemeltem meg. Ha ti nem zúgolódták a Pörlekedés Vizénél, nem lett volna se pörlekedés, se büntetés. Ibn Ezra szerint Mózes szavai arra jók, hogy megszerettessék az országot a néppel. Ha ez a Mózes annyira akart bemenni oda, ez annak a jele, hogy nagyon jó ez ország. Ezt ki kell érdemelni. És amikor ide eljutnak – nem vétkeznek.

 

       És miért nem hallgattatott meg Mózes imája, most – mint mindig?

 

A sok válasz közül ime kettő. Egyrészt azért mert az ima összütközött az isteni esküvel (hogy Mózes és Áron nem mennek be az országba) és az Örökkévaló nem szegheti meg esküjét. Másrészt – mondja a pozsonyi Chátám Szófér – az ima, legalábbis részben – meghallgatásra talált. Mózes ugyanis két dolgot kért: Hadd menjek be és lássam … Nos bemenni nem mehet be, de az Örökkévaló megmutatta neki az Országot