A hazugságnak nincsen párja
A fiatal emberiség – alig 1600 év telt el a világ teremtése óta – máris megérett a pusztulásra. A Tóra és a Midrás elbeszélése szerint az akkor élt emberek a feslettségnek olyan fokára jutottak, hogy az Örökkévaló elhatározta, új világot, új emberiséget teremt. Nem rombolja le teljesen a meglévőt, csak a romlott részeket „vágja ki”, illetve új ember-fajt sarjaszt egyetlen megmentett családból. Ez Noách – Noé – családja, mely viszonylag jobbnak találtatott a többinél. Mindenki mást elvisz az özönvíz.
Noé – isteni sugallatra – éveken át építi bárkáját, amiben, az oda bekerült élőlények túlélik a „világ végét”.
A bárkába a tiszta állatfajtákból 7-7 párat, a nem tisztákból pedig 2-2 példányt (egy-egy párat) vitt magával.
A Midrás szerint Noé, az állatok kiválasztásához, „használati utasításokat” is kapott. E szerint, amikor megindul az özönvíz és az állatok a bárkához sereglenek – hiszen mind meg akar menekülni – a hím és nőstény állatokat ekként választja ki: „Ha látod, hogy a hím szalad a nőstény után – fogadd be. Ha pedig azt látod, hogy a nőstény fut a hím után – ne fogadd be” (Brésit Rábá).
Amikor az Örökkévaló megparancsolta Noénak, hogy minden létező élőlényből egy-egy párt vegyen be a bárkába, jöttek párosával és helyet talált mindnek. Egyszer csak látja, hogy jön a Hazugság és bebocsátást kér. Kérdi Noé, hol a párod? De kiderült, hogy a hazugságnak nincsen párja.
Amikor a Hazugság látta, hogy pár nélkül nem juthat föl a bárkára, elment párt keresni magának. Találkozott az Átokkal és felajánlotta neki, csatlakozzék hozzá és így együtt, mint egy pár, bizonyosan feljutnak a bárkára. Az Átok megkérdezte, mi haszna lesz ebből neki? A Hazugság erre felajánlotta, hogy minden szerzemény közös lesz...
Így is lett. Mindketten bekerültek a bárkába és túlélték az özönvizet. Azóta, amit a Hazugság megszerez – az Átok elviszi... (Midrás Sochér Tov a zsoltárokra, 17).
* * *
Amint megindult az özönvíz, Noé becsukta a bárka minden nyílását, s ettől kezdve összezártan éltek a ragadozó vadállatok és áldozataik.
Egy múlt századbeli Tóra-magyarázó tette fel azt a kérdést, hogy mi az újdonság abban, amit próféta a messiási időkre ígér, nevezetesen az, hogy a farkas a báránnyal lakozik, amikor ez már Noé bárkájában is bekövetkezett?
A válasz egyszerű. Az özönvíz idején a közös veszély az állatokat ösztöneik megfékezésére kényszerítette. Végveszélyben nemcsak az állatok, de az emberek – a vademberek is – a jobbik énjüket hozzák felszínre, viselkednek másként. Az idők végén azonban, amikor már béke lesz a földön, ezt nem félelemből, hanem meggyőződésből teszik majd (Párdész Joszéf).
* * *
„Minden, ami a szárazföldön volt – elpusztult”.
A Talmud megállapítása szerint a halak nem pusztultak el (Zváchim, 113).
Baruch Epstein rabbi, a Torá Tmimá szerzője, szerint ennek a következő volt az oka: oly nagymérvű volt a világ romlottsága, hogy még az állatok és a madarak is fajtalanságot követtek el, kizárólag a halak voltak azok, akik csak a saját fajtájukkal párosodtak...
„És kiküldte a hollót...”
Amikor már szűnőfélben volt az özönvíz, a bárka fennakadt az Ararát hegyének tetején. Ekkor Noé még várt kétszer hét napot, majd kiengedett egy hollót, hogy az tudakolja meg, mi a helyzet.
De vajon miért éppen a hollót? A Midrás szerint maga a holló is ezt kérdezte, utalván arra, hogy esetleg Noé valami miatt neheztel rá.
Adjon erre magyarázatot az alábbi hasonlat:
Amikor reb Zvi Hirschnek, a neves rabbi-dinasztia leszármazottjának felajánlották a berlini rabbiszéket, ismerősei és jó barátai közül többen lebeszélték annak elfogadásáról. Azzal érveltek, hogy Berlin egy modern város, ott a zsidók többnyire „felvilágosodottak”, nem fogja ott jól érezni magát.
Így aztán – mielőtt véglegesen eldöntötte volna, hogy mit tegyen – elhatározta, oda küld valakit, nézze meg, valójában mi az igazság a sok mende-mondából. Választása előbb egy jó barátjára esett, egy istenfélő Talmud-tudósra, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és inkább egy „haladó” gondolkodású, intelligens zsidót küldött el. Barátai persze nem értették, miért változtatta meg elhatározását, ő azonban a Midrásból vett magyarázattal válaszolt nekik:
Az özönvíz vége felé, amikor Noé szerette volna tudni, hogy állnak a dolgok odakünn, az emberi gonoszság eltűnt-e már a világból, elsőnek a hollót küldte ki, nem a galambot. Vajon miért? Azért, mert ha a galambot küldte volna, az nem lett volna képes a dolgok végére járni. A jámbor madár nem ismerte volna fel a képmutató, rossz embereket, mivel azok előtte jámboroknak és jóknak tetették volna magukat. A holló előtt, mely tisztátalan madár, ezek az emberek önmagukat adták, azaz „tisztátalanul” viselkedtek, így kiderülhetett a valóságos helyzet...
„És kiküldte a galambot”
A galamb – első kiküldésekor – nem talált még egy talpalatnyi földet sem, ahová leszállhatott volna, így kénytelen volt visszatérni a bárkára. A Midrás ebben is üzenetet lát. Mint ismeretes, később Mózes figyelmeztette a zsidóságot, hogy gálutban nem találhatnak nyugalmat, nem lesz egy talpalatnyi föld, ahol majd megvethetik lábukat. Nos, mondja a Midrás, ha a galamb talál akár egy tenyérnyi helyet is, ahová leszállhat, nem tér vissza Noéhoz. Ugyanígy a zsidók. Ha valahol nyugalmat találnak és megtelepednek, nem térnek vissza Erec Jiszráélba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése