AZ  UTOLSÓ MEGILA - A GÁLUT FORGATÓKÖNYVE(6) (*

                                                           PURIMI CSODA – PESZÁCHKOR

„És Ő (az isteni Gondviselés) állt mellettünk és őseink mellett. Mert nem egyszer és nem egyetlen ellenség tört életünkre és akart megsemmisíteni bennünket; hanem minden nemzedékben az életünkre törnek, hogy megsemmisítsenek bennünket, de az Örökkévaló megment minket kezeik közül” (a peszáchi Haggadából, amit Széder estén olvasnak fel a zsidó házakban).
Ahasvéros és Hámán tehát, együtt ülnek Eszter második lakomáján. Ahasvéros ismételten felteszi a kérdést, mit kíván tőle Eszter, egyben biztosítva őt, hogy kérése meghallgatásra talál. Ez alkalommal választ is kap kérdésére:
„Ha jóindulattal tekint rám a király, és ha kegyet találtam szemében, adassék nekem – kérésemre – az életem és népem élete! Mert eladtak bennünket, engem és népemet, hogy elpusztítsanak, megöljenek és elveszejtsenek minket. Hiszen, ha csupán rabszolgáknak vagy rabszolganőknek adtak volna el – hallgatnék...” (Eszter 7,3-4)
Eszter végre felfedte eddig jól titkolt származását, de egyben azt is a király tudomására hozta, hogy ez milyen életveszélyt jelent ránézve. A királyból, az elhangzott szavak súlyos indulatot váltanak ki:
„Ki az, és hol van az, aki arra mert vetemedni, hogy ilyet tegyen?” A válasz sem késik: „Ez az ember, a gonosz Hámán, a mi ádáz ellenségünk!”
Amint elhangzottak ezek a szavak, a király agyán végigfutottak az elmúlt napok eseményei, azok összefüggése, az, hogy még – igaz, csak gondolatban – Esztert is meggyanúsította ellene szőtt összeesküvéssel, de nem utolsósorban az, hogy az ő szeretett királynéja veszedelemben forog. Hirtelen indulatában otthagyja a lakomát, hogy lehűtse kavargó gondolatokkal teli fejét, de amikor visszatér, Hámánt Eszter kerevetére borulva találja. A még mindig dühös király – aki csak ezt látja és nem tudhatja, hogy Hámán Eszternél csak nyomorult életéért könyörög – azt hiszi, hogy Hámán erőszakoskodik a királynéval, ezért rárivall: „Még bántalmazni is mered a királynét az én jelenlétemben? A szó elhagyta a király ajkait és Hámán arca elborult.” (Uo. 8)
A „deus ex machina”, azaz az utolsó felvonás végkifejletéhez a végszót egy Charbona nevű udvaronc adja, aki – látván a királynak Hámán iránti dühét – említést tesz a már felállított bitófáról. A király nem sokáig habozik, indulatának első rohamában kiadja a parancsot: akasszátok fel rá!

* * *

Az események szélsebesen peregtek. Alig adta ki a király a parancsot, Hámán már ott himbálózott a bitófán.
A fentebb leírt lakoma eseményei, az egyes szereplők cselekedeteinek indítékai sokat foglalkoztatták a bölcseket. Az egyik Eszter azon szavaival – „... ez a gonosz!” – foglalkozik. Úgy véli, hogy Eszter valójában Ahasvérosra mutatott, de egy angyal, a kezét Hámán felé tolta. (Megilá 16) Ugyanis – így a magyarázat – Hámán a király beleegyezése nélkül nem lett volna képes megvalósítani szándékát. Ahasvéros felfogta a mozdulat megváltozását, s rossz lelkiismerete késztette végül is arra, hogy felakasztassa Hámánt, remélve, hogy ezzel Esztert kiengeszteli és az ügyet lezárhatja. Azonban nem egészen így történt.

* * *

Mindezektől függetlenül „Azon a napon Ahasvéros király Eszter királynénak adta Hámánnak, a zsidók ellenségének házát. Mordecháj pedig a király közvetlen környezetébe került (szó szerint: bement a király elé), mert Eszter felfedte, ki ő neki. A király lehúzta pecsétgyűrűjét, amit elvett Hámántól és odaadta Mordechájnak...” (uo. 8,1-2)
A tömegek, melyekhez ugyan eljutott Hámán megölése, de okát nem ismerték, folytatták előkészületüket a zsidók elpusztítására, mintha mi sem történt volna. Így aztán Eszter még nem elégedhetett meg azzal, hogy a kígyó fejét levágták, kénytelen volt tovább küzdeni:
„Ezután Eszter ismét beszélt a királlyal, lába elé borult és sírva kért kegyelmet tőle, hogy hiúsítsa meg az agágita Hámán gonosz tervét, amelyet a zsidók ellen kigondolt...” (Uo. 8,31) A továbbiakban még azt kérte a királytól, hogy „adjon ki egy dekrétumot, melyben visszavonják az agágita Hámánnak, Hámdátá fiának a leveleit, melyeket minden tartományba elküldött a zsidók kipusztításáról, mert hogyan tudnám elnézni azt a veszedelmet, amely népemre vár, és hogyan tudnám elviselni rokonaim pusztulását?” (Uo. 8,5-6)
Végül is, az akkori Perzsia alkotmányának szellemében, a király új rendeletet hozott, ami megengedte a zsidóknak a védekezést, mivel a perzsa alkotmány szerint nem lehet egy aláírt és lepecsételt rendeletet hatálytalanítani.

* * *

Ha összevetjük az eseményeket, sok hasonlóság lelhető fel a Peszáchkor ünnepelt események, az Egyiptomból való kiszabadulás és az Eszter könyvében leírt események között. Akkor, a rabszolgaság következtében, egy pogány kultúrába való teljes beolvadás várt a zsidókra, itt pedig végső megsemmisülés, mint az asszimiláció utolsó felvonása. A Gondviselés mindkét esetben megmentette a zsidókat, bár más-más eszközökkel.

KIRÁLYI „ENGEDÉLY” ÖNVÉDELEMRE

„Ahasvéros király így felelt Eszter királynénak és a zsidó Mordechájnak: Hámán házát már Eszternek adtam, őt pedig felakasztották, mert kezet emelt a zsidókra. Ti meg írjatok a király nevében, amit a zsidók ügyében jónak láttok és pecsételjétek le a király gyűrűjével. (Ugyanis az a rendelet, amit a király nevében írtak és a király gyűrűjével pecsételtek le – visszavonhatatlan).” (Eszter 8,7-8)
Fenti idézet némi magyarázatra szorul. Ha Perzsiában, az akkori szokás értelmében, az a királyi parancs, melyet a király pecsétjével szentesített visszavonhatatlan volt, akkor vajon miként lehetett semlegesíteni vagy megváltoztatni Hámánnak, a zsidók kiirtására vonatkozó rendeletét? Hiszen most Ahasvéros a zsidó Mordecháj kezébe adta ugyanazt a pecsétet, hogy rendelkezzék vele tetszése szerint.
És Mordecháj élt is a lehetőséggel. Lediktálja a király írnokainak az új törvényt, melynek lényege, hogy a zsidók, méghozzá királyi jóváhagyással, az életükre törőkkel szemben megvédjék magukat. „... megengedte a király, hogy az egyes városokban lakó zsidók összegyűljenek életük védelmére, elpusztíthassák, megölhessék és elveszejthessék a népek és tartományok velük szemben ellenséges erőit...” (Uo. 8,11).
A támadásra, gyilkolásra korábban felszólított tömegek váratlan helyzetbe kerültek, hiszen ilyenre még soha nem volt példa. Ráadásul Mordecháj ezt a törvényt „Indiától Etiópiáig, 127 tartományba, minden egyes nép saját nyelvén, a tartomány saját írásmódja szerint küldte el, valamint a zsidóknak is a maguk írásával és a maguk nyelvén”. (Uo. 9) És „minden egyes tartományban és helységben, ahová a király parancsa eljutott... örültek a zsidók. Az ország lakosságából sokan zsidóvá lettek, mert elfogta őket a zsidóktól való félelem” (Uo. 8,17)
Mi következett ezután? Amikor eljött a Hámán által kijelölt nap, Ádár 13. és „... amikor a zsidók ellenségei azt remélték, hogy elbánhatnak velük – fordulat következett be, mert a zsidók bánhattak el azokkal, akik gyűlölték őket. Összegyűltek a zsidók... és rátámadtak azokra, akik a vesztükre törtek. Senki nem tudott nekik ellenállni, mert rettegés fogta el tőlük az egész lakosságot. A tartományok vezetői, a kormányzók, a helytartók és királyi hivatalnokok kedveztek a zsidóknak, mert a Mordechájtól való félelem fogta el őket. Mordecháj, ugyanis, nagy ember lett a királyi palotában és híre eljutott valamennyi tartományba...” (Uo. 9,1-4)
Nincsenek pontos adatok arra vonatkozóan, hányan estek el a zsidókkal való küzdelemben, de különféle források ezt kb. 75 ezerre teszik. Magában Susánban kb. nyolcszázan haltak meg mindössze, mert – Málbim szerint – a zsidók itt nagyobb biztonságban érezték magukat, így ellenségeik nagy részét életben hagyták. A Megilla sem bocsátkozik részletekbe, még a zsidók veszteségeiről, amik feltehetően voltak, sem tesz említést.
Meg kell említeni azt a feltevést – amiről Alsech is beszél –, hogy eredetileg a király csak a védekezést engedte meg a zsidóknak, de a homályos megfogalmazás arra enged következtetni, hogy ez később kiterjedt az ámálékita erők megtámadására. A Tárgum szerint a 75 ezer elesett antiszemita nagy része ámálékita volt.

* * *

Nem sok hasonló esetet ismer a zsidó történelem, amikor a gálutban élő zsidók – fegyverrel – megakadályozzák tervezett kiirtásukat. Nem csoda tehát, hogy ebből a történetből állandó jellegű örömünnep lett, a Chanuka mellett a két post-biblikus ünnep egyike.

AZ UTOLSÓ ELŐTTI ÜNNEP

„Mordecháj leírta mindezen eseményeket, majd levelet küldött mindazon zsidóknak, akik Ahasvéros király tartományaiban laktak közel vagy távol. Kötelezővé tette számukra, hogy tartsák meg Ádár hó 14. és 15. napját, évről évre, mivel ezek a napok, melyektől kezdve a zsidók nyugtot lelhettek ellenségeiktől, és ez az a hónap, amelyben bánatuk örömre, gyászuk ünnepre fordult. Tegyék ezeket a lakoma és öröm napjaivá, amikor egymásnak ajándékokat és a nélkülözőknek adományokat küldenek. A zsidók pedig megfogadták, hogy folytatják, amit elkezdtek, ahogyan azt Mordecháj megírta nekik.” (Eszter 9,20-23)
„... lecsillapodott a király haragja” (Uo. 7,10). A drámai történések véget értek. A király igazságot szolgáltatott a zsidóknak, megengedte, hogy védekezzenek. A továbbiak már a zsidók belügye, melyekbe Ahasvéros már nem szól bele, és nincs szerepe.
Mordecháj, mint eddig, most is kezében tartja az eseményeket, távlatokban gondolkodik. Fel is használja a dolgok ilyetén alakulását, hogy ebből ünnepet teremtsen, hogy a zsidók szerencsés megmenekülése sose menjen feledésbe. Ezt szolgálja az ajándékozás, a jótékonyság előírása (majd később, a Bölcsek által elrendelt Megilla felolvasása). Mindezt megelőzi az Eszter nevét viselő böjt, amelyre Purim ünnepe előtti napon kerül sor. Egyébként Purim az utolsó olyan ünnep, mely még megtalálható a Bibliában, Eszter könyvében. (A legutolsó, a Chanuka, már csupán az apokrif Makkabeusok könyvében szerepel.)
Érdekes momentum, hogy Mordecháj azért „nevezte ki” Ádár 14-ét örömünnepnek, mert a birodalom zsidósága Ádár 13- n vívta meg végső küzdelmét. De, mivel a susáni zsidók 14-én még harcoltak, és csak 15-én értek véget a harcok, a susáni (valamint a többi, fallal körülvett városbeli) zsidók 15-én ünneplik a Purimot, amit ezért Susán-Purimnak neveznek.

* * *

Purim (többes szám: Pur) perzsa fordításban sorsot jelent. Az elnevezés onnan ered, hogy Hámán, mint tudjuk, sorsot vetett, mely napra essék a zsidók elpusztítása. Ez a nap volt Ádár 13-a.
Itt jegyezzük meg, hogy a zsidó ünnepek nagy részének hasonlóképp szimbolikus elnevezésük van. Így pl. Peszách = elkerülés; Sávuot = Hetek ünnepe; Szukkot = a sátorra utal, míg Chanuka = felavatást jelent.

* * *

„Eszter királyné, Ávichájil lánya, és a zsidó Mordecháj újra megírták a levelet, és hangsúlyozottan követelték ezen második Purim-levél rendelkezéseinek teljesítését... Eszter szavai elismertették a Purimot, mint ünnepet és beírattak a könyvbe.” (Eszter 9,29-32)
Sokan tárgyalták, kommentálták és értelmezték, mit jelent ez a „második” Purim-levél? Van olyan vélemény, miszerint az első levelet Mordecháj egyedül írta, ezt a másodikat Eszterrel együtt. Mint közismert, a Talmud a Nagy Szinódusnak tulajdonítja az Eszter könyvének szerzőségét. (Bává Bátrá 14) Azok szerint azonban, akik úgy tartják, hogy Mordecháj és Eszter írták, és az ún. „Purim-levél” nem egyéb, mint a Megilá azt kell mondani, hogy a „második” alatt a második évet kell érteni, amelyben íródott. (Dáát Mikrá)
A jeruzsálemi Talmud elárulja, miért kellett Mordechájnak és Eszternek annyit győzködni a zsidókat, az előírt ünnep elfogadtatás ért?
Kiderült, hogy a korabeli zsidók ágáltak a Hámán feletti győzelem megünneplése ellen, arra hivatkozva, hogy a népek megint csak ellenük fogják felhasználni, ha megünneplik ellenségeik legyőzetését.
Erre reagált a „második” levél, mondván: „Ha ettől féltek, nincs mit tenni, mert az eseményt már feljegyezték a perzsa krónikákban, tehát nincs benne semmi új, így nincs mit félni a további indulatok szításától.” (Jeruzsálemi Talmud, Megilá 1,5)
A babilóniai Talmud hasonló, bár inkább exegetikus vitát közöl Eszter és a Bölcsek között: „Mondá Eszter: (kérlek benneteket) írjatok be engem (vagyis a nevemről elnevezett Megillát) nemzedékekre kötelező jelleggel!” A Bölcsek azt válaszolták, hogy nem lehet, és ezt indokkal támasztották alá. (Megilá 7a)

* * *

Eszter és Mordecháj levelükben említést tesznek a „böjtök és jajkiáltások”-ról, melyeket a zsidók magukra vállaltak. Itt azokról a böjtökről van szó, melyeket a próféták vezettek be, és nem szerepelnek a Tórában (Tévét 10, Támuz 17, Áv 9, Gedáljá böjtje), holott a konzervatív felfogás még a prófétáknak is megtiltja, hogy új dolgokat bevezessenek. Mordecháj most erre hivatkozva szólítja fel a zsidókat Purim ünnepének megtartására. (Mánot Hálévi)
Bizonyos Írásverseket elemezve, a Talmud és a Midrás arra a következtetésre jut, hogy Purim ünnepe – ellentétben a többi ünneppel – az idők végezetéig sem veszti el érvényét.
A Zohár kabbalisztikus értelmezése szerint Jom Kippur és Purim között sok a hasonlóság, amennyiben egykoron Jom Kippur is örömünneppé válik majd.

* * *

„Ahasvéros király adót vetett ki az országra és a tenger szigeteire. Minden nevezetes hőstette és Mordecháj nagyságának a leírása, akit kitüntetett a király – mindez meg van írva a méd és perzsa királyok történetének könyvében. Mert a zsidó Mordecháj második ember volt Ahasvéros király után, tekintélyes volt a zsidók között, és honfitársai többsége kedvelte őt, mert népe javát kereste és nemzetségének békéjén tevékenykedett.” (Uo. 10,1-3)
A zsidók, akik szerencsésen megmenekültek, örülnek Mordecháj felemelkedésének, még akkor is, ha a polgárháborútól megmenekült hatalom új adókat vetett is ki.
Persze sokan mondták azt is „még mindig Ahasvéros szolgái vagyunk”. A talmudi bölcsek – „honfitársai többsége kedvelte őt” mondásból – arra következtettek, ez volt az oka, hogy egy csoport fellépett Mordecháj ellen, mert hivatalt vállalt és ezáltal elhanyagolta tanulmányait (Megilá 16b és Rási, uo.) Más Midrás szerint azért határolódtak el tőle, mert őt vádolták az egész Hámán-ügy kialakulásáért (nem volt hajlandó előtte meghajolni).

* * *

Eszter további sorsáról nem tudósít a Biblia.
Mordecháj – Nechemja könyve szerint (Nechemja 7,7) – alijázik, tehát rangja ellenére távozik Perzsiából a zsidók országába.