A lelki "amputáció" veszélyei
Ha egy ember szívében haragot tart embertársa iránt, az olyan, mintha egy testrészét vágná le, lelke egy részét, mely a másik lelkében jelen van, minthogy a másik lelke az ő lelkének egy részét képezi. Ebből következik, hogy egy ilyen "amputáció" az ő lelkén is csorbát ejt, és lelkileg ő is nyomorék lesz. Ez a hiányosság lehetetlenné teszi, hogy imájában feljusson az Örökkévaló színe elé, amint írva van (3Mózes 21:17.): "Akinek testi fogyatkozása lesz, az ne mutassa be áldozatul Istenének a kenyerét."
A mezericsi mágid egy oly kérdést vetett fel, mely a chaszidizmus tanításainak alapvető problémája. Az ember kényszerítheti magát valamely fizikai tettre. Így ráveheti a kezét, hogy alamizsnát nyújtson, még ha azt nem szívből teszi is. Kényszerítheti az agyát tanulásra vagy elmélkedésre, még ha igazából nincs is kedve hozzá, s csak azért teszi, mert úgy véli, hogy ez az, amit tennie kell vagy illik. De hogyan kényszerítheti az ember magát arra, hogy parancsszóra szeressen vagy félve tiszteljen, vagy ne gyűlöljön? Ha valaki szeretetet érez szívében, akkor az már benne lakozik, de ha nincs szeretet a szívében, mit ér a parancs, hogy szeressen?
A mezericsi mágid ezt a kérdést a következő micvával kapcsolatban vetette fel: "Szeresd az Örökkévalót, Istenedet, teljes szíveddel..." (5Mózes 6:5.), de természetesen ugyanaz vonatkozik a "Szeresd felebarátodat..." micvájára is. Rabbi Snéur Zálmán megmagyarázta, hogy Isten szeretetének micvája a Smá Jiszráél után íródott, s nem előtte, hogy megvilágítsa: aki kellően érti a Smát, és mélyére hatol, az kétségtelenül eljut Isten szeretetéhez is. Tulajdonképen Isten szeretetének micvája arra kötelez, hogy elmélkedjünk rajta, s így felébredjen bennünk a szeretet, mely másképp talán hiányozna belőlünk. A veáhávtá (szeresd) szó igazi jelentősége az (ami nyelvtanilag lehetséges is), hogy "szeretni fogod", vagyis itt inkább igéretről van szó, mint parancsolatról.
Innen egy további chászid alapelvhez jutunk: az értelem és az érzelem közti viszonyhoz. A chábád úgy véli, hogy az ember minden szempontból ura a maga életének. Ahogy tettein tud uralkodni, úgy tud uralkodni gondolatain és érzelmein is. A gondolat és az érzelem nem a véletlen szülötte, mint ahogy a tettek sem a véletlen szülöttei. Az elképzelés, hogy "az ész uralkodik a szíven", melyről a 14. fejezetben szóltunk, a Tórában gyökerezik ugyan, de rabbi Snéur Zálmán kibővitette ezt, és az istentisztelet egy módjának alapjává tette. Az ember lemondhat arról, hogy uralkodjon érzésein, és hagyhatja, hogy azok rabja legyen, de ez csak az ő elhatározása, nem olyasvalami, aminek nem tud ellenállni, mert "ilyen a természete". Lehet, hogy szívdobogásán nem tud uralkodni, de szíve érzelmein igenis tud, ha akar. A kulcs a saját érzelmi felfogásában rejlik. Beható elmélkedés a Teremtő nagyságán félő tiszteletet és imádatot kelt az emberben, ha meg az Örökkévaló kegyeire gondol, hála és szeretet ébred benne.
A "veáhávtá" (= szeresd, szeretni fogod) ige mind az Isten iránt érzett szeretet (5Mózes 6:5.), mind az embertársaink szeretete micvájának (3Mózes 18:18.) bevezetéséül szolgál. Egy és ugyanazon út vezet e kétféle szeretethez, mégpedig az, hogy értelmünk segítségével gondolatainkat oly irányba fejlesszük, hogy a szív visszatükrözze az ész következtetéseit, s így a gondolat meg az érzelem összejátsszanak, minthogy mindkettőt az ember mint szabad lény alakította ki. Másokat szeretni nem adódik önmagától: ellenkezőleg, vannak olyan emberek, kik egyáltalán nem ébresztenek szeretetet bennünk. De akkor is "felebarátainknak" számítanak, saját húsunk és vérünk, helyesebben: lelkünk egy része.
Fentebb említettük, hogy mit mondott Hillél valakinek, aki zsidó hitre akart térni: "Amit te nem szeretsz, ne tedd másnak - ez az egész Tóra, a többi csak ennek magyarázata. Menj és tanulmányozd!" (mellesleg a mondat végét sokszor elfelejtik idézni...). Hogy mondhatta Hillél, hogy a Tóra összes többi micvája csak kifejtése annak az egyetlen micvának, hogy ne tegyük azt másnak, amit nem szeretnénk, hogy velünk tegyenek? Igaz, az ember és ember közti viszonyt szabályozó micvákat lehet e micvá magyarázatának tekinteni. Senki sem szeretné például, ha kirabolnák, így hát mi se raboljunk ki másokat. De ami az ember és Isten viszonyáról szóló micvákat illeti, hogy lehet azokat azon micvák magyarázatának tekinteni, melyek az emberek közötti viszonyhoz tartoznak? Hogy szolgálhat egy olyan micvá, mint a reggelenkénti tfilinrakás vagy a peszáchi maceszevés, a "Szeresd felebarátodat, mint magadat!" magyarázatául?
A megoldás attól függ, hogyan látjuk a testet és a lelket és a kettő viszonyát. A Tánjá 32. fejezetében az Öreg Rebbe azt írja: "... akiknél a test a lényeg, és nem a lélek, azok között nem uralkodhat igaz szeretet és testvériség, csak olyan, ami más (külső) tényezőtől függ."
Az Isten és ember közötti kapcsolat a léleknek és erényeinek elismerésétől függ. Rabbi Menáchem Mendel, rabbi Snéur Zálmán unokája megmagyarázta, hogy a lélek elismerése nélkül a testi fizikum a főtényező, esetleg az ember egésze is. Ebben az esetben milyen mély kapcsolat keletkezhet ember és ember között? Legföljebb talán olyan, amely kölcsönös érdekből fakad ("Én megállok, ha a jelzőlámpa pirosat mutat, abban a reményben, hogy te is úgy fogsz tenni."). Az ember nem érez semmiféle azonosságot a másikkal, nincs semmi oka rá, hogy áldozatot hozzon érte, még a saját kényelmét sem áldozná fel embertársa kedvéért, mert ő maga egy különálló lény, kinek semmi köze a többi emberhez. Eszerint az ember és ember közötti micvák attól függnek, hogy elismerjük-e a lélek létezését.
A közös lélek az egyetlen kapcsolat, mely az emberek között fennáll, hiszen fizikailag el vannak különítve egymástól, nincsenek egybekötve. A lélek képezi tehát az emberek közti micvák alapját, csakúgy mint az Isten és ember közötti micvákét.
"Öröklött" erkölcsök
Igaz, van sok "nem vallásos" ember, aki erkölcsösségével és szilárd lelkiismeretével tűnik ki, de nem ők "találták ki" a maguk erkölcsrendjét, hanem örökölték azt. Van egy úgynevezett erkölcsi-kulturális rezervoár, melyből meríthetnek azok is, akik nem ismerik el ennek a rezervoárnak a forrását (l. a három állapotról szóló fejezetet). Itt azonban arról van szó, hogy az emberszeretet micvája hangsúlyozásának indokolása végső fokon nem puszta szentimentalizmus. Ha jól értem, a matematikusok képesek oly világokat "teremteni", melyekben más törvények uralkodnak, mint a miénkben: így hát nem csoda, hogy erkölcsös emberek is képesek igen nemes és magasröptű erkölcsi megállapításokat kiépíteni és megszövegezni. A Tóra viszont egy következetes rendszert ad nekünk, mely az embert és embertársát egy meghatározott kapcsolatba hozza, s elég erős ahhoz, hogy az embert rábírja, ne önmagát tegye a világmindenség középpontjává, hanem valami mást. A "vallástalanok" sem függetlenek a vallástól.
"Izrael szeretete" egy oly központi alapelv, mely az összes micvák alapjául szolgálhat, s lényegében kiküszöböli a megkülönböztetést az ember és ember közötti viszony és az Isten és ember közötti viszony vonatkozásában. E két fajta micvá egyike sem tud meglenni a másik nélkül, s tulajdonképen nem is különböznek egymástól. Az embernek Istenhez való viszonya embertársai iránt érzett szeretetétől függ. Ha a szeretet, melyet az ember más iránt érez, oly "külső tényezők" terméke, mint az elővigyázatosság vagy a haszon, vagy a kölcsönös biztonság, akkor megtörténhet, hogy ezen tényezők eltüntével az említett két ember összeütközésbe kerül egymással. Emberek közötti kölcsönkapcsolat csak úgy képes fennállni és ellenállni külső változásoknak, ha lelki kapcsolatra épül.
A "lélek" azonban csupán halvány fogalom, megfoghatatlan és láthatatlan, nemcsak a szabad szem számára. Emberi kapcsolatokra természetesen "külső tényezők" is hatnak, melyek elfedik a lelket. Vizsgáljuk meg a chábád felfogást, melyet a chaszidizmus és a többi zsidó közti kapcsolatról szóló fejezetben tárgyaltunk! Ez bizonyára segítségünkre lesz, hogy a lélek fogalmát megértsük.
A chábád különbséget tesz az ecem (lényeg) és a hitpástut (folyomány) között. Az első oszthatatlan, rejtett, romlatlan és állandó, a másik világos, szembetűnő és állandó változásban van. Bármely "dologról" beszélünk is, érdemes különbséget tennünk a "lényeg" és annak "folyománya" között, másképp összezavarodhatunk vagy ellentétet vélhetünk látni ott is, ahol az nem áll fenn.
Például, mikor a régi rabbinikus irodalom szerzői Istenről beszéltek, különböző kategóriákban próbálták meghatározni, és sokszor heves vitákba keveredtek felette. De ha megértjük az ecem és hitpástut közötti különbséget, akkor e látszólagos viták jó részét ki lehet küszöbölni. Mikor úgy tűnik, hogy bölcseink nézetei ellentétesek egymással, egyszerűen arról van szó, hogy a hitpástut különböző oldalait - a Teremtő különböző attribútumait - igyekeztek meghatározni.
Isten hitpástutjáról beszélve talán jobban meg tudjuk érteni, hogy miről van szó, ha az emberi tanulást vizsgáljuk meg. Az Isten képére teremtett ember betekintést nyujthat nekünk Isten természetébe, amit viszont fel tudunk fogni Isten "természetét" illetően, az segíthet megérteni önmagunkat.
Vizsgáljuk meg hát, mi az ecem (lényeg) az embernél, és mi a hitpástut (folyomány)! A chaszidizmus sokszor említi a gondolatot, a beszédet és a tettet mint a lélek három "öltözetét". Elsősorban e három tényező útján viszonyulunk embertársainkhoz, és reagálunk rájuk. Gondolataik, szavaik és tetteik szerint vonzódunk hozzájuk, vagy riadunk vissza tőlük.
Az ember gondolatai azonban nem egyértelműek az énjével. A chaszidizmus úgy tartja, hogy az ész és a gondolat majdnem azonosak az ecemmel, a lényeggel, mert a gondolat befelé fordul: senki sem tudja rajtad kívül, hogy egy adott percben mire gondolsz. Azonkívül a gondolat folyamatos is: a látszat ellenére nincs agy, mely bármikor is igazán üres lenne. A gondolat tevékenysége, azt hiszem, azonos a lélek tevékenységével, hiszen e két tevékenység szüntelen folyik. De a lélek mégsem azonos az aggyal. Az ember gondolkodik, de gondolatai és az énje nem azonosak. A gondolatok megváltozhatnak. Ami tegnap érthetetlen volt, ma világos lesz; amit tegnap elfogadtam, azt ma ellenezhetem. Az emberi értelem állandóan növekszik. "Ember" és "agy", "ember" és "gondolat" nem egy és ugyanaz.
Mindennek megvan az ideje
A beszéd még messzebb áll az embertől, mint a gondolat. Míg a gondolat megáll önmagában, és a magányban is virulhat, a beszéd a külvilággal folytatott kommunikáció egy formája, és eleve feltételezi egy más ember létezését; s minthogy a Kohelet (a Prédikátor) szavai szerint "megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek" (3:7.), a beszéd nem folyamatos, hanem megszakításokkal jár. A tettek természetesen még jobban különböznek az embertől. Vegyük például azt az asztalt, ami előttünk áll! Aki azt készítette, már rég halott is lehet, de ez egyáltalán nem hat az általa készített asztal létezésére. A gondolat, a beszéd és a tett a lélek visszatükröződései, "külsőségek", s mégis azok alapján viszonyulunk embertársainkhoz.
A chaszidizmus itt egy absztrakciót ajánl nekünk, melyben rengeteg praktikus alkalmazási lehetőség rejtőzik. Ne hagyjuk magunkat félrevezetni a hitpástut vagy a "külsőség" által - mondja nekünk. Ellenkezőleg: vizsgáljuk meg az ecemet, a lényeget, mely nem romlandó - vagyis a lelket. Akár elfogadjuk a lélek "öltözékeit", akár nem, nem szabad összetéveszteni azokat magával az emberrel. Lehet, hogy az ember gondolatai, beszéde vagy tettei visszataszítóak, s ha ez a helyzet, mutassunk neki valami jobbat, de ne nézzük le őt emiatt. A lélek az ő "lényege", s a lélek önmagában véve egy isteni szikra, "a magasságos Isten egy része". Ezért, ha eltaszítasz magadtól valakit, mintha Istent taszítanád el, s ez lehetetlen.
Itt kettős erőpróbáról van szó, mely a "vizsgálódóra" és annak "tárgyára" egyaránt vonatkozik. A vizsgálódót arra bírja, hogy áthatoljon a tárgy borításán, külsőségein (a hitpástuton), melyek nem az ember maga, s felfedje lelkét annak eredeti tisztaságában, az isteni szikrát, mely az ember mélyén rejtőzik. A tárgyat arra szólítja fel, hogy külsőségeit, lelke "öltözékét" hozza összhangba lelkével, tüntessen el minden ellentétet, mely lelkének belső lényege és a maga életmódja között fennállhat. Erről szól tulajdonképpen a Tóra egésze.
Hogyan tehet az ember szert "Izrael szeretetére"? Ha felfogjuk, hogy az egyén valója nem az, amit szemünkkel látunk, hanem ami ő maga; ha a lélekhez, az ember legbensőbb lényéhez fordulunk, és nem a külső burokhoz, akkor kaphatunk csak választ. Aki "Izrael szeretetére" vágyik, nem elég, ha csak szájával beszél. Csak ha a lélek szól, akkor tud a lélek válaszolni.(Folyt.köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése