A HETI SZAKASZ - CHÁJÉ SZÁRÁ - 2010

A fösvény három pere

 

„Amikor Sára meghalt Kánaán földjén, Kirját Árbában, azaz Hebronban, Ábrahám jött, hogy meggyászolja és elsirassa őt. Majd felkelt Ábrahám a halottja mellől és így szólt a hettitákhoz: ... adjatok nekem sírhelynek való birtokot nálatok, hogy oda temethessem halottamat" (1Mózes 23, 2-4).

 

 Ez az első temetkezési szertartás leirása a Tórában. Ebből megismerhetjük a helyi gój szokásokat, már ami  a zsidókhoz (az  idegenekhez, a "másokhoz") való viszonyt illeti, másrészt innen egyike azon bizonyitékoknak, amelyek igazolják, hogy a szentföldet őseink pénzért, jó pénzért, vették meg az őslakóktól. Hasonló bizinyitákot közöl a Tóra Schem (Nablusz) városával kapcsolatban is, amit Jákov ősapánk vásárolt meg a helyi barbároktól.

Berdicsevben, a szentéletű Lévi Jichák rabbi idejében, meghalt egy fukarságáról közismert gazdag zsidó.

A temetéssel foglalkozó szent egylet, a Chevra Kaddisa, az elhunyt családjától nagy összeget kért a sírhelyért, de azok nem voltak hajlandók a kivetett összeget megfizetni. A végén megegyeztek abban, hogy csak annyit fognak majd adni, amennyit Reb Lévi Jichák, a szentéletü rebbe,  ró ki a családra.

A cádikot, az illető halálhíre nagyon lesújtotta és – hallván a történteket – parancsba adta a Chevra Kaddisának, hogy a családtól egy fillért se kérjenek, csupán annyit fogadjanak el, amennyit önszántukból adnak. Arra is kérte őket, tudassák vele a temetés időpontját, mert részt kíván azon venni. A Chevra Kaddisa emberei meglepődtek, de a cádik szavai szerint cselekedtek. Amikor kitudódott, hogy maga a cádik is részt vesz a temetésen, a város apraja-nagyja is megjelent azon, miáltal az elhunyt nagy tisztességben részesült.

A temetés után azt kérdezték a rabbitól, hogyan lehetséges, hogy egy egyszerű, bár gazdag, de mindemellett fösvény ember ilyen nagy „ kóvedban” részesült?

A cádik, a kérdésre válaszolva, elmondta, hogy ennek az embernek három pere volt nála, három „Din Tóra" és mind a hármat megnyerte, így megérdemli, hogy megkülönböztetett tisztelettel viseltessenek iránta.

Ezek voltak a Din Torák:

 

Az első Din Tóra

 

Volt egyszer egy borügynök, aki a borkereskedőktől kapott pénzen felvásárolta a szőlősgazdáktól a bort, majd leszállította megbízóinak. Az üzleten a szokásos jutalékot kereste.

Egy alkalommal, miután a megvett nagy tétel bor árát ki akarta fizetni, kiderült, hogy elvesztette az előlegként felvett pénzt. Az ügynök jajveszékelt, majd ájultan összeesett. Hiába próbálták magához téríteni, nem sikerült, ezért több orvost is elhívtak hozzá, de azok egybehangzóan állították, hogy mindaddig, amíg a pénz nem kerül elő, az ügynök nem kel életre.

 

Ugyancsak ebben a városban – ahol az eset a borügynökkel megtörtént – tartózkodott az, akit ma temettünk. Hallván a nagy lármát, érdeklődött annak oka felől. Miután elmondták neki, mi történt, azonnal tudatta a borügynökkel, hogy megtalálta az elveszett pénzt. Az ájult ember rögvest magához tért és emberünk át is adta neki a teljes összeget. Ez azonban nem volt igaz. A pénzt nem ő, hanem valaki más találta meg. Emberünk azonban, mikor látta, hogy ezen a pénzen múlik a borügynök élete, nem habozott, hogy saját zsebéből kifizesse ezt a nagy összeget, amit, úgymond, megtalált.

 

Ott volt a tömegben az is, aki valójában megtalálta a pénztárcát. Eredetileg meg akarta tartani a pénzt, de amikor azt látta, hogy egy ismeretlen zsidó, csak úgy, egyszerűen kiveszi a zsebéből az összeget és odaadja a szerencsétlen embernek – lelkiismeretfurdalása támadt. Az eset olyannyira nem hagyta nyugodni, hogy végül elhatározta, visszaadja a nagylelkű embernek a talált pénzt.

 

Elutazott tehát Berdicsevbe és felkutatta emberünket. Elmesélte neki a történteket és azt mondta: íme, itt van a pénz. amit megtaláltam. Ez Önt illeti meg, mivel Ön adta oda helyettem. A nagylelkű ember azonban nem volt hajlandó elfogadni. „Én Önt nem ismerem – mondta – és semmi közöm az elmondottakhoz. A Jóisten kegyelméből jutottam ehhez a nagy micvához, hogy megmenthettem egy embert és ez a micvá nem eladó”.

Végül megegyeztek abban, hogy eljönnek hozzám Din Tórára, mindketten előadják érveiket és az én döntésem lesz a mérvadó. Én pedig úgy döntöttem, hogy a berdicsevi zsidónak van igaza, mivel ha nem akarja, nem köteles a pénzt elfogadni.

 

A második Din Tóra

 

Élt egyszer Berdicsevben egy szegény zsidó. Olyannyira szegény volt, hogy kilátástalan helyzetében világgá akart menni szerencsét próbálni, de a felesége ebbe sehogyan sem akart beleegyezni.

A szegény ember végül azt a mesét adta be a feleségének, hogy egy gazdag kereskedő felvette tisztviselőnek és munkájából adódóan messzi városokba kell utaznia, mint ügynök. Az asszonynak azonban nincs miért aggódnia, mert minden csütörtökön felveheti a cég pénztáránál a férje heti fizetését.

Ily módon az asszony már kötélnek állt s a férj elutazhatott.

Az első csütörtökön a feleség el is ment a cég pénztárához, felvenni férje fizetését, de a pénztáros nem értette, hogy asszony miről beszél, ő a férjet nem ismeri, fogalma sincs, miről van szó. Az asszony nagy patáliát csapott; az ő férje nem hazudik, ha ő azt mondta, hogy itt dolgozik, akkor az úgy is van.

 

A pénztáros pedig küldené a jóasszonyt akárhová, de az csak hajtogatta a magáét. A hangos szóváltás behallatszott a belső szobákba is, ahol a gazdag cégtulajdonos ült. Kijött és érdeklődött, miről van szó, majd, amikor meghallotta a történetet, azt mondta, ja, igen, én magam vettem fel azt az embert, csak elfelejtettem szólni. Végül utasította a pénztárost, hogy ezentúl minden csütörtökön fizesse ki a mondott összeget...

 

A világgá ment szegény ember pedig sikerrel járt, nagy üzleteket csinált és meggazdagodott. Végül, amikor hazament, felesége boldogan újságolta neki, hogy hála Istennek, semmiben sem szenvedett hiányt, mert a főnök minden csütörtökön pontosan kiadta a bérét.

Elcsodálkozott nagyon a meggazdagodott szegény, de végül rájött, mi is történhetett. Kiszámította, mennyit fizetett ki a cég az ő fiktív fizetése fejében, majd elment a főnökhöz – aki nem volt más, mint elbeszélésünk hőse – hogy köszönettel visszaadja a pénzt.

A kereskedő azonban erről sem akart hallani. Kijelentette, nem is ismeri őt, mármint a férjet, amit adott, azt a feleségnek adta, jótékonyság (cödáká) gyanánt és ő nem köteles azt elfogadni, ha vissza akarnák fizetni.

Így ők is Din Tórára jöttek hozzám – meséli a berdicsevi cádik – és az illető „fösvény” ismét megnyerte a pert.

A harmadik Din Tóra

Élt egyszer Berdicsevben egy tönkrement kereskedő, akinek alkalma nyílt egy olyan üzletet kötni, amin sok pénzt lehetett volna keresni. Igen ám, de az üzletbe előbb egy bizonyos összeget be kellett volna fektetni, azonban neki még ennyi pénze sem volt.

Gondolt egyet és elment történetünk hőséhez – a ma elhunyt és „fösvénynek” ismert emberhez - azon kéréssel, kölcsönözné-e a szükséges összeget jótéteményi (Gmilut Cheszed) alapon, vagyis kamatmentesen.

Az pedig a kérdésre kérdéssel válaszolt: Ön nem gazdag ember. Milyen biztosítékot tud ajánlani nekem arra, hogy a kölcsönt vissza is fogja fizetni?

A kérdezett biztosítéknak a jó Istent ajánlotta, mint aki azt mondja: a jó Isten fizesse meg. Nem kis meglepetésére a „fösvény" elfogadta a felajánlott „kezest" és kiutalta neki a kért összeget.

Az ügylet sikerült és a kölcsönkérő sok pénzt keresett vele. Egy idő multán elment, hogy megfizesse adósságát, de a „fösvény” ezúttal sem akarta a pénzt elfogadni, mondván, hogy ő már megkapta a kölcsönt teljes egészében.

– Mikor, hol és kitől kapta meg? – kérdezte – hiszen ez idáig még egy fillért sem fizettem vissza?!

– A kölcsönt arra fel adtam, hogy a kezes maga az Örökkévaló. Ő pedig már visszafizette nekem, sőt még meg is toldotta – adta meg a magyarázatot.

Természetesen ők is eljöttek hozzám Din Tórára és a „fösvény” ezt a pert is megnyerte…