Isteni látogatás Ábrahámnál
„És megjelent ELŐTTE (Ábrahám előtt) az Örökkévaló Mámre ligetében és ő a sátor bejáratánál ült, mikor a nap a legmelegebben sütött” (1.MÓZES 18:1.).
„És megjelent előtte” – „ez beteglátogatás volt” (Rási). Valóban nagyon felemelő érzés, hogy Isten meglátogatja a beteg Ábrahámot. De valójában miből gondolja Rási, hogy az Írás egyszerű szavaiból ez hallik ki?
Minden alkalommal, ugyanis – amikor Isten felkeresi Ábrahámot – az Írás elbeszéli a látogatás okát, célját, miről szólt neki az Örökkévaló. Ebben az esetben azonban erről szó sincs, tehát – véli Rási – a látogatás oka nem lehetett más, minthogy megnézze a beteget.
Ábrahám azonban nem volt beteg.
Mint tudjuk, az első ősatya, akiről az Írás tanúsítja, hogy beteg volt, az Ábrahám unokája, Jákob volt, és a Midrás szerint addig a betegség ismeretlen jelenség volt a földön.
Akkor pedig miért kellett Ábrahámnál „beteglátogatást” tenni? Nos, azért, mert ez a nap volt Ábrahám körülmetélését követő harmadik nap, amikor leginkább fáj a seb. A látogatás tehát nem a betegnek szólt – mivel a körülmetélés nem betegség – hanem a gyengélkedőnek.
S miért nem szólt egy szót sem az Örökkévaló Ábrahámhoz? Azért, mert ezzel is példát akart mutatni, hogy ilyen esetekben nem kell sokat beszélni, hiszen ez zavarhatja a beteget.
* * *
Reb Eizik, a híres szlonimi rebbe, meg akarta látogatni a város egyik neves Talmud-tudósát, de annak felesége nem engedte be hozzá, mondván, az orvosok megtiltották, hogy beteg férjéhez bárki is bemenjen.
A rebbe szó nélkül távozni készült, amikor a beteg meghallotta az ismert hangot, megkérte, menjen be hozzá, és egyúttal bocsánatot kért, amiért a felesége elküldte őt.
– Szó sincs róla, hogy haragudnék – mondta a rebbe – sőt inkább hálával tartozom a rebecennek, mert jóvoltából értettem meg egy olyan – Talmudban leírt – esetet, mely eleddig érthetetlen volt előttem.
Nevezetesen, a Talmud egy helyütt elbeszéli, hogy amikor Jesájáhu, a próféta, és Hizkijáhu, a király találkozni akartak, nem tudták eldönteni, ki menjen el a másikhoz. A király azzal érvelt, hogy ő a király, ő a legmagasabb rangú hatalom, tehát a próféta menjen el ő hozzá. A próféta viszont elvárta, hogy a király a szellem emberét tisztelje meg látogatásával. A vége az lett, hogy az Örökkévaló betegséget hozott a királyra, majd utasította a prófétát, jelenjen meg az uralkodónál – beteglátogatáson.
– Soha nem értettem, miért határoztatott így – folytatta a szlonimi rebbe. Ha nem volt más megoldás, minthogy egyikük megbetegedjen, miért épp a királynak kellett megbetegednie? Mi történt volna, ha az Örökkévaló ellenkezőkép határoz?
– Most és itt értettem meg az isteni bölcsességet. Ugyanis, ha a próféta betegszik meg és a királynak kellett volna meglátogatni, akkor a próféta felesége biztosan nem engedte volna be a „nemkívánatos” vendéget. Hizkijáhu király pedig az idő tájt nőtlen volt, tehát nem emelt senki akadályt az ellen, hogy a próféta meglátogathassa.
* * *
Simon Szófer, a krakkói rabbi (a híres pozsonyi rabbi dinasztia leszármazottja) Marienbadban nyaralt, amikor megbetegedett. A szintén ugyanott időző Simon Wolf Rotschild, aki vallásos zsidó volt, meglátogatta a rabbit, de csak néhány percet tartózkodott a betegágynál.
Amikor a rabbi megkérdezte tőle, miért siet annyira, Rotschild azt válaszolta:
– Maga a beteglátogatás micvája, a Talmud szerint, abból az Írásversből ered, melyben szerepel az a kitétel „az út, melyen haladjanak” (2.Mózes, 18,20). Ebből érthető, hogy beteglátogatást „úton haladva”, vagyis gyorsan kell elvégezni.
* * *
„És íme, három ember áll előtte...” (uo.).
Az Ábrahámot látogató három ember – Bölcseink szerint – három angyal volt. Rási szerint, mivel egy angyal nem teljesít egyszerre két küldetést, mindegyikük különleges feladattal érkezett hozzá. „Egyikük hírül hozta Sárának, hogy fiút fog szülni. A másik dolga volt felforgatni Szodomát. A harmadik, Rafael, pedig meggyógyítani jött Ábrahámot, aki a körülmetélés után még gyöngélkedett. Ez a Rafael – teszi hozzá Rási – utána elment Szodomába, hogy kimentse Lótot a felforgatott városból”.
Amikor Slomó Klugert Brod városának rabbijává választották, még ugyan azon a napon azzal tisztelték meg, hogy felkérték, legyen egy aznap tartandó Briszen „szándák” (koma, aki a csecsemőt a szertartás alatt az ölében tartja). A helyszínre érkezvén értesült arról, hogy az újszülött apja nagyon beteg és már halálán van.
Ilyen esetekben Brodban az volt a szokás, hogy a Briszt elhalasztják, és az apa halála után a gyereket az elhunytról nevezik el.
Kluger rabbi azonban épp ennek az ellenkezőjét tette. Sürgősen összehívott tíz férfit (egy Minjent) és körülmetéltette a fiúcskát. Ezt követően nem sokkal az apa jobban lett, végül teljesen felépült.
Mondani sem kell, az egész város erről beszélt, mindenki tudni szerette volna a rabbi indítékát.
A rabbi pedig készséggel meg is magyarázta azt:
– A talmudi idézet Rási féle magyarázata (lásd fent) késztetett erre a döntésre. Ott arról van szó, hogy nem volt elég angyal az égben, hogy Lót megmentésére külön küldjenek egyet. Ráadásul egy angyal – Rási szerint – nem teljesít két küldetést. Így aztán azt az angyalt, aki meglátogatta Ábrahámot, küldték el Lót megmentésére is, amit csak mellékes feladatként kellett teljesítenie.
– Gondoltam – folytatta – hasonló helyzet alakult ki ebben az esetben is. Mikor megtudtam, hogy az apa haldoklik, feltételeztem, hogy az égi bíróságon éppen az ő ügyét tárgyalják. Lehet, hogy nincs annyi érdeme, hogy Élijáhu prófétát elküldjék megmentésére, ezért kértem, hogy a briszt, ahol Élijáhu „hivatalból” jelen van, hiszen ő a Szövetség (Brisz) angyala, azonnal tartsák meg. És ha már úgyis itt lesz – fejezte be magyarázatát reb Slomó – mindjárt meggyógyíthatja az apát is. S így is történt...
* * *
Ábrahám azért ült sátra bejáratánál, hogy az arra járókat meghívja házába, s megkínálja őket ennivalóval és hogy felfrissüljenek.
Az egyik haszid rebbe erre a következő magyarázatot adta:
– Vannak hivatásos koldusok, akik házról házra járnak kéregetni. Ezekre nem kell várni, jönnek azok maguktól is. Ezzel szemben léteznek valaha jobb napokat látott emberek, akik elszegényedtek, és ha nem akarnak éhen halni, rákényszerülnek arra, hogy adományt fogadjanak el. A kapukban azonban megtorpannak, szégyellnek bemenni. Nos, Ábrahám, ilyen vendégekre várt sátra előtt (Slomó Askenázi: „Drágakövek” a Tórából).
A "Látnok" micvája
„És felemelte (Ábrahám) tekintetét és látta, hogy három ember áll előtte ... eléjük futott ... és így szólt: Uram, ha megnyertem jóindulatodat, kérlek, ne kerüld el szolgádat. Mindjárt hozatok egy kis vizet, mossátok meg lábatokat és dőljetek le a fa alá. Én meg hozatok kenyeret, hogy felüdüljetek ... azután vett vajat és tejet, meg a borjút, amit készíttetett és eléjük tette...” (1.Mózes, 18, 2-8).
Ábrahám ősapánk vendégszeretete, melyről a Midrás legendák sorát meséli – megihlette a haszid mesevilágot is. A Midrás követendő példának tartja Ábrahámot és azt a viselkedést, melyet a megfáradt vándorok fogadásában tanúsított. A fogadójában (ESEL'), amit Beér Sevában állított fel, a vándorok enni és inni kaptak, természetesen ingyen.
Bölcseink odáig mentek a vendégfogadás fontosságának hangsúlyozásában, hogy azt többre tartották, mint az isteni dicsfény fogadását (Sábbát, 127)..
A szentéletű lublini rebbe, akit hívei „Látnoknak” tiszteltek, sajnálta, hogy addigi életében sosem volt módja a vendéglátás micváját gyakorolni, miként azt illik.
Egyszer, télen - a nagy hidegek idején történt – egy Lublin melletti kis faluban egy asszony vajúdott, nagy fájdalmak közepette, de a gyerek csak nem akart a világra jönni. Felbéreltek egy embert, utazzon azonnal Lublinba, keresse fel a Látnokot és kérje meg, imádkozzék, hogy az égiek könyörüljenek meg a vajúdó szülőnőn. A küldönc éjnek idején érkezett Lublinba, amikor az egész város az igazak álmát aludta. Mindenütt csak sötétség, sehol semmi fény, vagy egy nyitott ablak.
Végre, hosszas bolyongás után, észrevette, hogy az egyik házból fény szűrődik ki. Bekopogott az ajtón és nem tudhatta, hogy aki kinyitotta, az a Látnok volt. A rebbe pedig nem kérdezett semmit, mert látván, hogy a vándor fázik és éhes, begyújtott a kályhába és enni adott neki.
Amikor látogatója végre felmelegedett és jóllakott, akkor kérdezte meg tőle a rebbe, honnan és hová? Az pedig elmondta, küldetésbe jött a rebbéhez, hogy megkérje, imádkozzék egy vajúdó asszonyért. Most azonban késő éjszaka van – mondta – reggel majd megkeresem őt, addig pedig pihenek.
A rebbe, mintha csak úgy általában érdeklődne az ügy iránt, megkérdezte, kiről van szó, hogy hívják, mi az anyja neve. A küldönc még azt a cédulát is megmutatta, amit a rebbének kellett átadnia.
A Látnok pedig jó éjt kívánt neki és megnyugtatta, hogy majd másnap teljesíti feladatát.
A fáradt ember egészen másnap délig aludt. Későn ébredt fel, így gyorsan felöltözött, hogy elsiessen a rebbéhez, életmentő (Pikuách Nefes) küldetését teljesíteni. A Látnok azonban nem engedte elmenni. „Hová sietsz ennyire?” – kérdezte vendégét – „előbb imádkozz és egyél valamit. Add ide a cédulát és én majd eljuttatom a címzetthez”.
A küldönc készségesen beleegyezett, és nemsokára meg is kapta a rebbe válaszát, ami úgy szólt: menj haza Isten hírével, a vajúdó nő már megszülte egészséges gyermekét.
A küldöncöt még egyszer jóllakatta, az pedig könnyű szívvel hazaindult. Otthon mindent úgy talált, ahogy azt a Látnok megmondta neki.
Az eset után pedig a rebbe azt mondta híveinek: az Ég küldte hozzám ezt az embert, hogy végre teljesíthessem a vendéglátás micváját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése