Jánáj rabbi szokta mondani: "Nincs módunkban sem felfogni, sem megmagyarázni sem a rosszak jólétét sem az igazak szenvedéseit..." (Atyák, 4, 15).
Jánáj rabbiról keveset tudni, mindössze annyit, hogy tanaita volt, Dusztáj (a 3. fejezetben volt róla szó) édesapja. Hyman (Toldot) azt mondja, hogy ez az a Jánáj rabbi, akiről a jeruzsálemi Talmud azt állítja, hogy Éli főpap családjából származott. (Jeruzsálemi Táánit, 4,2) Vannak, akik Jehuda, a Fejedelem tanítványának tartják.
Működésének idejét is nehéz megállapítani, így azt sem tudhatjuk, hogy mondásának - mely igencsak pesszimista kicsengésű, de értelmezni sem könnyű, s az egész talmudi irodalomban egyedülálló - mi volt a háttere. Talán Bartinora adja a legkézenfekvőbb magyarázatot, miszerint Jánáj mindössze azt az örök problémát vizsgálja, hogy az isteni Gondviselés hogyan engedheti, engedi meg, hogy a rosszak nyugalomban és békességben, a jók, az igazak meg szenvedések közepette éljenek. Ez a kérdés egy sor más zsidó gondolkodót is foglalkoztatott, de Jánáj arra a konklúzióra jut, hogy erre nincs válasz.
Egy másik magyarázat azt állítja, hogy Jánáj ezzel azt akarta kifejezni, hogy amikor a zsidók galutban élnek, és nem tartoznak sehová, nem élvezik sem a gonoszok nyugalmát és jólétét - amit a Gondviselés általában biztosít nekik, hogy ezzel esetleges érdemeiket letudják -, sem az igazak szenvedéseit, vagyis azt a különleges elbánást, amit a héber "jöszurim seI áhává"-nak (szeretetteljes szenvedésnek) nevez. Ez a szenvedés, mely inkább szellemi, olyasfajta, amely - a kommentátorok szerint - nem okoz felesleges zavart a Tóra-tanulásban és parancsolatainak betartásában.
Jánáj szerint a galutban az állandó zaklatások, üldözések és megélhetési nehézségek miatt, a zsidónak se éjjele, se nappala; se ide, se oda nem tartozik.
Jánáj fenti mondását tényként közli, nem fűz hozzá semmiféle magyarázatot. A Midrás Smuél nevű kommentátor idézi Efrájim rabbit, aki szerint ne higgyük, hogy minden veszve van, s nem lehet ebből az áldatlan állapotból kikerülni. De azt sem szabad magunkról képzelni, hogy igaz emberek vagyunk, akik már tökéletesek, és minden tőlünk telhetőt megtettünk...
Hasonló értelmet tulajdonít a mondásnak a kozsnitzi Mággid is. Az ember, általában - véli a haszid bölcselő - egyik véglethez sem tartozik.
Se nem olyan megátalkodottan rossz, hogy ne legyen esélye a kegyelemre, de nem is olyan jó és jámbor, hogy útja egyenesen a mennyországba vezetne. A többség közepes ember, akin sok múlhat, hogyan és miként éli életét. Az ember szabadon választhat, de felelnie kell tetteiért.
****
A modzsici haszidok arról voltak ismertek, hogy náluk a zene, a vallási dalok éneklése az istenszolgálat részét képezték.
Történt, hogy reb Jiszráélt, az egyik modzsici cádikot meg kellett operálni, kórházban feküdt. Egyik nap az őt kezelő professzor megemlítette neki, hogy a cádikot egy szintén a kórházban fekvő miniszter elé példaképként állította, mivel az folyton hangosan jajgatott fájdalmában, míg a cádik - ugyancsak fájdalmában - lelkesen énekelt.
- Én is kiabálok fájdalmamban - adott erre magyarázatot a rebbe -, csakhogy egy zsidó ember hangja ne vesszen kárba, egyúttal énekelek is az Örökkévaló tiszteletére.
****
Reb NaChum, a horodnai cádik, halálos beteg volt, nagy fájdalmai voltak, sokat szenvedett. A város talmudistái rendszeresen látogatták őt, s az egyik - látva a rabbi szenvedéseit - azt mondta neki:
- A Talmudban olvasható, hogy amikor rabbi Jochanán haldoklott, és ugyancsak nagy fájdalmai voltak, azt mondta, hogy: "nem akarja sem őket [a fájdalmakat], sem az értük járó jutalmat". (Bráchot, 5,2) Ekkor a szenvedések "eltávoztak tőle". Miért nem követi ezt a példát, Mester? - tette fel a kérdést a tanítvány.
- Egyszer egy miniszter elhatározta, hogy sorra látogatja a bíróságokat és börtönöket, hogy ellenőrizze, az előírásoknak megfelelően működnek-e.
Az egyik börtönben, ahová a miniszter szándékozott látogatni, véletlenül éppen egyetlen rabot sem tartottak fogva. Megijedt a börtönigazgató, mit fog hinni a miniszter. Lehet, hogy majd azt feltételezi róla, hogy vesztegetés fejében elengedte a rabokat. Kigondolta tehát, hogy az utcán - jó fizetség ellenében - felfogad legalább egy embert, aki hajlandó lesz néhány napra felvállalni a rab szerepét. Talált is egy nincstelennek látszó alakot, akinek elmondta, miről van szó, de az azt válaszolta, hogy nem kell neki sem börtön, sem az érte járó jutalom.
Egy idő múlva ugyanez a férfi elkövetett valamit, ami miatt börtönbüntetésre ítélték. Amikor a börtönigazgató elé vezették, kijelentette, hogy azonnal engedjék őt szabadon. Magyarázatként azzal érveit, hogy amikor az igazgató kérte tőle, hogy "vonuljon be a börtönbe", akkor nem erőszakoskodott, most meg miért ragaszkodik hozzá, hogy bent maradjon. Én változatlanul lemondok - vágta ki a végső érvet az elítélt -, mind a börtönről, mind a jutalomról.
- Persze - felelt neki a börtönigazgató -, akkor ártatlan volt, és szabadon választhatott, elfogadja-e az ajánlatomat vagy visszautasítja. Most viszont nincs meg ez a választása, mert elítélték, s kénytelen "bennmaradni".
Így vagyok én is ezzel - fejezte be a tanmesét Náchum rabbi. Jochanánra ráosztották a szenvedést és fájdalmat, hogy annak érdemében túlvilági jutalomban részesüljön. Neki ezért jogában állott lemondani a jutalomról, s azt mondani: "nem kérek sem a szenvedésből, sem a jutalomból". Én azonban vétkeim miatt szenvedek, ezért vannak nagy fájdalmaim, és hogyan lehetnék olyan szemtelen, hogy azt mondjam: "sem ők, sem jutalmuk". Örülnöm kellene az isteni kegynek, mely lehetővé teszi számomra, hogy itt a földön töröltessenek el bűneim, így a túlvilágon nem kell majd fizetnem értük....
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
VálaszTörlés