A Báál Sém Tov Pesten járt...
A Báál Sém Tov tanítása szerint semmi sem véletlen. A világunk olyan, mint egy kirakójáték, amelyet a Mindenható rak össze. Minden cselekedet, minden lépés, minden történés egy másikhoz vezet. Sokszor soha nem tudjuk meg két dolog kapcsolatát, de néha előfordul, hogy akár évekkel később megértjük egy esemény lényegét, egy cselekedet súlyát. A következő pár sorban egy személyes élményemet foglaltam össze, amelyben saját bőrömön éreztem az isteni kéz irányítását, és azt, hogy nem mindennek az a hatása, amit mi gondolunk.
Csomag helyett „tfilintekerés”
Szép tavaszi este lehetett, amikor az az napi – nekem még kissé szokatlan – tizenkét órás tanulás után az óvárosi utcai telefon felé tartottam. Már jó két hete nem beszéltem Pesten élő szüleimmel, akikkel egyedüli kapcsolatom az a magányos lehasznált telefon volt, ahol esténként hosszú sorokban álltak a Cfáton tanuló tengerentúliak, hogy pár szót váltsanak szeretteikkel. Gyerekfejjel még nem fogtam fel, milyen fontos szüleimnek ez a hetenkénti telefonbeszélgetés, így előfordult, hogy el-elhanyagoltam azt. – Szüleim nem könnyű szívvel engedtek el hazulról, de amikor látták, hogy elszántságommal nem bírnak, úgy döntöttek, beleegyeznek, hogy a nyolcadik osztály második félévére a Radnóti Miklós általánosból a cfáti lubavicsi jesivába költözzek.
Letettem a telefont. Édesapámmal azt beszéltük meg, hogy a következő héten egy Izraelbe látogató távoli ismerősükkel, Lacival kis csomagot küldenek.
Felvettem a kapcsolatot az Izraelbe látogató Lacival, és megbeszéltük, hogy a következő hét egyik napján turistacsoportjával Cfátra látogatnak, ahol majd a Magyar Zsidó Múzeumban (ilyen is van Cfáton) találkozhatunk, és átvehetem a csomagot.
Mint friss, de lelkes lubavicsi kamasz úgy döntöttem, hogy kihasználom a lehetőséget, és amikor a főleg pesti zsidókból álló csoporttal találkozom majd, megpróbálom őket rávenni, hogy tegyék föl a tfilint. Megbeszéltem cfáti pártfogómmal, Dávidovics Jiszráellal (Gyurival) – aki ma rabbi Izraelben – hogy közösen, együttes erővel próbáljuk majd meg rávenni őket ennek a különleges micvának a megtartására.
Tudtában voltam annak, hogy legtöbben még csak nem is hallottak a tfilinről, de azt soha nem gondoltam volna, hogy ötletem ilyen nagy döbbenetet fog kelteni.
Elérkezett a kitűzött nap és Jiszráél meg én nagy lelkesedéssel tartottunk a múzeum felé. Amikor megérkeztünk, a magyar csoport (egy igen ellenszenves idegenvezető irányításával) már jó ideje a múzeumban nézelődött, és éppen gyülekezni készült.
Hamar megtaláltam Lacit, aki jó szívvel átadta a csomagot, de kérdésemre "nem akar-e tfilint rakni?" csak értetlenül nézett rám. "Mi az a tfilin?" – kérdezte. – "Hát az az imaszíj, amit minden reggel föltesznek a zsidó férfiak" – mondtam én nagy lelkesen. – "Köszönöm, de nem vagyunk mi vallásosak" – mondta ő kissé zavartan. – "Nem baj az" – próbáltam erősködni, de minden erőfeszítésem hiábavaló volt, ő nem akart tfilint tenni.
A "harcot" nem adtam fel ilyen hamar, "...ha nem Laci, lesz majd más", gondoltam magamban, és megpróbáltam a társaság többi tagját rávenni a tfilin feltevésére. Mondanom sem kell, hogy minden próbálkozásom kudarcot vallott, és már majdnem elkeseredetten indultam volna vissza, amikor egy vállalkozó szellemű középkorú férfi (talán megsajnálta ezt a makacs pajeszos kisfiút) beadta a derekát. Pillanatok alatt az egész múzeum körülvett bennünket, és mi lettünk a legnagyobb érdeklődést kiváltó, kiállítási különlegesség. Egymást követték a vakuvillogások, és amikor megjelent az igencsak vallásellenes beállítottságú izraeli idegenvezető, és magyarul kezdett bennünket szidni, én és főleg "áldozatom" igen csak pirultunk a kellemetlen helyzettől.
Igencsak rossz szájízzel távoztam a tett helyszínéről – úgy éreztem, hogy ahelyett, hogy valami jót tettem volna, a dolog kissé rosszul sült el. Még rosszabbul éreztem magam, mikor a következő telefonbeszélgetésben édesapám nem kis mértékben megrótt, amiért ilyen erőszakos voltam, és így szégyenbe hoztam valakit, aki szívességet tett nekünk. A történetet soha nem felejtettem el, pláne azok után, hogy Laci elküldte a szüleimnek azt a fényképet, amin látható, ahogy Jiszráél és én tfilinnel a kezünkben éppen hevesen vitázunk a fent említett idegenvezetővel.
"...mi az, ami esetleg érdekel a zsidóságból?"
Eltelt vagy tíz év, időközben nagyon sok minden történt, sok víz folyt le a Dunán és a Jordán folyón is. Cfátról, Párizsba, Párizsból New Yorkba váltottam Jesivát, egészen addig, míg meg nem nyílt a Pesti Jesiva, és egy tucatnyi barátommal haza nem költöztem Budapestre.
Egy chanuka előtti napon Smulik Slavin barátom névjegykártyát nyomott a kezembe. "Az utcán találkoztam vele, elmondta hogy ő is zsidó, de beszélj inkább te vele, te mégis csak jobban tudsz magyarul". Felhívtam az illetőt (akiről később kiderült, hogy Péternek hívják) és megbeszéltünk egy chanukai találkozót. Fel is mentem hozzá az irodába, meggyújtottuk a chanukai gyertyákat, ettünk egy is fánkot, de úgy éreztem, igazából nem találtunk közös beszédtémát.
Pár hónap múlva, amikor kiürítettem zsebeimet megint csak kezembe került Péter névjegykártyája, és kis habozás után felhívtam, és megbeszéltünk egy újabb találkozót. Péter nagyon kedvesen fogadott, leültünk a nappaliba és miután megbeszéltük az aktuális időjárást, egyenesen rákérdeztem: "Tudom, hogy mint mi mindannyian itt Pesten, te sem kaptál zsidó neveltetést, de mégis mi az, ami esetleg érdekel a zsidóságból?"
Egy fanatikus kisfiú
"Engem a liturgia érdekel igazán" – mondta Péter – "és ehhez egy történet is tartozik" – folytatta gyanútlanul – "1993-ban, amikor Izraelben jártam, egy barátom révén különleges élményben volt részem. Egy csoporttal voltam akkor, és ez a barátom egy távoli ismerőse Cfáton tanuló kisfiának vitt csomagot..."
Amikor a történetnek ehhez a részéhez ért, felkaptam a fejemet, és azt éreztem, hogy borsódzni kezd a hátam.
"A kisfiú nagyon fanatikusnak tűnt" – taglalta a sztorit Péter – "szülei nem voltak vallásosak, de ő már évek óta Cfáton, egy ottani chászid jesivában tanult. Hónapok óta nem beszélt a szüleivel (ez azért kis túlzás...), és most a szülők csomagot küldtek neki."
Itt már többször megcsipkedtem magam, nem álmodom-e, s mikor észleltem, hogy igenis éber vagyok, úgy éreztem, megdermedem a székemben.
"Amikor találkoztunk Cfáton, úgy tűnt, a csomag kevéssé keltette fel a figyelmét, viszont azon nyomban imaszíjat akart ránk tekerni, és miután mindenki visszautasította, én vállalkoztam, hogy felteszem a tfilint, amit amúgy akkor láttam életemben először. Feltettem a tfilint, és amellett, hogy nagy sikerem volt a múzeum látogatói között, úgy éreztem valami olyasmibe lettem bevezetve, ami nagyon közel áll hozzám, de mégis keveset tudok róla. Azóta tőlem telhetően foglalkozom a zsidó liturgiával..."
Ittam egy kevés narancslevet, hogy megpróbáljam lemosni a torkomban a gombócot, erőt vettem magamon és rákérdeztem:
"És ezzel a fiúval később tartottad a kapcsolatot?"
"Nem... ha jól láttam a helyzetet, valószínűleg a szüleivel is alig tarthatja a kapcsolatot". – Mondta Péter még mindig gyanútlanul.
Dobogó szívvel mérlegeltem eláruljam-e, ki ez a kisfiú. Végül felfedtem mivoltomat. Péter majdnem leesett a székről meglepetésében. Először azt hitte viccelődöm, aztán talán úgy gondolta, ez csak egy "lubavicsi fogás", de amikor tovább bizonygattam igazamat, nem tudta hová legyen csodálkozásában. Azon nyomban feltettük a tfilint, és megbeszéltük, hogy minden héten összejövünk, és feleségével együtt folytatjuk liturgiai tanulmányainkat: megtanulunk héberül olvasni. Időközben megtaláltuk a szóban forgó fényképet.
Azóta eltelt két év, és Péter időközben részt vett családjával együtt egy Pilisi Szemináriumon és nyáron, a Zsidó Szabadegyetemen. Flóra kislányából Perách lett, én pedig megtanultam, hogy a világ sokkal kisebb, mint gondolnánk, és hogy Pesten is vannak Báál Sém Tov-i csodák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése