AZ  UTOLSÓ MEGILA - GÁLUTI TÖRTÉNET (*

Az Eszter könyve az egyetlen, az „Öt Megilla” közül, amely

 külföldön íródott, gáluti zsidóknak. Ez az, amit Purim

 előestéjén és reggelén olvasnak fel a zsinagógákban.

Nyelvezete tökéletes héber, de szellemisége, és az a tény,

                  hogy Isten neve nem szerepel benne, utal a mű gáluti 

eredetére.

 Ezenkívül csak Dániel könyve és Ezra könyvének

 egy része íródott a gálutban, de ezek arameus nyelven.

A könyv tartalma néhány mondatban összefoglalható:

A perzsa birodalom 127 tartományában szétszórva sok zsidó él, akik meglehetősen asszimilálódtak. Vezetőjük, akinek hivatala is van a királyi udvarban, még a nevét is perzsásította, Mordechájt Mordukra. Eredeti héber neve Pötáchjá volt. Unokahúga, akit Eszter (Astair) néven ismerünk – az Írás szerint – eredeti héber neve Hadasszá volt. Mordecháj nem kifogásolja, hogy Eszter feleségül megy a nem zsidó királyhoz, mindössze azt kéri tőle, ne árulja el neki zsidó mivoltát.
A „szokásos” zsidóellenesség életveszélybe sodorja a királyság egész zsidó lakosságát. Ekkor avatkozik közbe Eszter, aki akkor már királyné, s ekkor derül ki zsidó származása is. A körülmények alakulása következtében, a gyilkos tervet kiagyaló Hámánt kivégzik, helyére Mordecháj kerül. Persze ez még nem szünteti meg a pogrom fennálló veszélyét – erre királyi rendelet van –, de a zsidóknak mégiscsak lehetőségük adódik arra, hogy megvédjék magukat. Azonban – egyelőre – még nem épül fel a (második) Szentély, s a perzsa Mózes-vallásúak asszimilációja tovább folytatódik.

A hagyomány azt tartja, hogy Eszter könyvét a Nagy Szinódus (Kneszet Hágdolá) tagjai írták (Bává Bátrá 14), de a Talmud tanúsága szerint, kezdetben nem fogadták el a Purimot kötelező érvényűnek. Amikor Eszter arra kérte a Bölcseket, hogy „Fogadjanak el (mármint az ünnepet) nemzedékekre szólóan”, azt válaszolták, hogy „gyűlölködést szítasz a népek között”. (Megilá 7)
Ez a vélekedés tipikusan a szétszóratásban élők gondolkodására vall, miszerint folytonos védekezésben kell lenni, s bár sokan elvesztek ezen meggondolásból (is), mégis úgy vélik, ilyen eseményekre nem kell felhívni más népek figyelmét, és megünnepelni. „A Bölcsek ezen visszafogottsága, elhatárolódása az évezredek során, érvényes mind a mai napig is – írja Gavriel H. Cohen, Eszter könyvéhez fűzött tanulmányában (Dáát Mikrá) – hiszen Izrael ellenségei belekapaszkodtak a Megillába és a Purim ünnepébe, hogy ezzel is megrágalmazzák és mocskolják a zsidókat.”

Magyar viszonylatban érdemes beleolvasni egy magyar náci újságíró, Marschalkó Lajos, egyik könyvébe, a „Világhódítók”-ba, melyben leírja, miképp lett a nürnbergi per, a Purimon alapuló zsidó bosszú főműve. „Ki sejti, hogy milyen őseredetű tanításokon alapszik a zsidó bosszú? Ki tudja, mit jelent Purim ünnepe?” – kérdi Marschalkó, majd „elmondja”: „A zsidóság a Purimot a világtörténelem egyik legnagyobb tömeggyilkosságának emlékezetére ünnepli ma is, mint örömünnepet...” majd „a keleti zsidóság zsinagógáiban bortól, pálinkától szédült zsidók tántorognak ezen a napon; Belzben, Sadagórában palesztinai táncosnők járják a buja keleti táncokat. Tömeggyilkosságnak, bosszúnak szép ünnepe ez”.
Nemcsak a Galíciában ünnepelt Purimot „ismeri” az illusztris szerző, aki a magyar nácizmus egyik legvéresebb szájú uszítója, hanem azt is „tudja”, mi történik a magyar ugaron. Ime:
„E sorok írója látta egy vidéki magyar városban, a zsinagógából négyes sorokban kitántorgó kaftános sereget. Purim ünnepe volt. A gyertyák lobogtak és a gyertyák tüzénél is égetőbben lobogott a gyűlölet, amely ott kavargott a keleti táncban, a különös kurjongatásokban. Egy mindent felperzselő örökletes gyűlölet, a nacionalista fanatizmus infernói képe volt. Az emberek elmentek mellette, és azt mondták: »ünnepük van a zsidóknak«.” Marschalkó még hozzáteszi, hogy „a zsidóság legnagyobb ünnepe a Purim” és persze, ez volt „a nürnbergi bosszú jogalapja...” (Marschalkó Lajos: Világhódítók; Az igazi bűnösök. München, 1958) A könyv több kiadást ért meg, és angolul is megjelent.

* * *

Mi értelme van ma idézni egy bárgyú, idétlen hangvételű, háborodott agy által írott könyvből? Egy értelme van csupán: egyrészt rámutatni arra, ilyen távolbalátók voltak Bölcseink, amikor nem akarták Eszter könyvét kanonizálni, mondván, hogy „gyűlölködést szítasz a népek között”. Másrészt megértetni napjaink olvasójával, hogy a zsidógyűlöletnek nincs kora, nincs logikája, mint ahogy a gálut minden csillogása-villogása csupán önámítás. A perzsa zsidók megmenekültek; legyőzték – királyi engedéllyel! – az életükre törőket –, de a világ végéig kivívták magukra a népek haragját. A népek ugyanis nagyon nem szeretik, ha a zsidónak igaza van, és a zsidó le merészeli győzni azokat, akik tömeges gyilkolásukat tervezik. Így lett Purimból a „zsidó bosszú” ünnepe...

* * *

Ami a történésből fakadó Purim ünnepét megkülönbözteti attól a – nem kevés – megmenekülési/győzelmi/mentési stb. esettől, melyek fel vannak sorolva az ún. Megillt Táánitban – azok az ünnep micvái.
A Purim előtti böjt (Táánit Eszter, vagyis Eszter böjtje); a Megilla kétszeri kötelező felolvasása; a jótétemény gyakorlásának kötelessége (mátánot löevjonim = adományok a szegényeknek) és a slách-mónesz (misloách mánot = ajándék küldése idegeneknek) mindez jobban szankcionálta a Purimot, mint bármilyen ünnepélyes dekrétum. Azonban Purimkor nem mondunk Hállélt (hálaadó ima), mint Chanukakor. Bölcseink arra a következtetésre jutottak, hogy a szabadul s ellenére „még mindig Ahasvéros szolgái vagyunk” (Megilá 14a), azaz a gálut folytatódik.

* * *

Eszter könyvének tanulsága – és minden bizonnyal ezért került be a zsidó Biblia könyvei közé – az, hogy a történések mögött az isteni Gondviselés rejtőzik – még akkor is, ha az egész könyvben Isten neve egyáltalán nem szerepel – amely mindig vigyázza a zsidókat, és nem engedi meg, hogy eltűnjenek a történelemből. Eszter könyve – Bölcseink szerint – az „Eltakart Arc” (Heszter pánim) könyve. Itt nincs nyílt isteni beavatkozás, nem „látható”, mint pl. a Sás tengernél, Mózes érdekében, ahol a „csecsszopók is látták” – csak az események utalnak a jelenlétre, amikor a történések egyes szereplőit Ő „mozgatja”.

KI VOLT AHASVÉROS?

„Történet Ahasvéros idejéből. Ahasvéros Indiától Etiópiáig 127 tartomány uralkodója volt. Amikor Susán városában, királyi trónján ült, az összes vezető emberének és tisztségviselőjének – uralkodásának harmadik évében – lakomát rendezett. Megjelentek előtte a perzsa és méd vezérek, a nemesek és a tartományok vezetői. 180 napon át mutogatta nekik királyi gazdagságát és királyi nagyságának pompás fényét. Ezt követően, Susán városában, a palota kertjében, hét napig tartó lakomát rendezett, melyen az egész nép apraja-nagyja részt vett.” (Eszter 1,1–5)
Ki volt valójában Ahasvéros, és mikor történt a fent leírt eset?
A hagyományos kommentátorok nem történetírók. Felfogásuk szerint a Biblia nem történelemkönyv, így az, hogy a perzsa királyok milyen sorrendben követték egymást, nemigen bír jelentőséggel. Ebből kifolyólag a Midrás, amely – bár betűnként elemzi Ahasvéros nevét (mintha az héber név lenne) – egy szóval sem foglalkozik azzal, hogy mikor élt, kik voltak ősei stb. Rási, aki mindössze egyetlen mondatot szentel neki, azt mondja, hogy „perzsa király volt, aki Cyrus (Kóres) után uralkodott a hetvenéves babilóniai száműzetés vége felé”. Mások, mint pl. Ibn Ezra is, Artaxerxesszel azonosítják (Ártáchsásztá), ami arra enged következtetni, hogy nem ő volt az első ezen a néven uralkodó perzsa.
Ámosz Háhám (Dáát Mikrá) szintén hasonló véleményen volt, s ő az, aki a Jéb városában talált arameus nyelvű iratokban szereplő Chásirás nevű királyt a Bibliában szereplő Ahasvérossal azonosítja. Egyébként Ahasvéros görögül Xerxész néven ismert, perzsául pedig Khshyárshának.
Ahasvéros tehát, Cyrus után és Dárius előtt uralkodott, kb. 20 évig (i.e. 465-485). Ő volt az, aki félbeszakította a Szentély építését, amit fia, második Dárius, aki állítólag a zsidó Eszter királyné fia volt, később engedélyezett.
Az ismert tény, hogy Cyrus adta ki azt a királyi dekrétumot, amely lehetővé tette a száműzött zsidóknak, hogy visszatérjenek országukba, és újból felépítsék a Szentélyt. Érdekes módon az akkori zsidók (sem) igyekeztek vissza a gálutból saját országukba. Cyrus, Zerubabel ben Sááltiélt, akit Juda helytartójának nevezett ki, felhatalmazta, hogy az alijára jelentkezőket lássa el pénzzel, arannyal, s egyéb javakkal. Mindazonáltal – erről Ezra könyvéből értesülhetünk – alig több, mint 40 ezer babilóniai zsidó vállalta a visszatérést, mivel jól érezték magukat Babilóniában.
Végül mégiscsak elkezdték építeni a Szentélyt, azonban hamarosan abba is hagyták, mivel a környező népek lázadás vádjával feljelentették a zsidókat a perzsa hatalom képviselőinél. „Ahasvéros uralkodása alatt, uralkodása kezdetén, vádoló leveleket írtak Júda és Jeruzsálem lakói ellen.” (Ezrá 4,6). Ez volt az az Ahasvéros, aki Eszter és Mordecháj idején uralkodott.
Ahasvéros uralkodásának első két éve – feltehetően – uralmának megszilárdításával telt el, s csak a harmadik évben juthatott el oda, hogy hatalmát és gazdagságát fitogtassa. (Hérodotosz)
Említésre méltó körülmény, hogy éppen ez a harmadik év a világ teremtésének 3395. esztendeje volt, amikor is letelt a 70 évig tartó babilóniai száműzetés, s Jeremiás jövendölése értelmében a zsidók visszatérhettek volna a száműzetésből – legalábbis Ahasvéros számítása szerint. De mivel ez nem következett be, azt gondolván, hogy a zsidók most örökre az ő alattvalói maradnak, Ahasvéros megrendezte a fent vázolt hosszan tartó ünnepséget és lakomát. Ezt követően hívta meg a susáni zsidó vezetőket is, ugyancsak egy egyhetes ünnepségre. A Bölcsek azt tartják, hogy Hámán sátáni terve annak büntetéseként született meg, hogy az ünnepségen részt vevők felettébb élvezték a király tréfli lakomáját. (Midrás)

* * *

A zsidó hagyomány úgy tartja, hogy Ahasvéros nem is a perzsa királyi családból származott, hanem csak az előző király egyik hadvezére volt, és fondorlatos módon jutott a hatalomhoz. Ezért volt számára olyan fontos, hogy megerősítse uralmát, és megnyerje magának az uralkodó osztály tagjait. Feleségül vette Vástit, Bélsácár lányát, Evil Mörodách unokáját, a híres Nebukodnecár dédunokáját. A birodalom fővárosát Bábelből Susánba helyezte át, ezzel is bizonyítandó, új dinasztia, új uralom vette kezdetét. Salamon király trónjának mintájára építtetett trónt magának, s nagy pompával vette körül magát. A Talmud elbeszélése szerint az említett lakomán magára öltötte az egykori Szentély főpapjának szent ruháját is, amiben egykor a főpap, a Kohen Gádol, a Szentély-szolgálatot végezte, és amit a babilóniai sereg hadizsákmányként a birodalom kincstárába vitt. (Megilá 12)

* * *

Történt, hogy rabbi Akiba, miközben előadását tartotta, észrevette, hogy tanítványai elbóbiskoltak. Hogy felkeltse az érdeklődést, egy fogas kérdést tett fel: „Mi volt Eszter érdeme, hogy 127 ország felett uralkodhatott? Erre mondá az Örökkévaló: jöjjön Eszter, Sára – aki 127 évig élt – ük-ük-ükunokája, és uralkodjék 127 országon...” (Eszter rábá)
Chidusá Rim (az egyik guri rebbe) ezt ekként értelmezte: milyen érdem az, hogy valaki 127 évig él? De nem is erről van szó, hanem arról, hogy Sára valójában igen aktívan élte le ezeket az éveket, s életének minden percét arra használta fel, hogy a körülötte lévőket Isten megismerésére tanítsa. Valójában ez az az érdem, ami leszármazottjaira is kihat, s Eszter is ennek letéteményese...

* * *

„Fehér vászon és kék bíbor gyapjúszőtteseket fehér gyapjú és bíbor kötelekkel és ezüstkarikákkal erősítettek márványoszlopokhoz. A sötétmárvány, gyöngyház és alabástrom kövezeten arany és ezüst kerevetek voltak. Változatos formájú aranykelyhekből ittak. A királyi bort királyi bőkezűséggel mérték; az ivásnál senkit sem erőltettek, mert a király minden udvarnagy nak meghagyta, hogy a vendégek kedvére tegyenek. Vásti királyné is készíttetett lakomát a nők számára, a királyi palotában.” (Eszter 1,6-9)
Ez a 187 napig tartó lakoma, aminek részletes leírását ismerjük, túlzásnak tűnhet – írja Ámosz Cháchám (Dáát Mikrá) – de a történészek már tettek említést más, perzsa királyok udvarában rendezett orgiákról is. A régebbi korok perzsáinál szokásban volt – a tavasz és ősz kezdetén – nagy dáridókat csapni (erről még az 1001 éjszaka meséiben is van történet), úgy elképzelhető, hogy Ahasvéros – több mint fél évig tartó – „lakomája” is erre az időszakra esett, hiszen Niszán hó elején kezdődött és Tisri havában ért véget.
Vásti lakomája viszont nem tartozott a szokások közé, mivel neki semmi szüksége nem volt arra, hogy hatalmát ilyen formában is hirdesse. Csakis arról lehet szó – véli a vilnai gáon, Élijáhu –, hogy az Örökkévaló „rendezte” így a dolgokat, hogy ily módon bekövetkezzék Vásti kegyvesztettsége, és helyére Eszter kerüljön.
„A hetedik napon a királynak jó kedve támadt a bortól és megparancsolta... a hét eunuchnak, akik Ahasvéros udvarában teljesítettek szolgálatot, hogy vezessék be Vásti királynét a király elé, a királyi koronával a fején. (Ugyanis) meg akarta mutatni a népnek és a vezető embereknek, hogy milyen szép, mert igencsak szép megjelenésű volt. De Vásti királyné nem volt hajlandó bemenni. Ezen a király nagyon felháborodott, és forrt benne a harag.” (Eszter 1,10-12)
A szűkszavú szövegből nem derül ki egyértelműen, miért vonakodott Vásti eleget tenni a király parancsának. És arra sincs magyarázat, vajon miért dühöngött a király, hogy „forrt benne a harag”? Amit az Írás elhallgat, elmeséli, mondhatni elpletykálja a Midrás.
„A lakoma hetedik napján, amikor a részegség okozta hangulat a tetőfokára hágott, férfiak lévén, a beszéd a nőkre terelődött. A perzsák a perzsa nőket, a médiai pasák a médiai nőket dicsérték, nem tartván vissza magukat az egyes nők bájainak részletezésétől sem. Ahasvéros, egy ideig hallgatván más nők dicséretét, meg akarta mutatni, hogy mind közül a legislegszebb a kászdimbeli Vásti...”
Miután a király arra vetemedett, hogy ezt be is akarta bizonyítani, a duhajkodó férfiak kijelentették, hogy látni akarják, de feltétellel... (Midrás)
(Folyt köv). 

(*Az Ősi Forrás sorozat 6.kötete, "Az öt Tekercs" alapján.