Ábrahám, a vallásalapító ősapa, szülőföldje Ur-Kasdim, Mezopotámia, a mai Irak, melyet az emberiség bölcsőjének tartanak. Neki azonban, aki Istent választott magának, és akit Isten kiválasztott – Kiválasztott országban kell élnie. Azon a földön, melyet az Örökkévaló ígért meg neki és leszármazottainak, azaz az Ígéret Földjén.
„Menj el országodból, szülőföldedről és atyád házából, abba az országba, amelyet megmutatok neked. És nagy néppé teszlek téged; megáldalak és naggyá teszem nevedet...” (1Mózes 12, 2-3).
Ezért is áldotta meg az Örökkévaló Ábrahámot azzal, hogy „nagy néppé teszi”, hogy ne féljen a kivándorlás okozta kedvezőtlen következményektől. A Midrás szerint, ugyanis, a „az utazás, a vándorélet három dologban rövidíti meg az embert: a gyermekáldásban, anyagiakban és hírnévben”. Ezért hát az isteni ígéret.
Jichák Nissenbaum, ismert rabbi és hitszónok, ehhez a következő magyarázatot fűzte: „Ha ez így igaz egyes ember esetében, még inkább az, amikor egy egész népről van szó.
Íme: a zsidó nép a második Szentély pusztulásának idején, i.sz. 70-ben, hatmillió lelket számlált. A természetes szaporulat szerint manapság a világ egyik legnagyobb népének kellene lennie, hozzávetőlegesen 150 milliónak. A gálut, a száműzetés, az állandó vándorlások, menekülések, pogromok, Holocaust – megtették a magukét, hiszen a zsidóság lélekszáma ma nem több 12-13 milliónál.
Ugyanez áll az anyagiakra is. Az évezredek folyamán a zsidó nép rengeteg értéket halmozott fel, mivel szorgalmas és ügyes volt. De erre is ugyanez vonatkozik, mint a lélekszámra. Elvették, elpusztították, „megtizedelték".
És a hírnév? Az egykor megbecsült zsidóság az üldöztetések során gúny céltáblájává vált. Így aztán – fejezte be fejtegetését a rabbi – az egyetlen megoldás a Lech Lechá, hazamenni, alijázni, Ábrahám nyomdokain."
* * *
„És nagy néppé teszlek" (uo.) „Ezt akként kell érteni, hogy azt mondjuk: Ábrahám Istene" (Rási).
A híres dubnói Mággid e mondást az alábbi hasonlattal magyarázta meg:
Amikor egy egyszerű emberről azt mondják, hogy gazdag, elég, ha megemlítik, hogy van pár ezer aranya, s ezzel gazdagsága már bizonyítottnak számít. Ha egy földbirtokosról állítják ugyanezt, akkor már azt kell bizonyítani, hány hold földje, mennyi jószága, hitbizománya, szolgája van. Ha pedig már királyról van szó, akkor gazdagsága gyarmatokban, tartományokban, hadseregekben mérhető csak. De ha a Királyok Királyáról, a jó Istenről beszélünk, akkor mi mással lehet őt nagyra értékelni, mint azzal, hogy Ő az ismert Ábrahám Istene. Ábrahám, az ismert és fontos személyiség, az Ő szolgája és ezáltal Isten nagysága ismert lesz az egész világon.
* * *
„Gyermekeidnek adom ezt az országot" (uo., 12:7.).
Rabbi Jehezkél, a kuzmiri rebbe megkérdezett egy jeruzsálemi rabbit:
– Hogy van az, hogy az Országot Erec Jiszráélnak hívják és nem Erec Ávrahámnak, Ábrahám országának, vagy Izsák országának?
– Amennyiben az Országot Ábrahám országának hívnák – felelte – akkor Ismaelnek is része lenne benne, mivel Ábrahám fia volt. Ha Izsák országának neveznék, akkor Ézsaunak is lehetne követelése. Ezért hívják tehát Erec Jiszráélnak, hogy ezzel adjuk mindenki tudtára, az ország kizárólag Izrael fiaié.
Én pedig amondó vagyok – tette hozzá a kuzmiri rebbe – hogy azért hívják Erec Jiszráélnak, mert csak a zsidóknak van benne részük, vagyis azoknak, akik zsidó módra élnek és viselkednek.
***
„És oltárt épített ott..." (uo.). „Afeletti örömében, hogy az Örökkévaló leszármazottat ígért neki és megígérte Erec Jiszráélt" (Midrás).
A leszármazott ígérete szorosan kapcsolódik az Országra vonatkozó ígérethez. Ország, vagy haza nélkül ugyanis a gyermekáldás is kétségessé válik, mivel a gyerekek nem maradnak a mieink, asszimilálódnak, elkallódnak és nem lesz sok örömünk bennük (Imré Chén).
Ez Ábrahám – Szodoma királyának tett – esküjének szövege. Innen ered, hogy az igaz emberek nem fogadnak el senkitől ajándékot. Az alábbi haszid történet is erről szól:
Reb Méir, a premisláni cádik, egész életében koldusszegény ember volt. Nagyon nehezen élt, mert minden fölösleges fillért, amihez hozzájutott, azonnal jótékonyságra fordította. Ezt olyan formában gyakorolta, hogy amint ilyen pénzhez hozzájutott, még ugyan azon a napon továbbadta, nehogy akár egyetlen éjszakán át is birtokolja.
Egy ízben éjszaka nem tudott elaludni és nem tudta mire vélni a dolgot. Egy ideig hánykolódott, végül felkelt, felébresztette háza népét is, és arra kérte őket, nézzék meg, nem maradt-e valahol a házban egy kis pénz. Találtak is, majd gyorsan eltávolították, s ezt követően a cádik mély álomba merült...
Történt, hogy reb Méirt felkereste egy zsidó asszony Romániából, azzal a kéréssel, áldja meg őt, hogy gyermeke szülessen. Meir eleget tett a kérésnek. Ezt követő egy év múlva postán kapott 300 dénárt, levél kíséretében, melyben ez állt:
– Mivel feleségem – a rebbe áldásának köszönhetően – gyermeket szült, köszönettel küldöm a csatolt összeget.
A rebbe elolvasta a szöveget, behívatta a fiait, s elmondta nekik, hogy kapott egy levelet tele tévedésekkel. Először is – mondta – azt írja nekem, hogy „szentéletű cádik”. Hát szent vagyok én, netán cádik? Másrészt képes vagyok én meddő asszonyokat szülésre bírni? Ezekből úgy tűnik, hogy a levél tévedésből került hozzám, tehát visszaküldöm – mondta fiainak.
Azok pedig módfelett elkeseredtek, mert nagy volt otthonukban a nyomor és úgy gondolták, ha Isten küldött egy kis pénzt, miért kellene azt elutasítani? Addig vitatkoztak apjukkal, míg az beleegyezett abba, a vitát döntse el a Bét Din (rabbinikus bíróság). Megtarthatja-e a pénzt, vagy származtassa vissza a küldőnek.
A Bét Din meghallgatta az összes érvet, s végül úgy döntött, hogy a cádik tartsa meg a pénzt, amit kétségkívül neki küldtek. S ha ő, nagy szerénységében, nem is tartja magát cádiknak, a román zsidó annak látja és az ő áldásának tulajdonítja, hogy meddő felesége fiat szült neki. Meghallván az ítéletet, rabbi Meir közölte, hogy még szeretné az ügyet feleségével is megtanácskozni.
Így is történt. Elmesélte az asszonynak a történetet, majd megkérdezte tőle, mi a véleménye?
– Én úgy tudom – mondta az asszony – nem szoktál olyan valamiből enni, ami nem „glátt” (ez olyan étel, amit ugyan kósernak pászkenoltak (nyilvánítottak), de valami kétség mégis felmerült vele kapcsolatban, és akkor már nem lehet „glátt”, azaz makulátlan.)
Méir elfogadta a felesége „pászkenolását" és visszaküldte a pénzt...
AZ ÁLDÁSOK KULCSA
„És szólt az Örökkévaló Ábrámhoz: menj el országodból, szülőföldedről és atyád házából – abba az országba, melyet mutatok neked. És nagy néppé teszlek téged, megáldalak és naggyá teszem nevedet és te leszel az áldás forrása” (1Mózes 12, 1-2).
„Te leszel az áldás forrása" (vagy szó szerint, te magad leszel az áldás). Rásí ezt úgy értelmezi, hogy az „áldások kulcsa a te kezedben van".
Erről szól az alábbi haszid történet:
Reb Elimelech Lizsenszkből, a szentéletű cádik, úton volt, egy híve kíséretében. Hirtelen égi hangot hallott:
„Aki segítségére lesz a nikolsburgi reb Smelkének, ellenzőivel szemben, az biztos lehet abban, hogy a túlvilági élet várományosává válik”.
Reb Elimelech magára vállalta ezt az égi küldetést és elutazott Nikolsburgba. Amikor megkérte reb Smelkét, hogy a város nagytemplomában pénteken beszélhessen és megfedhesse a renitens híveket, reb Smelke meglehetősen szkeptikusan felelte:
– Mi értelme, illetve haszna lesz ennek? Hiszen ők nem hallgatnak a jó szóra!
Ennek ellenére reb Elimelech addig kérlelte, míg végül beleegyezését adta, hogy „drósét" mondjon a nagytemplomban.
A következő péntek este a templom tömve volt. Sokan jöttek el meghallgatni a vendégszónokot, hátha valami mást mond, mint a város rabbija, aki állandóan csak a parancsolatok betartására nógatja híveit. És nem is csalatkoztak.
Reb Elimelech néhány hamis érvvel „bebizonyította" hallgatóságának, hogy a Tóra egynémely súlyos tilalmának áthágására van halachikus lehetőség. Úgy járt el, mint azok a "rabbik", akik 150 különböző magyarázattal tudják a férgeket „kóser”nak nyilvánítani. A hallgatóságnak ez persze nagyon tetszett, ilyet ők még rabbitól nem hallottak. Miután befejezte beszédét, közölte, hogy másnap újabb drósét fog tartani.
Szombaton, már kora reggel az egész város apraja-nagyja ott szorongott a templomban. Ez alkalommal viszont reb Elimelech már egészen más hangot ütött meg. Bevallotta, hogy előző nap csak hiszékenységüket akarta próbára tenni, arra volt kíváncsi, vajon értik-e a mondanivalóját? Most viszont arról beszélt a gyülekezetnek, hogy a Tóra tanításai örökérvényűek, hogy a zsidóság csakis a Tóra iránti hűségének köszönheti fennmaradását. A dróse végig ezt a felfogást hirdette. Szavai olyannyira szívből jövően hangzottak, hogy a hallgatóság felett szinte lebegett a megtérés szelleme és sokan sírásba törtek ki. A hívek véleményét leginkább az egyik befolyásos „bálbosz” fejezte ki, amikor a nagyhatású beszéd után felállott és azt mondta:
„Uraim, hiszen ez az, amit a mi rabbink is állandóan hangoztat, csak mi nem akartunk hallgatni rá. Most tehát, menjünk el hozzá mindnyájan és kérjünk bocsánatot tőle!”
Legott felkerekedett egy népes küldöttség, elmentek reb Smelkéhez, térdre borultak előtte és bocsánatát kérték, amiért ez idáig annyi bosszúságot okoztak neki. Megígérték neki, hogy ezentúl minden szavát megfogadják, hiszen az idegen rabbi is bebizonyította, hogy mindenben igaza van.
Reb Elimelech ezek után, mint aki jól végezte dolgát, elbúcsúzott reb Smelkétől és hazaindult. Amikor elhagyta a várost, ismét hallotta az égi Hangot: „Jutalmul, mert segítettél reb Smelkének, kapsz 24 órát ajándékba. Akiket ezen időn belül megáldasz – azok áldottak is lesznek.”
Reb Elimelech nagyon megörült a váratlan lehetőségnek. Azonban, ahogy telt-múlt az idő, nem találkozott egyetlen zsidóval sem, akit megáldhatott volna. Mélységesen elkeseredett, még sírva is fakadt, végül kitört belőle a keserűség. „Világ Ura! Adtál nekem egy csodálatos ajándékot, de nem tudok mit kezdeni vele, mert a kiszabott idő már majdnem letelt és nem találkoztam egyetlen árva zsidóval sem. Kit áldjak meg így?”
Alighogy befejezte mondókáját, az úton egy asszony jött szembe vele. Reb Elimelech arca, a nő láttán, felderült, megállt előtte, de amikor meg akarta szólítani, az megrémült a férfitől. Mondá neki reb Elimelech: Ne féljen tőlem, jó asszony. Mondja meg, hova valósi és miben tudnék magának segíteni?
Az asszony elmondta ki és mi ő, mi járatban van arrafelé, ezután reb Elimelech megáldotta, végül mindketten folytatták útjukat.
Az asszony hazaérvén elmesélte férjének, hogy az úton találkozott egy ismeretlen zsidóval, aki megáldotta őt. Ez időtől kezdve a házaspár minden dolgát siker koronázta. Bármibe is kezdtek, minden sikerült nekik, üzleteik jelentős hasznot hoztak, s igencsak meggazdagodtak. Sokáig nem tudták mire vélni, hogy egyszerre csak így az ölükbe hullt a szerencse. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy az ismeretlen zsidó, aki az asszonyt megáldotta, nem lehetett más, mint Elijáhu (Illés) próféta.
A meggazdagodott családfő, aki közismert volt jótékonyságáról és vendégszeretetéről, utasította szolgáit, hogy ha valaki jön és alamizsnát kér – egy tallér erejéig az ő megkérdezése nélkül adhatnak neki. Ha azonban ennél többet akar kapni, akkor szóljanak neki.
Történt, hogy sok-sok évvel később, reb Elimelech, öccsével együtt, reb Zusével, aki Hanipoliban lakott, egyik városból a másik városba utaztak, hogy pénzt gyűjtsenek fogságba esett zsidók kiszabadítására. Útközben hírét vették, hogy az egyik nagyvárosban él egy gazdag zsidó, aki sok cedókét szokott adni, vagyonának nagy részét jótékonyságra költi.
Így hát elutaztak abba a városba is és megkeresték a gazdag kereskedő házát. A szolgák által felajánlott egy tallért persze nem fogadták el. Az utasításnak megfelelően bevezették őket a gazdag ember szobájába, ahol a feleség, amikor megpillantotta reb Elimelechet, nyomban elájult.
Később, amikor magához tért, azt mondta férjének: „ő az az ember, aki megáldott engem, biztosan ő Elijáhu próféta, és aki most azért jött, hogy mindent visszavegyen tőlünk.”
Ne féljetek – mondta reb Elimelech – én nem vagyok Elijáhu próféta és nem azért jöttem, hogy bármit is elvegyek tőletek, amit a jó Isten néktek adott. Én csak egy egyszerű zsidó vagyok, aki Isten nevében megáldott benneteket és áldásom teljesült.
Azt kérdezte erre a gazdag ember: mennyi pénzre van szükségetek, hogy kiváltsátok a fogoly zsidókat?
A testvérek megmondták, hogy 500 aranyrubelt kell ezért fizetniük. A gazdag ember az egész összeget oda akarta adni nekik, de azok nem fogadták el, mondván, hogy másoknak is lehetőséget kell adni arra, hogy micvét gyakorolhassanak. Végül 250 rubelt, a szükséges összeg felét, fogadták el, majd továbbmentek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése